Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-08-01 / 31. szám
2. oldal - 2004. AUGUSZTUS 1. Evangélikus Élet HETI ÚTRAVALÓ Éljetek úgy. mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság és egyenesség. (Ef 5,8-9) Szentháromság ünnepe után a nyolcadik héten az Útmutató reggeli igéiben Isten a sötétségből a világosságra kihívott gyermekeit arra tanítja, hogy mit is jelent az ő világosságában járni a mindennapokban. Jézus a Hegyi beszédben ezt így fogalmazza meg:Ti vagytok a világ világossága. (...) Úgy ragyogjon a ti világosságotok a: emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. " (Mt 5,14.16) Ismerjük Jézus önkijelentését is: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága. ” (Jn 8,12) Ez csak úgy lehetséges, ha ő él a mi szívünkben a hit által. Ekkor Pálnak a vezérigénkben megfogalmazott intelmeit megfogadva átélhetjük a legnagyobb eseményt, amely az ember földi életében megtörténhet: azt, hogy felragyog neked a Krisztus" (Ef 5,14). így lehetünk a világosság élő hitű gyermekei, akik hálából termik a világosság gyümölcsét (egyes számban!), pozitív bizonyítékát adva Jakab tömör megállapításának: „Mert ahogyan a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül. ” (Jak 2,26) Jakab itt - Luther szavaival élve - azt mondja, hogy „az ember egyedül a hit által igazul meg (nyilváníttatik igaznak Isten előtt), de nem az egyedül álló hit által! Az igazi hit jó cselekedeteket terem, de egyedül a Krisztusba vetett hit az, ami megtart” (lásd: Magyarázatos Károli-Biblia 1780. oldal). Pál választásra szólítja fel a korinthusia- kat Krisztus és Beliál (a sátán) között, mert „mi köze van a világosságnak a sötétséghez? ” (2Kor 6,14). Jakab is választást kínál a földi és a mennyei bölcsesség között: „A felülről való bölcsesség (...) jó gyümölcsökkel teljes. ” (Jak 3,17) Ezek között felfedezhetjük az igazság gyümölcsét is. A világosság gyermekei azért teremhetik ezt a sokszemű gyümölcsöt, mert tudják, hogy a gyümölcs érleléséhez fény kell; ők pedig beengedték Jézust az életükbe. Az ő világossága, azaz a lámpás megvilágítja őket a fényével (Lk 11,36), ezért „magától” megterem a jóság, igazság és egyenesség mások által is látható és fogyasztható ,jó- cselekedet-gyümölcse”! Jézus kihallgatásán - Annás főpap előtt - nem tárul fel semmilyen titkos tanítás, mert a Mester azt mondja: „Én nyilvánosan szóltam a világhoz. ” (Jn 18,20) Az Atya szólt általa, és mégsem engedelmeskedtek neki a zsidók. Pál azt kéri olvasóitól, hogy engedelmeskedjenek a bennük üdvösséget munkáló Istennek, mert ennek nagy ígérete van: „Ragyogtok, mint csillagok a világban, ha az élet igéjére figyeltek. ” (Fii 2,15-16) Mivel „Nap és pajzs az Úr” (Zsolt 84,12), ezért a világosság gyermekei az új Jeruzsálemben megláthatják, hogy „Isten dicsősége világosította meg, és lámpása a Bárány" (Jel 21,23). „Jézus világosság, messze ragyog. ” (EÉ 401,3) Garai András Egyházunk honlapja: www.lutheran.hu 7 SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 8. VASÁRNAP Jézus a Krisztus A nyári időszakban sokan útra kelnek. A nagyobb távolságra indulók - egyre messzebb kerülve otthonuktól - úgy érzik, bármilyen érdekes is az út és a cél, mégiscsak egy idegen világba érkeztek. Mások a szokások, más a gondolkodás. Pedig csak - a világmindenséghez mérve - parányi földgolyónk egy másik pontjára látogattak. A kereszténység az úton levők közössége. Vajon útközben otthon érezzük magunkat, vagy idegenként jövünk-megyünk - egy életen át? Nem a kereszténység világidegen, hanem idegen a világ, amelyben élünk. Mindannyian. Keresztények és nem keresztények, hívők és keresők: emberek. Idegen, mert letért arról a pályáról, amelyre Alkotója állította. Néha otthon érezzük magunkat benne, s elfeledjük visszásságait, néha pedig ráébredünk, mennyi veszély leselkedik ránk, menynyi baj vesz körül minket. Keresztény emberként jó újra meg újra tudatosítanunk, hogy az evangélium az egész világra vonatkozik, hiszen „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen ", De annak is legyünk tudatában: Urunk nem azt kérte a mennyei Atyától, hogy vegyen ki bennünket a világból, hanem azt, hogy őrizzen meg a gonosztól. Amikor ilyen értelemben beszélünk a világról, ne valamiféle tőlünk független, nyezetre gondoljunk. Az idegen világ nemcsak kívülről befolyásol, többnyire inkább belülről támad. Tudatosan a világban élve, a világot magunkban hordozva kell harcolnunk azért, hogy ne a torzult világ hasson ránk, hanem a hit és szeretet ajándékaival mi hassunk a világra. Ez a mandátumunk, ez a kereszténység titka és lényege. Amikor - ennek az igeszakasznak a nyomán is - rájövünk, hogy minden Jézus Krisztussal kapcsolatos és általa értelmezhető, akkor az is kiderül, hogy nemcsak valami ellen harcolunk, hanem valamiért. A János által emlegetett győzelem nem csupán a rossz legyőzése, hanem a felszabadulás, a jó út megtalálása, az élhető élet megvalósulása. Hit és szeretet - e két szó ismétlődik igénkben, ez értelmezi a harcot és a győzelmet. A győzelem a világ (a rossz világa) felett a Krisztus-hit, amely a szeretet cselekedeteiben, Isten akaratának (parancsolatának) megtartásában valósul meg. Hit és szeretet összetartozik. Persze nem a „hiszek valamiben”-ről van szó, hanem a Jézus Krisztusba vetett hitről. Arról, hogy ő a Krisztus, a világ Ura, a világ bajának megoldója, a világ perspektívája. Őt Isten küldte. Ez nem azt jelenti, hogy elhiszem: ő egykor élt. Még az is csak félút, ha hiszem, hogy ő ma is él, és jelen van. Arról van szó, hogy hiszem és meg is vallom: ő az út, az igazság és az élet. A világ útja, a világ igazsága, a világ élete. Az én utam, az én igazságom, az én életem. Rá érdemes építeni. Érdemes rábízni magamat és a világot. Csak az ő útja visz célba. Csak az ő megoldáskészlete ad igazi megoldást kicsiben és nagyban. Csak az ő követése vezet vissza a teljes emberi életbe. Csak ővele és őmiatta tudunk úgy élni a világban, hogy nem sopánkodunk szörnyűségei láttán, hanem mindent megteszünk azért, hogy megjobbítsuk, emberivé tegyük. De már hallom is az ellenkezést: lehet valami módon tesztelni a hit meglétét, minőségét, tartalmát, mélységét? A hit nem megfoghatatlan? A hitben tapasztalt testvérünk, János apostol, egyértelmű választ ad: hit és szeretet összetartozik, s az Isten iránti szeretet a parancsolatok megtartásában nyilvánul meg. Ha így teszünk, az azt jelenti, szeretjük az Istent, és ez együtt jár azzal, hogy szeretjük Isten gyermekeit is. A nyár sokak számára a könnyedebb időszakot, ellazulást jelenti. Igénk mégsem könnyű lelki-szellemi táplálékot kínál, hanem harcba hív. Mégis érdemes időt szánni többszöri elolvasására (akár lassú, hangos felolvasására), és energiát fordítani arra, hogy tudatosan végigmeditáljuk, míg át nem jár minden szava. Ehhez álljon itt néhány segítő gondolat:- Hogy be ne csapjuk önmagunkat, az ige segít tisztán látni: a hit akkor hit, ha konkrét, és Jézus Krisztushoz kapcsolódik. Minden más csak hitpótlék, s nem a lényeghez tartozik.- A hit „eredetiségvizsgálója”, „hőmérője” Isten parancsolatának megtartása, amelyet az Isten és ember iránti szeretet megnyilvánulásai jeleznek.- Hitünk világ elleni küzdelme nem egy „ellenségkép” beszerzését, hanem az Istenhez való visszatalálást célozza.- Az Istentől elszakadt világot egyedül a Krisztusba vetett feltétlen bizalom győzi le. Itt bezárul a kör. Hiába akarunk, ha nem tudunk hinni. Hit nélkül pedig a küzdelmünk is kudarcra van ítélve. Ám ne feledkezzünk meg az evangéliumi ígéretről: „kérjetek, és adatik nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek ”, Ha komolyan vesszük, milyen győzelemről szól az apostol, akkor talán nem marad el napi imádságunk, és nem marad ki belőle a mindent meghatározó kérés: adj hitet, Istenem, igazi Krisztus-hitet, hogy szavammal, napi küzdelmeimmel, egész életemmel vallhassam: Jézus a Krisztus. IMÁDKOZZUNK! Urunk, teremts bennünk hitet, és tápláld, növeld Lelkeddel. Ámen. Ifj. Hafenscher Károly ÍJn 5,1-3 külső körOratio oecumenica Istenünk, örömünkkel és fájdalmunkkal lépünk eléd. Aggodalmainkkal és eredményeinkkel, szükségünkkel és reménységünkkel, félelmeinkkel és vidámságunkkal, gondjainkkal és fellélegzésünkkel. Tudjuk, hogy mindent kezedbe tehetünk, ezért könyörgünk hozzád. Add, hogy egész életünk örömöt és reményt sugározzon, mert egész életünket a beléd vetett hit hordozza. Támogasd azokat, akik szomorúsággal és gondokkal küszködnek, hogy a benned való hit vigasztalja őket, és adjon reménységet nekik. Légy közel hozzánk, és add, hogy életünk minden napján megérezzük és át is éljük segítő közelségedet. Segíts, hogy életünket rajtad tájékozódva rendezzük be, és így megtaláljuk azt az alapot, amelyre egész életünk épülhet. Hadd éljük át, hogy mindegyikünket elfogadsz, mert hűséges vagy, és irgalmas minden emberhez. Urunk, tőled kapjuk az élethez való bizalmat és bátorságot, mert te magad vagy jövőnk és holnapunk. Istenünk, egész életünket kezedből vesz- szük. Köszönjük, hogy mélységeit is, magasságait is szereteted és irgalmad fogja körül. Ezért van békénk és nyugalmunk Urunkban, Jézus Krisztusban. Ámen. :••• SAROK 3 g 5 6 3 3 NÉZZÜNK KÖRÜL AZ EGYHÁZBAN 8. A római liturgia ereje (II.) Sorozatunkban ezen a héten dr. Dohszay László professzor vallomásának második részét olvashatják olvasóink. írását azzal a nem titkolt céllal közöljük, hogy tanulhassunk a nagyobb testvértől, és ösztönzéseket kapjunk ahhoz, hogy hasonlóan mély lelkesedéssel gondolkodjunk és beszéljünk a saját istentiszteleti életünkről. (H. K.) Legutóbb a római liturgia formájának tartalmat hordozó meghatározottságáról írtunk. Ebből adódik második vonása is, a római liturgia teocentrikus jellege. Nem arról beszél, amit mi kereszténységnek gondolunk, hanem középpontjában maga az Isten van, szenthárom- ságos mivoltában, ránk nem szoruló fenségében és ugyanakkor önmagát ajándékozó jóságában. Nem az én, az ÉN, sőt nem is MI tolakszik az előtérbe a liturgia során, hanem az isteni TE, és az én mindig csak hozzád (az isteni TE-hez) képest mutatkozik meg. A liturgia Istenre tekint, és az isteni szférát teszi élvezhetővé és átélhetővé, s csak a vele fennálló viszonyban érinti az emberi szférát. „A dicséret áldozata megtisztel engem - mondja a zsoltárban az Isten -, és ott van az az út, melyen megmutatom neki az én üdvösségemet.” Igen veszélyes, ha a liturgia tárgyává saját problémáinkat, eszme- futtatásainkat, társadalmi elveinket tesszük. A liturgia fö célja még csak nem is az, hogy tanítson, hanem hogy Istent nézze, jelenlétében lélegezzen, tisztelje és szeresse őt. Ezért a római liturgia elsősorban szakramentális liturgia, s abból kisugárzóan igeliturgia. A liturgiában a szerelmes hallgatja a másik szavát, s elmondja szerelmes szavait, de maga a nász, az Egyháznak és Vőlegényének egybekelése elsősorban a szakramentumokban valósul meg. A szakramentumokra is az jellemző, hogy megkívánják tőlünk a hitet, a lelki készületet és a hálaadást, de létük nem a mi erőfeszítéseinktől függ („aktív ráhagyatkozás”). Ez a sokszor félreértett „ex opere operato” jelentősége: a szentség létrejön pusztán azzal, hogy végbevisszük, amit Krisztus rendelése és az Egyház szabálya szerint végbe kell vinnünk. Ha ez megtörténik, a szentség létrejött. Az egynapos csecsemőt is megkereszteljük, s ez teljes értékű keresztség. Nem mágia, hiszen éppen a szentség tőlünk független valósága és méltósága kívánja meg, hogy azt méltón vegyük. Igényli nyugodt erőfeszítésünket, de nem kell kétségbeesnünk gyarlóságunk miatt, hiszen a szentség ereje, hatása nem rajtunk múlik. „Péter keresztel? Krisztus keresztel. Pál keresztel? Krisztus keresztel. János keresztel? Krisztus keresztel. Jú- dás keresztel? Krisztus keresztel!” - mondja Ágoston. S ebben a mozzanatban az emberiségnek egy ősi tudata, vágya, igériye is teljesül: minden ősi vallás úgy tudta, hogy ha szabályszerűen elvégzi a szent cselekményt, akkor kapcsolatba kerül az Istennel. A szentség valóságának ezt a garanciáját úgy adja meg a liturgia, hogy ugyanakkor szelíden hívogatja erőfeszítéseinket a szentségben való gyümölcsöző részvételhez. Számomra a római liturgia egyik nagy ajándéka, hogy kiemel önnön szűkös és korlátozott voltunkból, és belehelyez egy olyan cselekménybe, melyben elegendő a normális jó szándékkal és figyelemmel részt vennem, hiszen az eredményt úgyis Isten adja, függetlenül az én erőfeszítésemtől, akaratomtól, élményemtől, elképzeléseimtől. így a liturgia a páli igazságnak is egyik legszebb megvalósulása: „Nem (...) azé, aki fut... ” (Róm 9,16) A liturgia a „kis út”, a kicsik (és nagyok) útja: az Istenhez emelkedés legszerényebb és ugyanakkor mindenki előtt nyitott - mondhatni - demokratikus módja. Még egy utolsó gondolat. Minden igazi klasszikus liturgiának sajátos arculata, stílusa van. A római liturgiát is olyan pontosan körvonalazható szöveganyag, szabályegyüttes, jelrendszer határozza meg, amely egyedi stílusát adja. De ez a liturgia egyben annak a közös ősi liturgikus kultúrának egyik megvalósulása, megnyilvánulási formája, melyet megtalálunk a mijánói, a hispán, a bizánci, a szír, a kopt és az örmény rítusban is. Amiben ezek közösek, az nem egyszerűen „római” liturgia, hanem a keresztény liturgiának a lényege, ha úgy tetszik, a törzse. Úgy gondolom, hogy ezt az alapréteget valamilyen értelemben minden keresztény egyház magáénak tudhatja. Ha a mai protestáns egyházak liturgikus megújulása érzékenyebbé vált az ősi örökségre, akkor ez nem azt jelenti, hogy rómaiakká lesznek (bár ez sem szégyen, hiszen a sok ősi keresztény rítus közül ők éppen a rómaiból születtek). Az első századok liturgikus öröksége azonban éppúgy a reformátusoké, evangélikusoké is, mint a „katolikusoké”. Dobszay László Bizony sokan vannak, akik vizet hordanak a Dunába. Azok tudniillik, akik egyszerű ruhákban, egyszerű arckifejezéssel és beszédmodorral jelennek meg, nagyon vigyázva rá. hogy úgy forgolódjanak, hogy a magas rangúak, gazdagok, tanultak és szentek, sőt Isten előtt is olyanoknak tűnjenek fel, mint akik szívesen foglalkoznak az egyszerű dolgokkal. Pedig ha tudnák, hogy az emberek ezt semmire sem tartják. bizony abbahagynák. Mesterkélt alázatosság ez. Mert fortélyos szemük csak a jutalomra, az alázat következményére tekint, nem pedig az egyszerű dolgokra, a jutalomra és következményre való tekintet nélkül. Azért aztán mihelyt a jutalom és következmény nem kecsegtet, véget is ér alázatuk. ” Luther Márton: Magnificat (Takács János fordítása)
