Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-04-11 / 15. szám
2004. ÁPRILIS 11. - 15. oldal Evangélikus Élet üzenet az Ararátról _______ rovatgazd a: Jerabek-Cserepes Csilla Tóparti passió Amíg a fák ágain a levelek ki nem hajtanak, csodálatos kilátás nyílik hálószobánk ablakából a tóra. Hétfő reggel van. Az ablaknál állok, nézem a jól ismert tájat, nem tudok betelni szépségével. Egy ember sétál a tóparton. Csak az alakját látom, személye ebből a távolságból, még ha ismerős is lenne, felismerhetet- len. Nincs ebben semmi szokatlan: sokan jönnek ide hozzá hasonlóan akár csak néhány percre kikapcsolódni, felüdülni, bár sétája időpontjában - reggel fél hét van - és magányosságában mégis van valami rendkívüli. Figyelem a lassan, nyugodtan lépkedő alakot. Egyszer csak lehajol, felvesz valamit a földről - nem látom, mi az -, majd továbbmegy, megint lehajol, megint felvesz valamit. Rájövök, mi történik. Ez az ember séta közben összeszedi a szemetet. Összeszedi a mások által eldobált szemetet. Hétfő reggel van. Műanyag flakonok, sörösdobozok, mindenféle színes zacskók maradtak a parton a kirándulók hétvégi inváziója után. Pedig vannak kukák... De ha nem is lennének: az üres flakon a táskába is visszarakható, és majd otthon kidobja az ember. De nem. Ők nem sétálnak el a kukáig, nem teszik vissza a táskába: a földre vagy egyenesen a tó vizébe dobják a szemetet. A természet által nekik ajándékozott élményt és gyönyörűséget azzal hálálják meg, hogy elcsúfítják a természetet. Olyan ez, mintha egy otthon tett látogatás alkalmával, miután jóllaktunk édesanyánk finom föztjével, elpakoltuk az általa kimosott, kivasalt ruhát, és minden elképzelhető módon magunkba szívtuk a szeretetét, a búcsúzás pillanatában csók és ölelés helyett öklünkkel az arcába vágnánk. Vannak, akiknek a szemetelés egészen természetes. Vannak, akik felháborodva, tehetetlen dühvei, a szemetelők iránt érzett valóságos gyűlölettel konstatálják a történteket. És van valaki, egy hétfői, kora reggeli magányos látogató, aki összeszedi mások után a szemetet. Mozdulatain látszik, hogy nincs benne indulat. Inkább az „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” lelkülete árad felőle. Nem törődik azzal, hogy amit tesz, reá nézve megalázó. Minden lehajlása olyan, mint Jézusé, amikor megmosta tanítványai lábát. Nem törődik azzal, hogy ártatlanul vállalja magára mások bűne után a büntetést. Nem törődik azzal, hogy mások kegyetlensége miatt neki kell szenvednie. Nem tudja, nem is akarja megváltoztatni ezt az egyre több szeméttel borított világot, de megteszi, amit ő megtehet, ami belül esik saját lehetőségeinek határain: felszedi a szemetet. Nem törődik azzal, hogy közben a keze bepiszkolódik, hogy ragacsos kezei már a szemétszedésen kívül semmire sem használhatók, hogy zsebre sem dughatja őket, ruhájához sem érhet velük, és úgy kell járnia magától eltartott kezekkel, mintha keresztre feszítették volna. Lassan kisétál a látóteremből. Elvégeztetett. Állok az ablaknál, mint egykor a százados Jézus keresztje előtt a Golgotán. „Ez az ember Isten fia volt.” Németh Zoltán Száztíz éve született dr. Szalay Károly ideggyógyász A Magyarországi Iszákosmentő Misz- szió alapítója és első vezetője, dr. Szalay Károly így vallott a misszióról: „Lélektani ismereteim bővítésére két külföldi pszichoterápiái kongresszuson vettem részt a húszas évek végén és a harmincas évek elején. Megragadta figyelmemet az egyik előadás, melyből magam is megláttam, menynyire elhanyagolt terület a beteg ember lelki életével való törődés. Sok lelki beteg gyógyításánál az evangéliumi erők valóban hatékonyak lehetnek.” Dr. Szalay Károly Szombathelyen született 1894. április 10-én. Apja, Szalay Sándor megyei köztisztviselő volt. A család néhány év elteltével Egerbe költözött; a fiatalember 1912-ben itt érettségizett a ciszterci gimnáziumban. Tanulmányait a Magyar Királyi Tudományegyetem Orvosi Karán folytatta. Első szigorlata után, 1914 októberétől egészen 1918-ig katonai szolgálatot teljesített az első világháborúban. Az erdélyi és romániai fronton - mint egészség- ügyi hadnagy - súlyos sebesülteket kötözött, amputált s közben vigasztalt. Ott, a bunkerban és a lövészárokban, a halál közelében mélyen elgondolkodtatta mindaz, amit a Bibliáról, Jézus Krisztusról hallott Torró Zoltán református tábori lelkésztől. Orvosi diplomáját 1920. október 27- én kapta meg. 1921 és 1928 között Ernődön körzeti orvos volt. Itt találkozott először az embert, családot, népet pusztító alkoholizmussal. Ez is közrejátszhatott abban, hogy érdeklődése az emberi cselekedetek mozgatórugói, a lélek mélységei felé fordult. Egyéves német- országi és bécsi tanulmányútja után letette az ideg- és elmeorvosi szakvizsgát. Egyre nagyobb elhivatottsággal képezte magát. Sokat utazott, egyházi és társadalmi szervezetek felkérésére egyaránt tartott előadásokat. 1949-ben Budapesten, Újpesten kapott állást, majd 1952- től 1970-ig - nyugdíjba vonulásáig - a műszaki egyetem szakorvosi rendelőjében végezte az idegorvosi munkát. A misszió indulását később így elevenítette föl: „Sokan valami lelki sérülés következtében keresnek »gyógyulást« az italban. Ezt az elgondolásomat táplálta egy 1938-ban tett külföldi út alkalmával szerzett tapasztalatom. Meglátogattam egy Bem melletti telepet, ahol iszákosokkal foglalkoztak. Csak azokat vették fel, akik önként vállalták, hogy legalább egy esztendeig ott maradnak dolgozni. Nem volt semmi gyógymód, csak munka és lelki foglalkozás. A második világháború után részt vettem az evangélikusok fóti konferenciatelepén egy evangéliumi összejövetelen. Négyen voltunk egy szobában - két orvos és két lelkész. Beszélgettünk a nyomorúságról, amelyet az alkoholizmus jelent világszerte és nálunk is. Imaközösségben tusakodtunk a megoldásért. Ebből az imaközösségből született az Evangéliumi Iszákosmentő Misszió munkája. Merész vállalkozás volt 1947-ben a fóti Mandák Evangélikus Belmissziós Otthonban megrendezett első, néhány napos konferencia, melyen dr. Deák János, Csia Sándor, Bujdosó János régi kék keresztesek szolgáltak. Munkánk szörnyen csetlő-botló valami volt, semmit sem tudtunk. Sokan nevetségessé tettek bennünket. Én mint orvos sokat tudtam az alkoholizmusról, de az alkoholista emberrel nem tudtam bánni. Nem tudtuk, mit csináljunk. - Hirdettük az evangéliumot: hív az iszákosok orvosa: Jézus!” 1946-57 között az ország különböző pontjain evangélikus és református missziói telepek és gyülekezetek vendégeként összesen mintegy 30-35 konferenciát tartott a misszió, átlagosan 50-90 fo részvételével. Ilyenkor minden résztvevő 4-6 napon át hallgatta az evangélium szabadító örömüzenetét. Az evangélizációkon orvosok, jogászok, szociológusok szakelőadással szolgáltak. A résztvevők négyszemközti beszélgetések, bűnvallások, bizonyságtételek, imaközösségek alkalmain megtapasztalták a Szentlélek munkáját. Körülbelül 1950-52 között Nagytar- csán Evangélikus Missziói Intézet néven kisméretű otthon működött. Lezüllött embereket fogadtak be, akiket'munkaterápiára fogtak, és lelkigondozásban részesítettek. Idézet egy körlevélből: „Otthonunkban 1952. február 3-tól 10-ig hetes evangélizáció lesz Harmati Béla ősagárdi lelkész szolgálatával.” 1952. április: „Az otthon életéről is röviden beszámolok..Lelki szempontból öröm és szomorúság váltakozik az ott folyó élet miatt. Vannak pár napos szökések, lerésze- gedések kórházba jutással s újból a kórházba való visszakerüléssel. Egyeseknél ez mindig ritkább. Vannak olyanok is, akiknél ez teljesen elmarad, de az evangélium ereje még nem hatotta át az életüket. Otthonunkban lelki vezetés hiánya miatt komoly nehézségek vannak. A kudarcok ellenére a munka nem állt le. A munkatársakban levő lélekmentés hűsége felvette a harcot az emberpusztító szenvedéllyel.” Az 1957. június 11-16. között Foton rendezett nagy létszámú konferencia után az Evangélikus Életben megjelent dr. Szalay Károly cikke „Iszákosok az élet kapujában” címmel. Néhány mondat belőle: „Akadtak olyanok, akik megbot- ránkoztak a meghívó szövegén. Kinek mi köze hozzá, hogy mit csinálok? Én nem vagyok iszákos! Feljelentjük, aki küldte! (...) Sokan hihetetlennek tartják, hogy iszákos emberek egy konferencián részt vegyenek, és ott beismerjék gyengeségüket. (...) Volt olyan, aki megtérése után sokak életében szolgált, de visz- szaesett. Nem akart eljönni, de mégis itt volt. »Olyan örömöm van, amelyet senki és semmi sem tud elvenni tőlem« - ezzel a reménységgel indult új útnak.” Dr. Szalay Károlyt 1973. október 23- án hívta haza Ura és Mestere. Az ő megtapasztalt szeretetével kereste és ismerte fel a mentő szolgálat lehetőségeit. Szüntelenül tanulta, hogyan lehet megszólítani az alkoholistákat, és érthetően hirdetni nekik Jézus Krisztus szabadítását. A reménytelen helyzetben is mindig kapott erőt Urától, és a vele szolgálók együtt részesültek az áldás örömében. Az egész protestantizmusnak nagy veszteség volt a halála. Koporsója mellett Bencze Imre budapest-kelenföldi lelkész a Zsid 6,10 alapján hirdette a krisztusi reménység vigasztalását. Akik Jézus Krisztus nevében fáradoztak, és szeretetének tanúi voltak földi életükben, azokról Isten riem feledkezik meg az üdvösség napján. Összeállította: Selmeczi Lajos evél&levé Válasz egy ismeretlen levélírónak Bár etikai megfontolásból a név nélkül írott leveleknek a papírkosárban lenne a helyük, most mégis kivételt teszek: rövid választ küldök a kedves ismeretlen feladónak az Evangélikus Élet hasábjain keresztül. A levél írója kifogásolja, hogy az egyházkerületek püspöki hivatalai a határon túl élők kettős állampolgárságát támogató aláírások gyűjtésével foglalkoznak, és mindezt a Magyar Rádió hullámhosszán közzé is teszik. Ám az a sajátos helyzet adódott ebben az ügyben, hogy mi magunk is a rádióból értesültünk arról, hogy az íveket nálunk is alá lehet írni. így számunkra is ismeretlen az a személy, aki a Magyar Rádiót ezen hír közlésére felkérte. Igaz, később egy borítékban valóban megérkezett az aláírásgyűjtő ív. Jómagam nem is emiatt tartom fontosnak, hogy az ismeretlen levélírónak válaszoljak, hanem amiatt, ami levele további részében olvasható. Eszerint a vallásos embernek a hit dolgaival kell törődnie, és semmi köze az élet egyéb kérdéseihez - így a határon túl élő magyar honfitársaink sorsával sem kell foglalkoznia. Ez a vélemény azt sugallja, hogy a kedves levélíró úgy véli, a hit magánügy, hitünk kizárólag Istenre tartozik, a vele való kapcsolatot a templomban kívánatos rendezni, de ennek a hitnek az élethez, a másik ember gondjaihoz, a közösség napi feladataihoz vagy éppen a felmerülő társadalmi kérdésekhez semmi köze sincs. Én azonban úgy vélem, hogy a keresztény ember hitéből következően törődik a mások gondjaival, éljenek azok határainkon belül vagy azokon kívül. A rajtuk való segítést kedves kötelességének tekinti. Hitünk szerint ugyanis életünk minden eseménye, gondja, öröme Isten erőterébe tartozik. Felelősek vagyunk azért, hogy miként alakul mások jövője, a magyar társadalom holnapja és honfitársaink élete. Erre szeretnénk kérni az ismeretlen levélírót is, és ha további ellenvetései vannak, immáron névvel vállalt levélben bátran fejtse ki nézeteit. Ha nem is értenénk egyet velük, komolyan vesszük érvelését és felelős gondolatait. Ismeretlenül is tisztelettel köszönti: D. Szebik Imre püspök Európa „lenyúlása” Kósáné Kovács Magda szocialista politikus interjút adott a Heteknek. Egy olyan hetilapnak, amely szívesen oltogatja olvasóiba a történelmi egyházakkal szembeni ellenszenvet. De nem a lap az érdekes, hanem az, hogy mit mondott Kósáné Kovács Magda. Nos, a politikusnő szó szerint így fogalmazott: ......a Vatikán Brüsszel hivatala in, plenáris és bizottsági ülésein keresztül, Prodistul és Strasbourgostul egész Európát le akarja nyúlni, és be akarja kebelezni. Méghozzá elképesztő gyorsasággal és agresszivitással. ” Az interjú más helyén pedig így vélekedett: „Elképesztően rövid idő kell ahhoz, hogy minden európai nagy állami ünnepséggel úgy járjunk, mint mi itthon augusztus húszadikával. Elképesztően rövid időn belül a katolikus ünnepek sgimbólumrendszere, szellemisége fogja meghatározni Európa laikus ünnepeit is. ” Ami azt illeti, soha nem gondoltuk volna, hogy egy szocialista politikus ilyen összefüggésben hozza szóba augusztus húszadikát. Azt az ünnepet, amely az egy- párti diktatúra idején valóban csak augusztus húszadika volt: a Magyar Népköz- társaság alkotmányának ünnepe. A kommunisták változtatták azzá 1949-ben, elképesztő gyorsasággal és agresszivitással. így jártunk mi itthon azzal az ünnepnappal. amelyen egyébként mindig is államalapító királyunkat. Szent Istvánt ünnepelte a magyarok népe. Lehet, hogy a kedves politikusnőt zavarja a Szent István-ünnep? Talán zavarja, hogy e napon azt a királyunkat ünnepeljük, akinek (édesapjával, Géza fejedelemmel együtt) a legnagyobb szerepe volt a keresztény Magyarország megszületésében s ezzel Európához való kötődésünkben? Ha zavarja, akkor kérjük, hogy alkalmazzon azonos mércét. Elvárjuk, hogy a rendszerváltás kezdeti évétől számítva legalább annyi évtizeden keresztül nézze el nekünk nagy királyunk megünneplését, ahány évtizeden keresztül el kellett viselnünk e régi ünnepünk (és más régi ünnepeink) meggyalázását egykori elvtársai részéről. Azután itt van Európának ez a bizonyos „lenyúlása". Bizony még az interjú teljes szövegkörnyezetével együtt sem értjük, hogy a szocialisták nagyérdemű politikusa miről beszél. Nem értjük, mert az európai országok ünnepeinek jelentős része azokban a keresztény hagyományokban gyökerezik, amelyeket főként a római katolikus, a lutheránus, a kálvinista, az anglikán, a görögkeleti, a görög katolikus (stb.) hitvilág és kultúra teremtett meg. Elegendő körülnézni Európában (ha eddig netán nem tettük volna). Bárhová lépünk, a keresztény kultúrkörhöz kapcsolódó emlékek garmadájába ütközünk. Ha a lenyűgöző építészeti, művészeti alkotások láttán képesek vagyunk tisztelettel fejet hajtani az elmúlt századok szinte emberfeletti teljesítményei előtt, akkor talán képesek leszünk megérteni: annak az erőnek, amely mindezt .létrehozta, nincs szüksége arra, hogy „ lenyúlja ” Európát. Ez az erő nagyobb, mint a Vatikán. Ez az erő nagyobb, mint Európa. Ez az erő Istenhez, az ő mérhetetlen teremtő erejéhez kötődik, és ez a sugárzó erő teszi képessé a földi halandót a legnagyszerűbb művek megalkotására. Igazán nem szeretnék személyeskedni, de a „lenyúlással" kapcsolatos morbid gondolat kapcsán meg kel! jegyeznem, hogy erősen kutatok az emlékeimben. És akármennyire kutatok, nem emlékszem arra, hogy Kósáné Kovács Magda hajdan - a régi szép pártállami időkben, amikor a szakszervezetek és az MSZMP-szervezetek testvéri egységbe forrtak - egyszer is tiltakozott volna amiatt, hogy a Moszkvából irányított hatalom ,, lenyúlta ” és bekebelezte Magyarországot. Pedig szakszervezeti vezetőként és huszonkét éven keresztül az MSZMP tagjaként közelről kellett látnia e „lenyúlás” kézzelfogható jeleit, amelyek nemcsak az országon, hanem a történelmi egyházakon is súlyos, nehezen gyógyuló sebeket ejtettek. Kósáné Kovács Magdának rengeteg ideje volt a tiltakozásra. O azonban nem tiltakozott. Mivel nem tudjuk feledni, hogy hazánk éppen a keresztény hit felvételével válhatott Európa integráns részévé, örülnénk, ha a politikusnő elgondolkodna azon, hogy vallott nézeteit hogyan tudja összeegyeztetni azzal a parlamenti képviselettel, amelyet az MSZP színeiben szeretne ellátni az Európai Parlamentben. Leginkább persze annak örülnénk, ha levonná a helyes következtetést, és ezzel kapcsolatban olyan döntést hozna, hogy Európának ne kelljen aggódnia, Magyarországnak pedig szégyenkeznie. Bánó Attila Hibaigazítás A március 28-i szám Bél Mátyásról szóló cikkében sajnálatos gépelési hiba történt. A tudós polihisztor pontos halálozási évszáma 1749.
