Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-02-15 / 7. szám
ff )RM ELŐTT Schulek Tibor lelkész, teológiai és irodalomtudományi doktor, egyháztörténész 100 éve, 1904. február 3-án született. Egyik legfőbb feladatának a régi magyar istenes énekek kutatását tekintette. Ezekből 1945-ben Sulyok Imrével együtt egy 127 énekből álló gyűjteményt adott ki. 1947januárjában Kapi Béla püspök a püspöki konferencia nevében megbízta őt az énekügyi bizottság előadói tisztével és a leendő új énekeskönyv szerkesztésével. 1949-ben elkészített egy próbaénekeskönyvet, amelyet az énekügyi bizottság „Cantate! Énekeljetek!" címmel adott ki, és amely 101 veretes, régi (reformáció kori, illetve középkori gyökerű) német és magyar éneket - az utóbbiak között 7 genfi zsoltárt - tartalmaz. Schulek Tibor együttműködött Csomasz Tóth Kálmánnal, a református énekeskönyv megújítójával is. Himnológiai előkészítő munkájának eredménye a Dunántúli énekeskönyv revideált kiadása (1954-56), mely a magyarországi reformáció újrafelfedezett énekeit is tartalmazza. 1960-ban - Prőhle Károly új Agenda-tervezetének megvitatása kapcsán - írt cikkét most az ő emlékére adják közre gyermekei. Azért esett a választás éppen erre az írására, mert a liturgia kérdése váratlanul aktuálissá vált, és sokakat foglalkoztat. Fontos azonban kiemelnünk: nem célunk a vitában való részvétel. A cikk megközelítése - evangélizáció (illetve igehirdetés) kontra liturgia - ma nem okoz gondot egyházunkban. Schulek Tibor népszerűsítő írása attól válik időszerűvé, hogy megfogalmazza, mi is a liturgia, és mi a jelentősége a gyülekezet istentiszteletében. A cikkben foglalt rövid liturgiatörténeti áttekintés bemutatja az evangélikus reformáció hagyományának megromlását, és ezzel megindokolja, hogy miért a négyszáz éves és nem a százesztendős hagyomány hordozza az igazi evangélikus liturgiát. Sommás megállapításai ne bántsanak meg senkit: azok a cikk népszerűsítő jellegéből és nem mások iránti tiszteletlenségből vagy szeretetlenségből fakadtak. Thurnay Béla - Thurnayné Schulek Vilma Dr. Schulek Tibor: Még egy pár szó a liturgiáról... A liturgiát egy házhoz tudnám hasonlítani, amely a gyülekezet lelki otthona. Ez a ház Magyarországon leégett. Felgyújtotta a török, és tövig rombolta az ellenreformáció. Mikor az újjáépítés megkezdődhetett, a kiváló magyar pie- tisták rengeteget alkottak: kitűnő énekeskönyveket szerkesztettek - Zengede- ző Mennyei Kar, Magyar Lelki Óra, Új Zengedező Mennyei Kar -, jó imádsá- gos- és pedagógiai könyveket hoztak forgalomba. De a liturgiához nem volt érzékük: megelégedtek egy szükségépülettel, amelyben voltak invokációk, volt litánia is és még sok minden egyéb... De ennek is jó része elpusztult a racionalizmus idején. Idővel megszűnt az oltári éneklés, a nagyünnepekre zsugorodott az úrvacsoraosztás. Betetőzte ezt a folyamatot a XIX. század első felében az uniós törekvés, amely a kálvinizmus liturgiátlanságának színvonalára igyekezett lecsökkenteni minden drága evangélikus hagyományt. Még jó, hogy az egyház szlovák nyelvű része - persze inkább nemzetiségpolitikai okokból, mint teológiai meggyőződésből - ellent tudott állni ez utóbbi kísértésnek. Mi pedig szeretnénk megint evangélikusok lenni. Éspedig nemcsak tanításban, hanem istentiszteleti életformában is. Ez mindössze csak a legalkalmasabb rend megállapításának és bevezetésének idejére köti le energiáinkat. Mihelyt megszokták, már magától megy, és betölti több helyütt korábban kifejtett rendeltetését. Olyan ez, mint a házépítés: első a jó terv elkészítése, amely a vágyakat és a lehetőségeket egyezteti, második az építés maga. Ez nem megy vesződség nélkül, de amikor a ház elkészült, és az átköltözés, berendezkedés megtörtént, akkor jó ideig nincs gond vele, és az élet rendes kerékvágásba kerül - kedvezőbb körülmények között. Természetes dolog, hogy a liturgia nem helyettesíti az igehirdetést. Annak semmivel sem csökken a jelentősége, ahogyan a mindennapi kenyérre éppúgy szüksége van a jó házban lakónak, mint a roskatagban meghúzódónak. De mégiscsak jobban esik az ebéd egy szép, napos ebédlőben (vagy lakókonyhában), mint egy sötét, egészségtelen helyen. És a gyülekezet közösségében hirdetett ige is kivívja magának előbb-utóbb a hozzá méltó istentiszteleti keretet. A jó liturgiától nem lesznek hívőkké a hitetlenek. De a jó liturgia kitágítja a hívők hitét, és erősebb szálakkal köti őket az egyházhoz, mint a liturgiátlanság. Kiváltképpen, ha a liturgia tartalma gondos és ismétlődő oktatás tárgyát képezi, nemcsak formai, hanem tartalmi vonatkozásában is. (Komárom, 1960. június 11.) „Evangélizáció kell ma, nem liturgia. Liturgiával nem hódítjuk vissza az elidegenedett tömegeket.” Milyen különös szembeállítás! Mintha valaki azt mondaná: „A válások ellen kell küzdeni, a családi élet tisztaságáért, nem egészséges lakások építéséért. Jó lakásban épp úgy lehet rossz családi élet, mint korszerűtlen, szűk lakásokban.” Ez utóbbi állítás csak részben igaz: valóban vannak rossz, széthulló házasságok jó lakásviszonyok között is bőségesen, de a jó lakás mégiscsak összetartó tényező, és nem kényszeríti a családtagokat szükségképpen házon kívüli életre, annak fokozott családlazító és kísértő körülményeibe. Ettől eltekintve az egész szembeállítás helytelen. A jó liturgia és az evangel izálás nem egymást kizáró alternatíva: vagy ez, vagy az. A kettő egymást kitűnően kiegészíti, ha nem is egysíkú ügy, amint ezt kiváltképpen a nagy svéd püspök, Giertz Bo igen meggyőzően kifejtette. Evangélikus Élet 2004. FEBRUÁR 15.-7. oldal Hűtlenné vált egyházunk? Néhány évvel ezelőtt - amikor még gyülekezeti lelkész voltam - az ökumenikus imahét egyik istentisztelete után a római katolikus plébános .tágra nyílt szemmel így szólt hozzám a sekrestyében: Most döbbentem rá, hogy a ti úrvacsorái tanításotok és istentiszteleti liturgiátok sokkal közelebb áll a mi értelmezésünkhöz, mint a református tanításhoz, és mégis velük vagytok egy asztalközösségben. És hogyan lehetséges az, hogy különféle szervezetekben ti olyan kisegyházakkal is szövetségben álltok, amelyek tagadják Jézus istenségét? Már nem tudom, akkor mit válaszoltam, de a napokban, amikor tervezendő liturgiánk fogadtatásáról hallottam, továbbgondoltam ezeket a kérdéseket. Lehet róluk komoly teológiai vitát folytatni. Meg lehet vizsgálni őket egyháztörténeti szempontból is, hiszen amikor az ellenreformáció tizedelte prédikátorainkat, gyülekezeteinket, kölcsönösen ki kellett segítenünk egymást. Ennek az egykori sorstársi közösségnek az örökségét hordozzuk ma is. Lelkipásztori tapasztalataim alapján azt mondhatom: a gyülekezeti tagokban az a sajnálatos kép él, hogy minket, protestánsokat az köt össze, hogy nem vagyunk katolikusok! Lehetséges, hogy papok, püspökök, teológiai tanárok hitvitákat folytatnak az ökumenéről vagy az új liturgiatervezetről. De véleményem szerint az emberek többségét egyáltalán nem a teológiai viták érdeklik, hanem az ellenreformáció óta magunk előtt görgetett örökség, amelytől nem tudunk megszabadulni. Számtalan házastársi kapcsolatot, rokoni köteléket, barátságot, szomszédságot, munkatársi viszonyt tett már ez tönkre. Természetesen ennek az az alapja, hogy minden felekezet önmagát tartja az igazság letéteményesének. Ezek alapján úgy vélem, hogy akik „katolikusnak” kiáltják ki a tervezett új liturgiát, azok hitéletét valahol megsebezte a katolicizmussal való találkozás. Talán már nem is emlékeznek rá, mikor és hogyan történt, csak az egykori seb fájdalmát idézi fel bennük. Az új liturgiatervezet számukra azt jelenti, hogy a saját egyházuk hagyta cserben őket. Az az evangélikus egyház, amelyért ők még a haragot és a szeretetlenséget is vállalták. Már előre félnek, hogy katolikus testvéreik egyszer csak rájuk mosolyognak, s azt mondják: Látod, mégis nekünk volt igazunk. A másik gyakori ellenérv: a megszokás. Amikor egykori gyülekezeteinkben valamilyen módon színesítettük az istentiszteletet, mindig többen jöttek a templomba. Ebben az állandóan változó világban az a vonzó, ami színes, ami rendszeresen megújul. Lehet, hogy sokan a megszokás miatt ragaszkodnak mostani - viszonylag passzív - liturgiánkhoz, de a templomokba betévedők és az utódaink már a változatosságot, a misztikumot fogják keresni istentiszteleteinken. Ha az egyházak nem nyitnak ebbe az irányba, akkor a modern vallások vagy a keleti misztikák felé fordulnak az emberek. Összefoglalva tehát: van, aki az eszével közelít a tervezett liturgiához, és van, aki a misztériumot keresi benne. Az lenne a jó, ha ez a két nézőpont nem szemben állna, hanem kölcsönösen kiegészítené egymást. Hiszen amikor Jézus azt mondta, hogy megjelenése megosztottságot fog támasztani, akkor nem követőinek megosztottságára gondolt. Ellenkezőleg. Csak benne és általa egy az egyház! Menyes Gyula Elidegenítették tőlünk a sajátunkat - elidegenedtünk attól, ami a miénk? Töprengés az „új” liturgiát érő bírálatokon A tervezett liturgiareformmal kapcsolatban elhangzó kritikákban vissza-vissza- tér az idegenszerűség vádja: a reform tervezői idegen kegyességet akarnak gyülekezeteinkre erőltetni. De lehet-e idegen a lutheri reformáció egyházától az - akarata ellenére - névadójává lett reformátor kegyességi és istentiszteleti gyakorlata? Nem inkább arról van szó, hogy az a lelkiség és az a kegyesség, amelyet a jelenkor magyar evangélikus- sága Luther örökségeként ápol, valójában igen távol áll Luther és a 16-17. század hitvalló magyar evangélikus reformátorainak világától? Hogy a feltett kérdésben semmi túlzás nincs, annak bizonyítására foglaljuk össze Luther reformátori alapelveit. Amikor Luther - mint katolikus pap és szerzetes - 1517. október 31-én a 95 tételt kiszögezte, a katolikus egyház kegyességi gyakorlatának abban az időben legsúlyosabb visszaélését, a búcsúárusítást akarta megszüntetni. Esze ágában sem volt, hogy kilépjen egyházából, vagy hogy egész országokat kiszakítson a katolikus egyház szervezetéből. A 95 tétel nyomán kerekedett vita eredményeként közösítette ki őt a pápa, és ez egészen más, mintha ő vonult volna ki. Mert egy dolog az, ha valaki az asztalra csap, majd fölkel, és sértetten kivonul, mondván, hogy ami itt folyik, ahhoz nekem semmi közöm, az tőlem idegen. És megint más, ha valaki az asztalnál ülve vitatkozni próbál, érvel, meggyőzni igyekszik ellenfeleit, de azok érdemi vita helyett megragadják a gallérját, az ajtóhoz tuszkolják, és minden tiltakozása ellenére kilökik. Lutherrel X. Leó Rómája ez utóbbit tette. Luther nem is vette tudomásul a neki küldött átokbullát. Továbbra is a katolikus egyház papjának és teológusának tartotta magát, ezzel a meggyőződéssel élte le életét, és ebben a meggyőződésben halt meg. A reformációt elvetőktől soha nem úgy különböztette meg magát, mint katolikusoktól, hanem mint pápistáktól, illetve romanis- táktól. Luther az ellen tiltakozott, hogy a pápa mindenkitől megtagadja a katolikus jelzőt, aki az ő abszolút tekintélyét és hatalmát nem ismeri el. Luther ezért nem változtatta meg a Hiszekegy szövegét sem: „Credo catholicam ecclesi- am... ", „Hiszem a katolikus (azaz egyetemes) egyházat”. Nem érezte idegennek magától sem a katolikus jelzőt, sem a katolikus kegyességnek azokat az ősi elemeit, amelyek a Szentírással nem ellenkeznek. Nemcsak a Kis káté olvasóinak ajánlotta a keresztvetést, de élete végéig ő maga is gyakorolta azt, mielőtt imádkozni kezdett. A mise liturgiájából is kizárólag csak a papi áldozatbemutatásra utaló néhány mondatot törölte, minden mást meghagyott. Amikor a Szentírást idézte, akkor élete végéig Szent Máté, Szent János stb. evangéliumára, Szent Péter, Szent Pál, Szent Jakab leveleire hivatkozott. Prédikációiban és teológiai értekezéseiben rendszeresen idézte Szent Ágostont. Szent Bernátot és még néhány más régi egyházdoktort és egyházatyát, akiktől sosem tagadta meg a szent jelzőt. Élete utolsó prédikációjában még Szent Agnes példáját is említi. Mindez jól mutatja, hogy ha a visszaélések ellen fellépett is, alapjaiban soha nem tagadta meg a katolikus egyház lelki és szellemi örökségét, és a katolikus kegyességet nem érezte magától idegennek. Ezzel szemben 1529-ben, a Zwing- livel Marburgban - a reformáció két ágának egyesítése érdekében - folytatott tárgyalás végén ezzel a megjegyzéssel állt föl az asztaltól: „Más lélek lakik bennünk, mint bennetek!" Ezt a szemléletet tükrözi a 16. századból fennmaradt magyar evangélikus papszentelési liturgia is, amelyben a püspök megkérdezi a szentelendőtől, hogy ellene mond-e „Mohamed és a pápa tévelygéseinek”, illetve a svájci reformációt követők káromkodásainak. Ez utóbbi bizony súlyosabb megítélés, mint a tévelygés: a lelki közösség hiányát mutatja. És akkor még nem is említettem 16. századi hitvalló eleink gyönyörű magyar gregorián liturgiáit. Ők sem az áldozatbemutatás elemeitől megtisztított misét, sem az ősi vesperást (zsolozsmás vecsernye) nem érezték maguktól idegennek! Mindezt a magukénak tudták azzal a meggyőződéssel, hogy ők ápolják hitelesen az eredeti, a középkori Róma által még meg nem rontott katolikus istentiszteleti hagyományokat. Viszont idegen volt tőlük a reformáció svájci és angolszász gyökereiből kisarjadt puritanizmus és annak egyik hajtása, a liturgiaellenesség. Hitvalló eleink jól értették, hogy itt nem formaságról van szó, hiszen a liturgia csúcsa a communio, a Krisztussal való egyesülés az úrvacsorában. A liturgia keretében elhangzó igehirdetés is ezt szolgálja, tehát nem a prédikáció az istentisztelet csúcspontja. Eleink sosem vallották magukat az ,, ige egyházának". Ismerték Luther biblikus meghatározását: az egyház Krisztus nyája. Persze vallották, hogy már az igehirdetésben is Krisztussal találkozunk - hiszen a nyáj hallgat Pásztora szavára de tudták, hogy ez még nem communio. Amikor az igehirdetésben szól hozzánk Krisztus, az olyan, mint amikor a vőlegény udvarol jegyesének. Ez még nem az egybekelés. Krisztusnak és „menyasszonyának” - a helyi gyülekezetben jelen lévő egyháznak - az egybekelése az úrvacsorában valósul meg. A 16. században ezért a lutheri reformáció magyarországi gyülekezeteiben is rendszeresen - minden vasárnap, sőt néha ennél is gyakrabban - éltek az úrvacsora lehetőségével a hívek. A teljes gyülekezet részt vett az úrvacsorában, és csak néhány, nyilvános bűnben élőnek (lutheri „kis átok”) kellett távol maradnia mindaddig, amíg bűnével föl nem hagyott. (Ezek többnyire a házasságon kívüli viszonyt folytatók voltak.) A lutheri reformáció gyülekezetei ezzel a gyakorlattal megszégyenítették a pápa oldalán álló gyülekezeteket, ahol az volt a jellemző, hogy a misén egyedül a pap vette magához a szentséget, a híveket pedig csak évente egyszer, lelki kényszerrel lehetett gyónásra és „áldozásra” bírni. A római egyházban egyébként csak a 20. század harmincas éveiben (az eucharisztikus kongresszus és egyebek hatására) kezdték szorgalmazni a hívek rendszeres „áldozását”. Addig ez tőlük volt idegen. De mi is az oka annak, hogy Magyar- országon az evangélikusok az utóbbi 300-350 évben elidegenedtek a sajátjuktól? Az elidegenedés kimutathatóan az ellenreformáció korában kezdődött. Ennek, ha nem is kiváltó oka, de velejárója volt a reformáció másik ágához való közeledés. Ezt egyébként az ellenreformáció szervezői ügyes manipulációval siettették. Az volt az érdekük,-hogy az evangélikus istentisztelet és lelkiség a katolikustól minél távolabb kerüljön, nehogy saját híveik „kísértésbe essenek”, és „evangélikus misére” menjenek, ahol minden - a liturgiát is beleértve - magyar nyelven hangzik. A legújabb korban pedig a kommunista diktatúra egyházelnyomó szervei fojtották meg egyházunkban a kibontakozóban lévő liturgikus megújulást, mert a hatalomra nézve veszélyesnek tartották, ha az evangélikusok a többségi egyházhoz közelednek. Az „oszd meg, és uralkodj rajta" elvéhez jól illett, ha az evangélikusok minél idegenebbnek érzik maguktól a többségi katolicizmust. így alakult ki az egyházunk népére sajnos jellemző vul- gár-evangélikus identitás: „Hogy mitől vagyok evangélikus, azt nem tudom: csak azt tudom, hogy idegen tőlem minden, ami katolikus. ” ' Véghelyi Antal EvÉlet fórum a liturgiáról - március 12-én 16 órától az Evangélikus Hittudományi Egyetemen (1141 Budapest, Rózsavölgyi köz 3.)
