Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-02-08 / 6. szám

Fiatal egyháztörténész - világi egyetemről Beszélgetés Kertész Botonddal Evangélikus Élet Doktorrá avatása ugyan még nem történt meg, de a közelmúltban nagy nyilvánosság előtt megvédte PhD-értekezését egyháztörténetből levéltárunk és múzeumunk fiatal munkatársa. Kertész Botond. Eb­ből az alkalomból tudományos munkájáról, terveiről kolléganője be­szélgetett vele.- Először is gratulálok! Kérlek, me­sélj az előzményekről! Hol és mit tanul­tál, hol dolgozol?- Az ELTE történelem-levéltár sza­kán végeztem 1998-ban, az Evangélikus Hittudományi Egyetem hittanár szakát pedig az ELTE doktori képzésével pár­huzamosan végeztem el. Jelenleg két he­lyen, az Evangélikus Országos Levéltár­ban és az Evangélikus Országos Múze­umban dolgozom.- Miért választottad a történelem sza­kot?- Amióta csak történelmet tanulok, azzal akartam foglalkozni. Főleg egy­háztörténelemmel, amelynek akkor még igen kevés realitása volt. Azóta fordult akkorát a világ, hogy ez a fontos terület újra kutatható lett. A levéltár szak ehhez kitűnő kiegészítőnek bizonyult, hiszen nemcsak a levéltárról, hanem magáról a kutatásról is sokat tanultunk.- Novemberben védted meg doktori értekezésed téziseit. Kérlek, mondd el az olvasóknak, melyek is ezek.- Az evangélikus egyház 1848^49-es történetéről szól a dolgozatom. Azt ku­tattam, hogy egy politikatörténeti fordu­lópont, a polgári Magyarország megte­remtésének kísérlete hogyan hatott az evangélikus egyházra. Ennek keretében vizsgáltam az állam és az egyház viszo­nyát is. Az 1848/20-as törvénycikk a tel­jes vallásegyenlőség meghirdetése mel­lett az egyházak anyagi szükségleteinek teljes körű biztosítását is kilátásba he­lyezte. Ezt azonban az evangélikus egy­ház csak teljes körű autonómiájának megtartásával tartotta elfogadhatónak.- Hogyan viszonyult ehhez a kérdés­hez a többi felekezet?- A katolikus egyház kormányzatát teljes egészében az állam ellenőrizte, s az új helyzet következtében 1848-ban kezdték el autonómiakoncepciójuk ki­dolgozását. A reformátusok ugyanúgy gondolkodtak, mint mi, a zsidó emanci­pációra pedig még egy fél évszázadot kellett várni. A szabadságharc kitörése után az evangélikus lelkészek nagy többsége, valamint a püspökök és az egyház világi vezetői a fokozódó állami befolyás dacára kiálltak a független ma­gyar kormány politikája mellett.- Mi volt a helyzet a nemzetiségekkel?- Az erdélyi szászok kivételével a ha­zai németség a szabadságharc támogatói közé tartozott. A magyar szabadságharc­cal szemben kibontakozó szlovák nem­zeti mozgalom vezetői evangélikus lel­készek és tanárok voltak. A magyar kor­mány ezért gyanakvással tekintett az evangélikus egyházra. A szlovák gyüle­kezetek és lelkészek azonban döntő többségben mindvégig hűségesek ma­radtak a szabadságharc kor­mányához. A felvidéki püs­pököknek és lelkészeknek pe­dig nagyon fontos szerepük volt abban, hogy a szlovák nemzeti mozgalom támoga­tottsága igen csekély maradt.- Személy szerint kik azok az evangélikusok, akik jelen­tős szerepet töltöttek be 1848- 49-ben?- Kossuth Lajos, Petőfi Sándor és Görgey Artúr szere­pét mindannyian jól ismerjük. A szabadságharc tisztikarában is felülreprezentáltak voltak az evangélikusok. Mindezt joggal tartja számon egyházi emlékezetünk, de ez inkább nemzeti tör­ténelmünkhöz tartozik, és egyházunk belső életére kisebb hatással volt.- Milyen mértékben érintette egyhá­zunkat a szabadságharc utáni megtorlás?- Említsük meg azokat, akikre a legsú­lyosabb büntetést szabták ki! Rázga Pál pozsonyi lelkészt kivégezték. Mind a négy, hivatalban lévő püspököt elmozdí­tották, hármukat hadbíróság elé állítot­ták. Haubner Máté dunántúli szuperin­tendens Königgrätzben, Pákh Mihály ti­szai szuperintendens pedig Josephsstadt- ban szenvedett többévi várfogságot. Raj­tuk kívül mintegy húsz lelkész került hadbíróság elé, s közülük többeket el is ítéltek. Egyházunkat talán még ennél is jobban sújtotta az, hogy az elmozdított püspökök helyére adminisztrátorokat ne­veztek ki, és a világiakat teljesen eltiltot­ták az egyház vezetésében való részvé­teltől. Ezzel az evangélikus egyház kor­mányzata több mint egy évtizedre a bécsi udvar közvetlen befolyása alá került.- Volt-e olyan alakja ennek a kornak, aki különösen is közel ál! hozzád?- Igen, Szeberényi János Selmecbá­nyái lelkészé, aki később bányakerületi szuperintendens is lett. Szegény sorsú család sarjaként emelkedett a legna­gyobb evangélikus egyházkerület püs­pöki tisztségébe. Szlovák származását és identitását soha nem tagadta meg, de élete során mindig megtalálta a bölcs egyensúlyt evangélikus egyháza, ma­gyar hazája és szlovák népe között. 1849- ben hadbíróság elé állították, és csak magas korára való tekintettel, Má­ria Dorottya közbenjárására kerülte el a várfogságot.- Hozzáférhető, olvasható lesz-e az értekezésed?- A dolgozattal túlnyomórészt meg­egyező könyvem „Evangélium és sza­badság” címmel 2000-ben jelent meg a Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület kiadásában.- Kik segítették munkádat?- Kása László volt doktori témaveze­tőm, aki tapasztalt kollégaként és jó pe­dagógusként viszonyult hozzám. Az EL­TE Művelődéstörténeti Tanszékének ve­zetőjeként nemcsak az én munkámat, hanem az újkori protestáns egyháztörté­net kutatását is hathatósan segíti. Mun­kahelyi vezetőim, Czenthe Miklós, Har­mati Béla László és valamennyi munka­társam megértő türelmét is megköszö­nöm. Id. Fabiny Tibor amellett, hogy ta­nácsaival látott el, dolgozatom egyik bí­rálója is volt. Csepregi Zoltán figyelem­mel kíséri és támogatja pályámat, és a doktori szigorlati bizottság tagja volt. Családomnak pedig köszönöm, hogy tü­relmüket, figyelmüket, szeretetüket mindvégig magamon érezhettem.- Mik a további terveid?- Egyházunk 19. századi történelmét szeretném kutatni, különös tekintettel a nemzetiségekre. Ez év októberében az evangélikus gyűjtemények közös nem­zetközi konferenciát szerveznek a szlo­vákság egyházunk történetében betöltött szerepéről.- Hogyan látod egyháztörténet-kuta­tásunk jövőjét?- Az elmúlt negyven évben az egy­háztörténet-kutatás a történettudomány mostohagyermeke volt, de az utóbbi ti­zenhárom év változásainak köszönhető­en - úgy érzem - egyenjogúvá vált, és intézményrendszere is megszületőben van. Különösen örvendetes, hogy az egyháztörténet növekvő számú kutatói között - egyházunkon belül és a külön­böző felekezetek között is — egyre élén- kebb munkakapcsolat van kialakulóban. Reményeim szerint így egyre kevesebb fehér folt marad egyházunk történeté­ben, s ez befelé megerősíti identitásun­kat, kifelé pedig ismertségünket.- Legyen igazad! Isten áldjon és se­gítsen téged és munkádat! Zászkaliczky Zsuzsanna 2004. FEBRUÁR 8. - 7. oldal \ Szamizdat Olvasom a 168 Órát. Rajk László azt mondja, hogy a szamizdatkultúra 1990-ben le­zárult. Neki elhiszem. Nyilván érezte a különbséget. Valaha nagy kockázatot vállal­tak azzal, hogy titokban kinyomtatták és terjesztették az egytömbű államhatalom ál­tal nemkívánatosnak tartott gondolataikat. Most pedig bármi megjelenhet - ha akad, aki állja a költségeit. Mégis folyamatosan úgy érzem, hogy nem valósult meg a gon­dolat igazi szabadsága. Ennek egyik magyarázata éppen az, hogy bármi nyomtatás­ba kerülhet - csupán csak pénz kérdése. A sületlenségek, a hazugságok, a tartalmat­lan és buta betűhalmazok pedig éppen annyira megfojtják az érdemi gondolatokat, mint egy diktatórikus hatalmi gépezet jól működő cenzúrája. Az önmagára és gondol­kodására igényes ember nagy gonddal ki tudja ugyan választani a számára fontosat, csakhogy ezzel máris elindult az elszigetelődés útján, hiszen a nagy tömegek reklám­szeméten, olvashatatlan brosúrákon és áltudományos szenzációkon szocializálódnak. A másik magyarázat szerint a szabadsággal létrejöttek a nyilvánosság különféle érdekcsoportjai. Az egymással szimpatizáló szerzők hallgatólagos szövetségben áll­nak. A különféle műhelyeknek megvan a maguk sajátos aurájuk, és bár olvasóként rokonszenvesnek találhatja valaki az egyiket vagy a másikat, ha nem tartozik egy bi­zonyos nómenklatúrába, akkor gondolhat bármilyen nagyszerűt, és fogalmazhatja meg bármilyen jól is azt, írása továbbra sem fog beleférni egyetlen - akár általa nagyra tartott - lap „profiljába ” sem. Vagy ha mégis, akkor csakis azért, mert a szer­kesztők úgy érzik, felhasználhatják őt céljaik érdekében. Az olvasóközönség megerő­södik amúgy is kialakult meggyőződésében, viszont épp azokhoz nem jutnak el a lé­nyeges gondolatok, akiknek a legnagyobb szükségük lenne arra, hogy azok alapján felülvizsgálják nézeteiket. Ha el is olvassák őket, akkor azt azzal a beállítódással te­szik, hogy azok az írások egy másik érdekcsoport ideológiáját képviselik. Egy újabb álláspont szerint minden szakmai testületnek, céhnek kialakult egy belső hierarchiája. Léteznek érinthetetlen „szent tehenek”, akik bármit leírhatnak, senki nem mer beléjük kötni - a tudomány művelése címén nyöszöröghetnek akár trivialitásokat vagy gyermeteg közhelyeket is, mégis kötelező ámulattal illik fogad­ni azokat. Nagy úr a dilettantizmus és a szellemi igénytelenség! És mivel az isme­retek rettentően felaprózódtak, egyre kevesebben vannak, akik akár csak egy dolog­hoz is igazán értenek. A többség mindig laikus marad, és mivel a szellemi dolgok igazából mindig csak keveseket érdekelnek, ezért attól sem kell tartani, hogy - mint a futballpályán - kifütyülik, megdobálják a játékosokat. Az általános ellaposodás pedig azzal is együtt jár, hogy az eredeti gondolatokat, a releváns fölvetéseket min­den további nélkül semmibe lehet venni. Nem lesz tömeg, amely utcára vonulna, mert valakinek a tanulmányát nem közölte egyetlen illetékes (vagy inkább illeték­telen) szaklap, értelmiségi fórum, vagy novellája nem kapott helyet egyetlen irodal­mi periodikában sem. Természetesen előbb-utóbb minden nyomtatásba kerülhet, ha másként nem, hát „saját kiadásban ” — azaz szamizdatban. Ennek azonban általában nem jó az üzene­te. Tudjuk, mennyi csacskaság jelenik meg puszta magamutogatásból, paranoid kül­detéstudatból. Hány fahangú fiúcska és lányka véli magát megosztárjélöltnek, hány fűzfapoéta tartja magát elhallgattatott vátesznek, hány amatőr természetbúvár véli úgy, hogy megfogalmazta a világegyenletet. Érthető hát az általános érdektelenség és közöny, amely a fontosnak és érdekesnek kikiáltott gondolatokat övezi. Pedig lehet­nek igazán fontosak és érdekesek is köztük. Mint pár szem tiszta búza az ocsúban. Persze aki már megtalálta azt a kört, ahol rendszeresen publikálhat, ahol elismerik, szívesen hallgatják és olvassák, az méltán érezheti úgy, hogy elérte célját. Kérdés, hogy vajon gondolatszabadság-e ez, vagy egy újfajta gettó? Mert arról a bizsergető jó érzéssel járó reménységről már le kell mondanunk, amely 1990 előtt mégfűthette a demokratikus ellenzék tagjait, hogy „ egyszer csak megdől ez a rohadt rendszer ”, Hartha István Bajza Józsefre emlékeztek szülőfalujában A kétszáz évvel ezelőtt született Bajza Józsefre, a Nemzeti Színház első igazgatójára emlékeztek múlt szombaton szülőfalujában, a Heves megyei Szűcsiben. A reformkor kiemelkedő alakja, a Magyar Tudományos Akadémia tagja tisztele­tére rendezett emlékünnepségen Seregély István egri érsek, a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke mondott szentmisét. Az evangélikus költő-kritikus szülőházá­nál Sós Tamás, a Heves Megyei Közgyűlés elnöke méltatta Bajza József munkás­ságát, aki 1837-38-ban a pesti Magyar Színház, a későbbi Nemzeti Színház első igazgatója volt. Az ünnepség után Bajza József-emlékkiállítás nyílt a szülőházban. Az 1804. január 31-én született Bajza József filozófiai és jogi tanulmányokat folyta­tott. 1831-ben indította útjára a Kritikai Lapokat, 1831 és 1837 között pedig az Auróra, illetve 1832-től 1837-ig a Társalkodó című lapok szerkesztője is volt, majd azt követő­en Vörösmarty Mihállyal és Toldy Ferenccel közösen szerkesztette az Athenaeumot. Bajza József 1847 októberétől 1848. májusig - aligazgatói minőségben - másod­szor is vezette a Nemzeti Színházat, s tevékenyen részt vett a magyar színházi kultú­ra fejlesztésében. A szabadságharc leverése után bujdosásra kényszerült. Idegzetét felőrölték a meg­próbáltatások, s elborult elmével érte a halál 1858. március 3-án. (MTI) r „Az lett a teremtmények neve, amit Adám adott nekik” „Ha nem illúzió az a meggyőződés, hogy a magasabb rendű állatok - főleg a háziállatok - rendelkeznek valamilyen valóságos, bár kétségkívül igen kezdet­leges egyedi tudattal, akkor sorsukat ér­demes kicsit közelebbről szemügyre vennünk. A tévedés, amit el kell kerül­nünk, az, hogy önmagukban vizsgáljuk őket. Az embert Istennel való kapcsola­tában tudjuk megérteni. Az állatokat pe­dig az emberrel való kapcsolatukban, il­letve az emberen keresztül Istenhez tar­tozásukban érthetjük meg. Az ateista gondolkodásnak egy eleme változatlanul tovább él a modern hívők elképzelései­ben is. Az ember és más állatok együtt­élését az ateisták az egymásra ható bio­lógiai tényezők puszta véletlenjének te­kintik. Ha az ember megszelídít egy ál­latot, akkor csupán annyi történik, hogy az egyik faj beleavatkozik a másik életé­be. Az »igazi« vagy »természetes« állat a szemükben a vadállat, a háziállat mes­terséges és természetellenes jelenség. A keresztyén ember azonban nem gondol­kodhat így. Isten arra rendelte az embert, hogy uralkodjék az állatok fölött: s bár­mit tesz az ember az állattal, vagy az is­teni jogon kapott törvényes hatalmát gyakorolja, vagy pedig szentségtörő mó­don visszaél azzal. A háziállat tehát a szó legmélyebb értelmében az egyetlen »természetes« állat - az egyetlen olyan, amely a számára rendelt helyet foglalja el. Az állatokról szóló elképzeléseinket a háziállatokra kellene alapoznunk. Azt pedig látni fogjuk, hogy ha a háziállatok esetében beszélhetünk egyediségről vagy valamilyen egyéniségről, akkor ezt csaknem teljesen gazdájuknak köszön­hetik. Ha egy okos juhászkutya csaknem »emberien« viselkedik, ennek oka az, hogy a jó pásztor ilyenné formálta. Már utaltam a »benne« szó titokzatos erejére. Nem gondolom, hogy az Újszövetség­ben minden alkalommal azonos jelentés­ben fordul elő ez a szó. Nem biztos te­hát, hogy pontosan ugyanazt jelentik ezek a kifejezések: »az ember Krisztus­ban«, »Krisztus Istenben«, »a Szentlélek az egyházban és a hívő keresztényben« van benne. Ezek a jelentések valószínű­leg inkább csak rímelnek egymásra, vagy megfelelnek egymásnak. Mégis ennek nyomán merek előállni a követke­ző javaslattal - persze készen arra, hogy az igazi teológusok kiigazítsák tévedése­met. Adhatunk a szónak az előzőekre némileg emlékeztető jelentést: eszerint ezek az állatok igazi önmagukat a gazdá­jukban találják meg. Vagyis ne maguk­ban vizsgáljuk az állatokat, s keressük egyediségük nyomait, kutatva, hogy ezt Isten fölemelheti és megáldhatja-e. Azt az egész összefüggést - gazdát, gazda- asszonyt és az állatokat - kell vizsgál­nunk, amelyben az állatok egyediséghez juthatnak. Ezt az egész együttest Pálnak (és követőinek) értelmében »testnek« nevezhetnénk. S ki tudja megmondani, hogy a gazdával és a gazdaasszonnyal együtt mi támadhat föl ebből a »test­ből«? Föltehetően annyi, amennyi szük­séges Isten dicsőségéhez és az emberek boldogságához: ahhoz a boldogsághoz, lMóz 2,19-20 amelyet örökké átszínez a földi világ sa­játos tapasztalata. Ilyen módon lehetsé­gesnek tartom, hogy bizonyos állatok halhatatlanok lehetnek, nem önmaguk­ban, hanem gazdájuk halhatatlanságá­ban. Az ember alatti teremtményekből hiányzik ugyan a személyes azonosság, mégis belekerülhetnek ebbe a személyes összefüggésbe. Ha tehát azt kérdezik, hogy miben rejlik egy ilyen háziállat személyes azonossága, azt felelem: Ott, ahol a földi élete során otthon érezte ma­gát - abban a »testben«, közösségben, amelyben élt, s elsősorban ennek az együttesnek a fejével való kapcsolatá­ban. Más szóval, az ember megismeri a kutyáját, a kutya megismeri a gazdáját, s ebben a megismerésben válik önmagá­vá. Nemigen van értelme azonban to­vább kérdezni, vajon más módon képes- e arra, hogy megismerje önmagát. Az ál­latokat nem erre teremtették, s nem is akarnak emberré válni.” C. S. Lewis: A fájdalom (részlet Az állati fájdalom című fejezetből) A Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Irodájának Építési és Műemléki Osztálya munkatársat keres az Országos Iroda beruházási, felújí­tási munkáinak lebonyolítására, fel­ügyeletére és ellenőrzésére. A munkakör betöltésével kapcsolatos elvárások: • felsőfokú szakirányú végzettség; • legalább 5 éves szakmai gyakorlat (a magasépítés és az épületfelújítás te­rületén); • építési műszaki ellenőri szakképesí­tés; • felhasználói szintű számítógépes is­meret; ' • B kategóriás vezetői engedély; • önálló és szakszerű munkavégzés. A jelentkezéshez részletes szakmai ön­életrajzán kívül csatolja a végzettsége­it igazoló bizonyítványok fénymásola­tát is. A jelentkezéseket február 10-ig várjuk a következő címre: Magyarországi Evangélikus Egyház, Titkárság, 1085 Budapest, Üllői út 24. vagy a 486-3554-es faxszámra.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom