Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-12-05 / 49. szám

2. oldala 2004. DECEMBER 3. Evangélikus Élet Sgg ELŐ VIZ Mikor Jézus közbeszól... „Ne ítéljetek” (Mt 7,1). A Bibliában ez a tilalom nem légüres térben hangzik el. Olyan embereknek szól, mint amilyenek mi magunk is vagyunk: nagyon is szere­tünk másokat elbírálni és megítélni. Te­hát nem tőlünk származó, hanem idegen üzenet ez, amely belehasít mondjuk egy pletykálkodó, nevetgélő, csúfolódó tár­saság rosszindulatú beszédének kellős közepébe: „Ne ítéljetek!” Könnyen ün- neprontóvá válhat ez a mondat. Talán éppen valakinek a hibáin és a kudarcain élcelődnek. Ekkor eszünkbe juthat a há­zasságtörő nő története. Megszólják, le­nézik, sőt valakinek a szájából elhangzik a kegyetlen mondat is: az ilyeneket meg kell kövezni... De Jézus közbeszól: „ Aki büntelen közületek, az vessen rá először követ. ” (Jn 8,7) A Biblia az élet könyve. Nem kitalált esetekről vagy elméleti dolgokról szól, hanem valóságos emberekről, akik talán indulatosan ítélkeznek, és néha gúnyo­lódnak is. Minden ige a való életből, a gyakorlatból indul ki. Nézzünk néhány példát erre! - A,vasárnap kiránduló, esetleg kocsmába járó embereknek azt mondja a Biblia: szenteld meg az ünne­pet. A szüleit lenéző, megvető, kihasz­náló gyerekeknek azt üzeni: tiszteld atyádat és anyádat. Az egymás házát, pénzét, autóját, állását megkívánó és irigylő emberekhez pedig így szól: ne kívánd felebarátod házát, feleségét vagy bármit, ami az övé. De gondoltunk-e már arra, hogy miért szeretünk annyira ítélkezni? Az anyós bírálja a menyét, a beosztott a főnökét, az öreg a fiatalt, a fiatal az öreget, olykor a gyülekezet a lelkészét... Azért szere­tünk bírálni, mert jólesik felnagyítani mások hibáját. Talán éppen azért, hogy elbújhassak a másik ember hibái, bűne mögé. Hazugság? Miért is ne, hiszen így vagy úgy mindenki hazudik. Hűtlenség? Miért is ne, hiszen ilyesmi csaknem minden házasságban előfordul. „Ne ítéljetek” - miért is szól közbe Jézus? Azért, mert ő nem bíróként, ha­nem megmentőként jött el közénk. Sőt azért jött, hogy magára vegye bűneinket, hogy az ítélet őt sújtsa helyettünk. Mert a bűnösön nem segít a büntetés. Neki az Atya szeretete hiányzik. A bűnös ember azért önző és szívtelen, mert elveszítette Istent, aki nélkül minden más csak pót­lék lehet. Ahogyan a síró gyereket egye­dül az édesanyja tudja megvigasztalni és megnyugtatni, úgy a vergődő bűnöst is csak az menti meg, ha visszakapja a mennyei Atyát. Úgy is mondhatnánk: ha újra a helyére kerül, oda, ahonnan enge­detlensége miatt kiesett. Hagyjuk hát, hogy Jézus közbeszól­jon... Próbáljunk meg lemondani arról a sikerről, amelyet a társaságban mások hibáinak a „kitárgyalásával” érnénk el. Lehet, hogy így nem lesz sikerünk, nem fogunk „villogni”, de utólag meg fogjuk tapasztalni Isten áldását, azt a benső nyugalmat és békességet, amely száz­szorosán kárpótol mindezekért. Gáncs'Aladár „Hát nem jóságos és kegyes Isten az. aki ily hűséges atyai szívvel van hozzánk? Úgy beszél velünk, mint atya gyermekével: Édes gyermeke­im! Térjetek meg. higgyetek Fiam­ban, kit nektek küldtem, legyetek ke­gyesek s engedelmesek, végezzétek | rendelt tiszteteket, azután ám egye- tek-igyatok. s éljetek a tőlem kapott földi javakkal. Csak egyre legyen gondotok: e világ múló javait úgy használjátok, mint akik az utolsó harsonaszót várják, hogy mikor fel­hangzik. s a végső villámlás föltet­szik. szent élettel és istenfélő álla- ;;! pótban készek s alkalmasak legye­tek. Ha ezt cselekszitek. nincs mitől félnetek!" Luther Márton: Jer, örvendjünk, keresztyének! (Szabó József fordítása) ADVENT MÁSODIK VASÁRNAPJA Mint zúgó szélvihar Ézs 2,12.17-20 Ezekben a napokban sokszor szerepelt a hírekben a Magas-Tátra. Megdöbbentő képsorok tárultak elénk, láttuk a hatal­mas fenyőerdőket tarra vágva. De most nem a favágók vették kezükbe a fűrészt. Ember nem lett volna rá képes, hogy mint a gyufaszálakat, egymásra döntse a hatalmas, ég felé mutató szálfákat. Em­lékszem, hogy amikor ifjúkoromban megállhattam egy-egy hatalmas fenyő tövében, s felnézhettem rá, mindig olyan érzésem támadt, mintha egy mozdítha­tatlan óriás lábainál állnék. S most ezek az „óriások” egymás ágaiba kapaszkod­va zuhantak alá. Nem maradt se gyöke­rük, se águk. Ki gondolta volna, hogy az évtizedek, évszázadok viharaival daco­ló, a Teremtő fenségét hirdető, az ember számára testet-lelket felüdítő, páratlan klímát biztosító erdők helyén egy napon „holdbéli táj” tárul majd elénk? Micsoda erő rejlik a zúgó szélviharban! Félelme­tes nap volt az a péntek. Valamicskét mi is megéreztünk belőle. Többünknek, akik útnak indultunk volna, még idejé­ben sikerült visszafordulnunk, hogy me­nedéket találjunk otthonunk biztonságot nyújtó falai között. Ezsaiás próféta korában a Libanon- hegységben is ott magasodtak a cédru­sok. De ő nem turistaként csodálta a ter­mészet e remekműveit. Amikor megállt a hegy lábánál, a szeme elé táruló léleg­zetelállító látvány népe „nagyjait”, ve­zetőit idézte tekintete elé. Az önhitt, gő­gös, büszkeségtől felfuvalkodott, úrhat­nám vezetőket és talpnyalóikat. Akiket a jólét, az arany és az ezüst tett kevélyek- ké. S a másik oldalon ott látta a véglete­kig sanyargatott, egyre elszegényedő, tengődő néprétegeket. Látta, miként nö­vekszik az országban az idegen, külső befolyás. Idegen fegyverek, idegen iste­nek uralják a nép életét. Az emberek sa­ját müveikre mint „istenkékre” építenek, s azok előtt borulnak le. A bevetté vált pogány szokások és er­kölcstelenségek, a bálványimádás és a mágikus praktikák számtalan megnyil­vánulása Isten követét haragra ingerli. Nem csupán azért, mert mindez idegen volt, és korábban nem tartozott az or­szág életéhez. Sokkal inkább azért, mert ebből az életmenetből a nép hitetlensége válik nyilvánvalóvá. Az emberek jobban bíznak saját magukban és az előbb emlí­tettekben, mint az élő Istenben. S a pró­féta nem riad vissza annak kinyilvánítá­sától, hogy ez az életvitel megbocsátha­tatlan gyalázása az élő Istennek. A próféta azért próféta, mert nemcsak szakszerű és hiteles korképet tár elénk - mely egyben kórkép is -, hanem a jö­vendőt is látja. Pontosabban az láttatja vele, aki elhívta és kiválasztotta őt. Lát­ja az Úr napjának eljövetelét. A Seregek Urának napját, mint zúgó szélvihart, amely végigsöpör az egész országon, hogy leverjen minden elbizakodott és gőgös embert. Eljön a nap, amikor mindaz, amit az ember nagynak és hatal­masnak tart - a Libanon cédrusaitól az óceánjáró Tarsis-hajókig -, megsemmi­sül. Akkor a bálványozott, istenített em­berek sziklák, kőszálak hasadékaiba me­nekülnek az élő Isten fensége és méltó­sága elől. Akkor nyilvánvalóvá lesz, hogy kinek a kezében van minden hata­lom mennyen és földön. Pedig Isten vá­lasztott népe ettől a naptól várta az ál­dást, az üdvösség kiteljesedését. De a próféta tudja, hogy az Úr napja lesz ez, s nem a nép napja. Eljön az a nap, ami­kor Isten lesz minden mindenekben, s akkor eltűnik az összes olyan nagyság, amely valójában nem is az. Az eljöven­dő Úr napja hatalmas látomásával Ezsa­iás az istenítés és a megistenülés ellen fordul. A világ „nagyjait” helyes megvi­lágításba helyezi. Úgy, ahogyan egy ál­lamférfi vallotta: a világ urai jönnek és mennek, de Jézus Krisztus’eljövendő. Advent idején is kísért a bálványok so­kasága. A pénz szerelme, amely az ünne­pet is üzleti vállalkozássá silányítja. A „bronzvasámap” talmi csillogása. Pedig advent második vasárnapja az Úr napja, a kegyelem napja lehet számunkra, amikor a Szentlélek zúgó szélvihara söpörheti el, döntheti le szívünkben istenpótlékainkat. Mert akiben a mi szívünk bízik, az a mi is­tenünk. Advent idején ébresszen rá a pró­fétai szó, hogy egyedül az élő Istenben ér­demes bizakodnunk, egyedül reá érdemes hagyatkoznunk, mert ő megmarad, mint erős vár. „Jézus Krisztus Úr” - így hang­zott az első keresztények rövid hitvallása. A mában, de az ítélet zúgó szélviharában is csak nála, benne találunk oltalmat,' egyedül ő tarthat meg mindnyájunkat. IMÁDKOZZUNK! Hálát adunk, szabadító Krisztusunk, hogy emlékeztetsz dicsőséges visszajö- veteledre. Megrendít bennünket a prófétai szó aktualitása. Légy áldott, amiért az Úr nagy és dicsőséges nap­jára a te kegyelmedben bízva készül­hetünk. Ámen. Deme Dávid Oratio oecumenica Istenem! A teremtés jogán mindenki a tiéd, és minden­kinek térdet kell hajtania előtted. Hiszen te visszatérő, győztes Úr vagy. Minden hatalmasság elmenendő, de te eljövendő vagy ebben a világban. Meghajolok én is nagyságod és szentséged előtt. Uram, várom visszajö- veteledet. Istenem! Köszönöm, hogy a megváltás jogán is tiéd lehetek. Köszönöm, hogy az Úr Jézus Krisztusért Atyámnak szólíthatlak, és bízhatom benned. Köszö­nöm, hogy gondoskodsz a tieidről, és élő Igével szólí­tasz meg minket. Add nekem is az élet kenyerét, hogy ne csak testemet tarthassam fenn, de lelkem se marad­jon éhes és szomjas. Te tudod eloltani a hamis vágya­kat az emberek szívében. Oltsd ki az én szívemből is a kívánságok tüzét. Add belém a vágyat minden szépre és jóra, a te akaratod elfogadására és igéd cselekvésére. Állítsd elém keresztedet, hogy tudjam, mennyire sem­mi vagyok, és milyen hatalmas vagy te. Bűneim miatt kellett meghalnod, irántam való szeretetedből adtad oda az életedet. Köszönöm szereteted csodáját. Álda­lak, mert szereteted irgalmadban jut teljességre. Add nekem is kegyelmedet! Istenem! Köszönöm, hogy beléptél az életembe, és hogy ott világosság gyúlt a Szentlélek által. Tudom, hogy semmi nem maradhat úgy, mint azelőtt volt. Se­gíts, hogy amire rávilágítottál, és amit hamis dologként el akarsz venni, azt ellenkezés nélkül át tudjam adni ne­ked. Köszönöm, hogy bűneimet hordoztad a kereszten. Köszönöm, hogy ma is elhordozol, és türelmesen taní­tasz. Segíts, hogy tanítványaid legyünk, de követeid is minden ember előtt. Mennyei Atyánk a Jézus Krisztus által! Alázatosan borulunk le előtted népünknek e sorsdöntő napján, ami­kor népszavazáson kell döntenünk. Könyörgünk, segíts meg minket. Adj bölcsességet tetszésed keresésére és szeretetet testvéreink megértésére! Ámulunk sokszínű világod szépségén. Te teremtettél minket magyarnak, te helyeztél ide bennünket a Kárpát-medencébe. Adj készséget, hogy betöltsük itt hivatásunkat egymás szol­gálatára és a kívül valók segítésére! Bocsásd meg, ha testvér a testvért bántotta! Adj nekünk egyetértést! Add, hogy jó szívvel tudjunk igent mondani, amikor segítséget várnak tőlünk! Adj ébredést népünk köré­ben! Feltámadott és élő Urunk, támassz föl bennünket a lelki halál állapotából! Fogd le a gonoszok kezét, és némítsd el a minden jóra nemet mondók ajkát. Áldd meg népünket szép jövővel! Segíts, hogy helyünkre kerüljünk a te szolgáid tábo­rában, és betöltsük a magunk küldetését a te országod építésében! Légy a betegekkel, gyengékkel, tanácstala­nokkal, elhagyottakkal! Könyörülj azokon is, akik nem veszik észre szereteted valóságát! Vezess bennünket, élő Urunk, amíg az örök célt elérjük kegyelmedből! Ámen. :••• SAROK £ 5 Q£ 3 3 LUTHER ÉS AZ ISTENTISZTELET 6. r Mise - egységesen? Es milyen gyakran? A múlt héten megszakítottuk soroza­tunkat egy kis „adventi pihenővel”, most azonban folytatjuk: továbbra is arra igyekszünk rávilágítani, hogy rriit tanulhatunk Luthernek A német mise című iratából. Ez az irat nem­csak a rendje, nemcsak az aktuális üzenete, hanem a következményei miatt is érdekes számunkra. Nem tartjuk mindenben mérvadónak - reformátorunk egyébként meg is til­totta, hogy így tekintsünk az írásai­ra -, útmutatónak, újragondolandó- nak viszont annál inkább. A német mise 1526-ban egyszerre volt új és tradicionális. Újdonságot el­sősorban az alapállása, a lelkülete, a gondolkodásmódja jelentett. Tradicio­nális voltát a felépítésében, tételei rendjében, a keresztény elődök gya­korlatának komolyan vételében érhet­jük tetten. A német mise például szolgált a re­formáció útjára lépett gyülekezeteknek. Luther nem gondolta, hogy csak így le­het, és hogy nincs más - ugyancsak he­lyes (megreformált) - módja az isten- tiszteletnek. Előszavában ki is tér arra, hogy ez sem törvény, sem egyfajta kényszerítő rend, hanem a keresztény szabadság gyakorlásához való egyfajta segítség legyen. Nem is valamiféle „leckét” előírni akart, inkább - mivel a sokféleségből adódó összevisszaság sokakat megbotránkoztatott - segíteni akart a jó, evangéliumhoz hű megoldás példájával. Nem erőlteti hát ezt a ren­det, sőt örül annak, ha valahol jobbat talál. De mint írja: „Mindazonáltal de­rék dolog lenne, ha minden fejedelem­ségben az istentisztelet egyforma lehet­ne, s a körülfekvő kisebb városok és falvak a várossal egyformán járnának el.” Ezután a reformátor arról szól, hogy az istentisztelet ilyen rendjére ép­pen a még nem hívő, a bizonytalanko­dó embereknek, az egyszerű (együgyű) népnek van szüksége, nem a „belső” körnek, a hitben járóknak, az „erősek­nek”. Érdemes ezt a vonalat meghúzni a mai korig, egyházunk mai helyzetéig. Minden valószínűség szerint ma is többségben vannak azok, akiknek a rend, a fegyelmezett forma és az egy­ség segítséget jelent. Különösképpen ebben a rendetlen, kusza világban. (El­gondolkodtató természetesen az is, hogy a világ rendezvényei ma egyre in­kább profi dramaturgia alapján, hatás­keltő eszközök felhasználásával és szi­gorú felépítés szerint zajlanak.) Külön is érdekes, és az istentisztelet dolgairól gondolkodó ember számára elkerülhetetlen téma az, hogy miként vélekedett Luther az úrvacsoravétel gyakoriságáról. Két tényt figyelembe kell vennünk akkor, amikor ez a kér­dés napirendre kerül. Egyrészt azt, hogy Luther számára a szentséggel va­ló élés személyesen és az egyházat te­kintve is nagyon fontos volt. (Gondol­junk csak számtalan iratára, úrvacso­rái énekeire, amelyek - túl a tanításon - nagyon mély szentségi kegyességről tesznek bizonyságot.) Másrészt azt, hogy a történelem (és azon belül az egyháztörténelem) hatások és ellenha­tások szakadatlan láncolata. Ha az is­tentisztelet szentségi karaktere felerő­södik a másik oldal kárára, sőt egyol­dalúvá válik - csak az áldozás/úrva- csora válik fontossá, az igehirdetés és az ahhoz kapcsolódó részek háttérbe szorulnak, sőt elsorvadnak -, akkor a tisztulás, reformálás idején sokkal erő­sebben hangsúlyozni kell az igei ol­dalt. Ha ez megfelelő erővel és inten­zitással történik, akkor egy idő után beállhat az egyensúly - akárcsak az ide-oda lendülő inga esetében. (Ezt ta­pasztalhattuk meg másféle módon ró­mai testvéreinknél: az egyensúlyi álla­pot a II. vatikáni zsinat után követke­zett be, amikor eredeti helyét vissza­nyerve fontossá vált az igeliturgia is.) Luther - bár számtalan módon írt a Krisztussal az úrvacsorában történő találkozásról - a maga korában, a ma­ga egyházi helyzetében sokkal domi- nánsabban beszélt az igehirdetés és az igehallgatás szükségességéről, az igé­nek az istentiszteletben mindent meg­határozó, központi szerepéről. Ez a szent egyoldalúság nem valami ellen (az úrvacsora fontossága, gyakorisága ellen), hanem valamiért szólt: hogy az életet jelentő igét meghalljuk, és a testté lett Igét befogadjuk. Luther fontosnak tartotta a minden­napi istentiszteletet, de az ellen szót emelt, hogy mindennap úrvacsorái al­kalmat tartsanak. Sőt az is megtörtént (korabeli tudósítók feljegyzik), hogy a reformátor - barátjával, Melanchthon­nal együtt - az igehirdetés meghallga­tása után felállt, és az úrvacsorái rész előtt kiment a templomból. Mindez azonban nem az úrvacsora ellen szólt, hanem a keresztény ember szabadsá­gához tartozó mozdulat volt. Mert Lu­ther nem az előírások, a törvények embere volt, hanem a lehetőségeké, az evangéliumé. Ezért ha ma reformáto­runknak szegezzük a kérdést, hogy milyen gyakran legyen úrvacsora az istentiszteleten, akkor nem érkezik semmiféle előírásszerű felelet. Nagy ünnepen, havonta, hetente. A keresz­tény ember lelke mélyén kell megfo­galmazódnia a vágynak: szeretnék „testközelből” találkozni Urammal, Megváltómmal. Az egyháznak, a gyü­lekezetnek, a lelkésznek pedig meg kell adnia rá a lehetőséget, hogy - még ha csupán egyetlen hívő szeretne is - élhessen ezzel az ajándékkal. Talán az is elgondolkodtató, hogy a történelmi „ingamozgás” és a más fe­lekezetektől való elhatárolódás miatt a magyar evangélikusság az igei olda­lon vált egyoldalúvá; szükséges az egyensúlyt keresnünk, a kétfókuszú istentiszteletben pedig az igével és a szentséggel való élet lehetőségét egy­aránt felkínálnunk. Luther és az istentisztelet - így szól sorozatunk címe. A reformátor nem­csak példa számunkra, nemcsak útmu­tató, de nagyszerű partner is abban, hogy újra végiggondoljuk dolgainkat, és a magunk háza táján söpörjünk. Hafenscher Károly (ifj.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom