Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-11-14 / 46. szám
2004. NOVEMBER 14. - 5. oldal Evangélikus Élet Megemlékezés a megigazulásról szóló római katolikusevangélikus Közös nyilatkozat aláírásának 5. évfordulóján Öt évvel ezelőtt, 1999. október 31-én, a reformáció emléknapján írták alá a katolikus egyház és a Lutheránus Világszövetség képviselői a megigazulásról szóló Közös nyilatkozatot Augs- burgban. Az évforduló alkalmából a Magyar Katolikus Egyház és a Magyarországi Evangélikus Egyház közös ünnepi megemlékezést tartott a tudomány napi ünnepségsorozat délutáni alkalmaként. A bevezető imádságot Bábel Balázs kalocsai érsek és D. Szebik Imre evangé- likus püspök mondta. Az ünnepi ülésen id. dr. Hafenscher Károly professzor a Közös nyilatkozathoz vezető, több mint harmincesztendős dialógus főbb állomásait idézte fel (előadásából részletek olvashatók ezen az oldalon). Az elmúlt öt esztendő keresztény egységtörekvéseiről, illetve félreértéseiről Kránitz Mihály katolikus teológus, Reuss András evangélikus teológus, valamint D. dr. Harmati Béla nyugalmazott püspök tartott előadást. Puskás Attila katolikus hittudós pedig azt a kérdést járta körül, hogy miként lehetséges ma érthető nyelven a megigazulásról beszélni. Kránitz Mihály, aki az alkalmon egyébként az ökumené szimbólumával ellátott nyakkendőt viselt, emlékeztetett rá: Oscar Cullmann 1999-ben elhunyt evangélikus teológus szavai szerint a dokumentum aláírása nem csupán ökumenikus tanítás, hanem ökumenikus tett is volt. Az évezred végén valami, ami széttöredezett, egy lett, és ami már élettelen volt, új életre kelt. Az előadó kitért arra is, hogy alig tíz hónappal a Közös nyilatkozat aláírását követően megjelent a Hittani Kongregáció Dominus Iesus című nyilatkozata, s ennek nyomán „protestáns, de katolikus oldalról is szinte visszhangoztak a negatív, gyakran pesszimista állásfoglalások az ökumené jövőjét illetően”. Kránitz Mihály úgy vélte: „Protestáns oldalról joggal sérelmezték a nyilatkozat hangvételét és stílusát, mely csalódást keltett, sőt sebeket okozott a korábbi tanítóhivatali gesztusok után.. A jogos és vélt sérelmek azonban nem okozhatják elkeseredésünket. A meglévő különbségek nem a párbeszéd végét, hanem inkább a meglévő dialógus előtt álló kihívást igazolják.” A katolikus professzor a keresztény egységtörekvés rendkívül fontos állomásának nevezte a 2001-ben az európai keresztény egyházak által aláírt Ökumenikus chartát, amelyhez a magyarországi egyházak is csatlakoztak. II. János Pál pápa 14. enciklikájával - Az egyház az eucharisztiából él kezdetűvel - kapcsolatban hangsúlyozta: az iratnak az eu- kharisztia ekkléziológiai jelentőségére történő rámutatás volt a célja, és az, hogy úgynevezett kényesebb témákat is felvessen. Mert az eukharisztia nem eszköz az egység eléréshez, hanem a már megvalósult egység látható jele. Érdekesnek tartotta azt a püspöki körlevelet, amelyet a magyar evangélikus egyház az úrvacsora ünneplésével kapcsolatban adott ki. Rámutatott arra, hogy ebben a különböző úrvacsora-vételi formák szinte megegyeznek a katolikus gyakorlattal. Azonban hátra van a tartalom, vagyis a teológiai szempontok közös elfogadása, illetve kidolgozása. Reuss András hangsúlyozta: „Aligha van még olyan dokumentuma az ökumenikus párbeszédeknek, amely ilyen rövid idő alatt a teológiai képzés anyagává lett volna.” Kránitz Mihályhoz hasonlóan Reuss András is megemlítette az elmúlt öt esztendő vitái között a Dominus Iesus nyilatkozatot, amelyet sokan a Közös nyilatkozat „megtorpedózásának” tekintettek. Véleménye szerint a római katolikus szándékot helyesen értette és értékelte Szabó István református püspök: „A múlt századból való az a történetileg vitatható, de gondolatnak igen szellemes felvetés, hogy a római katolikus egyházat a reformáció mentette meg a 16. század során azzal, hogy eszméltette, ébresztette, belső reformját halaszthatatlanná tette. Ha a Dominus Iesus misszióra, keresztyén önazonosságra, isteni igazságra, kinyilatkoztatásokra vonatkozó részeit olvassuk, foltehetjük a kérdést: vajon a protestantizmust nem a római katolikus egyház fogja megmenteni a 21. században?” Éppen ezért - és a félreértések tisztázása érdekében - Reuss professzor hangsúlyozta: nagyon fontosnak tartja, hogy figyeljünk a dokumentumból fakadó kihívásokra, a bibliai alapok vizsgálatára, a megigazulás mai értelmezésére és megszólaltatására. Mindez segíthet saját gyökereink és egymás jobb megismerésében is. Az evangélikusoknak ugyanis sokszor gondot okoz az, hogy nem tudják követni, hogy a búcsúval, az elégtétellel, a szentévvel, a szentek kultuszával, az ereklyékkel kapcsolatos gyakorlat miként egyeztethető össze a Közös nyilatkozatban foglaltakkal. Ugyanakkor látniuk kell az őszinte, mély, biblikus és „reformátori szellemű kereszténység jelenlétét is a római katolikus egyházban” - fogalmazott. A nyilatkozat hozzásegít, hogy protokolláris, presztízs- vagy éppen konkurenciaszempontok nélkül beszéljünk, hogy tovább ismerkedjünk egymással, és keressük együtt az evangélium mai megszólaltatásának nemcsak az alkalmait, hanem képeit, fogalmait, nyelvét, illetve örök tartalmának aktuális kifejtését is. D. dr. Harmati Béla kiemelte: az eseményeket, a történtek jelentőségét és a felelős egyházi vezetők személyes érintettségét jól érzékelteti Edward Idris Cassidy bíboros sajtónyilatkozatának befejezése: „Nincs nagyobb öröme annak, aki a keresztény egység területén munkálkodik, mint hogy ezt a dokumentumot aláírja. Az ide vezető úton arra gondoltam, hogy ha az utolsó ítélet napján az Úr megkérdezi tőlem: »Cassidy, Cassidy, tettél-e valami jót az életedben?«, legalább ennyit mondhatok: »Aláírtam a megigazulásról szóló Közös nyilatkozatot.«” Harmati Béla előadásában részletesen beszélt a konfesszionális' alapkülönbségekről, ugyanakkor megállapította: az igazságok hierarchikus rendszere szigorú körének aláhúzása helyett teológiai, „árnyalt konszenzus”, „növekvő konvergencia” és az „alapigazságokban való konszenzus” révén nagyfokú egyetértés jött létre. Beszédében további párbeszédre buzdított: kérdezzük hát egymást, római katolikusok és evangélikusok újra és újra, hogy személyes életünk, a gyülekezetek, az egyház, a társadalom kérdéseit, kihívásait megértsük, és együtt próbáljuk az alapvető szentírási, jézusi alapok segítségével megválaszolni őket. A megigazulás örömhírének hirdetése ma című előadásában Puskás Attila professzor rámutatott: a megigazulás örömének a mai ember számára érthető módon való hirdetésére az a teológiai nyelv lehet az alkalmas eszköz, amelynek kulcsfogalma a szabadság. így ha a megigazulás a teljesebb szabadságra jutás élménye, akkor a teológia kikerülhetetlen feladata a szabadság fogalmának tisztázása, illetve az, hogy megvizsgálja a szabadság általánosan uralkodó felfogásának és sajátosan teológiai jelentésének a kapcsolatát. E munka elvégzése közös teendője a katolikus és az evangélikus teológusoknak. A délelőtti és délutáni alkalmak összegezhetők: mindkettőn sokan voltunk együtt, mindkét téma iránt nagy volt az érdeklődés, és az előadások nem csupán statikus helyzetképet vázoltak fel, hanem impulzusokat is adtak az erőszak leküzdéséhez és az ökumené törekvéseinek a megvalósításához. „Gyűlölet és halál közepette a szeretet és élet ígéretét” ünnepeltük! Orosz Gábor Viktor ld. dr. Hafenscher Károly előadást tart a Közös nyilatkozat gyökereiről (jobbján Kránitz Mihály katolikus teológus) Fotó: Bottá Dénes A Közös nyilatkozat gyökerei (1967-1999) Részletek id. dr. Hafenscher Károly c. teológiai tanárnak, az LVSZ és a római katolikus egyház közös bizottsága egykori tagjának előadásából „Az egy Krisztus uralma alatt kell élnünk" (Dr. Brück kancellár: az Ágostai hitvallás előszava) „Hit által igazulunk meg.... ettől a tételtől nem térünk el. Ebből semmit sem engedünk, még ha az ég s föld összeomlik is... ” (Luther Márton) (...) Szeretem a „gyökerei” kifejezést, tudniillik a Közös nyilatkozat gyökereit, hiszen ez a mélység irányába mutat (II. János Pál szerint program lehet: „duci in altum”), kizárja a felületes, könnyelmű kijelentéseket. A gyökerek kétezer év egyháztörténetére hivatkoznak. A „gyökerei” kifejezés egyébként is a ra- dixra utal, vagyis arra, hogy egy valóban radikális kérdésben történt előrelépés, legalábbis a nyugati kereszténység vonatkozásában. Az ökumené mai gyökerei a 19. és 20. századig nyúlnak vissza, különösen az Egyházak Világtanácsának (EVT) 1948. évi amszterdami megalakulásáig, majd a XXIII. János pápa által 1959. január 25- én meghirdetett és 1962-től ’65-ig megtartott II. vatikáni zsinatig. A címben jelzett intervallum egyúttal lehetővé teszi, hogy ne foglalkozzam az 1999. október 31. utáni eseményekkel. Sem a pozitívnak tekinthető jelenségekkel, sem a szerintünk több vonatkozásban is fékezést indukáló nyilatkozatok és gyakorlati korlátozások megemlítésével. Sem a Dominus Iesus 5-6. §-ával (a „Subsistit in” nehezen érthető kifejezésével), sem a 2003. évi Berlini Ökumenikus Kirchentag intercommuniós negatív jelenségeivel - legfeljebb Lehmann püspök bátor kijelentésével: „Ökumene geht weiter.” Ugyancsak eltekinthetek Az Eucharistia egyháza enciklikától és az „eucharisztikus szentév” meghirdetésétől, avagy a népi Mária-kultusz újabb hangsúlyozásától - túl a II. vatikáni zsinat tapintatos kifejezésein. Mindez nem az én dolgom, mások nyilván érintik majd a kérdést. Tulajdonképpeni feladatomra térve a Közös nyilatkozatot előkészítő fázisokról kell szólnom. 1967-1971 Közvetlenül a II. vatikáni zsinat befejezése után megkezdődött az első magas szintű felekezetközi dialógus. A benne részt vevők célkitűzése az volt, hogy csak a lényeges kérdésekkel - vagyis az evangélium, az egyház, az Ige és a szentségek kérdésével - foglalkoznak. Római katolikus terminológia szerint az igazságok hierarchiájának felső szintjével, evangélikus terminológiában hitünk központi kérdéseivel. Ennek az első párbeszédnek eredménye lett írásban a Máltai beszámoló (Bericht, Report, Paper). Magyarul is olvasható fordításomban a Theológiai Szemle 1973-as évfolyamában. 1973-1984 Kibővített második fázis ez a tizenegy év. Közben meghal XXIII. János pápa, de mandátumunkat meghosszabbítják. VI. Pál szolgálata következett. Dialógusunk alatt az úrvacsora, a lelkészi szolgálat, a jövő útjának víziója és a Péter-hivatal értékelése volt a feladatunk. Közben két nyilatkozat is született, az Ágostai hitvallás 450 éves évfordulóján (1980) és Luther Márton születésének 500. évfordulóján (1983). Az előbbit a felek az Egy Krisztus uralma alatt címmel írták alá, az utóbbi címe Luther Márton Jézus Krisztus tanúja. Mindkettő olvasható magyar fordításomban is az Evangélikus Életben és a Theologiai Szemlében. Közben a Lutheránus Világszövetség 1963-as helsinki üzenetének fiaskója jelentős teológusokat ösztönzött arra, hogy a iustificatio kérdését egy albizottság keretében tárgyalják meg a konszenzus érdekében, hogy legalább egy ponton elérhessük az egyházakat elválasztó és elítélő nyilatkozataink érvényvesztését („excommunicatio”, „damnamus” kifejezések). E több mint két évtizedes szorgalmas, fáradságos munka eredménye lett az augsburgi Közös nyilatkozat. Megérett az idő a konszenzus kijelentésére, beértek a tárgyalások. A Lutheránus Világszövetség az alapszöveg elfogadása érdekében tagegyházaihoz fordult. A végeredmény - 5 tartózkodás és 2 elutasítás mellett - 79 igenlő válasz volt. Vagyis a 86 tagegyház több mint 91%-a vállalta a Közös nyilatkozat alapszövegét. Nem szólt a Lutheránus Világszövetség sem új tanításról, sem új vallásról, a római testvérek is az alapigazságok egyikében kifejezhető konszenzusra utaltak. Világossá vált, hogy más a 16. század kölcsönösen elítélő kijelentéseinek sora, mint ennek az alapigazságnak a mai fogalmaink szerinti értelmezése, artikulálása, és ezért nem is vonatkozhatnak a mai római katolikus egyház és a mai evangélikus egyházak értékelésére. Alapjában véve ma már mindkét egyház úgy tanítja a megigazulást, mint ahogyan az a Közös nyilatkozatban olvasható. A Közös nyilatkozat ökumenikus jellegű mondatai szerint ez az alapigazság-tanítás nem választ el többé. Ugyanakkor a két fél kinyilvánította azt a közös kívánságot, hogy ez a nyilatkozat valós hatást fejtsen ki a két egyház életgyakorlatára, és egyben kiindulási pont lehessen a folytatáshoz. Olyan más tisztázandó elvi és gyakorlati kérdésekben folytatandó dialógushoz, mint például ekkléziológiai kérdések, a papi szolgálat kérdései, a pápai primátus kérdése, az aposztolicitás és a kato- licitás stb. 1984-1999 A dialógus harmadik és következő fázisaiban az eddig nem tárgyalt anyagok megvitatására került sor. (...) Említésre méltó, hogy a legutolsó periódusban mindkét fél részéről bizonytalanság volt tapasztalható. Kölcsönös levélváltások, nyilatkozatok és tanácskozások után tudták csak kijelölni a Közös nyilatkozat aláírásának helyét és időpontját: Augsburg, 1999. október 31. (...) Csak az értékelheti igazán a Közös nyilatkozat aláírásának megtörténtét, aki ismeri a térbeli (globális) és időbeli (450 éves) kontextust, az előkészítő munkák fáradságos, idegőrlő szolgálatát, a négy és fél évszázados ellentéteket (sőt ellenségeskedést), a dialógusban is előfordult zsákutcákat és zátonyokat, a lehangoló gyanúsításokat, a jogos vagy vélt félelmet attól, hogy a másik fél „mégiscsak el akar nyelni”. Nemzetközi szaktekintélyek, tudós professzorok, egyházvezetők tették kockára tekintélyüket saját egyházi közösségeikben, felületes világi emberek között, mindent tudni akaró újságírók előtt a média különböző fórumain. Mennyi gondolkodás, fordítási munka kellett ahhoz, hogy a középkori latin és német szövegek érthetővé váljanak a mai német és angol olvasók számára, és hogy a mediterrán gondolkodás elfogadja az Alpokon túli népek gondolkodásmódját! Mindezt csak az tudja, aki túllépett a felületes kritikán, és megpróbálta beleélni magát abba, hogy milyen célkitűzéssel dolgoztak a jóakaratú konszen- zuskerésők. Az egyes részletkérdéseket is csak kontextusban lehet megérteni. Például hogy a dialógusban részt vevőkön kívül mit érthetnek meg, mit hallanak „ki” a Közös nyilatkozatból az anglikánok, a reformátusok, a szabadegyházak tagjai, a karizmatikusok, a fundamentalisták stb. - akár Magyarországon is. A lelkipásztori követelményekre is figyelniük kellett a szövegezőknek, hiszen Isten egész népének (populus Dei) ügyéről volt szó. Ezért is tartom szépnek, hogy a negyvennégy pontból álló nyilatkozat hálaadással zárul: „Meggyőződésünk, hogy az elért konszenzus szilárd alap az ilyen tisztázáshoz... Hálát adunk az Úrnak az egyházszakadás leküzdése útján tett döntő lépésért, kérjük a Szent lelket, vezessen minket tovább is a látható egység felé, amely Krisztus akarata. ”
