Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-10-31 / 44. szám
2. oldal - 2004. OKTÓBER 31. Evangélikus Élet ggggH ÉLŐ VÍZ Gyertyafényes temetők Sötétség és fény ellentétét éli át az ember, amikor november elsején alkonyaikor megáll a gyertyák szelíd fényével megvilágított sírok között. Milyen megható a múlandó ember.igyekezete, ahogyan a temető sötét árnyai között felveszi a harcot, próbálja legyőzni a sötétséget. Gyertyát gyújt. A kis gyertyák pedig világítanak, és magukat felemésztve szórják a fényt, míg lassan ők is lehunyják szemüket. A sötétség mindig nyomasztó. de különösen nyomasztó a temetőben. Más a temető a délelőtti napsugárban, és más este, amikor besötétedik, és már semmi sem enyhíti a komorságot. Fiatalok, öregek, rég nem látott rokonok, barátok találkoznak egy-egy sírnál, lerakják a friss virágot, elmondanak egy imát, aztán szemük belemélyed a gyertya fényébe, meghalt szeretteikre emlékezve. Megható emberi igyekezet ez - a temető mozdulatlan csendjébe behozni valamit az élet fényéből. De az igazi Tényt, a világosságot nem a sírokon lobogó gyertyák jelentik, hanem a Biblia. A Biblia, amely kimondja az igazat. Mindig kimondja, még akkor is, ha nagyon tud fájni ez az igazság: „Nincsen itt maradandó városunk... ” (Zsid 13,14) De az Isten igéje amikor megszomorít, meg is vigasztal, amikor lesújt, felemel. Isten igéje mindig ad egy nagy többletet, új lehetőséget. Nemcsak arról szól, hogy nincs semmi maradandó. így folytatódik az igevers: „... hanem az eljövendőt keressük." Ez a jövendő nem bizonytalan, homályos ígéret. Nem üres, felszínes vigasztalás. Jézus búcsúbeszédében mondja: „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek (...) Az én Atyám házában sok hajlék van (...) elmegyek helyet készíteni a számotokra (...) hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is." (Jn 14,1-3) Ezt az eljövendőt meg lehet keresni és meg lehet találni. Jézus az utat is megjelöli: „Én vagyok az út... ” Ki akar mozdítani a reménytelenségből, a rezignáci- óból, lendületbe akar hozni, hogy keressük a felkínált jövendőt. Nem a halálé, a síré, a temetőé az utolsó szó, mert mi az eljövendőt keressük. Láttam egy ikont: Jézus kihívja a sírból Lázárt. A képen Jézus szeme „kinéz” a képből, mintegy tőlünk kérdezve: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Hi- szed-e ezt?... ” Ez a nagy kérdés kell, hogy megérintse szívünket a sírok mellett is. Boldog az, aki személyesen magára veszi a kérdést, és a sír mellett is igennel tud válaszolni. Gáncs Aladár Mozgólépcsőn Egy kétévesforma kisgyerek nagy elszántsággal kaptat felfelé a mozgólépcsőn. A lépcsőfokok magasak, alig bírja megmászni őket. A lépcső korlátja elérhetetlen magasságban, rövidke karjával hogy is érné fel? Csak lépked, szuszogva, feljebb és feljebb. Fogalma sincs róla. milyen veszélyes, amit csinál. Alatta mozog a lépcső. Ha megbotlik, elesik, súlyosan megsérülhet, lebukfencezhet, vagy beszorulhat a keze a fokok közé. De ö erről mit sem tud, vonzza a fenti világ, élvezi a szabadság örömét. O talán nem is tudja, de biztonságban van. Mert mögötte ott az édesanyja. Készenlétben, hogy ha kell, elkaphassa őt. Nem ér hozzá, mert a gyerek dacos, egyedül akar menni, de a védő kar ott van mögötte. Ha meginog, utánanyúl, nem hagyja, hogy összetörje magát. Hogy veszélyek leselkednek ránk, amelyektől félünk, vagy amelyeket nem is ismerünk fel, mert kicsik vagyunk hozzá. azt mi is tudjuk. Tudjuk, hogy a korlátok sokszor elérhetetlenek, úgy tűnik, nincs mibe kapaszkodnunk. És dac van bennünk: menni akarunk, egyedül, a saját fejünk után. De a történetnek itt nincs vége. Hisszük-e, hogy valaki ott áll mögöttünk, és elég erős a karja ahhoz, hogy megtartson, ha elesünk?! K. D. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 21. VASÁRNAP - REFORMÁCIÓ ÜNNEPE Vallástétel Lk 12,1-10 A bátor vallástételre biztató jézusi igék három színtere elevenedhet meg ma előttünk. Az első helyszín a Szentföld, Júdea vagy Galilea. A farizeusok és törvénytudók körében Jézusnak kemény, ellenséges közeggel kellett szembenéznie. Képmutatásukat és törvényeskedésüket leleplezve kemény ítéletet mondott felettük. Ha fellapozzuk a 12. fejezet előtti szakaszt, abban hatszor hangzik el Jézus ajkáról: „Jaj nektek!" Az egykori tanítványoknak ilyen ellenséges közeggel kellett számolniuk. Mesterük azonban bátorságra, sőt bátor hitvallásra buzdította őket. Barátainak mondta őket (4. vers), és el akarta oszlatni a félelmet szívükben. „Ne féljetek! ” - hangzik ajkáról kétszer is a biztatás. Mert a külső ellenségnek soha nincs hatalma a hívő emberen, csak a bennünk élő gonosztól van okunk félni. Jézus tanítványai ezért tudtak gyermeki bizalommal ráhagyatkozni Urukra, tudván, hogy még hajuk szálait is számon tartja a gondjukat viselő Isten. Ez a feltétlen bizalom adott erőt nekik ahhoz, hogy félelemtől mentesen, bátran szem- beszálljanak az őket körülvevő világgal. Ha fellapozzuk az (ugyancsak Lukács evangélista által megírt) Apostolok cselekedeteit, annak csaknem minden lapja erről a bátor, hitvalló magatartásról tanúskodik. A cirkuszi játékok vadállatai elé vetett keresztény mártírok vére így vált magvetéssé a jövő nemzedékek számára. A jézusi szó hatástörténetének másik színhelye az egykori Német-római Birodalom volt. Luther wittenbergi, majd wormsi kiállása mintha ennek az igeszakasznak az illusztrációja lenne. Reformátorunk a római egyház tudós farizeusaival és a vallásos tömegek képmutatásával kellett, hogy felvegye a harcot. Megvalósult Jézus szava: helytállását, a pápa és a császár előtti bátor hitvallását „a háztetőkről fogják hirdetni” (3. vers). Aki még a verebekről sem feledkezik meg (6. vers), és a hajszálakat is számon tartja (7. vers), a halálos veszélyben forgó Luthert is kimentette ellenségei torkából. Ellenfelei ugyan Húsz János sorsára akarták juttatni, de Isten a szász választó- fejedelmet, Bölcs Frigyest használta eszközül megmentése érdekében. Luther nem véletlenül imádkozott így: „Őriző angyalod legyen velem, hogy a gonosz ellenség erőt ne vehessen rajtam.” Ne feledjük, hogy Luther reformátori működésének egész ideje alatt életveszélyben volt. De ismerte a jézusi biztatást: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet!" Tudta, hogy ha így lenne is, a szent ügynek többé nem árthatnak. Amikor Wormsban a császár előtt állt, vallástétele előtt így imádkozott: „Ó Isten, Isten, én Istenem! Állj mellém minden világ, ész és okosság ellenében. Tedd meg ezt, meg kell tenned, neked magadnak, hiszen itt nem az én dolgomról: a tiedről van szó. Nekem itt a magam személyéért semmi tennivalóm a világ nagy uraival... Ám a tied az ügy, Uram, a te igaz és nagy ügyed! Állj mellém, te hű és örök Isten, senki fiára én nem hagyatkozom...” Hosszú tusakodását így fejezte be: „És ha mindjárt testem, amely pedig a te kezed alkotása és teremtménye, eközben porrá és hamuvá, sőt rommá lenne is, a te Lelked és Igéd javamra lesz. És ha a test rámegy is, a lélek a tied, az nálad is marad örökké. Ámen.” Tudunk-e mi ilyen hittel tusakodni az evangélium ügye mellett? A reformáció vasárnapjára kijelölt alapigének harmadszorra a mi szívünkben kell hatnia! Jó megfogadnunk az öreg Bengel tanácsát: „Primum vobis, deinde gregi.” Előbb magunknak olvassuk az igét, s csak azután fordítsuk üzenetét az egyház nyája felé. Jó, ha az őskeresztények helytállására vagy Luther Márton hitvallására gondolunk, de az ige akkor éri el a célját, ha minket talál szíven. Nézzünk hát magunkba. Nem bennünk van igazán a farizeusok kovásza? Nem éppen mi vagyunk azok a képmutatók, akiktől Jézus szerint őrizkedni kell? Tudjuk-e, hogy valóban nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék? És nem csak másoknak idézgetjük-e nagy bátran, hogy „ne féljetek”, miközben egész életünket rettegésben tartják be nem vallott bűneink, várható betegségeink és a közelítő halál rémképei? Önvizsgálatunk sötét hátterén azonban felragyog egy szivárvány! A gyónótükörben most már nem a saját arcunkat és félelmünket láthatjuk, hanem annak az arcát, aki elesettségünk ellenére vallástételre bátorít. Ő jól ismeri gyengeségünket és a talán velünk született gyávaságunkat. Tudja, hogy természetünknél fogva alkalmatlanok vagyunk a bátor kiállásra. Tudja, hogy értetlenek vagyunk, mint Fülöp, gyávák, mint Péter, és kétkedők, mint Tamás. De ahogyan Krisztus az egykori tanítványokat - elesettségük és alkalmatlanságuk ellenére - fel tudta használni egy új világ megteremtésére, úgy minket is újjáteremthet evangéliumának ereje által. Most nem az egykori tizenkettőnek, hanem egyenesen nekünk mondja: „Aki vallást tesz rólam az emberek előtt, az Emberfia is vallást tesz arról az Isten angyalai előtt. ” De figyelmeztet is: „Aki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az Isten angyalai előtt. " A szocializmusnak nevezett kommunista világban sajnos belénk ivódott a félelem. Nem mertünk nyíltan állást foglalni, nem tudtuk, nincs-e „poloska” a munkahelyünkön vagy akár saját lakásunk sarkában. Azóta elmúlt másfél évtized. Visszatért-e a bátorságunk? Megfigyeltem: ma is körülnéznek sokan, mielőtt őszintén megnyilatkoznának valaki előtt. Kitől félünk? Vagy mitől félünk? A múlt század közepén, a nagy lelki ébredés korában bátran, felszabadult örömmel - és persze missziói célzattal - tettünk bizonyságot az élő, feltámadott Krisztusról utcán, vonaton vagy villamoson. Ma már nemcsak missziói, de még dialógusszinten is óvatosak vagyunk hitünk és meggyőződésünk megválásában. Nem véletlen, hogy a reformáció vasárnapjának igéje éppen az „Itt állok, másként nem tehetek” jelenetére emlékeztet, és így akarja a reformátor kései utódait félelemtől mentes, bátor hitvallásra buzdítani. IMÁDKOZZUNK! IstenUnk, bocsásd meg gyengeségünket, erőtlenségünket és félelmeinket. Te a gyengét felemeled, az erőtlennek erőt adsz, és megszabadíthatsz a félelemtől. Krisztus Urunk nevében kérünk, aki megígérte, hogy velünk van minden napon a világ végezetéig. Övé a dicsőség örökkön-örökké. Ámen. Dr. Fabiny Tibor Oratio oecumenica Kegyelmes Istenünk! Áldunk téged legnagyobb ajándékodért, Jézus Krisztusért, azért, hogy benne egészen közel jöttél hozzánk, és általa örökre megközelíthetővé lettél. Áldunk téged az ő hűségéért, amely legyőzi hűtlenségünket; szeretetéért, amely úrrá lesz indulatainkon, önzésünkön, megkeseredettségünkön; erőtlenségéért, amely lefegyverzi az erőszak bennünk ólálkodó démonát. Áldunk a reménységért, azért, hogy amit általa hiszünk, az nem derűs pillanataink illúziója, hanem a végül mindent és mindenkit magába ölelő valóság. Bocsásd meg, hogy mégis annyiszor igyekszünk másba kapaszkodni: múlandó javakba, az anyagi világ ajándékaiba vagy éppen a világ anyagiasságán fejet csóváló erkölcsi emelkedettségünkbe. Bocsásd meg, hogy türelmeddel visszaélve újra és újra kibújunk a felelős élet gyakorlata alól, és hogy szeretetedet takaróul használjuk, hogy ne kelljen szembenéznünk önmagunkkal. Kérünk nyugodt percekért, a benned való megerősödés áldott lehetőségéért. Ne engedd, hogy a napi rohanás, a gondok szorítása felőrölje bennünk hozzád tartozásunk örömét, az evangélium derűjét, a megtaláltság békességét. Kérünk egyházadért, a megértés, a találékony szeretet, a tapintat, a hűséges tanúság leikéért. Ne engedd, hogy önmagáért éljen, ahogyan nem önmagából él. Áldd meg reménységgel, hogy az értelmes élet és ne a csüggedés levegőjét árassza; hogy ne ítéljen; hogy ne saját kudarcait kérje számon környezetén; hogy ne akarjon igazságot tenni, hanem igyekezzen igazságot cselekedni; hogy elégedjen meg az evangélium szolgálatával. Hadd legyen az elesettek menedéke! Kérünk az egész világért. Add, hogy átjárja az irgalmas szeretet kultúrája; hogy otthon lehessen, amelynek rendjét nem a félelem diktálja; hogy az életért, a jussért, az elégtételért vívott harc ne tudja kiölni belőle a békesség igényét és egymásrautaltságunk tudatát. Oldd a világban egyre növekvő szorongást, s add, hogy ebben készséges szolgáid legyünk. Ámen. :••• SAROK ................ • LUTHER ÉS AZ ISTENTISZTELET 2. 3 £ O Q£ 3 3 Az istentisztelet rendje A múlt heti bevezetés után a Liturgikus sarokban - e számunktól kezdve - sorra vesszük azokat az iratokat, amelyekben Luther konkrétan a liturgiáról szól. Jó néhány írás kerülhet látóterünkbe. Olyanok is, amelyek közvetlenül e témával foglalkoznak, de olyanok is, amelyek csak közvetett módon szólnak róla, mégis valami fontosat árulnak el reformátorunk véleményéről, gyakorlatáról, elképzeléseiről. Amikor Luthernek az istentiszteletről szóló tanítását szeretnénk megismerni, értelemszerűen először ahhoz a munkájához kell nyúlnunk, amely ezt a címet viseli: A gyülekezeti istentisztelet rendjéről (Von Ordnung Gottes- diensts in der Gemeinde). Ezt 1523- ban írta, amikor a leisingi gyülekezet küldöttei megkeresték, hogy tanácsot kérjenek tőle istentiszteleti életükre vonatkozóan. Ez idő tájt Wittenberg- ben is téma volt az istentisztelet-reform. így azután Luther a maga városában beindított gyakorlatot ajánlotta a Leisingben élő közösségnek. Nem ír a részletekről, csupán arról, milyen fajta istentiszteleteket tartsanak, illetve hogy mik az istentisztelet kihagyhatatlan alkotóelemei. Amint olvashatjuk, fontos számára a tradíció, de éppolyan lényeges a torzulások, ferdülések kijavítása is. „A most általánosan szokásban lévő istentisztelet keresztény, tiszta eredetű, amint az igehirdető hivatal is az. De valamint az igehirdető hivatal meghamisíttatott a papi zsarnokok által, úgy az istentiszteletet is meghamisították a képmutatók. S amint az igehirdető hivatalt nem eltörölni, hanem megfelelő állapotában visszahelyezni óhajtjuk, úgy az sem a szándékunk, hogy az istentiszteletet megszüntessük, hanem hogy azt ismét megfelelő kerékvágásba tereljük” - írja. Ezután három csoportba gyűjtve részletesen ecseteli a visszaéléseket. A tévutak mellé azonban általános érvényű szabályt is helyez: „A keresztény gyülekezet sohase gyülekezzék össze anélkül, hogy abban Isten igéjét ne hirdessék, s ne imádkozzanak, akár a legrövidebben is.” Fontos ezt hallanunk ma, hiszen a 21. századi ember nemcsak szóáradatban, de szóutálatban is szenved, szeret hallgatni, s a templomokban is nemegyszer csak meditálni, „csendet hallgatni” akar. A csend akkor áldott, ha abból az Istenre való hallgatás fakad. Az igehallgatás fontossága miatt Luther saját gyakorlatát ajánlja másoknak is: minden nap reggelén és estéjén tartsanak istentiszteletet, matuti- numot és vesperát. Legyenek igehirdetők, akik „egy kissé fejtegessék az igét, hogy a többiek mind megértsék, belőle okuljanak és buzduljanak (...) hogy a keresztények az írás naponkénti forgatása folytán az írást megértsék, abban jártasságot s tájékoztatást szerezzenek”. A korra, az eltérő élettempóra, a megváltozott társadalmi berendezkedésre hivatkozva ma szinte kihalt a mindennapi istentisztelet lehetősége. Pedig énekeskönyvünk is szép rendet kínál erre. Aki pedig konferenciákon, találkozókon átéli a naponkénti istentisztelet adta ajándékokat, megérzi, milyen erő és áldás rejlik bennük. Luther hozzáteszi: nehogy túlterheljék ám a lelket! Ezért az Istennel való együttlétben ne csak az igehirdetés, hanem a hála, a dicséret és a kérés is kapjon szerepet „némely jó responsoriumok (felelgetős mondatok) és antifónák” (a zsoltárokat keretező versek vagy önálló kis liturgikus egységek) formájában. Hétköznap is lehet élni - ha valaki kéri - az úrvacsorával. A szentségi istentisztelet azonban elsősorban a gyülekezet vasárnapi alkalma. Ezt Luther misének nevezi. Mind a hétköznapi istentiszteleteken, mind pedig a vasárnapi miséken meg kell tartani a régi énekeket, „mert azok igen jók, s az írásból vannak merítvé”. Különösen elgondolkodtató ebben az iratban, hogy Luther felhívja a leis- ingiek figyelmét az ünnepek „megreformálására”. A szentek ünnepét eltör- lendőnek ítéli azzal, hogy ha valamelyikükben valami jó legenda akad, azt ünnepnapjukon, vasárnap, az evangélium után lehet példaként felhozni. Megtartandó Luther szerint a Jézus édesanyjának bibliai küldetését komolyan vevő négy Mária-ünnep, illetve Keresztelő János ünnepe. Praktikus gondolattal záródik az írás: „A többi teendőket majd az idő fogja megmutatni. A fo az legyen a dologban, hogy mindent megtegyünk arra nézve, hogy az ige fellendüljön, s ne fajuljon ismét darálássá s üres szóbeszéddé.” (Az idézetek Paulik János fordításából valók.) Ismétlésként és összefoglalásként: a mai lecke Luthertől az, hogy a keresztény gyülekezet sohase gyűljön egybe anélkül, hogy abban Isten igéjét ne hirdessék. Úgy legyen! Hafenscher Károly (ifj.)
