Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-10-24 / 43. szám

2. oldal - 2004. OKTÓBER 24. “7 .... ........ " * rr r S5 =gg ELŐ VIZ Találkozunk? Isten „keresett magának egy üres helyet a peron padjain, hogy kifújja magát. Mi­kor leült, csodálkozva vette észre jobb­ján a negyven év körüli férfit, aki a Ta­lálkozásom Istennel című könyvet olvas­ta, szemmel látható lelkesedéssel; és a balján ülőfiatal nőt figyelte, aki az Isten halálával foglalkozó cikket tanulmá­nyozta egy színes magazinban. Lám, mosolyodott el Isten, mennyire érdeklőd­nek irántam, mennyire foglalkoznak ve­lem az emberek, csak az a kár, hogy igen eltérőek a rólam alkotott vélemények. Hogy kimeresztenék ezek ketten is a sze­müket, ha megtudnák, ki ül mellettük a pádon! ” - írja Gilbert le Mouel Isten a metrón című könyvében, amely egy képzeletbeli utazás egyik pillanatát vil­lantja fel. Talán szokatlan ez a kitalált történet, mégis tanulságos, hiszen azt az alapvető emberi kérdést érinti, hogy az ember érdeklődik Isten iránt. Sajnos so­kan sokféleképpen vélik őt megtalálni, és ezek a próbálkozások nem is járnak eredménnyel, ha az ember csupán a ma­ga bölcsességére támaszkodik. A főpapi imádságban Jézus arról be­szél, hogy a világ önmagától nem képes megismerni az Atyát, mert ez csak Krisz­tus által lehetséges. Hiszen Isten Fia nem­csak megismerte Istent, hanem meg is is­mertette őt az ő követőivel. Egész földi szolgálata során rá mutatott. Amikor cso­dákat tett, és meggyógyított valakit egy olyan betegségből, amely reménytelenül gyógyíthatatlannak látszott, az Atyaistent hívta segítségül. Amikor halottat támasz­tott fel, Isten nevében cselekedett. És ami­kor a kisgyermekeket hívta magához, ak­kor is az Isten országáról beszélt a tanítvá­nyainak. Minden szava és cselekedete mögött a szeretet érződött: „És megismer­tettem velük a te nevedet, és ezután is megismertetem, hogy az a szeretet, amellyel engem szerettél, bennük legyen, és én is őhennük. " (Jn 17,26) A szeretet jelenti a találkozási pontot Istennel. Az ő szeretete az, ami Krisztusban vált egészen közelivé, s ami magához öleli a gondok­tól, betegségektől, békétlenségtől megfá­radt embert. A kedves olvasó is bizonyára számta­lanszor megtapasztalta már Isten jelen­létét az életében. Talán egy-egy nehéz helyzetben, amikor megoldást keresett, és sok imádságra volt szüksége ahhoz, hogy tovább tudjon lépni. Talán egy-egy betegségben érezte azt, hogy ereje gyor­san fogy, de Isten küldött valakit, aki se­gített. Vagy amikor az évek múlásával a családtagok egyre távolabb kerültek tőle, mutatott egy közösséget, ahol lelki társakra lelt. Az Istennel való találkozás tehát nem annyit jelent csupán, hogy valaki elolvas egy könyvet vagy cikket a metrón, aztán kialakít magában egy istenképet, hanem hogy a Krisztusban emberré lett Isten a mindennapokban jön közel hozzánk. Azzal a szeretettel, amellyel „ egyszülött Fiát küldte a világba, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen ” . És Isten ezt a szeretetet kéri számon rajtunk. Hiszen aki megtapasztalja Isten jelenlétét, annak az életén meglátszik e meghatározó találkozás hatása. Aki Is­ten igéjéből él, és naponta imádságban fordul az Úrhoz, arról sugárzik, hogy honnan veszi az erőt és az örömöt az előtte álló feladatokhoz. És aki kapott testvéreket, akik törődtek vele, maga is odafordul az elesettekhez, és meghall­gatja azt, aki szeretné elmondani, ami a szívét nyomja. A fent idézett történet utolsó gondola­ta így szól: Isten „most is látott könnye­ket, látott fájdalmat a tekintetekben, és újabb szenvedéseket sejtett meg a szí­vekben. De itt-ott felfedezte a csendes öröm és a serény boldogság csíráit is, amelyek egy napon színpompás virág­csokorrá fognak terebélyesedni az örök­kévalóságban. Csak akkor, azon a na­pon, az örökkévalóság nagy napján vá­lik majd mindenki számára nyilvánvaló­vá a titok, hogy csak akkor lehetünk mindannyian együtt boldogok, ha önma­gunkból azt ajándékozzuk, amire a má­siknak szüksége van ”. Hulej Enikő ■j Evangélikus Elet SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 20. VASÁRNAP Vedd és olvasd! ApCsel 8,26-38 Bibliavasámap prédikációjának alapigé­je Fülöp apostol és az etióp pénzügymi­niszter találkozásáról szól. A történet csúcspontja a pénzügyminiszter Krisz­tus-hitre jutása és megkeresztelkedése. A hitre jutás a Biblia alapján való igehir­detés által történt. A bibliai ige Ézs 53,7-8 volt, az Isten szenvedő szolgájá­ról szóló prófétai bizonyságtétel. Az Ószövetség szent könyve, bibliája volt az akkori zsidóságnak, és az a mai­nak is. És szent könyve, Bibliája volt az első keresztény gyülekezetnek is, mi­ként a mai keresztény egyháznak is az. Más szent könyve nem is volt még a ke­reszténységnek, amikor Fülöp és az eti­óp pénzügyminiszter a Jeruzsálemből Gázába vezető úton találkozott. Az etióp maga választotta az Ószö­vetség egyistenhitét. Betért, és egy ritu­ális fürdő által a jeruzsálemi templomi gyülekezet tagjává vált. Feljárt a nagy ünnepeken Jeruzsálembe, hogy az egyetlen Isten egyetlen templomában imádkozzék. Fülöp apostol beleszületett az egyetlen Isten ószövetségi és jeruzsá­lemi templomi gyülekezetébe. De dön­téssel választotta a Jézusban mint a Krisztusban való hitet. Fülöp és a pénzügyminiszter találkozá­sa az Ószövetség Istenében való hitben történik, de mire elválnak egymástól, már a Krisztusban való hit köti össze őket. Fü­löp személyesen ismerte Jézust, és a tanít- ványság ideje alatt jutott el arra a hitre, hogy a názáreti Jézus az a személy, akit a Biblia ígér, akit a hívő nép és a világ vár, aki elhozza azt az új életet, amely megvál­tás és szabadulás lesz a régi rosszból. A pénzügyminiszter az Ószövetség alapján hangzó prédikáció, bizonyságtétel útján jut el arra a hitre, hogy Jézus - akiről sej­telmes módon és magyarázatra szorulóan ír Ézsaiás próféta - az a Krisztus, aki a megváltást és a szabadítást hozza az egyes ember és minden ember számára. Az első század harmincas-negyvenes éveiben a hellenista Római Birodalom meglehetően egységes világba fogta össze a mai Spanyolországtól és Francia- országtól Irakig, az észak-afrikai partvi­déktől a Duna vonaláig lakó népeket. Volt egységes nyelv (a koiné görög), és volt egységes pénz (a római dénár). Sok­féle vallás létezett Keleten is, Nyugaton is; ezek eredetük helyéről továbbterjed­tek, és mindenfelé híveket szereztek. A mi világunkat is egyrészt a sokféle­ség, a pluralizmus, másrészt az egységre, globalitásra való törekvés jellemzi. Ma is nagy a választék, és nagy a bizonytalan­ság is: Mit tegyen az ember, hogy el ne rontsa az életét, és el ne szalassza a sze­rencséjét? A Biblia világítótoronyként és irány­tűként igazította el az embert évszáza­dokon át, és ezt teszi ma is. Még olyan emberek is a Bibliában keresnek útmu­tatást, akiknek nem egyházuk, vallási közösségük adta kezükbe a könyvek könyvét. A keresztény hit azt vallja, hogy az egész Biblia Jézusra mutat, ró­la szól. Az Ószövetségben is olyasmit olvasunk, ami Jézus felől íratott meg. Hogy miként lehet ezt értenünk, azt na­gyon szépen írja le az alig több mint egy éve elhunyt német evangélikus teológi­ai szakíró, Heinz Zahrnt Mire jó a ke­reszténység? (Luther Kiadó, 2002) című könyvében: „Az egész Biblián átvonul Isten egyre intenzívebb mozgása, ame­lyet nevezhetünk Isten kivonulásának az emberhez. Egy főáramlat, vonulat, sőt vonulási kényszer uralkodik benne: felülről lefelé, az égből a földre - oda az emberekhez!” „Istennek az emberhez való kivonulá­sa utolsó lépése az Ószövetségben az Is­ten szenvedő szolgájának a sorsa. Őróla szól így az írás: »Nem volt neki szép alakja, amiben gyönyörködhettünk vol­na... Megvetett volt és emberektől elha­gyatott, fájdalmak férfia, betegség isme­rője... Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta.« (Ézs 53,4) Előképe a még nagyobbnak, (...) bejelentése a még nagyobb mélységbe való leszállásnak, Isten végleges megér­kezésének az emberhez.” „A názáreti Jézusban érkezett meg (...) Jézus sorsának beteljesedése, a ke­reszthalála, amely egyben Isten ember­hez való kivonulásának utolsó stációja. Jézus halálának nem kellett bekövetkez­nie abban az értelemben, hogy az - úgy­mond - meg volt írva az isteni megváltás­dráma ... szerepkönyvében. De a másik oldalról vizsgálva véletlen vagy előre nem látott isteni üzemzavar sem volt. Sokkal inkább az út része volt, annak vé­ge, az »elmaradhatatlan« végállomás, amennyiben Isten kivonulásának valóban az emberi lét legmélyéig kellett lehatol­nia. És ebben az értelemben akkor »meg kellett« történnie Jézus halálának.” Ezt értette meg az etióp pénzügymi­niszter, és ezért „örvendezve haladt to­vább az útján”. Ezt kell nekünk is - már bizonyára nem első hallásra - mélységes mélyen magunkba fogadnunk, hogy örömmel folytathassuk életünk útját. IMÁDKOZZUNK! „Terjeszd e földön, Jézus, országodat, / mindenek lássák a te jóságodat. / A földön élők mind megismerjenek, / És tiszteljenek!” (EÉ 267) Takácsné Kovácsházi Zelma Oratio oecumenica Mindenható mennyei Atyánk a mi Urunk Jézus Krisz­tus által! Meghatódva, alázattal köszönjük meg neked, hogy megszólítasz minket életünk sűrűjében. Megszó­lítasz szent igédben vasárnapról vasárnapra, de napról napra is. Igéd világosan szól hozzánk, csak az a baj, hogy értelmünket, lelkünket elhomályosította életünk káosza, a bűn, amelyben vergődünk. Bocsáss meg ne­künk, hogy lelki értelemben is süketek vagyunk, és sza­vaidat, újjáteremtő igédet nem vesszük halálosan ko­molyan. Ezért alázattal könyörgünk hozzád, ne csak szólj hozzánk, mert nagyothallunk, mert süketek va­gyunk, és ha még halljuk is világos és egyértelmű sza­vad, akkor is úgy teszünk, mintha nem értenénk, pedig mennyei egyszerűséggel szólsz hozzánk. Ezért köszönjük neked, mennyei Atyánk, hogy nem­csak részvétlen tárgyilagossággal beszélsz hozzánk, nemcsak érvelsz, nemcsak puszta hívó szavad van, ha­nem Fiadban, Jézus Krisztusban kinyújtottad felénk át­szögezett kezed, hogy létünk örvénylő s olykor lápos mocsarában kapaszkodónk legyen, ne kelljen beleful­ladnunk a bűn végzetes fertőjébe. Köszönjük felénk nyújtott kezed, és megrendült lélekkel, bűnbánattal kö­szönjük meg, hogy ennyire ismersz minket, engedetlen, fogyatékos hitű gyermekeidet, hogy erőtlen kezünket te magad ragadod meg. Azt is megrendülve köszönjük meg neked, hogy nemcsak passzívan nyújtod felénk a kezed, hanem lá­tod erőtlenségünket, és Szentlelkeddel megragadod, megtöltöd emberi lelkünket, hogy tieid maradhassunk szívünk utolsó dobbanásáig, azután pedig az örökkéva­lóságban. Mert bennünk oly botor a lélek, hogy képe­sek vagyunk lélektelen módon kirángatni a kezünket atyai kezedből. Őszinte alázattal köszönjük meg neked, hogy nem undorodsz, nem viszolyogsz tőlünk, és bűn­től mocskolt telkünkbe árasztod szentségesen tiszta Lelked. Urunk, Istenünk, hétköznap és ünnepnap tekints reánk, lásd meg mindennapi gondjainkat. Különösen azért kö­nyörgünk, hogy áraszd ki Szentlelkedet egész egyházunk­ra, hiszen riadt lélekkel látjuk hitbeli megroggyanásunkat, létszámbeli fogyásunkat. Elerőtlenedő gyülekezeteidért, hitben megfáradt testvéreinkért könyörgünk. Könyörgünk a betegekért, a munkanélküliekért, az életüket tönkretevő­kért, a magányosokért, az elesettekért, a sírókért, gyászo­lókért, könyörgünk minden nyomorúságban szenvedőért. S kérünk, adj nekünk erőt, hogy szenvedő felebarátaink mellé álljunk minden bánatukban, segítő tettel, vigasztaló igéddel. Könyörgünk magyar hazánkért, elöljáróinkért és mindazokért, akiket ránk bíztál. Hallgass meg minket, Urunk! Istenünk, Jézus Krisz­tus által, irgalmazz nekünk! Ámen. :*** SJIROK 3 )£ 5 £ 3 LUTHER ÉS AZ ISTENTISZTELET 1. Kire figyelünk? Reformáció havában új belső soroza­tot kezdünk a Liturgikus sarokban. Szeretnénk információt adni,, kérdé­seket felvetni és körüljárni, utat megvilágítani. Luther személye nem csak október 31. környékén fontos számunkra. Isten ügyének nagy ta­núja nem csupán egy korszakban, nem csupán egy zárt közösségben, hanem az egész világkereszténység­ben meghatározó. Ezért nekünk, evangélikusoknak különösképp is­mernünk kell tanítását, magyaráza­tait, reformátori irányvonalát. Söpörtünk már a más háza táján. Söpörjünk most a magunkén is. Mivel pedig a liturgiával kapcsolatos viták nemegyszer információ- és ismerethi­ányból adódnak, szeretnénk „tovább tanulni”. Ennek a tanfolyamnak az el­ső fázisában legyen mesterünk az a Luther, aki - meggyőződésünk szerint - nem a saját nézeteit hangoztatta, ha­nem a Krisztust prédikálta, így tolmá­csunk lett a legfontosabb ügyekben. Amikor Luther szíve mélyén meg­fogalmazta az egyház megújulásáról szóló gondolatait, akkor nem valami­féle liturgikatankönyvet készített, mint ahogyan a hittételekből sem állított összeg dogmatikai tanulmányokat. Megvallotta hitét: néha élőszóban, né­ha családoknak, gyülekezeteknek és tanítóknak írt „levelekben” (például a Kis kátéban és a Nagy kátéban). Isten­tiszteleteket tartott, amelyekben végig- gondoltan és megtisztítottan sorako­zott fel minden egyes építőkocka; pré­dikált, s az evangélium életközelien és az egyházban megszólalóan hangzott; válaszolt az „új” után kérdezőknek (például a Schmalkaldeni cikkekben vagy a keresztény ember szabadságá­ról szóló iratban); beszélgetett nyitott emberekkel (például az Asztali beszél­getésekben)i; vitatkozott a Krisztus ügyét félreértőkkel; énekeket írt, és még sorolhatnánk. Megvallotta hitét. Nem volt dogmatikus, nem volt tan­rendszert felállító személyiség. Szer­zetesként, lelkészként, egyetemi tanár­ként Krisztus tanúja volt a történelem egy fontos pontján, aki megvallotta hi­tét az emberek előtt... így kell figyelnünk rá, tanulnunk tőle az istentisztelet ügyében is. Mert érdemes figyelni rá, van mit tanulni tőle. Nem úgy, mint aki mindennek mértéke számunkra, hanem úgy, mint aki ismerte és prédikálta mindennek a mértékét, a Szentírást, és aki ismerte és prédikálta Jézus Krisztust. Azt a Krisztust, akit minden istentiszteleten ünnepiünk, s akiből szeretnénk élni. Luther jó néhány olyan írását ismer­jük, amely közvetve vagy közvetlenül az istentisztelettel foglalkozik. Ezeket szeretnénk sorra venni. A következő számokban bemutatjuk Luther For­mula missae-jét, amelyet meghagyott latin nyelven; Német miséjét, amely fordulópontot jelentett. Megismerjük a torgaui várkápolna felszentelésén mondott igehirdetését, amely sokféle fontos információt tartalmaz. Belete­kintünk az „istentisztelet rendjéről” szóló iratába, és összefoglaljuk a hit­vallási iratok közé került müveinek az istentiszteletre vonatkozó részeit. Hi­szem, hogy ezekből elénk tárul majd reformátorunk akarata és öröksége, is­tentiszteletet tisztító szándéka és tradí­ciót őrző elképzelése. Luther az igében és az oltári szent­ségben (ő maga így nevezte az úrvacso­rát) a hozzánk közeledő Krisztussal ta­lálkozott. Számára az istentisztelet em­beri vonatkozásai a hit cselekedetei vol­tak. Ahogy Luther istentisztelet-teológi­ájának legavatottabb szakértője - így tekintenek a liturgika tudósai Vajta Vil­mosra - állította: Luther istentisztelet­teológiája nem munkásságának a pere­mén található, hanem teológiájának kö­zéppontja felé vezet, a teremtésről, a Krisztusról és az egyházról szóló taní­táshoz. Amelyben egyértelművé válik, hogy egyedül a Szentírás a tanítómeste­rünk, egyedül Krisztus a mi Megvál­tónk, és egyedül hit által ragadhatjuk meg a Krisztusban kapott üdvösséget. Reformáció ünnepéhez közeledve, majd azután jó újragondolni, miért is vagyunk evangélikusok. Úgy is fogal­mazhatunk, hogy Luthert megismerve feltehetjük a kérdést: tényleg lutherá­nusok vagyunk? Hafenscher Károly (ifj.) Egy hívás - és valakit A/T Q 1 ' 10 A 00 A* KÁTÉ A HATÁRON TÚLRA - adományozóvonal megaj ándékozott 1 “. J jU’ZZU * A hívás díja 400 Ft + áfa. t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom