Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-10-03 / 40. szám

8. oldal - 2004. OKTÓBER 3. Evangélikus Élet Kegyes humor Legújabb könyvének bemutatója alkalmából adta át a „ Magyar 2balkezes ” humorpályázat díjait Adrián Plass Aki olvasta történeteit, jól tudja, hogy a humorban - Karinthy Frigyeshez ha­sonlóan - ő sem ismer tréfát. Őszinteségével és fanyar szellemességével most élő­szóban is elbűvölte olvasóit az angol író, Adrian Plass. Az Egy kegyes kétbalke­zes naplójával nálunk is egy csapásra népszerűvé vált szerző egyenesen Sussexből érkezett Budapestre, hogy szeptember 25-én jelen lehessen a Harmat Kiadó által meghirdetett „Magyar 2balkezes” humorpályázat díjkiosztó ünnep­ségén, s hogy egyúttal bemutassa a magyar kiadónál Miért követem Jézust? cím­mel megjelent legújabb könyvét. Az új könyv beszerzéséért már jóval a kezdés előtt „megrohamozták” a Plass- rajongók a Harmat Kiadó standját a volt Olimpia moziban, és csak azután indultak, hogy helyet keressenek maguknak a nézőtéren. (A vendéglátó Kelenföldi Evangéli­umi Gyülekezet részéről stílszerű gesztus volt, hogy egy-egy szem gumimacival kí­náltak minden érkezőt.) „A sikeres szerzőre évekkel ezelőtt a MEKDSZ, a Magyar Evangéliumi Keresz­tény Diákszövetség - azóta már megszűnt - Alap című újságjának hasábjain figyel­tünk fel” - tájékoztatta a több száz megjelentet dr. Herjeczki Kornél, a Harmat Kiadó igazgatója. „Amikor rábukkantunk Adrian Plass írására, úgy éreztük, hogy munkáit szinte kötelességünk közölni. Akkoriban ugyanis még hiánycikknek számított az a fajta »minőségi« humoros keresztény irodalom, amely a lényeget, azaz a Jézussal va­ló személyes kapcsolatot állítja a középpontba.” A jelenlévők köszöntése után Naszódi Gáborné, a kiadó főszerkesztője ismertette a kiadó humorpályázatának előtörténetét, amelyhez Adrian Plass könyveinek sikere adta az ötletet. Hogy a hazai keresztények is „ismerik a tréfát”, azt mi sem bizonyít­ja jobban, mint az a tény, hogy a pályázatra mintegy hatvan humoros írásmü érkezett. A négyfős zsűri huszonhét szerzőt - köztük az evangélikus Schermanné Szász Emő­két „Az ökumenizmus és én” című munkájáért - Adrian Plass legújabb könyvének egy-egy dedikált példányával jutalmazott. Öt-ötezer forintos könyvutalványt vehetett át hét írópalánta, köztük lapunk „házi szerzője”, Füller Tímea is, „Kétbalkezes” cí­mű írásáért. A pulpituson Adrian Plass Füller Tímea - kezében az oklevéllel A második helyezést elért György Andrea a „Keresztény szinglik kis szótárát” ál­lította össze, amelyből - Öze Áron színész jóvoltából - már a közönség is kaphatott némi ízelítőt. Ugyancsak a Pesti Magyar Színház Jászai Mari-díjas művésze tolmá­csolta azt a történetet, melyet a nyertes pályázó, Madarász István vetett papírra „Mennyharangi zúgnak” címmel. A fiatal szerző - polgári foglalkozása szerint ren­dezőasszisztens, forgatókönyvíró - Adrian Plass méltó tanítványának bizonyult, ami­kor egy valós eseményre, gyermekkori megtérésére emlékezett vissza helyenként erősen szatirikus stílusban. „Nem gondoltam volna, hogy én nyerem meg ezt a ver­senyt. Nagyon örülök a győzelemnek, ami arra ösztönöz, hogy további humoros írá­sokkal próbálkozzam” - nyilatkozta az első helyezett. A díjkiosztás után Adrian Plass és tolmácsa, Orbán Eszter lépett a színpadra. Az eddig csak könyvekből ismert Plassról ki-ki megállapíthatta, hogy nemcsak nagyon jó író, de remek előadó is. Életének és szerte a világon tett körútjainak állomásait ka­cagtató történetekkel idézte fel. Nagy szeretettel beszélt családjáról: feleségéről, Bridgetről - akivel harmincnégy éve élnek együtt - és gyermekeiről. Három fia és egy lánya közül az est folyamán legtöbbször az utóbbit, Kathy-t emlegette, akin ke­resztül Isten nagyon sok mindenre megtanította a szeretettel kapcsolatban. Az előadást követő, húszpercesre tervezett, de végül közel egy órán át tartott de­dikálás után az író a közönség kérdéseire válaszolt, és ezek a válaszok azért a ko­molyságot sem nélkülözték. Adrian Plass - egyebek mellett - elmondta: nem fél at­tól, hogy ironikus, esetenként szarkasztikus írásaival megbántaná az embereket. „Szükség van mindenre, ami közelebb visz Istenhez és az igazsághoz, és »eltakarítja a szemetet«” - mondta. És hogy mi az igazság? Véleménye szerint az a legfontosabb, hogy mennyire szeretjük Jézust, milyen kapcsolatban vagyunk vele. Mindez a szer­ző megfogalmazásában a következőképpen hangzik: „Isten feltétel nélkül szeret mindnyájunkat. De az életünk csak akkor változik meg, ha engedelmeskedünk neki, és felvesszük a keresztünket.”- gazdag ­A Harmat Kiadó tavasszal jutott arra az elhatározásra, hogy megkeresi hazánk humorérzékkel rendelkező hívőit. Ennek érde­kében pályázatot írt ki rövid, humoros, keresztény témájú művekre. Hiszen nem engedhetjük meg, hogy a magyar hívő népet csak az ánglius Adrian Plass viccei nevettessék és ríkassák meg, leplezzék le és késztessék önkritikára, a szorongás oldásáról nem is beszélve. A pályázatra több mint hatvan pályamű érkezett be. Beney György ferences rendi szerzetes, Ignácz Gergely, a Magyar Evan­géliumi Keresztyén Diákszövetség küldötte, evangélikus egyháztag, Mihály Emőke, a kolozsvári Kis Tükör főszerkesztője, il­letve e sorok írója mint a kiadó főszerkesztője alapos megfontolás, pontosztás és -összesítés után tette közhírré ítéletét augusz­tus 23-án a kiadó honlapján (www.harmat.hu). A díjazottak között több evangélikus is van. A zsűri a legjobbak közé sorolta Füller Tímea Tavaszi szél jeligéjű pályázatát, amely egy hívő diáklányokból álló lakóközösség viszontagságait meséli el. Egy másik evangélikus pályázó, Schermanné Szász Emőke „Az ökumenizmus és én” című írásából kiderül, milyen érzés is részt venni az ökumenikus hitoktatói versenyen, ahol az evangélikusoknak osztályterem helyett mindig csupán az ebédlő jut. Természetesen más felekezetekben is történnek iróniára okot szolgáltató események. A pályázat első díját Madarász Ish’án nyerte „Mennyharangi zúgnak” című művével, amelyben „kényszeredett megtérésének” történetét tűzi tollhegyre. A legjobb írásokból a Harmat Kiadó jövőre egy kötetet jelentet meg. A tartalomról egyelőre annyit, hogy lesznek tréfás, jó­részt önironikus naplórészletek, nagyon eredeti, a magyar anekdotázó kedvet idéző, jóízű falusi történetek, a család és a gye­rekek okozta kalamajkák, és végül istentiszteleti, bibliaórai, imaórai, kissé fonák lelki (valamint testi) jelenségek. Naszádi Krisztina Füller Tímea Kétbalkezes „Ó, milyen szép és gyönyörűséges, ha együtt laknak az atyafiak. Mint a drága olaj a fejen, mint a Hermon harmatja. Csak oda küld áldást az Úr, és életet örökké ” - mondja az ige, és mi öten úgy döntöttünk, hogy az atyalányokra, vagy­is ránk is érvényesnek kell lennie ennek az ígéretnek. A nagy felismerésen fel­buzdulva kibéreltünk egy negyedik eme­leti lakást nem messze a Tisza partjától, hamar berendezkedtünk és nekiláttunk várni az áldást. A napok békésen teltek, hisz nappal mindnyájan iskolában voltunk és csak az estéinket csúfította el időnként egy- egy apróság. Néhány alkalommal Liza egész fogasrendszerünket betöltő, meg­számlálhatatlan mennyiségű kabátja mi­att vesztünk össze, máskor meg Katának a fürdőszobában eltöltött két és fél óráját tartottuk egyhangúlag kibírhatatlanul sok(k)nak. Edit csukamáj olaj as hajpako­lása is eléggé megtépázta az idegeinket (no meg érzékeny szaglószerveinket), és bizony az sem volt leányálom, amikor té­vedésből megettem a konyhában békésen tenyésző kefirgombákat, melyek miatt igencsak neheztelt rám kis lakóközössé­günk vérbeli biológus tagja, Mariann. Miután azonban haragjának hangot adott, a többiek védelmemre keltek, és szembesítették őt a ténnyel, hogy eget rázkódtató horkolásától még a madár­fészkek is kiürültek a környező fákon. De hogy el ne térjek mondandómtól, lassan azért összecsiszolódtunk hívők­höz méltó közösséggé. Ama neheze csak ekkor következett. Mert ettől kezdve el­szántan kezdtük mind egymást szolgálni. Edit rémes vacsorával lepett meg ben­nünket, melynek valami titokzatos mó­don förtelmes csukamájolajszaga volt. Kata extra erős illatú légfrissítővel látta el a közös fürdőszobát, melynek hatásá­ra mi, többiek még inkább lerövidítettük a benn töltendő időt. Liza egy szabad délutánján , kivasalta valamennyiünk gyanútlanul elöl hagyott ruháit, köztük a divatos gyűrött anyagúakkal és a- kis jó szándékkal sportosnak becézett - top­rongyos farmerjainkkal. Mariann virá­gokkal díszítette a kopár ablakpárká­nyokat, aminek következtében ezentúl csak hosszan tartó, súlyos rakodás után lehetett szellőztetni. Óvatosan lázadozni próbáltunk a zöldségek elhelyezése mi­att, de az érzékeny lélek hallani sem akart róla, hogy a szerencsétlen vegetá­ciótól megvonjuk a fotoszintézishez nél­külözhetetlen fényt. így aztán a növény­zet maradt a helyén, mi pedig ettől kezd­ve heti rend szerint szellőztettünk, és az éppen ügyeletes - magában szitkozódva - negyed órával hamarabb kelt fel a rá eső napokon. Sokáig törtem a fejem én is valami csöndes és alázatos szolgálaton, mellyel szebbé tehetném lakótársaim életét. Vé­gül egy váratlanul felszabadult délutá­non remek ötletem támadt. Éppen amo­lyan igazi ruhaszárító szelek futkároz- tak, hát nekiláttam, hogy kimossam a közösség valamennyi szennyesét. Nagy segítségemre volt persze a mosógépünk, rám tulajdonképpen csupán a teregetés maradt. Az első adagban valamennyiünk fe­hérneműje patyolatra vált, és én elége- dett-vidáman nyitogattam a szárítót ap­rócska erkélyünkön. A szél játékosan kó- colgatta a hajamat, a lelkemben ficán­kolt a jókedv, és mi tagadás, nagyon fel­dobott a készülő meglepetés. Icipicit még büszke is voltam magamra. No, lesz majd öröm. ha megérkeznek a lányok, mert ha ilyen marad az idő, semmi két­ség, remekül száradnak majd a ruhák. Talán mire a következő adagot teríteni kell, már szedhetem is le az előzőt. Az egyetlen gond csak az volt, hogy a csipe­szeket sehol nem találtam. Valamelyik lány új, szerinte logikusabb helyet talált nekik, amiről vagy nem szólt, vagy sike­resen elfelejtettem. Hát bizony, ez szo­morú. Pedig így hajtás lesz a ruhákon és nehezebben száradnak. A szél hatalmasat suhintott a fák lombjába. Az alig rügyező ágak enge­delmesen hajladoztak leheletének érin­tésére. És bennem újra felcsillant a re­mény, talán mégis sikerül. Hát akkor munkára fel! Boldog lelkesedéssel ag­gattam a szárítóra egyik bugyit a másik után, és hamarosan már elégedetten szemléltem a himbálódzó habos-fehér ruhákat. Míg a gép dolgozott, én elkeve­redtem az ágyon, és derűs ábrándozás­sal vártam, hogy az Úr annak akit sze­ret, álmában is adjon eleget. Nem tudom, hányadik koppanás jutott el hozzám, csak az biztos, hogy nem az első, mert mire felpillantottam az erkély­ajtónak csapódó fehérneműk neszére, az üvegen át már hatalmas fehér pillangók egész tömegét láthattam szálldosni a vir­gonc szél játékszereként. Amulva futot­tam az ablakhoz, hogy gyönyörködjek a szokatlan természeti tüneményben, és ak­kor torkon ragadott a felismerés rémüle­te, mert a szárítón addigra egyetlen - szerencsés módon összegabalyodott - bugyi árválkodott, éppen azt tépte a szél elszánt dühvei. És rögtön lírai hangula­tom lett, mert „a ruhák fényesen suhog­va keringtek szálltak a magasba". Né- hányuk fennakadt a környékbeli fák ága­in, mások a szomszédos erkélyeken lo­bogtak diadalmasan, mint megannyi csipkés, fehér zászló. ■ És már nézőként sem voltam egyedül. A környéken sakkozgató kedves öreg­urak tátott szájjal gyönyörködtek a lát­ványban. Egyiküknél még egy színházi látcsövet is felfedeztem, melyet előzéke­nyen kölcsönadott kevésbé jól felszerelt társainak is. A játszótéren futkározó gyerekek pedig félretéve a labdát és a homokozólapátot, vidám zsivajjal ro­hangáltak, és visítva kergették az ala­csonyabban röpködő, ekkorra már kissé megtépázott bugyikat. A háztömbben la­kó, mindig állig begombolkozott idős hölgy morcos képpel, félhangosan mo­tyogott valamit maga elé a mai ifjúság romlott erkölcsű tréfáiról, de szavaival senkit sem sikerült elgondolkodtatnia, mivel a rakoncátlan szelek tréfás ked­vükben leheletnyi, csipkés kis háromszö­geket lebbentettek a kalapjára, kabátjá­ra és kosarára. Önfeledten ámulva álltam az ablak­nál, a látvány teljesen megbabonázott - és egyáltalán semmi nem jutott eszembe, amivel megmenthetném a helyzetet. Ta­lán estig is egy helyben maradiam vol­na, ha haza nem ér időközben az egyik lakótársam, és meg nem ráz amúgy be­csületesen, mint Krisztus a vargát, ahogy mondani szokás.- Most pedig megöllek - jelentette ki higgadtan felocsúdásom után rögtön. - Mi a fenét csináltál? Hogy került ki ez a rengeteg bugyogó? A környéken nincs egyetlen fa sem, amin ne lobogna né­hány darab. Nagy keservesen elhebegtem neki dicstelen jótéteményem történetét, mire valamelyest megenyhülve röhögőgörcsöt kapott, aztán bölcsészhez méltóan azon­nal előállt egy mentő ötlettel. Egyszerű volt, mint minden nagyszerű gondolat: csupán az alkonyaira kell várnunk türe­lemmel, és amikor a térre jótékony ho­mály borul, nekiláthatunk a szüretelés­nek. Hogy addig eltereljük a figyelmün­ket, a konyhába vonultunk de bármi is került szóba, minduntalan felsejlett vala­melyikünk előtt a szerteszét lobogó hab­fehér bugyik látványa, és fuldokolva könnyesre röhögtük magunkat. Közben persze a többi lakótársunk is hazaérke­zett, és méltatlan helyre került fehérne­műjét követelte bősz elszántsággal. Mire mindenkinek sikeresen elmagya­ráztuk a történteket, végre ránk estele­dett. Ruháskosárral, partvissal, létrával felszerelve, csöndesen osontunk le a lép­csőn, hogy nekilássunk a megszáradt ru­hák betakarításának. Marianna a létrát tartotta, Liza meg én másztunk fel, és nyújtózkodva, nyögve próbáltuk elérni a szél tépázta bugyikat. Természetesen mind a lehető legvékonyabb ágakon akadt fenn, így meglehetősen lassan ha­ladtunk a szürettel. Dühös suttogásunk viszont gyanússá tett bennünket, és alig sikerült néhányat begyűjtenünk a lobogó ruhákból, máris akadt egy rémült idős néni, aki sikítozva rendőrért kiáltozott. Nagy keservesen elmagyaráztuk neki, hogy kik vagyunk, és szerencsére Mari- annt fel is ismerte - ő is kefirgombákat tenyésztett de addigra már a fél lakó­telep az ablakban volt. Eleinte csak kí­váncsian figyelték az eseményeket, de hamarosan kialakultak a szurkolótábo­rok is. Volt, aki segítőkészen tájolni pró­bált bennünket - „ Kicsit jobbra, nem ar­ra, jobbra, na, mindjárt megvan, jaj, lel­kem, le ne essen onnan! ” mások csak messziről hajráztak hol az egyikünknek, hol a másikunknak míg mi lángvörös arccal - hol röhögve, hol dühösen - sze­degettük az ágakról a fehérneműt. Néhány fiatal srác pimaszkodott ve­lünk, de egy kedves magas fiú beállt kö­zénk segíteni. Igaz, kizárólag a szőke, hosszú hajú Katának adogatta a begyűj­tött csipkelobogókat, de akkor már en­nek is rettenetesen örültünk. Mire a ko­sár félig megtelt, reménytelenül elfárad­tunk, és közös megegyezéssel feladtuk a bugyikért vívott további harcot. Kata meg a fiú még sokáig beszélgettek aznap este, meg azóta is, sok-sok éve, mert­hogy házasság lett a különös éjszakai kalandból. Mi, többiek pedig még hóna­pokig nem mertünk senkit meghívni hoz­zánk, mert a környék jóindulatú lakói szinte napról napra új meg új bugyikat csíptettek szegény ártatlan kilincsünkre, hogy kárpótoljanak bennünket az elve­szettekért. És a fákon maradiaknak mi lett a sorsuk? Nos, néhányuk valószínűleg pár környékbeli madár fészkét tette komfortosabbá, de azt is el tudom kép­zelni, hogy akadt közöttük olyan is, amit messzire röpített a szél, hogy ha már beszélni nem tud, hát legalább így pletykálhassa el a távoli fák lombjainak kétbalkezesre sikeredett szolgálatom történetét.

Next

/
Oldalképek
Tartalom