Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-02-01 / 5. szám
Barta Imre felvétele 69 . ÉVFOLYAM 5. SZÁM 2004. FEBRUÁR 1. VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁNI UTOLSÓ VASÁRNAP ÁRA: 149 Ft A TARTALOMBÓL Csak imádkoztunk? Krisztust láttatni Készülünk a keresztény nők világimanapjára Evangélikus e-pontok Amerikai kaleidoszkóp Schulek Tibor emlékezete Uj vezetéssel a régi célokért Dr. Dobos Károly halálával új szakasz kezdődött a magyarországi lepramisz- szió életében. A leprások világnapján, január 25-én tartott összejövetelen - melynek az újpest-belsővárosi református templom adott otthont - a résztvevők hálával emlékeztek vissza az elmúlt harminc esztendő áldásaira, és köszönetét mondtak a január 16-án elhunyt vezető életéért, példamutató szolgálatáért. Édesapja helyett fia, Dobos Ágoston vállalta magára az éves beszámoló nehéz feladatát, hiszen ő a kezdetektől tanúja volt a lepramisszió szélesedésének. Egy kis gyülekezet önként vállalt szolgálata hatalmas fává, az egész országot átfogó misszióvá terebélyesedett. Ma ezer - különböző felekezetű - gyülekezet és ezer- hatszáz egyéni adakozó támogatásával teljesítik a kitűzött célokat. Az egyes munkaágak felelősei a pénzforgalom és a csomagküldés mellett az előadásokról, a gyülekezetben végzett szolgálatokról is tájékoztatták a jelenlévőket. Megtudhattuk, hogy idén is sikerült egyszerre 5500 sebkötözőt elküldeni repülővel Indiába, megtakarítva ezzel a postaköltség felét. Elmondták, hogy örömmel várják a gyülekezetek, közösségek meghívását, és továbbra is szívesen tartanak előadásokat a lepramisszióról. Kapi Zoltán mór-pusztavámi evangélikus lelkész Mt 5,4 alapján mondott igehirdetésében Jézus vigasztalását hirdette az idős lelkipásztor fájó hiányát átélő és a lepramissziót szívügyének tekintő közösségnek. Az áhítat után Riskóné Fazekas Márta református lelkipásztor, a külügyi kapcsolatokért felelős munkatárs ismertette a tervezett új szabályzatot, melyet egy ideiglenes előkészítő bizottság a londoni központú Nemzetközi Keresztény Lepramisszió szempontjai szerint dolgozott ki. Ezt követően megválasztották az új vezetést, a nemzeti bizottságot, melyben a különböző felekezeteket két-két küldött képviseli. (Evangélikus részről Kapi Zoltán lelkész és Drávái Zoltánná pedagógus vállalta ezt a feladatot.) A bizottság elnöke Riskóné Fazekas Márta lett. Ő 1976 óta munkatársa a lepramissziónak, több nyelvet beszél, és 14 éve képviseli a magyarországi szervezetet Londonban. Az ünnepélyes fogadalomtétel után dr. Molnár László bizottsági tag köszönte meg a bizalmat. Hangsúlyozta a tagok elkötelezettségét és azt a szándékot, hogy a Dobos Károly által elkezdett szolgálatot az ő szellemében folytatják tovább. Riskóné Fazekas Márta beköszöntő beszédében arra kérte a jelen lévő testvéreket, hogy ne sajnálják a mai napon elmaradt vetítést, ne hiányolják a külföldi vendéget. A mostani „egyszerűbb” világnapi összejövetel is a leprabetegek, az áldozatkész segítők, azaz a lepramisszió céljait szolgálta. A bizottság elnöke kiemelte: minden erejükkel azon lesznek, hogy a régi hagyományok szerint, de az új igényeknek megfelelően, az állami és egyházi törvényeket betartva, a Nemzetközi Lepramisszió gyakorlatát figyelembe véve szervezzék tovább a munkát. A hosszú ülést meg-megszakította az újpesti baptista gyülekezet kórusának felemelő éneke. Hangjuk betöltötte a templomot, az ének nyugalmat, békességet adott a szívekbe, és segített abban, hogy minden határozatnál az Úristenre figyelhessen a gyülekezet. Bencze Imréné Fiatalos imahétzárás „De megismerhető-e Isten jobban bármiből is, mint saját cselekedeteiből? Aki az ő cselekedeteiből igazán megismeri, nem ismerheti félre természetét, akaratát, szivét, szándékát sem. ” Luther Márton: Magnificat (Takács János fordítása) Országos imahétzáró ifjúsági isten- tisztelet a Lágymányosi Ökumenikus Központ templomában. (Tudósításaink az ökumenikus imahét záróalkalmairól a 3. és a 8. oldalon.) Esély az autonómia csorbítására? Hallhattuk nemrég, hogy a történelmi egyházak közös beadvánnyal fordulnak az Alkotmánybírósághoz. Szeretnék ugyanis elérni, hogy az úgynevezett esélyegyenlőségi törvény ne vonatkozzon a vallási közösségekre és az egyházi fenntartású intézményekre. A törvény nem terjed ki a hitéleti tevékenységre, kiterjed viszont az említett intézményekre, így iskolákra, kórházakra, szociális otthonokra is. Ez lényegében azt jelenti, hogy az egyházak döntési jogköre ezután szűkül, illetve erősen korlátozódik saját intézményeik irányításában és tevékenységében. Kevésbé érvényesíthetik majd azokat a szempontokat, amelyek alapján intézményeik különböznek az egyéb, nem egyházi fenntartású intézményektől, s tegyük hozzá: amelyek alapján megbecsülést szereztek az állampolgárok milliói előtt. Ha belegondolunk például abba, hogy az egyházi intézményrendszer hatalmas gondokat vesz le az állami szféra válláról többek között az oktatás, a gyógyítás, a betegápolás, valamint az idősek és fogyatékkal élők gondozása terén, és sokat tesz az egyre rosszabb sorú rászorultak helyzetének enyhítéséért, akkor értetlenül szemléljük a jelenlegi törvényhozói hatalom drasztikus lépését. Érthetetlen és elfogadhatatlan a történelmi egyházak autonómiájának csorbítása, hiszen köztudomású, hogy az egyházak a szóban forgó területeken jelentős eredményeket értek el. A mindenkori kormányzattól ezért elismerést, nem pedig büntetést érdemelnének. Ha valaki megtapasztalta már, hogy mi a különbség a gépies, lélektelen, haszonleső, illetve a vallásos hitből is fakadó, áldozatkész magatartás között, akkor az pontosan tudja, miről beszélünk. Az állampolgár éppen azért választja az egyházi intézményeket, mert a tőlük várható és rájuk jellemző szolgáltatást igényli. Ha az úgynevezett esélyegyenlőség jegyében ezek az intézmények arra kényszerülnek, hogy engedjenek szellemiségükből, veszítsenek ehhez kapcsolódó értékeikből, és hasonlóvá váljanak más, nem egyházi fenntartású intézményekhez, akkor ezáltal nemcsak az egyházak önállósága sérül, hanem az állampolgárnak az a joga is, hogy érdemben választhasson a különféle intézmények között. Ha ugyanis elmosódnak a szellemiségből fakadó intézményi különbségek, akkor azzal együtt elmosódik az intézményválasztás értelme is. Az a polgár, aki kötődik a történelmi egyházak valamelyikéhez, és bizalmat érez annak intézményei iránt, miként bízzon bennük ilyen törvényi beavatkozást követően? A cégér önmagában - megfelelő tartalom, illetve tartalmi garancia nélkül - keveset ér. Az új törvény által teremtett állapot emlékeztet arra a helyzetre, amelybe egy Tokaj környéki kiváló borász csöppent. Jó hírű, patinás pincéjébe régóta, messze földről zarándokolnak a választékos ízlésű borkedvelők. Sokan jönnek hozzá a fővárosból, a Felvidékről, de Nyugat-Európa országaiból is. Nemrég keserűen panaszolta, hogy befolyásos szakmabeliek diszkréten felszólították: hagyjon fel a fahordós érleléssel, és térjen át az úgynevezett reduktív eljárásra. Ezzel a gyorsított módszerrel a legnagyobb, jórészt külföldi érdekeltségű bortermelők készítik azt a tokajit, amely hatalmas fémtartályokból kerül rövid időn belül a palackokba. Azt mondta, a felszólítást komolyan kell vennie, mert olyan erővel áll szemben, amely annak idején azt is el tudta érni, hogy a magyar bortörvény az aszú fahordós érlelésére mindössze egy évet írjon elő. Ez az erő bármely pillanatban tönkreteheti bármelyik gazdát. Megkérdeztük, vajon miért állhat érdekében bárkinek, hogy a lassúbb, kevésbé kifizetődő hordós érlelés beszüntetésére bírja a vetélytársakat? A gazda nem tudta a választ. Egyetlen elfogadható következtetés maradt: a pince jó hírét akarják tönkretenni. A figyelmeztetők nyilván azt szeretnék, ha a régi vevőkör leszokna erről a pincészetről. Azt szeretnék, ha ez a borász sem különbözne azoktól, akik a hagyományos értékeitől megfosztott, hajdan rangos nemzeti kincsnek számító tokajit a modern fogyasztási - de legfőképpen üzleti - szokásoknak megfelelően alakítgatják. Elnézést kérek a profán hasonlatért, de a történelmi egyházak intézményei is olyanféle helyzettel szembesülnek most, mint ez a kiváló hegyaljai borász. Az esélyegyenlőségi törvény ezúttal olyan területre tévedt, ahová nem kellett volna. Olyan területre, ahol az Istentől kapott élet védelme szorosan összefügg a gyógyító hit, a szeretet kimagasló erejével, jelentőségével. Ahol egymás megbecsülése és megsegítése nem a világi törvények paragrafusaiban, hanem elsősorban a vallásos hitben, a neveltetésben, a világnézetben, a hagyományos értékek tiszteletében gyökerezik. A törvények fontosak, de nem mindig alkalmasak. Ilyenkor módosítják, olykor hatályon kívülre helyezik őket. Bizakodjunk, hogy a taláros testület ezúttal is hivatásához méltóan végzi majd a dolgát. Bánó Attila KÖLCSEY-DÍJ A 100 ÉVES LUTHERÁNIÁNAK A Belváros-Lipótvárosi Önkormányzat az 1904-ben alakult Lutheránia énekkarnak magas művészi színvonalú kulturális tevékenységéért Kölcsey Ferenc- díjat adományozott. A rangos kitüntetést dr. Kamp Salamon karnagy január 22- én, a magyar kultúra napján vehette át. Egy évszázados működése alatt kiemelkedő zenei műveltségű karnagyainak irányításával a Lutheránia nemzetközi viszonylatban is egyedülálló Bach-kultuszt teremtett. A Karácsonyi oratórium és a passiók előadásai évtizedek óta a Bach-mu- zsika kedvelőinek százait vonzzák a Deák térre. Itthon és külföldön egyaránt ismert és elismert énekes és hangszeres szólisták közreműködése jelzi e hangversenyek rangját. Számos alkalommal tisztelte meg fellépésével a zenekedvelő közönséget többek között Melis György, Réti József Sándor Judit, László Margit, Molnár András. Berczelly István, Dobozy Borbála és Gyöngyössy Zoltán. Mindannyiunk örömére hagyománnyá váltak a kantátazenés istentiszteletek, amelyek jelentőségéről lapunk január 18-ai számának „Liturgikus sarkában” éppen Kamp Salamon gondolatait olvashattuk. Június első hetében immár 15. alkalommal rendezik meg a nagy nemzetközi tekintélynek örvendő budapesti Bach-hetet, amelynek közreműködői között - neves magyar művészek mellett - korábban üdvözölhettük például Helmuth Rillinget és Gustav Leonhardot is. Bizony nem sok gyülekezet dicsekedhet olyan magas szintű zenei kultúrával, mint amilyenben a Deák téri közösségnek lehet része. Ennek a több évtizedes zenei munkának méltó elismerése a most odaítélt Kölcsey Ferenc-díj. (Folytatás az 5. oldalon) » « V
