Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-09-12 / 37. szám

2004. SZEPTEMBER 12. - 9. oldal Evangélikus Élet A család és a gyülekezet tagjainak jelenlétében - hálaadó istentisztelet keretében - áldotta meg Ittzés János püspök elődjének, Kapi Bélának, az egykori Dunántúli Evangélikus Egyházkerület főpásztorának új nyughelyét szeptember 5-én. A győr-nádorvárosi temető II. parcellájában található síremléket a Nemzeti Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította. Fotó: Menyes Gyula Legyünk-e érzékenyek? „Egy ismerősöm közölte velem, hogy azért kerüli a társaságomat, mert »hi- perérzékeny« vagyok. Először nem is értettem, hogy mire gondol, de azután igazat kellett adnom neki. Sajnos gya­kori, hogy egy ferde pillantás vagy egy. odavetett szó is megsebez. Képes va­EvÉlet - LELKI SEGÉLY gyök a köszönést és a kézfogást is kiér­tékelni, és ha nem volt elég barátságos, akkor nagyon tudok szenvedni miatta. Nehezen viselem, ha nem figyelnek oda rám, vagy ha nem értékelik a munká­mat. Éjszakákon át sokat tépelődöm azon, hogy vajon mi a baj velem. Miért nem szeretnek az emberek? Jó lenne megváltozni! Kérem, segítsen!” Drága Erzsiké! Köszönöm őszinte, ér­zékeny és szeretet után sóvárgó sorait, mert megerősítettek abban a meggyőző­désemben, hogy a 21. század emberének sem fog sikerülni egy érzelemmentes ro­botvilágot felépíteni. Miközben a kor­szellem sugallatára sokan elrejtik a szív érzelmeit, a lélek kérdéseit, és nem merik kimutatni fájdalmaikat vagy örömeiket, egyre nő a pszichés zavarokkal küszkö­dök száma. Az ember nem kagyló, ezért sajnos nem lehet elvárni tőle, hogy min­den külső inger hatására egyszerűen csak összecsukja a héját, és ezzel megőrizze idegrendszere sértetlenségét. Az osztriga vagy más kagylófélék helyhez kötött, statikus lények. Mivel kívül hordják a csontvázukat, és belül található az idegrendszerük, megtehetik, hogy odatapadnak egy sziklához, és mozdulatlanságba merevülnek, míg el­folyik felettük a víz és az idő. De mi, emberek, akik „kívül” viseljük a finom és érzékeny idegrendszerünket, nem te­hetjük meg, hogy teljesen függetlenítjük magunkat a körülöttünk élő emberektől és a velük való kapcsolatunk áldásos vagy áldatlan kisugárzásától. Szerencsé­re még jó néhányan élünk ezen a földgo­lyón, akik úgy gondoljuk, hogy nem kell szégyellni azt, hogy a mi teremtő Iste­nünk érző lényeknek gondolt el és alko­tott meg bennünket. A tudományok és a művészetek történetéből tudjuk, hogy minden tehetséges művész, alkotó zseni, tudós és felfedező egyúttal „hiperérzé- keny” ember is volt. Valószínűleg éppen ■ezért születhettek nagy alkotások a-ke- zük nyomán. Ezért ne keseredjen el, kedves levélíró testvérem: az nem baj, hogy érző szíve, érzékeny lelke van! Ne higgyen azoknak a hangoknak, amelyek azt súgják a fülébe, hogy se sírni, se egy jóízűt nevetni nem illik egy fegyelme­zett (keresztény) embernek. O, akik ilyet mondanak, a szívük mélyén mennyire irigylik önt azért a lélegző, mozgó, dina­mikus érzelmi életért, amely bennük már megkeseredett, kiszáradt, elapadt! ROVATGAZDA: SZÓKÉNÉ BAKAY BEATRIX---_ . . Milyen sivár is annak az embernek az élete, akinek a szíve helyén csak mély­séges űr tátong, aki már semmin sem le­pődik meg, aki egykedvűen veszi tudo­másul a jót is, a rosszat is! Tehát nem az érzékenységgel van itt gond, hanem az­zal, hogy az ember hajlamos arra, hogy ezt az érzékenységet szűk látókörrel élje meg. Pontosabban: hogy csak saját ma­gával szemben gyakorolja. Érdemes megfigyelni, hogy mennyire saját égőnk körül forognak gondolata­ink. Milyen könnyen átadjuk magunkat az önsajnálatnak! Ha el is hagyja ajkun­kat egy röpke „hál' Istennek”, azért a di­csőséget magunknak vindikáljuk. És valljuk meg, hogy nehezünkre esik meg­bocsátanunk embertársainknak vélt vagy valós sérelmeinket! ' Kedves segélykérő levélírónk levelé­ből azt olvasom ki, hogy nagyon meg­terheli már ez az önmagába gubancoló- dott érzékenység. Talán valaki, akiben megbízott, becsapta. Elhagyták, össze­törték a szívét, kihasználták, háttérbe szorították. Ez a sok fel nem dolgozott, meg nem bocsátott sérelem észrevétle­nül áll ön és környezete közé, hogy megmérgezze kapcsolatait. Tragikus, amikor a saját magunk iránti érzékeny­ségünk akkorára nő, hogy már nem vesszük észre a felebarát búját-baját, amikor már Isten vigasztalása sem jut el hozzánk. Ez előbb-utóbb leszűkíti élet­terünket, idegi és lelki zavarok lépnek fel, magányosak leszünk, majd boldog­talanok is. Jó, ha ebben is leleplezzük magunkat. Természetellenes dolog, hogy az em­ber szüntelenül csak önmagával foglal­kozzon, hogy élete véget nem érő mo­nológgá váljon. Hiszen rendeltetésünk nem az, hogy csupán önmagunkért él­jünk. Az élet kiteljesedésének titka ez: szeretni és szolgálni. Aki nem tevékeny szeretettel él, az elsorvad, olyan lesz, mint egy kövület, vagy mint a sziklá­hoz tapadó kagyló, csak elsuhannak mellette az események, az emberek, de nem válik alakulásuk, életük részesévé. Csak akkor használom jól, Isten szerint az érzékenységemet, ha együtt tudok érezni a szenvedővel és örülni az ör­vendezővei. Ha ezzel az érzékenység­gel - mint egy adó-vevő készülékkel - venni tudom a „felülről jövő adást”, és képes vagyok tovább sugározni a rám bízottaknak. Hogyan lehet az iránytévesztett érzé­kenységünket újra a helyes mederbe te­relni? Csakis úgy, hogy Jézus Krisztus egy szép napon megszólít minket: „Zá- keus, szállj le hamar, mert ma a te házad­ban kell megszállnom. ” (Lk 19,5b) És mi örömmel befogadjuk őt a házunkba, szí­vünkbe; azt akarjuk, hogy beleszóljon életünk minden kérdésébe, hogy ő le-' gyen az ura hétköznapjainknak és ünne­peinknek. Mert ha ez megtörténik, akkor érzékenységünk súlypontja eltolódik sa­ját magunkról a mi Urunkra, utána pedig azokra, akikre ő hívja fel a figyelmünket. Az önző, csak saját maga körül forgó vagy a mimóza, befelé forduló, visszahú­zódó lelkivilágú ember csakis így gyó­gyulhat meg. Zákeus, ez az alacsony ter­metű, talán kisebbrendűségi komplexu­sok szenvedő, de ugyanakkor pénzsóvár és embemyúzó vámszedő - aki nyilván joggal érezte, hogy senki sem szereti - nem értette, amíg nem találkozott Jézus­sal, hogy érzékenységének lehet más irá­nya saját magán kívül is. Miután életútját keresztezte a megváltó Jézus, aki azután teljesen más célt adott életének, aki meg­szabadította hiúságától, akinek jelenlété­ben megérezte, hogy sehogy sem volt jó az, ahogy ő eddig gondolkozott Istenről, az emberekről, az élet értelméről, és átél­te ennek a megváltozott iránynak az örö­mét. Ennek hatására a vagyona felét a szegényeknek adta, sőt a kizsarolt összeg négyszeresét fizette vissza azoknak, aki­ket megkárosított (Lk 19,8). Mert aki „arccal Krisztus felé” él, az kőszív he­lyett hússzívet kap, az hasznára lesz em­bertársainak és az Isten országának is, mert Isten dicsőségére élve gyarapítja azt. Kedves testvérem! Érzékenységét föl ne adja, el ne nyomja, hanem inkább ajánlja fel az Úrnak. Az életét már meg­terhelő, saját maga felé forduló érzé­kenységből tőkét kell kovácsolni. Aki az Úrban és mások felé lesz érzékeny, aki többet és finomabban érez, mint az át­lagember, bizonyára nagyszerű munkás lesz az Úr szőlőjében. Szókéné Bakay Beatrix Leveleiket „Lelki segély" jeligével várjuk szerkesztőségünk címére. Kérjük, jelezzék, hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a leveliikre adott válasz lapunkban is megjelenjen. Farmer és Luther-rózsa „Meg kellett fordítani a biciklit” Ilyen temetésen se szolgáltam még. Nem is temetés volt, hanem baráti együttlét, istentisztelet, evangélizáció. Amit a gyászjelentésen olvasunk, mell­bevágó: ötvenhárom éves korában el­hunyt Metzler Vilmos, a kelenföldi gyü­lekezet tagja. Ez a tény önmagában elvi­selhetetlenül fájdalmas lenne (különö­sen is közvetlen szeretteinek), ha nem tudnám, hogy Isten belépett Vili életébe, megtérítette, és magához vonta őt... Kapcsolatunk, mely később testvéri barátsággá fejlődött, nyolc évvel ezelőtt kezdődött. Családjával együtt megjelent egy kelenföldi istentiszteleten. Vasmun­kás termetével azonnal feltűnt. Elmondta, hogy szeretne megkeresztelkedni és csa­ládjával együtt bekapcsolódni a gyüleke­zet közösségébe. Néhány hét alatt szinte kiolvasta az iratterjesztési könyvtárat. Feledhetetlen az az istentisztelet is, melyen kamasz fiával együtt megke­reszteltem. Új színt, mozgást hozott Ke­lenföldre. Szinte mindenbe bekapcsoló­dott. Ötvenévesen ifjúsági programokon is részt vett, jött a nyári konferenciákra, szervezett bicikliszakkört, éveken át számtalan fizikai, karbantartási munkát elvégzett. Megtéréséről egyszer azt mondta: meg kellett fordítani a biciklit. Volt honnan megtérnie. Több ezer kortársával együtt a budapesti munká­sok életét élte. Kőbányai családban szü­letett, egyházhoz nem volt köze, a szoci­ális eszme megragadta, munkásőr lett. Később csalódott a sok hazugság miatt, de szociális érzékenysége megmaradt. Megismerte és megszerette Jézust, igazi nagy találkozás volt ez számára. Rajon­gott Lutherért, azonosulni tudott igaz- ságórzetével, lényeglátásával, harcaival. Többször beszélt arról, hogy az egyház MEGHÍVÓ A Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság (KÖT) szeptember 9-11-én rendezi éves konferenciáját a Margit körúti ferences plébánia Tamás Alajos Közösségi Házában (Budapest II., Römer Flóris u. 4.). A konferencia napi programjai 9 órakor kezdőd­nek. Szeptember 9., csütörtök: A reformáció és az ökumené, 10., péntek: A nem ke­resztény vallások etikája (hasonlóságok és ellentétek), 11., szombat délelőtt: Keresz­tények Európában. Evangélikus részről előadásokkal szolgál Ittzés János, id. Hafenscher Károly és Reuss András. Minden érdeklődői szeretettel vár a KOT. HETI UTRAVALO Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! (Zsolt 103,2) Szentháromság ünnepe után a tizennegyedik héten az Útmutató reggeli igéinek közös üzenete a hálaadás és a dicsőítés. A heti zsoltárige Isten irgalmas szerete- téről tesz bizonyságot, s ennek alapján különbséget tehetünk e két „imádságtípus” tartalma között. Istent önmagáért imádjuk, dicsőítjük és magasztaljuk önkijelen­tése alapján. A Zsolt 130,8 idézi a mi dicsőítésünk ősokát. Isten leszállt a felhő­ben a Sínai-hegyre, és kimondta, mit is jelent az ő Jahve neve: „Az Úr, az Úr ir­galmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy!’’ (2Móz 34,6) Hálaadásunk és köszönetünk alapja pedig az ő kegyelme, amely a cseleke­deteiben megmutatkozik, vezérigénk tanítása szerint. Figyeljünk fel arra is, hogy ez a hálaadás mindig személyes és konkrét. Én áldjam az Urat, mint a hálás meg­gyógyult samáriai, aki „fennhangon dicsőítette Istent. Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki ” (Lk 17,15-17). Nemcsak a teste tisztult meg, hite a teljes em­bert megtartotta. De „hol van a többi kilenc?” Isten gyermekei örökségük tuda­tában nem félnek Atyjukhoz kiáltani (akár fennhangon), mert őket Lelke „űzi” ah­hoz a Krisztushoz, akivel sorsközösséget vállalhatnak, és tudják, „ha a Lélek ál­tal megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok” (Róm 8,13). Pál írja Timóteusnak, hogy megerősítse őt képmutatás nélküli hitében: „Hálát adok az Istennek, (...) amikor szüntelenül, éjjel és nappal megemlékezem rólad könyörgéseimben. ” (2Tim 1,3) Mi tudunk-e másokért ilyen kitartóan hálát adni Urunknak? A vakon született ember dicsőítette Istent, ezt mondva az ő ismeretlen gyógyítójáról: „Ha ő nem volna Istentől való, semmit sem tudott volna tenni. ” S amikor megnyílt sze­mével megláthatta az Emberfiát, hite által az Isten Fiát látta meg benne, „és lebo­rulva imádta őt" (Jn 9,33.38). Pál Filemonnak a hitét és szeretetét is megköszö­ni: „Hálát adok mindenkor az én Istenemnek, amikor megemlékezem rólad imád­ságaimban. ” (Filem 4) A templom építésére összegyűjtött önkéntes adományo­kért hálaimájában „áldotta Dávid az Urat az egész gyülekezet előtt, és ezt mond­ta: Áldott vagy te. Uram, ősatyánknak, Izráelnek Istene, öröktől fogva mindörök­ké! (...) Most azért. Istenünk, hálát adunk neked, és dicsérjük a te fenséges neve­det. ” (IKrón 29,10.13) A dicsőítés titka a szeretet. A Fiú úgy dicsőítette meg Is­tent, hogy szeretetből halálig engedelmes volt. Az Atya pedig úgy dicsőítette meg Jézust, hogy szeretetből feltámasztotta őt. A tanítványok azzal dicsőítik meg Uru­kat, hogy úgy szeretik egymást, ahogyan Uruk szerette őket mindvégig (Jn 13,31-35). S ennek a dicsőítésnek soha nem lesz vége; még a Bárány menyegző­jén is „ örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt " (Jel 19,7)! Pál hálaadása minden­kiért hangzik, akiket szeret az Úr, azért, „ hogy így részesüljetek a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségében ” (2Thessz 2,14). Mindezekért már most „én lelkem, áldva áldjad / Szép énekszóval Istened” (EÉ 45,1)1 Garai András nem érti a munkások világát, nem talál­ja meg feléjük az utat. Eljött a templomi esküvő ideje is. Csodálatos alkalom volt. Feleségével együtt kézen fogva térdeltek, közben mindnyájunknak ömlött a könnyé. Az alagsori kis teremben volt a menyegzői vacsora barátaival, régi és új testvérei­vel. Igazi jézusi lakoma, együttlét volt, az Atya és a hazatért fiú közössége. Az utolsó hetekben csak Biblia és Re- ményik-kötet volt a kórházi éjjeliszekré­nyén. Megbeszéltük, hogy betegen is el­viszem őt autóval két nyári konferenciá­ra: a piliscsabai missziós hétre és a sop­roni roma-magyar találkozóra. Azon­ban beteg, fáradt teste már nem bírta az utat, de a nyitónap délutánján felhívott telefonon. Tudom, hogy Vili már az örök, meny- nyei konferencia részese, boldog tagja a Bárány menyegzőjének... A ravatalozó­ban gitárkísérettel zengtük egyik kedves énekét: „Oda megyek, ahol a Bárány trónja áll.” Az útmutató napi igéje, a 18. zsoltár adott vigasztalást, útmutatást és reménységet: „Szeretlek, Uram, erőssé­gem!... Körülvettek a halál kötelei... Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltot­tam... Meghallotta hangomat ...lenyúlt a magasból és fölvett... Fénysugarat ad ne­kem Istenem a sötétségben... Sokszor le­hajoltál hozzám... Olyan nép szolgál ne­kem, amelyhez nem volt közöm (!)... El az Úr, áldott az én kősziklám!" Szeretett pár­ja kérésére utolsó földi útjára farmerbe öl­töztették. A kabátra Luther-rózsát tűztek. Vili hiányzik nagyon, de hiszem, hogy találkozunk. Létfontosságú kérdés: figyel-e az egyház ezekre a jelekre, üzenetekre? Szeverényi János

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom