Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-08-22 / 34-35. szám
4. oldal - 2004. AUGUSZTUS 22-29. r Evangélikus Elet Európai körkép 2004. május 1 -je óta 453 millió lakosa van az Európai Uniónak. Huszonöt, nagyobbrészt évszázados, sőt évezredes múltú, egymást sokszor megbántó, megsértő, lerohanó, kiirtással fenyegető, hátba támadó, megrabló. feldaraboló, irigylő és elgáncsoló állam bújt egy tető alá, hogy mindannak ellenkezőjét tegye, amit eddig tett: hogy békességben éljen egymással. Vitán felül nemes, sőt magasztos célkitűzés ez, ki vonná kétségbe? De lesz-e elég erő a cél eléréséhez? Nehezen emésztették meg sokan, hogy az új közösség olyan alkotmányt fogadott el, amelyből hiányzik Isten neve, illetve a keresztény gyökerekre való kifejezett utalás. Máris vannak olyan államok, amelyek népüket kívánják ebben a kérdésben megkérdezni, és a választól kívánják függővé tenni az alkotmány elfogadását. Isten nevének kihagyása egyformán sajnálható, illetve közömbös kérdésnek is tekinthető. Mindig egy bizonyos nézőpont kérdésével van dolgunk. Akik még mindig népegyházban gondolkodnak, azok igen hamar megfeledkeznek azokról a milliókról, akik már nem sorolhatók be a kereszténység táborába. Vagy arról, hogy az új, felvett államok között van olyan is, amelyben már csak minden negyedik polgár tartozik valamely keresztény felekezethez! Akik viszont a megtérést és az újjászületést tekintik a kereszténységhez tartozás legfőbb ismérvének, azok nem sokat adnak ezekre a meddő vitákra. Semmiféle „magna charta” nem garantálhatja és helyettesítheti az Isten melletti személyes döntést, mint ahogy meg sem akadályozhatja azt. Miért hát ez a meddő vita? Az egyházak helyzete is áttekinthetőbb, de egyben bonyolultabbá is kezd válni az EU-ban. Az Európai Egyházak Konferenciája (KEK) nevű szövetség büszkén mondhatja magát százhuszonöt egyház és negyven társult intézmény közösségének. Benne ortodox, evangélikus, református, anglikán és ókatolikus egyházak tömörültek, hogy - leküzdve évszázados szétszakadozottságukat - egyre közelebb kerüljenek egymáshoz. De itt is gond, hogy a római katolikus egyház - amely a bővítésnek számbeli nyertese lett - legfeljebb megfigyelői státusra tart igényt ebben a közösségben. Másrészt a rossz nyelvek amúgy is készek a gyors válaszra: nincs még földrész, amelynek területén a szekularizáció, a személyi és intézményi tekintélyvesztés annyira előrehaladt volna, mint éppen Európában. Százezres nagyságrendben hagyják el emberek az egyházaikat (akár a pártokat és a szakszervezeteket), s mi más marad hátra - mondják a szkeptikusok -, mint hogy az egyházak összezárják egyre gyérülő soraikat? A kép egyszerűsödik és bonyolódik. Hollandiában két református és egy evangélikus egyház olvadt össze, évtizedes tanácskozások, előre- és visszalépések változatos kavalkádja után. Ám kiderült, hogy az egyik református egyház mégsem tudta az egyesülés mögé felsorakoztatni hívei összességét. Most érkezett a hír, hogy egyházszakadás lett a dolog vége. Ezzel szemben a harminc éve elindított Leuenbergi egyezmény mintha új erőre kapott volna. S ez nemcsak abban mutatkozik meg, hogy nevét az Evangéliumi Egyházak Közössége Európában elnevezésre cserélte, hanem abban is, hogy ezentúl nagy buzgalommal folyik az új tagok toborzása. „Egy nyelven” akarván képviselni ügyeiket európai szinten az egyházak, nyilvánvaló jelenlétüket a kontinens méretű távlatokban is dokumentálni kívánják. Jelen kívánnak lenni azokon a csomópontokon, ahol a gazdasági, politikai, kulturális döntések születnek, hogy azonnal a helyszínen hallathassák a hangjukat. így állított fel megfelelő személyzettel rendelkező irodát az 1959-ben létrejött KEK Genfben, Brüsszelben és Strasbourgban. Mindeközben egyre nagyobb gondot okoz a „templomhalálnak” nevezett járvány. A legtöbb egyház az évszázadok alatt felépült, többségében műemléknek, sőt nemzeti kincsnek, sőt világörökségnek számító épületeinek sokaságával nem tud mit kezdeni. A Német Evangélikus Egyházszövetség (EKD) például 75 ezer egyházi épületet tart számon, ebből 21 ezer a templom. Az anglikánok és a hollandok már néhány évtizede bérbe adják kihasználatlan templomaikat, illetve ötszázat már el is adtak. Most mintha Németország lenne soron. Hamburg nyolcvanhárom temploma közül mindössze az öt úgynevezett főtemplomnak a jövője látszik biztosítottnak, egy újabb felmérés szerint az ország 35 ezer evangélikus és római katolikus templomának egyharmada húsz éven belül felesleges lesz. A volt NDK-ból elszomorító hírek érkeznek. Vannak helységek, amelyeknek sokszor magára hagyott papja már nem tudja megtölteni vasár- és ünnepnapokon a templomát. Az öregek kihalnak, a fiatalok elvándorolnak, s nincs, aki rendben tartaná az évtizedek óta nem renovált templomokat. Ugyanakkor hallunk igazán szívmelengető hírekről, is: vannak közösségek, falvak, melyeknek lakóit - bár nem járnak templomba, mert nem is tagjai az egyháznak - most felriasztotta a hír, hogy az egyház szeretné eladni - bármilyen célra - üresen álló templomát. S erre megmozdul a helyi öntudat és a sértett büszkeség: egyszerre rádöbbennek arra, hogy ez a - végeredményben szerintük fölösleges - templom mennyire hozzátartozik az ő falujuk jellegéhez, képéhez. Összeállnak hát - és megmentik a templomot: renoválják, szépítik, hogy méltó módon közösségi életük központja maradhasson! Örvendetes és reménységre ad okot, hogy már több egyház határozta el, hogy épületeit igyekszik megtartani, még a legnagyobb áldozatok árán is. Azt pedig nem engedik meg, hogy templomaikat más vallások vegyék használatba, vagy olyan célra kezdjék használni, amely nem fér össze az eredeti rendeltetésével. Lelket adni Európának! Az ezzel a szándékkal tartott stuttgarti kongresszuson 10 ezer ember ígérte és fogadta meg ezt a jelmondatot májusban. Ennek érdekessége az volt, hogy nem egyházi szervek kezdeményezéseként jött létre, hanem azok a közösségek indították el, amelyek a kereszténységtől ihletve komolyabb súlyt, mélyebb tartalmat akarnak adni a vallásosságnak. Buzgóságukat az egyházak nem mindig vagy csak kényszeredetten fogadták és vették komolyan, s bizony ezek a közösségek sokszor legfeljebb az egyházak árnyékában meghúzódva létezhettek. Most ők hívták meg az egyházak magas rangú vezetőit, hogy összefogjanak. Nem elég a gazdasági, politikai, kulturális egység a kontinensen: Európának lelket kell adni. Illetőleg az ő nyelvükön: sokat kell imádkoznunk, hogy Isten ne vonja meg Szentleikét, hogy erőteljesen szóljon a követek ajkán az evangélium minden európai polgár füle hallatára. Gémes István Az Evangélium Színház nyári ökumenikus turnéja Sík Sándor István király című drámájával Augusztus 20.: Kiskőrös, 62. előadás - István király ünnepe (evangélikus szervezés) Szeptember 3.: Balatonszárszó, 63. előadás - Szárszói református konferencia (református szervezés) Szeptember 6.: Sárospatak, 64. előadás - A miskolci református püspökség ajándéka a református kollégiumnak (református szervezés) Megmaradni aktív gyülekezeti lelkésznek Interjú Adorjáni Dezső Zoltánnal- Püspök úr, elsőként hallhatnánk arról, honnan indult, hogyan vezetett pályája a püspöki tisztségre való jelöltségig?- 1964-ben születtem Brassóban, evangélikus lelkészcsaládban. Felmenőim között akadtak lelkészek, tanárok, a „nemzet napszámosai” - kántortanítók -, és hála Istennek én is folytatom a családi hagyományt. Nem vagyok a feltétlen determinizmus híve, de úgy érzem, furcsa fátum predesztinált erre a pályára. Elemi és középiskoláimat Négyfaluban, Brassóban és Bukarestben végeztem. 1982-ben érettségiztem a bukaresti Ady Endre középiskola matematika-fizika osztályában, és még abban az évben sikeresen felvételiztem a kolozsvári protestáns teológiára. Szerettem tanulni, sokat olvastam; nagy lendülettel, tudásszomjjal és persze határtalan elvárásokkal kezdtem meg 1982 szeptemberétől a teológiai tanulmányaimat. Hamar rá kellett ébrednem, hogy a külső politikai körülmények miatt az „összeszorított” élet fülledtségében csak egy leszűkített, zárt pályán lehet szabadon haladni. Nyugtalan, kíváncsi és kritikus természetem sokak szemében szálka lett. Akkori teológiánkon a kritikus gondolkodás, a kérdezés bátorsága nem volt szalonképes magatartás. A szabad akaratnál már akkor is értékesebbnek tartották a szolgai akaratot, a kutató és hívő alázat helyett a lapuló alázatoskodást, a bátran kimondott vélemény helyett a hallgató bólogatást. Olyan idők voltak ezek, amikor megtanultam értékelni a bátor véleménynyilvánítást, a gondolkodás és felelős döntés szabadságát, megtanultam elfogadni - ha úgy tetszik, „kritikus szolidaritással” - a másik ember véleményét. Ekkor tanultam meg, hogy minden emberi kritérium relatív. Megvívva a hit és az értelem harcát, meggyőződéssel mondhatom, hogy az egyedüli, abszolút és végső igazság az Isten és az ő igazsága. 1988-ban fejeztem be teológiai tanulmányaimat, jeles eredménnyel. 1998 őszén kerültem segédlelkésznek Bukarestbe, majd 1990-től 1994-ig ugyanitt szolgáltam mint helyettes lelkész, 1994- től pedig a mai napig parókus lelkésze vagyok a bukaresti magyar, illetve román gyülekezetnek.- Hogyan sikerült harmonikusan ösz- szeegyeztetnie a különböző teendőket, a sokszínű szolgálatot, a misszió kihívásait?- Ezek a kihívások életem tanítómesterei voltak. Nem elméleti alapon, könyvből tudom, hogy mit jelent a gyülekezeti lelkipásztorság. Benne éltem, tudom, mit jelent a szórványgondozás, a gyülekezeti élet megszervezése, a gyülekezetépítés, a népnevelés, a vallási-nemzeti identitásunk megőrzéséért vívott mindennapos küzdelem. Mindezekért Istennek vagyok hálás.- Később mint püspökhelyettes és esperes mégis megmaradt gyülekezeti lelkésznek.- Örülök, hogy mint egyházvezető soha nem szakadtam ki az élet és a gyülekezeti szolgálat valóságából, hogy nem szakadtam el lelkésztársaimtól, azoktól az örömöktől és gondoktól, kudarcoktól és sikerektől, amelyek életünket kísérik és jellemzik. Közegyházi téren is több feladatot és megbízatást kaptam 1991 és 2004 között: kezdetben az egyházkerület belmissziói előadója voltam, később a külügyi-ökumenikus bizottság tagja, majd megválasztottak a brassói egyházmegye esperesének, 2000-től pedig püspökhelyettes voltam az egyházkerületben.- Honnan kapta az indíttatást a külügyi-ökumenikus munkához?- Leginkább a külföldi tanulmányaimból: ösztöndíjasként tanulmányokat folytathattam és kutatómunkát végezhettem Kasseiben, Marburgban, Londonban, Berlinben. 1999 óta a neuen- dettelsaui Augustana lutheránus teológia doktorandusza vagyok rendszeres teológiából. 1996 óta vagyok a tizennégy tagegyházat tömörítő Romániai Felekezetközi Bibliatársulat elnöke. A társulatban - nagy megelégedésemre - sikerült nagyszerű ökumenikus légkört kialakítani, és ugyanakkor hathatósan képviselni egyházunk, illetve a magyar történelmi egyházak érdekeit és igényeit. — Hogyan határozná meg az erdélyi egyházat?- A Romániai Evangélikus Lutheránus Egyház - annak ellenére, hogy kisebbségi egyház - egyszerre hitvalló és népegyház is. Ez a két jelző persze egyházunknak a történelemben megjelenő formájára utal, nem tartozik az egyház belső, változhatatlan ismertető- jegyei közé; mint tudjuk, a reformáció meghatározása erre nézve világos és egyértelmű. A két jelleget nem lehet élesen szembeállítani egymással. A különböző történelmi helyzetekben hol az egyik, hol a másik domborodik ki jobban. A döntő az, hogy az egyház miként tudja hitelesen hirdetni és megélni tiszta lelkiismerettel azt az igazságot, amelyet Istennek Krisztusban adott kinyilatkoztatása által kapott. Közben tudatában vagyunk annak is, hogy egyházunk be van ágyazva a mai világba, a változó társadalomba, ezért nem kerülheti el az őt körülvevő világ válságait, megrázkódtatásait. Keresztény felelőséggel el kell fogadnia, fel kell vállalnia e mély politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális és morális átalakulásban lévő térség minden realitását, és őszinte szándékkal kell osztoznia kortársaink, illetve a romániai magyarság gondjaiban is, együtt kell keresni a kiutat, a megoldás lehetőségeit. Egyházunk fő feladata Isten országának építése már itt, ebben a világban az evangélium, a szentségek és a szeretetszolgálat által. Döntő kérdésünk, hogy miként leszünk só, világosság, kovász abban az emberi közösségben, ahová Isten állított minket, hogy miként tudjuk átadni tartalmi, formai hagyományainkat, szellemi, lelki értékeinket úgy, hogy azok korszerűvé, érthetővé váljanak a mai ember számára.- Mint a Romániai Evangélikus Lutheránus Egyház újonnan megválasztott püspökének van-e válasza erre a mikéntre?- Az egyik válasz röviden az lehet, hogy amikor egyházról beszélünk, ne mennyiségben próbáljunk gondolkodni - valahogy úgy, hogy egyház ott van, ahol sokan vannak, ahol anyagi, társadalmi erő van -, hanem gondolkodjunk minőségben. Egész erdélyi magyar létünk, egyházi létünk jövője ezen áll vagy bukik. Az eddig szokásos statisztikai, mennyiségi szemlélet helyett minőségben kell gondolkodnunk, mert csak a minőségi létnek van és lehet jövője. Minőségnek kell jellemeznie ezután hitbeli, lelki, szellemi életünket, teológiai gondolkodásunkat, az egyház- és a gyülekezetépítést, a missziót, a hitoktatást, a szeretetszolgálatot, egyházi életünk valamennyi szegmensét. A mikéntre a másik válasz a hitelesség. Munkánkat figyeli és számon kéri a világ, sőt egy napon Isten is elkéri lelkünket. Az egyház szolgálatának úgy kell történnie, abban a tudatban és felismerésben, hogy mindig Isten színe előtt szolgál, és öt szolgálja. Mi, keresztények két világ polgárai vagyunk: tagjai Isten országának, de egyszersmind egy földi országnak is; tagjai, részei egy népnek, egy nemzetnek, melynek megvan a maga helye, kultúrája, karaktere és történelmi rendeltetése. Az egyház mindezek felett áll, de önmagában hordozza őket. Ebben az egyházban élve őrizzük identitásunkat, nyelvünket, kultúránkat, felekezeti karakterünket, éljük mindennapi életünket úgy, hogy mindezek Isten dicsőségére és minden embertársunk, az egész emberiség javára legyenek. S ha néha rákérdezünk: mi lesz egyházunk és népünk jövője? - legyen Isten igéje a reménységet adó válasz: „Hiába keltek korán és fekszetek későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget. ” (Zsolt 127,2) Fehér Attila
