Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-08-22 / 34-35. szám
2. oldal - 2004. AUGUSZTUS 22-29. ÉLŐ VÍZ A templomdomb „Áldást adok nekik hegyem körül, esőt adok idejében: áldásos esők lesznek. ” (Ez 34, 26) Amikor Európában még voltak keresztény falvak és városok, ez abban mutatkozott meg, hogy a házak a templom vagy a kápolna körül csoportosultak, de a templom rendszerint egy dombon állt. A lakóhelyek ilyen elrendezése nem volt véletlen. Abból a hitből alakult ki, hogy Isten így szólt: „Megáldok mindent, ami az én dombom körül van. " A települések úgy bújtak oda a templomhoz, mint a kiscsirkék. Ez a hit ismerte az áldás titkát. Az ember nem akart lakni, enni, aludni és dolgozni, az ember nem akart születni és meghalni, csak Isten áldó keze és védő szárnyai alatt. Az áldás és istenfélelem összetartozik. Ismerték a zsoltárt: „Áldjon meg minket Isten, a mi Istenünk, és félje őt az egész világ. " De eljött azután az a korszak, amely már nem figyelt erre a belső összefüggésre. Akkor az ember szemtelenül Isten áldásának nevezte azt, amit csellel és gátlástalansággal kikapart magának. Isten azonban nem dől be az ilyen kegyes csalásnak. Ha könyökölsz, azzal ugyan elérsz dicsőséget, pénzt, hatalmat, de akkor Isten áldása eltávozik. Isten áldása nem a könyök használatán alapul - hanem a térdek használatán. Ezért kellett, hogy a falvak az Isten dombja körül szétszórassanak az egész világban, mivel az ember ugyan külsőleg még a domb körül lakott, de inkább a könyökére épített. És a fejlődés ment tovább. Ezékiel a kegyelem esőjéről beszél, amelyet a modern gazda csapadéknak nevez. íme a gondolkodás megdöbbentő változása! Például áldásnak nevezi az írás a gyékény termékenységét - mi ezt produktivitásnak nevezzük. Elvesztették a termékenység titkát. „Elfajult és parázna nemzetség” lettünk. Félünk a termékenységtől. Most a termékenységet túltermelésnek nevezzük. A gyermekáldást pedig „felelőtlen ostobaságnak”. Isten térítsen vissza bennünket a magunkban bizakodás tévútjáról. Walter Lüthi Ahítatos könyvéből fordította Gáncs Aladár Ha valamin mérgelődök bánkódol, sírsz, egy hónap múlva nem úgy fogsz rajta mérgelődni, bánkódni és sírni. Hát még egy év múlva! Haj de bölcs ember volna, aki mindent olyan szemmel tudna nézni, ahogyan egy év múlva látja! * * * Müveit ember társalgásából hiányzik az emberszólás, a pénz, az ember állati dolgai, a dicsekvés, a tisztálkodás, az emésztés, sértegetés. Mindenki azon igyekszik, hogy jelenléte a másiknak kellemes legyen. * * * Ha dicsérni lehet valamit, dicsérj gondolkodás nélkül s kétszeresen. Ha leszólnod kell valamit, gondold meg hétszer, mielőtt kimondanád, s ha már ki kell mondanod, hallgasd el, ha lehet. Mert a dicséret jóérzést kelt. A leszó- lás fájdalmat. A gyógyító orvos metszésétől is húzódunk. * * * A rosszkedvű ember megmérgezi a levegőt jelenlétével. Fuss tőle. S minden olyan helyről, ahol rosszkedvűek élnek. Minek lakjunk siralomházban, ha nem vagyunk elítéltek? * * * Legyetek takarékosak, de a szolgák iránt bőkezűek. Minden szolgálatot jól fizessetek meg. Aki a szolgálatot tevő emberen spórol, nem úriember. * * * Nem mindig az a szegény ember, aki nád- födeles házban lakik, s kenyeret ebédel. Részletek Gárdonyi Géza Földre néző szem című könyvéből r Evangélikus Elet SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE ETÁN 11. VASÁRNAP Ondicséret vagy Isten dicsérete? Jer 9,22-23 Be kell vallanom, meglepődtem, amikor Bibliámban ennek a rövid szakasznak a címét így olvastam: A helyes dicsekvésről. A helytelent még csak értjük. De van helyes dicsekvés is? Talán lehetséges, nem tudom. Mindenesetre meg vagyok győződve, hogy ez a régi jeremiá- si üzenet ma is időszerű. Ám a dicsekvés csak tünet, felszín. Hogy igénket megértsük, mélyebbre kell ásnunk. Ez az ige tükör. Jeremiás tükröt tart népe kegyesei elé - olvasom egy magyarázatban -, s ezzel önismeretre akarja őket segíteni. Ennek ellenére ez az ige nem a bölcsesség, az erő vagy a gazdagság ellen szól! Mert ezek Isten ajándékai. Csak visszaélni nem szabad velük. Éppen erről ír Pál apostol is, Jeremiást idézve: Nem sokan vannak közietek bölcsek, erősek, gazdagok. De ő sem ezek ellen fordul, hanem azt akarja megláttatni: a dicsekvés a gyülekezet életéből ki van zárva! A keresztény ember életében dicsekvés nem lehetséges! Pedig a dicsekvés nemzedékről nemzedékre beágyazódott az emberi nem életébe. Nemcsak a Bibliában kerül szóba minduntalan, hanem valamennyiünk életében újra meg újra felmerül. Az egyik legrútabb bűn, amikor Isten ajándékait dicsekvésre használjuk. Ezzel persze versengünk is. S úgy tűnik, hogy ez a dicsekvés még a templomba is betör, az istentiszteleten is jelen van. „Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna vagy mint ez a vámszedő (ez a szomszédom!) is. Böjtölök kétszer egy héten, tizedet adok mindenből. " Ma talán így imádkozunk: Köszönöm, hogy jobb vagyok,,mint a szomszédom! Én bizony hetente templomba járok, és támogatom egyházamat! Tükör ez az ige, de nem görbe tükör! Nem torzít, hanem a rút valóságot mutatja. Van-e bátorságunk belenézni? Isten óvjon attól, hogy öntelt egyházzá legyünk! Nincs csúnyább, mint a gőgös keresztény. Tartózkodjunk az öndicsérő egyházi élettől vagy egymás di- csérgetésétöl! Sok olyan alkalmunk kezdődik a „Jer, dicsérjük Istent...” énekkel, ami végül saját dicséretünkbe torkollik. Sokszor még az úgynevezett bizonyságtételünk is öndicséret, amelynek „nem jó illata” van... Amikor a tükör elé állunk, ne legyünk olyanok, mint akikről Jakab ír: „megnézte magát, és elfelejtette, hogy mit látott”. Ez az ige váltó. Úgy működik, mint a vasúti váltó: egyetlen állítás, és a vonat már új irányba fut. Isten igéje az egyetlen igazi váltó, amely képes rá, hogy régi utunkról eltérítsen, és új úton indítson tovább. Mert - mint mondtam - a dicsekvés csak tünet, felszín. Mögötte, alatta és hátterében elbizakodott, öntelt szív rejtőzik! Az előbb idézett imádságot Jézus a példázatban „néhány elbi- zakodottnak" mondta, akik többnek látták magukat, sőt Isten elé is bátran oda- álltak teljesítményükkel. Akik a „bolond gazda” módján csak magukra építenek, és azt hiszik, végleg övék, amit Istentől kaptak. Ma nincsenek ilyen keresztények? Ma ez nem kísérti egyházunkat? Ettől a kísértéstől, ettől az úttól csak Isten igéjének váltója tud megmenteni. S ezen a ponton kell mélyebbre néznünk. Jézus szerint minden gondolat, szó és tett - a dicsekvő is - a szívből fakad. A dicsekvés tehát szívkérdés: kire, mire építjük életünket, kereszténységünket, üdvösségünket? A magunk erejére, jó tulajdonságainkra, vélt vagy valós bölcsességünkre, erőnkre és gazdagságunkra? A magunk hitére, kegyességére? Vagy egyedül és kizárólag Istenre és kegyelmére? Hol van a szívünk? Móra Ferenc mostanában megtalált regénye is ezt a kérdést veti fel. Eszünkbe juthat gyermekkori élménye is, amikor csak ő tudta a latin mondatot lefordítani: „Egyedül Te vagy Isten!” Itt a megoldás. Egyedül Isten kegyelme, szeretete, bocsánata lehet mentségünk. Egyedül ő tud megajándékozni ebben az életben, és egyedül az ő kezében van üdvösségünk is. S ez nem bizonytalanság, hanem ez maga a bizonyosság: Isten kezében vagyok! Ha erre építek mindent, teljes bizonyosságban lehetek életem és üdvösségem felől. Ezért használtam a „váltó” kifejezést. Isten igéje tud „kifordítani sarkaimból”. Mert ez a kérdés: hol van életem bázisa, súlypontja? Bennem vagy Istenben? Ez az, amit az ige más szóval megtérésnek nevez. S erre van szükségem, Isten igéjének váltója éppen ezt tudja és akarja munkálni bennem. IMÁDSÁG (445. ÉNEK) Amim csak van, mindenem / Tetőled van, Istenem, / Atyai kedvedből. Te adtad testem, lelkem, és / Minden tehetségem / Nagy végtelen kegyelmedből. Mentsd meg a kevélységtől, / elbízott önhittségtől, / Uram, híveidet. Ints, hogy sokkal tartozunk, / És méltatlanok vagyunk! / Ó, adj alázatos szívet! Keveházi László Oratio oecumenica Eddig azzal dicsekedtünk, hogy bölcsek vagyunk. Ismerjük az élet fontos dolgait. Tudjuk, mi a jó és a rossz. Tudjuk, mi az egészség és a betegség. Tudjuk, mi a boldogság és a boldogtalanság. Tudjuk, mi a tudás, és mi a tudatlanság. Tudjuk, mi a munka, és mi a henyélés. Tudjuk, mi a bátorság, és mi a rettegés. Tudjuk, mi a bölcsesség és az ostobaság. Tudjuk, mi az erő, és mi a gyengeség. Tudjuk, mi a háború és a béke. Most azt látjuk, semmit sem tudunk az élet dolgairól. A nagy titok csak benned sejlik fel, hiszen te magad vagy a bölcsesség. Eddig azzal dicsekedtünk, hogy erősek vagyunk. Hogy elviseljük a szenvedést. Hogy elviseljük a betegséget. Hogy elviseljük a magányt. Hogy elviseljük a hiányt. Hogy elviseljük a gyászt. Hogy elviseljük az átkot. Hogy elviseljük a félelmet. Hogy elviseljük a kudarcot. Most azt látjuk, elfogyott az erőnk. Talán már kiáltanunk sincs erőnk tehozzád, aki magad vagy az erő. Eddig azzal dicsekedtünk, hogy gazdagok vagyunk. Hogy van pénzünk, amellyel rendelkezünk. Hogy van hatalmunk, amellyel uralkodunk. Hogy hatalmunk van helyzetek és emberek felett. Hogy vannak döntéseink. Hogy rendelkezünk a jövővel. Hogy rendelkezünk az idővel. Hogy miénk a természet. Hogy miénk az életünk. Hogy miénk a világ. Most itt állunk előtted. Most látjuk, semmink nincs. Koldusok vagyunk. Emelj fel minket! Halld meg imádságunkat. Mert te vagy az Úr, aki szeretetet, jogot és igazságot teremtesz a földön. :••• SAROK 3 £ 5 Q£ 3 3 NÉZZÜNK KÖRÜL AZ EGYHÁZBAN 11. A görög ortodox egyház liturgiájának titka (I.) Ökumenikus sorozatunk következő állomásához érkeztünk. Eddig a nyugati egyház képviselői szólaltak meg, római és görög katolikusok, reformátusok. Most kelet felé tekintünk. Ortodox testvéreink többféle közösségben élnek Magyarországon. A konstantinápolyi pátriárka alá tartozik a görög ortodoxok közössége. Liturgiájuk szépségéről hazai vezetőjük, a Beloianniszban élő közösség élén álló és Budapesten is szolgáló Kalota József esperes vall. (H. K.) A földön mindennap létrejön egy remekmű, a legnagyobb, legfontosabb és legszebb mü, amelyet csak ember alkothat. Ez pedig nem más, mint az Isteni Liturgia - írja Dionísziosz, a görögországi Szervia és Kozáni városok metropolitája, akinek liturgiamagyarázatából idézünk (Szent István és Szent Hierotheosz Füzetek 2-3. Bp„ 2004., ford.: Nacsinák G. A.). Az ember sok csodálatos dolgot alkothat, de az Isteni Liturgiánál fontosabbat és nagyszerűbbet nem tud létrehozni. Ez az a kiváltság, melyet Isten az embernek adott, mert még az angyalok sem végezhetik az Isteni Liturgiát, csak ha együttműködnek az emberekkel, ahogy azt Szent Szpiridon tropárionjában is halljuk: „S amikor a Szent Liturgiát végezted, angyalok szolgáltak véled”. Valóban, ami a pap keze által végbemegy, abba még az angyalok is vágynak beletekinteni (lPt 1,12). A Liturgia egyrészt szerves folytatása annak az ünnepi vacsorának, amelyet Jézus Krisztus ült meg tanítványaival, másrészt nyilvános tevékenység: Isten népéért végzett munka. Az egyház imádkozik ugyan az egész világért, de a Szent Liturgiát kizárólag a hívekért, az igaz hitű keresztényekért végzi. Az egyház Isten népe, és a Liturgia ezért a népért és ez által a nép által celebráltatik. Nyilvános jellegéből következik, hogy a pap nem tarthat liturgiát titokban vagy egyedül, hanem minden alkalommal a hívőkkel közösen végzi a szertartást. Amikor Isten népét emlegetjük, nem választjuk külön a népet a klérustól, mert a papság és a hívek együtt alkotják azt. Ezért ha a templomban vagyunk, nem pusztán szemlélőként kísérjük figyelemmel az eseményeket, hanem mindnyájan résztvevők vagyunk. Mi vagyunk Isten népe, mi magunk végezzük a liturgiát azokkal, akik a felszentelés kegyelmével végezhetik a papi hivatást. A liturgia összes imádsága és himnusza is úgy van megfogalmazva, hogy világosan kiderüljön: a pap nem egymaga végzi a szertartást, hanem a templomban jelenlévő valahány kereszténnyel közösen. „Könyörögjünk az Úrhoz” és „Figyeljünk” - mondja a diakónus, s ez az egész népnek szól, mert a nép együtt jelenti az egyházat, és együtt végzi a liturgiát. Nem könnyű meghatározni, mi is az egyház, mégis mindnyájan megértjük és átéljük az egyházzá alakulás titkát akkor, amikor a Szent Liturgiát végezzük. Ez a titok minden alkalommal már akkor elkezdődik, amikor összegyűlünk a templomban. Ilyenkor nem egyszerűen meglátogatjuk az egyházat, hanem mi magunk válunk egyházzá. Az egyház ugyanakkor több is, mint egyszerű gyülekezet, mert csak akkor születik meg, ha a pappal együtt Szent Liturgiát végzünk. A liturgiában mutatkozik meg, hogy az egyház lényege szerint liturgikus közösség. Pap és liturgia nélkül nem alkotunk egyházat, csak egy társaságot, amely nem sokban különbözik bármely más szövetségtől vagy egyesülettől. Az egyház azonban a nép, a papság és a Szent Oltárasztal együtt, egyszóval: az Isteni Liturgia. A liturgia tehát nem egy az ember által kifundált dolgok közül, hanem nagy és isteni misztérium. Pontosabban szólva az a misztérium, amelyet Jézus Krisztus alapított és mutatott be először. Jézus Krisztus alapította a Szent Eukharisztia misztériumát, az egyház pedig bemutatja a liturgiát, folytatva ezt a nagy és isteni misztériumot. Ezért a liturgiát Isteni Eukharisztiának is szokták nevezni, mint olyan szent tevékenységet, amely immár vértelenül folytatja Jézus Krisztus áldozathozatalát. Az Isteni Liturgia vagy a Szent Eukharisztia ugyanaz az áldozat, amelyet Jézus Krisztus hozott, saját magát ajánlva fel a világ megváltásáért. Az utolsó vacsora estéjén a kenyeret megtörte, tanítványai között szétosztotta, és így szólt: „ Vegyétek, egyétek, ez az én testem... ” Azután megáldotta a poharat, tanítványainak adta, és azt mondta: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem... " Azt is megparancsolta a tanítványoknak: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. ” Ezért az egyház Jézus Krisztus felszólításának engedelmeskedve mindmáig végzi a liturgiát, és folytatja a Szent Eukharisztia áldozathozatalát és misztériumát. Kalota József „ ...Isten szemei mindig a mélységbe, az emberek pedig csak a magasba tekintenek, azaz a jelentős, tetszetős, díszes lényre, állapotra. Ezért nevezi a Szentírás Jeruzsálemet annak a helynek, amelyre Isten szeme rátekint, vagyis a ke- resztyénség mélységben van. vagyis a világ szemében jelentéktelen: ezért tekint rá Isten, és tartja szemmel szüntelenül ... ” Luther Márton: Magnificat (Takács János fordítása) „Aki pedig kegyelemre és vigasztalásra sóvárog, az ne engedje magát elrettenteni, hanem biztassa magát, és beszéljen így: »Nagyon szeretnék méltó lenni, de nem ebben bizakodom, hanem abban az igében bízva járulok oda. amellyel ezt megparancsoltad. Mert szeretnék tanítványod lenni, akár méltó vagyok, akár nem.« ” Luther Márton: Nagy káté (Prőhle Károly fordítása)
