Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-07-25 / 30. szám

6. oldal-2004. JÚLIUS 25. Evangélikus Élet Mint arról a június 3-i sajtóbemutató apropójából lapunkban is beszámol­tunk, az Athenaeum 2000 Kiadó gondozásában megjelent Bánó Attila Régi magyar családok - mai sorsok című könyvének új, javított, bővített kiadása. A kötet olyan ma is élő, nemesi származású magyar családok történetét is­merteti, amelyek gyökerei legalább a XVI11. századig nyúlnak. (A bemutatott félszáz família többségének eredete az Árpád-ház uralkodásának százada­ira esik.) A családtörténeti összefoglalók, valamint a rokon családok listái mellett (összesen mintegy 2800 család, illetve személy szerepel a névmuta­tóban) minden esetben egy leszármazottal folytatott beszélgetés is olvasható a könyvben. A szerző engedélyével most az egyházunkban (is) közismert család, a Fa- binyak képviselőjével, ID. DR. Fabiny Tibor nyugalmazott teológiai tanárral ké­szült interjúból és a családtörténetből közlünk részletet. Fabiny Tibor egyetemi tanárral, egyház­történésszel, a Mikszáth-karcolatokban is megörökített igazságügy-miniszter dédunokájával pesti otthonában beszél­gettünk. (...)- 1942-ben érettségiztem, majd az egyetemen elkezdtem a jogi tanulmá­nyokat. Két év után, a háború vége felé Dalnoki Miklós Béla vezérezredes (1944 végétől az Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnöke) fia, László, ellenállási mozgalmat szervezett, mert azt akarta, hogy az értelmiség részéről is legyen egy ilyen mozgalom. Ebbe engem is bevon­tak mint joghallgatót. Elvittek egy társa­ságba, ahol eligazítást kaptunk, de előtte azt kérték, hogy otthon ne mondjuk még, hova megyünk. Ez az eligazítás arról szólt, hogy este el kellett mennünk a Vil­mos laktanyához, ahol még voltak német egységek. Ott kaptunk katonai ruhát, csizmát, pisztolyt és egyéb holmikat. Be­öltöztünk, azután azt az utasítást kaptuk, hogy menjünk az Arany János és a We- kerle Sándor utca sarkán álló épülethez, amely egy úgynevezett zsidó ház volt. A svájci követség oltalma alatt állt, ezt azonban a nyilasok már nem respektál­ták. Az volt a feladatunk, hogy védel­mezzük a ház több száz lakóját. A zsidók tudták, hogy az ő embereik vagyunk. Egy ízben harmadmagammal őrséget áll­tam, amikor megjelent a hírhedt Kun pá­ter az embereivel, a karján nyilas karsza­laggal, és bebocsátást kért. Még rám is kiáltott: „Mit áll ott, mint kakas a sze­métdombon? Engedjen be minket!” Azt feleltem, hogy csak a parancsnokunk en­gedélyével engedhetünk be bárkit.- Életveszélyes helyzet lehetett.- Valóban az volt. Egyik társam be­ment az épületbe, és tájékoztatta a főnö­künket. O gyorsan felhúzott egy nyilas karszalagot, kijött a bejárat elé, és ezt mondta a páternek: „Szabadság! Éljen Szálasi! Mi már megszálltuk ezt a há­zat.” A páter erre azt válaszolta, akkor rendben van, és távozott. Ez 1944 de­cemberében történt. Szerencsénk volt. Akkor is ebben az épületben tartózkod­tunk, amikór az oroszok bejöttek. Átöl­töztünk civil ruhákba. Az oroszok min­denkit leparancsoltak az udvarra. Mivel kevés volt a hadifogoly, minket is hoz- zájük csaptak, majd elvonultunk Rákos­szentmihály felé. Ott sikerült hajnalban hármunknak lelépni.- Hogyan?- Zelenszky Kázmér és Dessewffy Au­rél társaságában szöktem el, mégpedig úgy, hogy előtte egész éjszaka egy isko­la tornatermébe bezsúfolva álltunk. Reggel kiengedtek minket, majd kenye­ret osztottak. Kerítés nem volt, és láttuk, hogy a közelben a helybeli lakosok sor­ban állnak egy péküzlet előtt. Azt mond­tam a fiúknak: gyertek, próbáljunk úgy tenni, mintha mi is kenyérre várnánk. Arrafelé nem állt őr, így sikerült a ter­vünk, és egyszer csak láttuk, hogy baj nélkül kinn vagyunk. Azonnal elindul­tunk visszafelé.- Ezzel megúszták Szibériát?- Megúsztuk Szibériát. Egyik tár­sunk, aki nem tudott megszökni, már Gödöllőn kapott egy olyan betegséget, amelybe bele is halt. Otthon eközben nem tudták, mi történt velünk. Vissza­mentünk abba az épületbe, ahonnan az oroszok elvittek minket. Az ott lakók mondták: segítenek abban, hogy igazoló papírt kapjunk. Ez meg is történt. Ma is őrzöm azt a magyar és orosz nyelven írt igazolást, amely arról szól, hogy részt vettem Magyarország fölszabadításában mint a Miklós-gárda tagja. Ezt Dálnoki Miklós László írta alá.- Hasznát vette ennek az igazolásnak?- Méghozzá hamarosan, ugyanis elin­dultam hazafelé, hogy meg tudjam nyugtatni a szüléimét. A Duna jege any- nyira be volt fagyva, hogy át lehetett kelni rajta. Mindhárman nekivágtunk, és a Margit-sziget közelében mentünk át a budai oldalra. Ott azután egy orosz tiszt igazoltatott minket. Amikor felmutattuk a papírjainkat, szalutált, és azt mondta: haraso.- Folytathatta az egyetemi tanulmá­nyait?-Igen, és 1946-ban már államtudo­mányi doktorátust szereztem. Ezután el­helyezkedtem a Hitelbankban, de azt 1948-ban államosították. Előtte a bank­ban rendszeresen tartottak bibliaórákat. Egy evangélikus testvérpár engem is hí­vott, hogy vegyek részt ezeken, és ak­kor kezdtem foglalkozni a Szentírással. Ez olyan nagy hatással volt rám, hogy elhatároztam, elvégzem a teológiát is. Ehhez azonban el kellett hagynom a fő­várost, mert Sopronban működött a teo­lógia. Ez a távoliét hosszúra nyúlt, és csak a hetvenes évek elején kerültem vissza Pestre.- Mikor kezdődött a lelkészt pályája?- Lelkésszé szentelésem nem ment könnyen. Ordass püspök és Kékén And­rás ajánlottak engem, de Ordasst letar­tóztatták, így én is rossz káder lettem. Dezséry László lett a püspök, és ő nem akart engem fölszentelni, mivel osztály­idegen voltam. Azt mondta, hogy elvé­gezhetem a teológiát, de nem leszek fel­szentelve. O baloldali püspök volt, és a végén a pártba is belépett. Az volt a sze­rencsém, hogy 1953-ban jött a Nagy Im- re-féle enyhülés, és akkor Dezséry azt mondta nekem, hogy menjek el Vető püspökhöz. Ha ő fölszentel, akkor neki se lesz kifogása ez ellen. így azután Cse­pelen megtörtént a folszentelésem. Elő­ször Pápára kerültem segédlelkésznek, majd meghívott a Veszprém megyei csöglei gyülekezet. Ekkor vettem felesé­gül Saródy Valériát. Gyermekeink eb­ben a sorrendben születtek: Tibor 1955- ben, Hanna 1957-ben, Tamás 1959-ben. Tíz évet töltöttünk Csöglén. Ez a tíz év nehéz időszak volt, de én mégis élvez­tem. Hat faluban láttam el a szolgálatot. Eleinte kerékpárral, később motorral jártam a vidéket, hogy megtarthassam a bibliaórákat, istentiszteleteket, vagy úr­vacsorát osszak. Olykor hóviharban, sí­talpon közlekedtem, és feleségemnek se volt könnyű a falusi élet, hiszen ez együtt járt a vízhordással és más nehéz munkákkal. Összességében mégis azt mondhatom: boldog szolgálat volt szá­momra a csöglei.- Mi volt a következő állomás?- Káldy Zoltán püspök elmondta ne­kem, hogy Miskolcon feszült helyzet alakult ki amiatt, hogy oda egy erősen baloldali beállítottságú lelkészt akartak küldeni. A gyülekezet ellenállt, és be akarta zárni a templomot. Káldy püspök azt mondta, hogy a kialakult helyzetre tekintettel olyan lelkészt küld Miskolc­ra, aki békét tud teremteni, akivel a gyü­lekezet is meg lenne elégedve. így esett rám a választása. 1964-ben kerültünk oda. El kell mondanom, hogy előtte hosszas kutatásokat végeztem a Dunán­túli Református Egyházkerület nagy hí­rű pápai református könyvtárában, és kutatásaimat Miskolcon is folytattam. Káldy püspök is fölfigyelt arra, hogy egyháztörténeti témákat dolgozok föl. Már négy éve voltam Miskolcon, ami­kor Ottlyk Ernő, aki egyháztörténész volt az Evangélikus Teológiai Akadé­mia tanszékén, püspök lett. A megüre­sedett helyre Káldy Zoltán engem java­solt. Az Állami Egyházügyi Hivatal er­ről hallani sem akart, ő azonban küzdött értem. A hivatal 1968-ban végül azzal a feltétellel fogadta el a javaslatot, ha két baloldali embert is elhelyez. Több mint harminc éven keresztül, 1999 őszéig ve­zettem az egyháztörténeti tanszéket. 1972-ben avattak az egyháztörténeti tu­dományok doktorává.- Ön a teológiai akadémia dékánja lett, s ezen. illetve történészi munkássá­gán túlmenően azzal is ismertté vált tu­dományos körökben, hogy megszervezte az Evangélikus Országos Múzeumot, amely 1979-ben nyitotta meg kapuit.- Ez Káldy püspök ötlete volt, és en­gem bízott meg a feladattal. Számomra meglepetésszerűen nyílt lehetőség arra, hogy a Deák téren berendezzek, illetve alapítsak egy múzemot. A kezdeti ne­hézségek abból adódtak, hogy az épü­letben különféle boltok voltak, sőt, ott volt a munkásőrség nagy alapterületű ruharaktára is. A munkásőrök pedig ki­be jártak. Bementem az egyházügyi hi­vatal államtitkárához, és azt mondtam neki, hogy sok látogatója lesz a múze­umnak, közöttük külföldiek is. Nem lenne szerencsés, ha azt látnák, hogy Lenin-sapkás munkásőrök közlekednek egy egyházi épületben. Sokkal jobb len­ne, ha a raktár megszűnne, és a helyén a látogatók egyházművészeti kiállítást látnának. Ez az érv meggyőzte az illeté­keseket, és nagy örömünkre a munkás­őrök hamarosan átadták nekünk a helyi­séget úgy, hogy nem is kellett lelépési díjat fizetnünk. Amikor a múzeumot megnyitottuk, egy ragyogó egyházmű­vészeti kiállítással is megörvendeztet­tük látogatóinkat. Azután sok elisme­résben, kitüntetésben részesültem mind­ezzel kapcsolatban. (...)- Ön szerint változott-e a hazai evan­gélikusok helyzete a rendszerváltozást követően?-A magyar evangélikusok helyzete Trianon után megpecsételődött, hiszen intézményeink zöme a Felvidéken, Er­délyben, Burgenlandban, tehát az elsza­kított területeken volt. Az evangélikus- ság létszáma egymillióról négyszázöt­venezerre csökkent. Egyházunk ennek ellenére a harmincas években még elég­gé jól működött. 1945 után a németek kitelepítésével, illetve sokak deportálá­sával, elmenekülésével erősen megnyir- bálódtunk, ezért az ötvenes évekre kiraj­zolódott egy szorongatott, megcsonkult, befelé forduló, megfélemlített egyház képe. A legnagyobb szorongattatások idején a templomaink ugyan megteltek, de a hatalom mindent megtett, hogy megakadályozza a kibontakozást. A rendszerváltozás átmeneti fellendülést hozott. Sokan felnőttként megkeresztel- kedtek, és a szülők nagyobb számban engedték hozzánk a gyermekeiket, mint azelőtt. Ez a folyamat azóta mérséklő­dött, ami összefügg az amerikanizálódás és a kapitalizálódás hatásaival. A média nagy része gyakran állít olyan példákat és mintákat a fiatalok elé, amelyek csök­kentik a keresztény nevelés iránti érdek­lődést. A szülők közül sokan olyan ne­velést kaptak, hogy emiatt messze van­nak a hitbeli dolgoktól. Érdekes módon nem ritka, hogy a hívő gyermekek hoz­zák a templomba a szülőket.- Egyre inkább úgy tűnik, hogy a tör­ténelmi egyházak mozgástere szűkül. A leghatékonyabb tudatformáló eszközök, gondolok mindenekelőtt a médiára, túl­nyomórészt nem a történelmi egyházak­hoz közel álló erők kezében vannak. Nem kell-e tartanunk attól, hogy például a keresztény szellem ilyen okok miatt be­látható időn belül nem lesz számottevő társadalomformáló erő?- Ez reális veszély, annak ellenére, hogy mi azt valljuk: Isten igéje megma­rad örökké, Ég és Föld elmúlik, de Isten igéje marad. Ne feledjük, két évezred számtalan történelmi viharának egyike sem tudta elsodorni az egyházat. Gon­doljunk csak a francia forradalom idő­szakára, amikor azt hitték, hogy az egy­háznak nem lesz létjogosultsága. Az új kihívások arra késztetnek bennünket, hogy új formákat keressünk. A régi nép­egyházi keretek föl fognak bomlani. Ez biztos.- Mi lehet a kiút?- A kisközösségekben szerveződő egyház. Valószínűleg ebbe az irányba kell haladnunk. A hatalmas műemlék templomaink persze megmaradnak, de lehet, hogy a kisebb közösségeknek na­gyobb vonzerejük lesz, mert ezekben úgy lehet beszélgetni a hitbeli dolgok­ról, az egyházi kérdésekről és minde­nekelőtt Krisztus urunk tanításáról, hogy a résztvevők is kérdezhetnek. Ki­alakul a dialógus. Más forma ez, mint amikor a gyülekezet csendben hallgatja a prédikációt. Az ifjúság érdeklődése is ebbe az irányba megy. Ezt látom a jövő útjának. Maga Jézus is azt kérdezte, hogy ha majd visszajön, vajon talál-e még hitet ezen a Földön? Nem azt mondta, hogy egyre többen lesznek, akik hűségesen kitartanak a krisztusi eszmék mellett, hanem azt, hogy egyre kevesebben. Ezt a jóslatot biblikusnak érzem, ezért nem egy nagy, diadalmas egyház víziója van előttem, hanem az őskeresztények kis közösségei. Láthat­tuk, hogy a trón és az oltár szövetsége nem nagyon vált be. Elég sok negatívu­mot hozott magával, és ennek az ideje most lejár. Az új püspököknek, a fiata­loknak ennek megfelelően kellene át­rendezniük az egyházi életet. Nem sza­bad kétségbeesnünk, és azon siránkoz­nunk, hogy elveszünk. Nem! Vigyük az örömhírt, az Evangéliumot a családok­nak, az egyedülállóknak, a betegeknek. Az emberek fel fognak figyelni erre. Nem a szószék magasából kell prédikál­ni. Albert Schweitzerhez, Sztehlo Gá­borhoz, Pio atyához és Teréz anyához hasonlóan kell az emberekhez közeled­nünk. Menni kell a szegények, a nyo­morultak, a hajléktalanok után. Erre az állam is föl fog figyelni, és azt fogja mondani: ez kell nekünk. Hiszek abban, hogy így fog tovább élni az egyház. (...) Bizonyító erejű családtörténeti adatok híján csak feltételezni lehet, hogy az erdélyi szász ősöktől szár­mazó Fabiny család rokoni kapcso­latban állt azzal a felvidéki (ugyan­csak evangélikus vallású) Fabinyi családdal, amely egykor kiváló ta­nárokat, egyben rektorokat adott az eperjesi iskolának. A Wittenbergben tanult Fabinyi Lukács 1572-1584 között, fia, Miksa pedig 1600-1607 között volt rektora e tanintézetnek, az 1667-ben megnyitott, európai hí­rű evangélikus kollégium elődjének. Az erdélyi Johannes Fabinus le­származottai a Nagy Küküllő vár­megyei Medgyesen éltek, de Martin Fabini lelkész nevét már a hassági (szintén Nagy Küküllő vm., ma Hasag) evangélikus templom már­ványtáblája őrzi. Három fia (János Teofil, József Sámuel és Frigyes) kö­zül a legidősebb alapította a család magyarországi ágát. A Hasságon 1791-ben született János Teofil Bécsben szerzett sze­mész orvosi diplomát. 1816-ban avatták doktorrá, és már a követke­ző évben kinevezték a budapesti egyetem tanárává. 1838-tól orvos­kari dékán, az 1845/46-os tanévben pedig rector magnifteus volt. Érde­mei elismeréseként 1840-ben ma­gyar nemességet kapott. Munkái kö­zül kiemelkedik Doctrina de morbis Oculorum című tankönyve, amely két latin nyelvű kiadást ért meg (1823,1831), majd olasz (1831), va­lamint holland és magyar nyelven (1837) is megjelent. Feleségének, Liedemann Máriának apja (Liede- mann János Sámuel) nagykereske­dő, pesti tanácstag és a mai Deák té­ri gyülekezet alapító gondnoka volt. Két fia közül az idősebbik, a már említett Teofil, igazságügy-minisz­teri kinevezését megelőzően a Hét- személyes Tábla bírája, majd kúriai tanácselnök is volt, és csaknem fél évszázadon keresztül szolgálta az evangélikus egyházat gyülekezeti, egyházmegyei, majd egyházkerüle­ti felügyelőként. Ferenc József ud­vari tanácsosi, majd valóságos bel­ső titkos tanácsosi címmel, vala­mint a Szent István Rend kiske- resztjével tüntette ki. Teofil öccse, Vilmos huszárhadnagyként harcolt a szabadságharcban, mint Görgey Ar­túr hadsegédje. Fiatalon, mindössze huszonnyolc évesen halt meg, 1852-ben. Fabiny Teofil fiatalabbik fia, Fe­renc (született 1854-ben) a szegedi ítélőtábla elnöke lett, majd kúriai bí­ró, végül takarékpénztári igazgató Budapesten. Teofil ágát az időseb­bik fiú, Gyula, az Igazságügyi Mi­nisztérium miniszteri tanácsosa vitte tovább. Három fia (Béla, István, Ti­bor) közül a legfiatalabbik, Tibor, a Földművelésügyi Minisztérium osz­tályfőnöke lett. Két gyereke, Hanna (Wettstein János építészmérnök, ge­nealógus, máltai lovag felesége) és az 1924-ben született Tibor (evan­gélikus lelkész, egyetemi tanár, mú­zeumigazgató, johannita lovag) ma Budapesten élnek. Utóbbinak fiai ugyancsak figyelemre méltó pályát futnak be, hiszen az 1955-ben szüle­tett Tibor szintén egyetemi tanár, to­vábbá irodalomtörténész és a Ma­gyar Luther Szövetség világi elnö­ke, míg öccse, az 1959-ben született Tamás evangélikus lelkész, egyete­mi docens és a Duna Televízió szer­kesztő-műsorvezetője. v

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom