Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-01-25 / 4. szám
2. oldal 2004. JANUÁR 25. r Evangélikus Elet VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁNI 3. VASÁRNAP A cselekvő Szeretet Lk 9,51-56 ÉLŐ VÍZ Földrengések Világszerte nagy megdöbbenést keltett az iráni földrengés, mely közel 40 ezer emberi életet követelt. A megdöbbenést tett követte: jó néhány ország - köztük hazánk is - és segélyszervezetek sora igyekszik tevékenyen segíteni a bajbajutottakon. Az egyházak is megmozdulnak. Mindez ökumenikus jelleget ölt. Itt nem segít a filozofálás, hogy miért éppen ott kellett ennyi embernek meghalnia. Az sem, hogy magyarázatot találunk: veszélyeztetett helyen terül el ez az ország. A bűnösség kérdésének felvetését meg végképp elutasítja Jézus, amikor ezt mondja: „Ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképp vesztek el. ” (Lk 13,3) Eleteket pusztító katasztrófák, földrengések alkalmával itt az ideje annak, hogy lelkünk mélyén megrendüljünk és megtérjünk. Vagyis rádöbbenjünk arra: csak az Úrnak nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk! Minden földrengés, mely mások életébe került, egy magunkba forduló, Istenhez térési folyamatot akar elindítani bennünk, a 46. zsoltár bizonyosságában való megkapaszkodást: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha megindul a föld. ” Életem háromnegyed évszázadának kopott, elsárgult, napszítta, szakadozott lapjait forgatva megjelennek a külső és belső földrengések. A háború utolsó évében aratás közben köröztek a gépmadarak a dombóvári vasútállomás felett, és szórták a „halálmagot”. Szüleimmel ott lapultam gabonatáblánk tarlóján, megrendült alattunk a föld, és szívem egyik húrja ezt zengte: ha túlélem ezt az aratást (a halál aratását is!), Isten szolgája szeretnék lenni, mert az ő országában is sok az aratnivaló! Ugyanezt mondtam lelkészemnek is, amikor az 1948-as kitelepítés alkalmával mind tőle, mind a gimnáziumtól elbúcsúztam az érettségi előtt. Itthon maradva, még átélve a külső és belső földcsuszamlásokat, külső és belső elhívásom - egymással szinkronba kerülve - megvalósulhatott. Az olvasó életében is bizonyára voltak „földrengések”, melyeket Urunk felhasznált arra, hogy kegyelmes terveit célhoz juttassa. Amint egyik kedvelt énekünkben is szerepel: „Bölcs terveit megérleli, rügyet fakaszt az ág ” (EÉ 328,2). Ezt akarja elvégezni a jövőben is Jézus Krisztus által, aki nekünk is mondja a félelem ködét oszlató, ma is érvényes szavait: ,, Veletek vagyok minden napon... " (Mt 28,20) Szimon János A Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Irodájának Építési és Műemléki Osztálya munkatársat keres az Országos Iroda beruházási, felújítási munkáinak lebonyolítására, felügy eletére és ellenőrzésére. A munkakör betöltésével kapcsolatos elvárások: • felsőfokú szakirányú végzettség; • legalább 5 éves szakmai gyakorlat (magasépítés és épületfelújítás területén); • építési műszaki ellenőri szakképesítés; • felhasználói szintű számítógépes ismeret; • B kategóriás vezetői engedély; • önálló és szakszerű munkavégzés. A jelentkezéshez a részletes szakmai önéletrajzán kívül csatolja a végzettségeit igazoló bizonyítványok fénymásolatát is. A jelentkezéseket február 10-ig várjuk a következő címre: Magyarországi Evangélikus Egyház, Titkárság, 1085 Budapest, Üllői út 24., vagy a 486-3554-es faxszámra. Hetekkel ezelőtt tanúja voltam néhány fiatal beszélgetésének. Az egyik leány többek között a felsőoktatásban szerzett tapasztalatait osztotta meg barátaival. Nagy hévvel és büszkén magyarázott egy általa kiválóan megoldott tesztről, amelyben „olyan közismert mondások szerepeltek, mint hogy Isten tervez, ember végez”. Megütötte a fülemet ez a nyilvánvaló tévedés, és arra gondoltam, hogy ez az elszólás nem csupán egy manapság oly közkeletű hozzáállás kivillanása (tudniillik hogy ha létezik egyáltalán Isten, akkor is csak passzív tervezgető, az ember a cselekvő) vagy egy rosszul megjegyzett közmondás pálfordulása, hanem pontosan kifejezi a Krisztus-követő tanítvány gyakori szereptévesztését is. Igénkben Jézus úton van Jeruzsálem felé, mert „közeledett felemeltetésének ideje". A legrövidebb úton halad, mivel - az eredeti görög szöveg szerint - arcát szilárdan a Jeruzsálembe való menetel felé fordította. Nem másfelé nézelődik, nem keres kerülő utakat, kiskapukat, hanem elhatározta, hogy engedelmeskedik az Atya szabadító szándékának. Vele vannak a tanítványai, akik látták az ő dicsőségét ott, a megdicsőülés hegyén. Ok a megtapasztalt krisztusi féMUSICA SACRA XI. nyesség után büszkén állnak a Mester oldalán, illési lélekkel, a passió keskeny útját diadalútnak értelmezve. Ok is tevékenyek. Ószövetségi nyomdokon, a beavatottak magabiztosságával döntenek az útközben eléjük gördített akadály megtorlásáról, tudva, hogy felemeltetése előtt a nagy próféta, Illés is tüzet kért az érte jövő pribékekre (2Kir 1,9-16). Mennyiszer ilyenek voltunk és vagyunk mi is, Jézus egykori és mai követői! Olyan öntudattal képzeljük magunkat Isten tervezőasztala mellé, mintha már minden titkot ismernénk (lKor 13,2a), és egyetlen dolgunk, hogy Urunknak tanácsokat osztogassunk a nagyobb hatékonyság érdekében: „Uram, ide vastagabb vonalat húzzál.” Régi ta- nítványi tévedés Isten terveit kutatni ahelyett, hogy akaratát cselekednénk. Uram, akarod-e? - hányszor hangzik és hangzott ez a kérdés dicsőségtől részegen, és keresztes hadak dübörögtek, ink- vizítorok szavai dörögtek. így van ez ma is. A krisztusi szót feledve protestálunk annak jegyében, hogy „a népirtással fenyegetettek nem fogják másik arcukat odatartani itt sem” - ahogyan a közelmúltban invitálták egy tüntetésre a keresztényeket. Hiszen mi is „ láttuk az ő dicsőségét ”. A szemtanúk nyomán, a pásztorokkal együtt a karácsonyi angyalsereget, a bölcsekkel a megjelent csillagot, Jézusban a világ világosságát. És benne láttuk a magunk dicsőségét, hogy mi a föld sója és világossága vagyunk, láttuk a történelemben a keresztény államokat, a kultúránk győzelmét. Bármennyire igaz és szép mindez, lássunk bár méteres glóriát fejünk felett, szeretet nélkül mégis semmit sem jelent (lKor 13,2b). De nem az emberi haszonlesés érdekszeretetének - amely a cselekvés előtt mindig mérlegel, számolja a várható hozamot -, hanem a mennyei Atya „mégis szeretetének” kell áthatnia tetteinket, mely érdem nélkül is érthetetlen jóindulattal van irántunk. Jézus is e szeretet jegyében cselekedett. Nem e világi gondolatait követve töltötte be Isten akaratát, és saját pillanatnyi szájízének megfelelően igyekezett teljesíteni küldetését, átgázolva mindenkin és mindenen. Ő nem csupán a jeruzsálemi célt látja a távolba meredve, ahol majd a szeretet szerint kell tennie, hanem közvetlenül maga elé is lát. Úgy tesz, mint akiben már most az Atya Lelke működik, és nem csak aztán öltözi magára a kegyelmet. Nekünk, homo Christianusoknak, krisztusi embereknek szintén ez a küldetésünk: véghezvinni Urunk akaratát ott, ahová helyeztettünk. Nem emberi bölcsességünktől és indulatainktól irányítva, hanem úgy, mint akiket a cselekvő Lélek, Isten Lelke hajt. A valódi kereszténységben nem nekünk kell ténykednünk, hanem ennek a Léleknek kell működnie általunk. Ez a krisztusi cselekedet titka! A vízkereszt ünnepe utáni vasárnapokon gyarapodjunk ezzel a Lélekkel. Megtehetjük, mert Jézus Krisztusban már megjelent és fénylik az igazi világosság. Maradjunk meg őbenne, munkálkodva általa. IMÁDKOZZUNK! Áldunk téged, Urunk, Jézus Krisztus, mert türelemmel és szeretettel jöttél a világba. Dicsőítünk, mert meg akarsz menteni minden embert, és azok vesztét sem akartad, akik nem fogadtak be téged. Szereteted ébresszen minket bűnbánatra, téged követő alázatra és szelídségre, hogy Isten gyermekeiként szeretetben járjunk, úgy, mint akiket a te Lelked vezérel. Ámen. Győri Tamás Oratio oecumenica Mennyei Édesatyánk! Köszönjük, hogy egyszülött Fiadat a világ megmentésére küldted. Köszönjük, hogy minket személy szerint is meg akarsz menteni, és szolgálatba akarsz állítani. Engedd meglátnunk, hogy te szüntelenül azon fáradozol, hogy élő hitre juthassunk, és hitünkben meg is maradhassunk. Engedd meglátnunk, hogy ez a világ és benne azok, akik nagyon közel élnek hozzánk, sóvárogva várják az Isten fiainak megjelenését. Sóvárogva várják azt a szeretetet, békét, amelyet csak Krisztus adhat, amit mi csakis Krisztus által tudunk nekik adni. Segíts abban, hogy ne keseredjünk el azon, ha szolgálatunk során sok visszautasítást kapunk, ha furcsán néznek ránk, amikor a legfontosabbról, Krisztusról és a neki való engedelmességről szeretnénk bizonyságot tenni. Segíts abban, hogy kitartóan és állhatatosan tegyük meg mindazt, amit ránk bíztál, tudva azt, hogy te az embermentés szolgálatát bíztad minden gyermekedre. Segíts abban, hogy azzal a szelíd és mindhalálig engedelmes lélekkel szolgáljunk, amely Krisztusban is megvolt. így végezd el rajtunk keresztül azt a munkát, amelyet te jónak látsz. Mennyei Atyánk! Hadd könyörögjünk most különösen családunkért és annak minden tagjáért, akiket szeretünk, akiket hozzád szeretnénk vezetni, akikért nap mint nap könyörgünk, hogy el ne vesszenek, hanem mind közelebb és közelebb kerülhessenek hozzád. Te látod, hogy mennyire szeretnénk, ha a te közeledben tudhatnánk őket, ha érezhetnénk és láthatnánk, hogy számukra az egy szükséges te vagy, Uram. De ha már a te kezedben is tudhatjuk őket, ne engedd, hogy úgy gondoljuk, nincs más teendőnk az ő életükben, hiszen a hitük - ahogyan a miénk is - ingadozhat. Te állíts mindig melléjük, ha szükségük van ránk. Köszönjük, hogy rád bízhatjuk őket - ez a legboldogítóbb tudás. És végül hadd könyörögjünk nagy családunkért, gyülekezetünk és egyházunk tagjaiért. Köszönjük őket, kicsiket és nagyokat, egyedül élőket és családosokat, a mindig vidámakat, de a szomorkodókat is. Köszönjük, hogy egyek lehetünk abban, hogy hozzád jövünk vasárnaponként, téged keresünk imáinkban, neked akarjuk szentelni napjainkat. Áldd meg őket, Urunk! Könyörgünk azokért, akik elmaradnak gyülekezetünkből, elsodródnak egyházunktól, és eltávolodnak tőled. Segíts, hogy a jó hírrel, az evangéliummal ők is újra megtaláltassanak. Add, hogy a te lelkületed égjen és lobogjon bennünk, hogy ne elítéljük, hanem megmenteni akarjuk őket, akik megkeseredtek e világ sok kísértése, támadása miatt. Köszönjük, mennyei Atyánk, hogy Krisztusért meghallgatod imánkat. Ámen. ® e ® « » SAROK 3 £ O & 3 r Énekeljük az istentiszteletet? Jelenlegi istentiszteleti gyakorlatunkban a lelkész prózában beszél, a gyülekezet pedig énekel: énekelt versben, énekversben válaszol. Semmi különöset nem találunk ebben. Megszoktuk, hiszen közel hetven esztendeje ez a rend. Egyre kevesebben vagyunk, akiknek még újdonságnak, szokatlannak tűnt, hogy a gyülekezet nem csupán az istentisztelet elején és végén, hanem közben is énekel, kapcsolódik a lelkészi mondandóhoz. Kétszeresen is különös ez a kapcsolódás. A lelkész liturgikus prózája igazából nem folytatódik, hanem jóformán mindig csak megismétlődik, duplázódik a gyülekezet énekversében. Az úrvacsora ünneplésének rendjében azonban az énekvers nagyobb szerepet kap. Itt már továbbgördíti a liturgia menetét. Gondoljunk csak a préfációhoz kapcsolódó „Sanctus”-ra vagy az „Agnus Dei”-re a maga helyén. De még itt sem változik a helyzet abban a tekintetben, hogy a lelkészi próza és a gyülekezeti énekvers áll egymás mellett. Az új Agenda-tervezet olyan istentiszteleti formára is lehetőséget kínál, amelyben a lelkész és a gyülekezet egyaránt recitálja, énekli a liturgiát. A gazdag liturgikus gyakorlattól sem idegen ez a mód. Töretlen, folyamatos liturgikus gyakorlattal azonban nem rendelkezünk az istentiszteleti szövegek recitálása, a lelkészi és gyülekezeti éneklés terén - még az eredetileg szlovák nyelvű gyülekezeteinkben sem, pedig ott különös szerepet játszott az első, valóban egyetemes Agendánk. Számos kedvezőtlen körülmény szomorú egybeesése nyomán sok helyen úgy szűnt meg a lelkész által is énekelt szlovák nyelvű liturgia, hogy az egyetemes Agenda nyújtotta gazdag lehetőséggel ott sem igen éltek, ahol még ha töredékesen is, de élt az énekelt liturgia tradíciója. Tehát ez is közrejátszott abban, hogy más, a gregoriánhoz hajló dallamkincsre kellett volna átváltani. Arra sem igen gondolunk, hogy már 1936 adventján az egyetemesnek szánt úgynevezett Raffay- liturgia is hozott némi áttörést: a gyülekezet szinte észre sem vette, hogy az istentisztelet elején és az áldás utáni hármas Ámenben prózát énekel, a lelkészszentelés rendjében pedig a püspök nem egyszerűen mondja, hanem énekli a „Confirmá”-t. Méghozzá jó pár évig latinul, mígnem az 1963-as Agenda a nyelvtanilag hibás szövegű latin nyelvű antifónát szentháromsági tagolódású, magyar szövegű változattá formálta. Ezt énekli az ordináló püspök a liturgiában szorosabban segítőkkel, illetve minden lelkésszel együtt. Egyre szívesebben és gyakrabban kapcsolódik bele az éneklésbe a gyülekezet is, mivel a szöveg és a dallam kéznél van az énekeskönyvben. Sok helyütt a hívek együtt éneklik a lelkésszel a konfirmációi istentiszteleten is. Az „Ámen” és a „Confirma” példájával azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a helyzet nem reménytelen. Nem az álmok világához tartozik az a reménység, hogy lelkész és gyülekezete énekelje is a liturgia szövegét, hiszen ez megtanulható, megvalósítható, gyakorolható. Segítséget jelent énekeskönyvünk 17- es rendje, amely legalább annyi gyülekezetben él énekelt, mint csupán mondott formájában. Nem reménytelen a helyzet, hiszen jövendő lelkészeink olyan szintű egyházzenei képzésben részesülnek, amilyenről a mi generációnk álmodni sem mert. Mi félig illegálisan, magánszorgalomból sajátítottuk el azt, amit a liturgikus éneklésről tudunk. „Úgysem lesz rá szükség” — mondták sokan. A függelékbe szorított énekelt liturgikus rend valóban ezt sejtette. „A liturgia a degenerált egyház ismertetőjele” - hallottam egyszer régen a saját fülemmel, nekem címezve, magas helyről. A ma és a jövendő lelkészei azonban már bátran zsoltároznak, és képesek arra, hogy a liturgikus szövegeket énekeljék. Az a reménységünk, hogy képzettségük nem marad a liturgikus szeminárium falai között. Rajtuk múlik, hogy ez az irigylésre méltó ismeret és gyakorlat kedvvel, bátorsággal és türelmes szeretettel párosulva közös kinccsé tegye az énekelt liturgiát, amelyre a tervezett Agenda is lehetőséget kínál. Nem reménytelen a helyzet a gyülekezet felől nézve sem. A kisebb-nagyobb, kezdő vagy már jelentős gyakorlattal bíró énekkaroknak talán nem csupán a többszólamú művek előadására kellene törekedniük. Ne számítson rangon alulinak az in- troitus recitálása vagy a nagy glória „laudamus” himnuszának éneklése. Énekeljék bele a liturgiát a gyülekezet fűiébe és szívébe úgy, hogy már a lelkész liturgikus éneklése se legyen idegen. A gyülekezet és a. lelkész által énekelt liturgia nem pótcselekvés. Nem a jó és tiszta igehirdetés és nem a nyitott igehallgatás pótléka. Ha ez lenne, tiltani kellene ellene. De aki ismerkedik az énekelt liturgiával, és gyakorolja azt, olyan minőséget ízlel Krisztus dicséretében, amilyenre nincsen racionális magyarázat. Fehér Károly
