Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-07-18 / 29. szám

2004. JÚLIUS 18. - 9. oldal

Evangélikus Élet

Kaiserswerth - Neuendettelsauban

A diakonissza anyaházak háromévenkénti konferenciájának idén esedékessé vált ülését június 28. és július 2. között tartották meg a bajorországi Neuendettelsauban. Az európai országokban működő anyaházak képviselői mellett Brazíliából, Indiából és Dél-Koreából is érkeztek diakonissza testvérek a kaiserswerthi konferencia néven jegyzett alkalomra. Hazánkat a két diakonissza anyaház főnökasszonya - Taschner Erzsébet és Kiéli Erzsébet valamint e sorok írója képviselte.

A St. Laurentius templomban tartott nyitó-istentiszteleten a Németországi Evangélikus Egyház Diakóniai Szervezetének elnöke, Dr. h. c. Jürgen Gohde szolgált. Prédikációja szintén az ülés fö témájára fókuszált. Ennek címe A működő közösség volt - természetesen az anyaházi diakonissza közösségekre vonatkoztatva.

A témát három szempont szerint vizsgáltuk. Az előadások és a referátumok a „közösség és individuum”, a „különböző utak a közösségekben” és a „közösség mint stratégiai előny” alcímek köré épültek.

Dr. dr Paul Zulehner bécsi professzor előadásában az emberi szolidaritás fontosságát hangsúlyozta, különös tekintettel arra, hogy a mai európai társadalmakban gyakran keríti hatalmába az embert a „feleslegesség” érzése.

A közösségek különböző utakon járnak, hiszen nem vagyunk egyformák - erről szólt dr. Christoph Sigrist zürichi diakónus előadása. Meghatározottságunk, lelkiségünk, szavaink, cselekedeteink meghatározzák a diakonissza közösségek útjait is, de jelentős szerepe van a tradícióknak. A diakóniai szolgálatban álló „a beteg és Krisztus között”

végzi a szolgálatát. Ennek mintegy illusztrálására hallhattunk beszámolókat az új utakon járó norvég, svájci és dán diakóniai közösségek életéről, arról, hogy miként végzik szolgálatukat testvéreink a különböző országokban.

Már a konferencia első napjának délutánján bepillantást nyerhettünk a 150 éves Diakonisches Werk történetébe, illetve mai életébe. Az egyes munkaterületek (idősek otthona, fogyatékosok gondozása, különböző műhelyek munkája) után a Kaiserswerthi Szövetség nagygyűlésére került sor. Az elnöki beszámolót követően két új elnökségi tag megválasztására került sor: Hanna Ziegler fönökasszonyt és Philippe Eber lelkészt nagy többséggel választották az elnökségbe, két - tagságától megvált - testvér helyére.

Másnap délután Nümbergbe kirándultunk, ahol a városnézés orgonahangversennyel zárult. Ez lévén a nürnbergi nemzetközi orgonahét utolsó estéje, a verseny döntőjének lehettünk közönsége a St. Sebald templomban. (A konferencián részt vett testvéreink nem kis örömére az első és harmadik helyen egy- egy dél-koreai művésznő végzett, a másodikon pedig egy osztrák orgonamü- vész.)

Az utolsó napon (a reggeli áhítat és a bibliamagyarázat után) dr. Hanns-Ste- phan Haas berlini professzor előadását hallhattuk: „Közösség mint stratégiai előny” címmel. Előadása kezdetén egy kérdést tett fel egy három betűből álló „világhatalomra” vonatkozóan. A sokféle találgatás után a kivetítőn megjelent a helyes válasz: „ego” (én)! Ez a legnehezebben legyőzhető ellenség, amely ösz- szeférhetetlen a diakóniával, ezért fontos a diakónia szolgálatában állók számára (is) a közösség. A professzor arról is szólt, hogy milyen tényezők határozzák meg a közösséget, és annak útját (kulturális alap, történelmi háttér, szokások, előírások, rítusok, ünnepek stb.).

A konferencia programja a nürnbergi Jakobskirchében úrvacsorái istentisztelettel zárult, melyen a szövetség elnöke, dr. Gerhard Gabler hirdette Isten igéjét a Galata 6,2. alapján. Az úrvacsorái közösség végén egymás kezét fogva vehettük az elbocsátást és az áldást. Öröm volt az igazi közösség átélése, hogy az O gyermekeiként lehettünk együtt.

(Az istentisztelet után a nürnbergi várban Kari Freller kulturális minisztériumi államtitkár adott fogadást a konferencia résztvevői részére.)

A Kaiserswerthi Konferencia következő ülése 2007-ben lesz - valahol Skandináviában.

Herzog Csaba

Nyári koncertek a balatonboglári evangélikus templomban

Július 24. szombat este 7 órakor Rozmán Lajos klarinét estje. Közreműködik Bauernfeind Éva zongorán. Műsoron: Messiaen. Händel. Bach stb. müvei.

Fizessen elő lapunkra!

Béke élőknek és holtaknak

„Sajnos megyénk temetőit is elérte a vandál, huligán pusztítás, a sírok meg- gyalázása. Szüleim és testvérem síremlékét döntötték le a minap, és nem értem, hogy vajon mi viszi ilyen tettekre az embereket... Hasznuk nem származik belőle, legfeljebb erejüket fitogtatják ilyen módon a temető csendjében. Bár helyreállíttattam a ledöntött síremléket, nyugtalan vagyok, hogy mikor teszik újra tönkre. Sokat kö- nyörgök a gondviselő Istenhez, hogy változzon meg az ilyen emberek gondolkodása, és ne folytatódjon ez a borzalmas cselekménysorozat.”

A temetőkertben járva a hívő ember azzal a meggyőződéssel helyezi el szeretteinek sírhalma fölé az emlékezés virágait, hogy vallja: nem örök álmukat alusszák ők a hantok alatt, hanem egykoron meghallva az Úr szavát, kijönnek onnan. A feltámadás hite nem valamiféle „vallásos költészet”, hanem feltétlen bizalom az Élet Urában. Feltámadunk! Nem utódainkban, hanem úgy, ahogyan azt Pál apostol megírta: „így van a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romo/hatatlan- ságban. " (lKor 15,42) Nem a halálé tehát az utolsó szó, hanem az életé.

Ugyanakkor teljesen természetes dolog, hogy családtagjaink földi maradványait kegyelettel eltemetjük, sírjaikat gondozzuk, szép síremléket állíttatunk számukra, hiszen ez az emberi hála jele, és ezt kívánja tőlünk a közízlés is. Egy virágos, rendezett, illetve gazos, elhanyagolt temető árulkodik gazdáinak lelkivilágáról is, sőt annak a településnek a lakosairól is, ahol elhelyezkedik. Sajnos az is beszédes jel, hogyha egy síremlék túlzottan hivalkodó. Előfordul, hogy a figyelemfelkeltő síremlék és óriáskoszorúk mögé rejti valaki lelkiismeret-furda- lását: „Nem törődtem veled eleget amíg itt, a földön jártál, de most bepótolom!” Milyen áldás volna, ha szeretteink élet- útjára egyenként szórnánk el azokat a virágokat, amelyeket haláluk után nagy csokrokba kötve már csak a hideg márványvázák ölelhetnek.

Amikor szeretteink sírjához megyünk, gyújtsunk egy mécsest, mert lángja arról beszél, hogy Jézus a világ világossága. Mondjunk egy imát az elköltözöttekért,

EvÉlet - LELKI SEGELY

ROVATGAZDA:

SZÓKÉNÉ

BAKAY

BEATRIX

de az élőkért és sajátmagunkért is, hiszen a temető életünk végességéről beszél. Nem az az üzenete, hogy ez a végállomás, hogy úgyis mindnyájan idejutunk, ezért aztán nem érdemes semmit csinálni. Hanem éppen ellenkezőleg, arra ösztönöz, hogy ne henyéljünk, ne tékozoljuk el könnyelműen földi életünket, hanem imádjuk az örök életet adó Istent, és szolgáljunk a ránkbízottak felé.

Együttérzéssel olvastam kedves levélíró testvérünk sorait, hiszen teljesen igaza van abban, hogy nem lehet a rombolás az ember életcélja. Elkeserítő, hogy embertársaink közül néhányan abban lelik örömüket, hogy a halottak nyughelyét feldúlják, és anyagi károkat okoznak a hozzátartozóknak. De lehet-e ezen csodálkozni mai világunkban, amikor lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy kiveszőben van a tekintélytisztelet, az idős emberek megbecsülése, a bajbajutottak felkarolásának készsége a közgondolkodásból?! Hogyan is tarthatná tiszteletben az az ember a halottak békességét, aki nem tiszteli az élők jogait?!

Csupán akkor változhatnak meg az emberek cselekedetei, ha a szívük újjá lesz. ,y4 jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót. és a gonosz ember a gonoszból hozza elő a gonoszt. ” (Lk 6,45)

Persze azt is látnunk kell, hogy a híradások szerint többnyire olyan fiatalok követik el a garázdaság bűntettét (és itt a tönkretett telefonfülkékre és az összefirkált házfalakra is gondoljunk), akik sze- retethiánytól szenvednek, akik hátrányos helyzetűek, esetleg állami gondozásban nevelkedtek. Vagy olyan - nyilván meg nem értett - gyerekek, akik fel akarják magukra hívni a figyelmet. Elképzelhető, hogy nem tudják magukat kifejezni, nem tudják megfogalmazni érzéseiket, és tettükkel segélyjelzéseket adnak: „Én is itt vagyok, törődjetek velem!” Ne értsen félre, kedves testvérem, nem felmenteni, pusztán megérteni szeretném őket. Örülök neki, hogy imádkozik azért, hogy ezek a fiatalok döbbenjenek rá, hogy szeretetet adni, segíteni jó dolog, és aki az öröm magvetője, maga is örömöt fog aratni. A deviáns magatartás mögött társadalmi beilleszkedési zavar, de a felnőtteket megbotránkoztatni akaró kamasz lázadása is állhat.

Az biztos, hogy a temetői gondnokságoknak soha nem lesz annyi munkatársa, hogy minden sír mellett őrt állhassanak. Testvérem ne fájlalja, hogy a helyi lelkész hivatalában azt a választ kapta szolgatársamtól, hogy „tehetetlenek” ebben a helyzetben, hiszen én is úgy vélem, hogy az ellenőrzés csökkentheti, de meg nem szüntetheti a vandalizmust. És persze a lelkésznek nem is az a feladata, hogy a sírkertben felügyeljen, még akkor sem, ha az egyház kezelésében van a temető. Ellenben az a feladata, és teszi is, hogy lelkeket nyerjen meg Krisztusnak, hogy megszólítsa a kallódó fiatalokat, hogy rámutasson a keresztényi életvitel szépségeire.

Hálát adok Istennek, hogy kedves levélírónk szeretteinek síremléke nem tört össze, és ahogy levelében olvasom, újra a helyén áll. Pihenésüket pedig emberi szándék, tett meg nem zavarhatja, hiszen az Úrban nyugszanak. Kedves testvérem! Az ön nyugalmát azonban, úgy érzem, nagyon is megzavarta ez az eset, ezért kérem, ne engedje, hogy tartósan elhatalmasodjon szívében a békétlenség! Fogadja el tőlem vigasztalásul ezt a drága igét: „Én pedig szüntelenül remélek. és folyton dicsérlek téged, igazságodról beszél a szám, és szabadító tetteidről mindennap, bár nem tudom felsorolni őket. ” (Zsolt 71,14)

Szókéné Bakay Betarix

Leveleiket „Lelki segély” jeligével várjuk szerkesztőségünk címére.

Kérjük, jelezzék, hozzájárulnak-e ahhoz, hogy a leveliikre adott válasz lapunkban is megjelenjen.

VAKÁCIÓ

— örömök és veszélyek Nemcsak a fiatalabbak, de bizonyára az idősebbek is emlékeznek még arra a mámorító érzésre, amit akkor éreztek, amikor a tanterem tábláján egyre hosszabb és hosszabb lett az a kedves szó, amit ma is betűnként rajzolnak fel a gyerekek: ÁCIÓ... KÁCIÓ... AKÁCIÓ... VAKÁCIÓ!!!

Minden iskolás gyerek ágaskodó csikóként várja a pillanatot, mikor a bizonyítvánnyal a kezében nekivághat az „év legjobb időszakának”. Keveset törődnek azzal, hogy ez szüleiknek, nagyszülőiknek nemcsak öröm, hanem sok gond is: nem mindenki tud gyermekének két hónapra felügyeletet biztosítani, a táborok sok esetben vállalhatatlan anyagi terhet jelentenének... így sok gyerek egyedül marad otthon, esetleg az utcán bóklászik elfoglaltságot keresve magának. „Remek” alkalom ez ahhoz, hogy a gyermek rossz társaságba kerüljön, és olyan benyomások érjék, amitől minden szülő szeretné megkímélni csemetéjét.

Bizony, a szabadság sokszor teher. Az a gyermek, aki - normális körülmények között - regulák között él, gyakorta nem tud mit kezdeni az „édes szabadsággal”. Teszi, amit a szíve diktál, ám, amit a szíve diktál, az sokszor nemhogy nem használ neki, de kifejezetten a kárára van. A szülő okkal félhet, ha gyermekét kénytelen egyedül hagyni, esetleg szomszéd nénik „vigyázó” szemeire bízni. A szülők sokszor, fájdalmasan sokszor felejtik el, hogy sem a rokonok, sem a szomszédok, de még a táborvezetők vigyázó tekintete sem elég, ha nem bízzák legdrágább kincsüket a legfőbb pásztorra.

De valóban csak nyáron van veszélyben a gyermekünk? Csak akkor, ha mi nem látjuk, ha nem óvhatjuk őt a nap minden percében? Nincs-e akkor is veszélyben, amikor mi kényelmesen legyintünk a Lélek hívó szavára, és hagyjuk, hogy az istentiszteletek üres padsorokhoz szóljanak, és üres helyeink vádoljanak bennünket: „Azért mert nyár van, ne gondold, hogy Istennél is szünet van!”

Nem sodorjuk-e veszélybe gyermekünket akkor is, amikor elfogadjuk a „döntését”, hogy ő nem akar templomba menni (és nem csak nyáron), mert ha „erőltetik”, a végén még „megutálja” az egészet. Hiszen „le van terhelve szegényke, legalább vasárnap hadd pihenjen!”

Hányszor, de hányszor hallani ezeket a szavakat! Nincs-e veszélyben a gyermek, ha mi komolyan azt gondoljuk, hogy 7-8 évesen „még kicsi a hittantáborhoz”, mivel „úgysem érti még az ige üzenetét”.

És nincs-e veszélyben akkor, amikor mi kicsinyes módon például azon vitatkozunk, hogy tetszik-e nekünk vagy sem a liturgia, majd sértődötten sarkon fordulunk, és gondolatban még a templomajtót is bevágjuk magunk mögött. Arra persze nem gondolunk, hogy ezáltal gyermekünknek is ürügyet szolgáltatunk, miért ne menjen templomba, és példát arra, hogy majdan miként álljon egyháza ügyéhez....

Az ősellenség eközben elégedetten dörzsöli markát, és lesi a pillanatot, mikor csaphat le fiunkra, lányunkra, unokánkra. A gyermeknek még a lábát sem kell kitennie otthonról, a tévéből akkor is fáradhatatlanul szól hozzá a „kísértő”, és egy védtelen lélek nem veszi észre az alattomos ravaszkodást, hanem elfogadja és magáévá teszi. A múltkoriban hallottam beszélni egy hét éves gyermeket, aki meg volt győződve róla, hogy neki van olyan földöntúli ereje, mint a pókembernek, s ezen az anyja jót kacagott...

Aki felelős szülő, és a legjobbat szeretné gyermekének, annak tudnia kell a választ arra, hogy mi adja a legnagyobb biztonságot. Csakis Jézus Krisztus sze- retetében van biztonságban gyermekünk! És erre nemcsak nyáron kell gondolnunk, hanem már akkor is, amikor odaállunk újszülöttünkkel az oltárhoz, hogy a szent keresztségben részesítsük. Erre az órára lehet és kell azután visszaemlékeznünk, amikor kezét elengedve, gyermekünket az útjára bocsátjuk.

Dr. Ajtony Zsoltné

HETI ÚTRAVALÓ

így szól az ÚR. a te teremtőd:

Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! (Ézs 43,1)

Szentháromság ünnepe után a hatodik héten az Útmutató reggeli igéiben Isten a sötétségből világosságra; a keresztség által megtérésre hív! O Izráel megváltója, névadója, szabadítója vezérigénk kijelentése szerint. Kísértései között Luther erre a mondatra emelte tekintetét: Meg vagyok keresztelve! A következő igék minket is a keresztség megismételhetetlen szentségére emlékeztetnek, amelyet Jézus missziói parancsában így rendelt el: „ Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentiéleknek nevében ” (Mt 28,19)! Pál számára a keresztség az új élet forrása: „A keresztség által ugyanis eltemettettiink vele a halálba, hogy (...) mi is új életben járjunk " (Róm 6,4). „Az ÚR (...) szárazzá tette a tengert, úgyhogy a víz kettévált. Izráel fiai szárazon mentek be a tenger közepébe, és a víz jobbról-balról falként állt” (2Móz 14,21-22).

Az Újszövetségben Izraelnek a Vörös-tengeren át történt megmenekülése a keresztség képévé vált, amely a vízen át ment meg a bűn halálos erejétől. De óvakodjunk attól a félreértéstől, mintha a keresztség egy olyan mágikus cselekmény lenne, amely garantálja az üdvösséget! Péter így tanítja az első keresztyén gyülekezetét: „ Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg valamennyien Jézus Krisztus nevében, bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát" (ApCsel 2,38)! Pál pedig ezt tanácsolja a filippi börtönőmek: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe! O pedig (...) azonnal megkeresztelke- dett egész háza népével együtt " (ApCsel 16,31.33). Jézus a kisgyermekeket állítja példaként mindenkori tanítványai elé: „Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába" (Mt 18,3)!

Péntek - Passió; Jézus halálának ez a bizonyítéka: „Az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki" (Jn 19,34). „A vér Jézus halála megváltó erejének képéve, a víz az örök élet és a Lélek képéve lesz, amelyet a Felmagasztalt ajándékoz. Az óegyházban szerették a víz jelentését a ke- resztségre, a vérét az úrvacsorára vonatkoztatni. Erre, az így átszúrtra néznek mindnyájan, akik ilyen üdvre vágynak”. (Lásd: Biblia - Magyarázó jegyzetekkel; 1290. oldal.) E két szentség vétele megerősít és felkészít a győzelemre, ha meghalljuk annak üzenetét, aki halott volt, de él örökkön-örökké: „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Ébredj fel, és térj meg! (...) Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába" (Jel 3,1-6)!

Ezen a héten Istenünk a keresztség által megtérésre hívott. Minden kereszteléskor hallhatjuk a szerzési igéket: „Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik” (Mk 16,16)1 „így ez a víz piros folyam, / Megváltónk áldott vére” (EÉ 295,3).

Garai András