Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-05-30 / 22. szám
4. oldal - 2004. MÁJUS 30. Evangélikus Élet ..... EG Y KÉPESLAP ÉS KÉT LEVÉL EGYHÁZKERÜLETEINK MISSZIÓI NAPJÁRÓL Paksi anziksz Egyházunkban az első missziói napot Pakson rendezték meg 1997-ben. Az évek során lassan hagyománnyá vált a rendezvény, amely mindkét - majd később mindhárom - egyházkerületünkben egy napon, de mindig változó helyszínen zajlott. A téma, a vezérige minden alkalommal összekötötte az ország különböző területeiről érkezőket. Nem volt ez másként idén sem. A Déli Egyházkerület tagjai ezúttal ismét Pakson, az Energetikai Szakközépiskola sportcsarnokában találkoztak. Különös atmoszférája van egy sportcsarnoknak: hozzátartozik a drukkerek üvöltése, a meccs zaja, az izzadtságszag, a küzdelem. Korunk modern arénáinak egyikében, Pakson, az atomerőmű szakiskolájának sportcsarnokában mintegy négyszáz evangélikus találkozott egymással. Az eltüntetett kosárpalánkok, a gumiszőnyegekkel letakart pálya, a középen elhelyezett dobogó - melyen kereszt, gyertyatartó állt - és a sípszó helyett felhangzó ének a megszokottól eltérő hangulatot varázsolt a csarnokba: az Istenre és egymásra való figyelés légköre költözött egy pár órára a falak közé. Kis János kerületi missziói és Szabó Vilmos Béla paksi lelkész köszöntő szavai után Hajdú János, a város polgármestere üdvözölte az egybegyűlteket a város és a képviselő-testület nevében. Ezt követően Gáncs Péter püspök Róm 12,9 alapján hirdette Isten igéjét, hangsúlyozva: Jézuson kívül nincsen más alap, amelyre egy keresztény ember építhet. A kerület vezetője arra kérte a jelenlevőket, hogy a krisztusi egység követeként távozzanak a nap végén gyülekezeteikbe, otthonaikba. Az igei alapvetést követően került sor a bemutatkozásra. Érdekes volt látni, milyen sok helyről érkeztek a résztvevők a misz- sziói napra. Szép számmal voltak olyanok is, akik több száz kilométert utaztak azért, hogy egy napot együtt tölthessenek a távol élő testvérekkel, barátokkal, ismerősökkel. A nap vezérgondolatát Győri Gábor esperes fejtette ki biblia- óraszerű előadásában. Az esperes evangélikus voltunk korlátáit és lehetőségeit feszegetve, Isten Igéjéből kiindulva jó alapot nyújtott a későbbi beszélgetéshez. Mivel a helyszín adottságai miatt nem lehetett zárt csoportokat kialakítani és azokban megtárgyalni az elhangzottakat, így mindenki ülőhelyén maradva, szőkébb asztaltársaságával gondolhatta tovább a felvetett kérdéseket. Az ebédszünet után a délután az ifjúság zenés szolgálatával telt. Bemutatkoztak a bonyhádi evangélikus gimnázium tanulói, fellépett a városi művészeti iskola kamarazenekara, valamint a németországi Kulmbach egyházmegye ifjúsági gospelkórusa. Némethné Tóth Ildikó mohácsi lelkésznő Mt 7,12 alapján tartott záróáhítatában bőséges útravalót ajándékozott mindenkinek. Meggyőződésem, hogy mindenki felmelegedett szívvel és lélekkel hagyta el a sportcsarnokot. Akinek volt rá lehetősége, a hazaindulás előtt részt vehetett egy rövid dunai kompátkelésen is. A Dunán áthajózva vidám, tábortüzes, falatozós, beszélgetős délután zárta a találkozót. E tartalmas nap után fel kell tennünk a kérdést: mitől volt ez más, miben különbözött egy hagyományos csendesnaptól? Úgy vélem, a paksi missziói napon hangsúlyosabban szerepelt a belmisszió, pontosabban egyházunk belső magjának misszio- nálása. Tagadhatatlan, hogy sokat erősödhettek hitükben azok, akik ellátogattak Paksra, s az itt kapott „lelki muníció” hosszúhosszú hetekig kitarthat. Ugyanakkor egy missziói napon nem feledkezhetünk meg azokról sem, akiknek - egyelőre - még nincs sok közük egyházunkhoz. Szabó Szilárd Kedves Olivér! Szombaton Nagykanizsán járva többször gondoltam rád. Tudtam, hogy a szolnoki kerületi napról te írod majd a beszámolót. Izgalommal töltött el az, hogy kilométerekkel odébb ti ugyanarról a témáról gondolkodtok el, és keresitek a választ az Ige fényében. Többször eszembe jutottál: vajon mit fogsz írni? Benned mi marad meg ebből a missziói napból, amely a három helyszínből következően különböző, Krisztus által mégis egy? Engem már érkezésemkor megragadott egy zászló. A pódiumon állt kifeszítve, rajta a hímzett felirat: „Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület". Alatta a Jó Pásztor alakja, nyakában a megtalált báránynyal, kezében azonban a megszokott bot helyett egy evezővel. Mit fejez ki ez a furcsa jelkép? Mellettem ült Ittzés János püspök, én mégis elfelejtettem megkérdezni tőle, annyira lekötöttek a saját gondolataim. Lenyűgözött a kép. Az egyház Uráról üzent nekem, aki nemcsak megmenti és terelgeti nyáját, hanem együtt is evez vele. Képzavarnak tűnik? Emlékezz, hogy az egyház másik szimbóluma a hajó. Micsoda vigasztalás van ebben a képben! Isten nemcsak kormányosa a hajónak, hanem a viharokban velünk együtt küzd, sőt helyettünk harcol a hullámokkal. Pünkösd közelében egyre többször jut eszembe Pál szava a Róm 8,26-ból. Ott az apostol arról szól, hogy erőtlenségeinkben „maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodással”. (Azóta megtudtam, hogy e különös jelkép a kerület két évszázaddal ezelőtt készült első pecsétjébe volt vésve.) Miért is mondom el ezt neked? Azért, mert a nagykanizsai nap folyamán egyre világosabbá vált számomra, hogy milyen legyengült népe vagyunk mi Istennek. A Római levél 12,9-21 része szembesített önmagunkkal. Az igeszakaszban huszonegy parancs és hét tiltás fogalmazódik meg, amelyeken keresztül Isten ereje „falhoz állít bennünket ” - kezdte előadását Ittzés püspök. - Lelepleződik, hogy mennyire nem törődünk a lelkűnkkel. A felgyorsult élettempóra hivatkozva elhanyagoljuk a belsőnk ápolását. Nincs időnk a csendességre, az igeolvasásra, az imádkozásra. Csoda, hogy belerokkanunk?! - tette föl a kérdést az egyházkerület vezetője. De nincs időnk a másokkal való lelki kapcsolat ápolására sem. Az elszürkült hétköznapok megosztják a legintimebb közösségeket is. Családtagok gyűlölködnek egymással, sokszor apró félreértések miatt. Gyülekezetek erőtlenednek el azért, mert nincs a hívek között egység. S ha a testvért nem tudjuk hordozni, mennyivel nehezebb elfogadni az idegent, leginkább pedig az ellenséges embertársat?! A püspök szavaival élve szinte „szűköl bennünk a rossz lelkiismeret’’, amikor rádöbbenünk, hogy a ránk bízott feladatot, a képmutatás nélküli szeretet megélését mennyire képtelenek vagyunk betölteni. Hol ä külvilág elutasításának, hol pedig önnön csüggedt erőtlenségünknek vagy éppen konokságunknak a falába ütközünk. Am aki szeretetben él, az nem állhat meg félúton! - figyelmeztetett Ittzés János, aki szavaival Krisztusra irányította figyelmünket. Vele le lehet dönteni a bennünk lévő korlátokat és a rajtunk kívül álló falakat. Az ő erejével a szeretet megélése többé nem követelményként feszül előttünk, hanem megkapott ajándékká válik. A kezdő- és a záróáhítatot tartó lelkészek - Sze- verényi János és Deme Dávid - is arra a kérdésre keresték a választ, hogy ennyi feladathoz hol találhatunk segítséget? Hol a jó hír, az evangélium? Néhány fejezettel korábban, a Róm 5,5-ben találhatjuk meg a feleletet: „(...) mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.” Szeve- rényi János országos missziói lelkész a Kis herceg mondatára utalva - „jól csak a szívével lát az ember ” - arról vallott, hogy csak a megtért szív láthat és szerethet jól. Az, amelyik engedi, hogy Isten munkálkodjon benne. Deme Dávid nagykanizsai lelkész a záró igehirdetésben hasonló összefüggésben idézte Weöres Sándor sorát: „Isten rajtam végtelen könny. Isten bennem végtelen mosoly. " Az Úr szava bizony ítéletté válik felettünk, ha nem engedjük, hogy a szívünkig hatoljon, de üdítő erővé, a szeretet forrásává lesz, ha engedjük, hogy Lelke által átjárjon. Kedves Olivér! Úgy érzed, nagyon bánatosak voltunk aznap ott, Nagykanizsán? Szó sincs róla! Talán először megszomorodtunk, amikor szembesültünk erőtlen önmagunkkal, ám a személyes beszélgetések meggyőztek minket arról, hogy Isten Lelke örömet adott nekünk. Rég nem látott testvérekkel válthattunk pár mondatot. Örvendezhettünk a nagykanizsai fiatalok szolgálatán, akik egy színdarabot adtak elő arról, hogyan jött el a Világosság szabadulást és fényt hozva a sötétség barlangjában élőkhöz. Nem titok előtted, a darab Krisztusról szólt. Örültünk annak, hogy Isten Lelke munkálkodik egyházunkban a különböző missziói szolgálatokon keresztül Hálás szívvel gyűjtöttünk adományt a megelevenedett sárbogárdi gyülekezet gyermektáboraira. Mindezek mellett én mint vendég - hiszen lakóhelyem szerint a déli kerülethez tartozom - a „ nyugatiak" zászlójának üzenetét is magammal hoztam, és megosztom veled mint szolgatársammal: Erőtlenségünkben nem vagyunk magunkra hagyva, Isten Lelke velünk evez! B. Pintér Márta Kedves Márti! Említettem neked, hogy kicsit félve készülök Szolnokra. Sokat beszélünk a misszióról, de sajnos nagyon hamar elfeledjük, mire is kaptunk buzdítást. Az mindenesetre nem volt kérdés, hogy megyek-e vagy sem az Északi Egyházkerület missziói napjára. Miután megérkeztünk, leparkoltunk a parókia közelében, a Tisza partjánál. Jó volt látni, hogy mindenki egy irányba megy, majd kicsit távolabb kígyózó sort pillantottunk meg, így nem volt nehéz megtalálni a találkozó helyszínét, a Verseghy-gim- náziumot. A templomhoz közeli iskola bejáratában kedves fiatalok vártak bennünket, és minden érkezőt regisztráltak. Ahogy kiértünk az iskola udvarára, a tornateremből kellemes zene szűrődött ki: Blatniczky János szügyi lelkész vezetésével néhány fiatal keresztény dalokat énekelt. Nem számítottam erre. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire meghatározó lehet a fogadtatás! A kezdésre a közel négyszáz szék tele volt ismerősökkel. Akadt olyan is, akit már évek óta nem láttam. Igaz, nem tudtam mindenkivel annyit beszélgetni, amennyit szerettem volna... Az egyik sorban örömmel fedeztem fel Benczúr Lászlót, kerületünk felügyelőjét is. Tíz órakor Győri Péter Benjámin, a szolnoki gyülekezet pásztora köszöntötte a jelenlévőket. Tetszett hogy egyszerűen, közvetlenül és jókedvűen szólított meg minket. Az „Áldjad, én lelkem ’’ énekünk után a nap másik szervezője, Győrfy Mihály nyírszőlősi lelkész (aki a tartalomért volt felelős) arra kérte a résztvevőket, hogy egyházmegyék szerint álljanak fel, hogy meglássuk, kik és honnan jöttek el. Kitűnt, hogy a Szolnoktól távolabbi régiók gyülekezetei már kevésbé vállalták a hosszú utat. Nem kis büszkeséggel töltött el, hogy a nyíregyházi és a nyírszőlősi egyházközség két busszal érkezeti! A napot D. Szebik Imre püspök nyitotta meg imádsággal. Ezt követően Sándor Frigyes miskolci lelkész áhítata következett. Kérdései megragadtak bennem: Milyen keresztények vagyunk? Vajon kívül is és belül is kereszténynek tűnünk? A lelkipásztor nagyon határozottan felszólított bennünket: „ Győzzétek le a gonoszt Nyíregyházán, Miskolcon, Szolnokon és Budapesten.... hogy Isten országa épülhessen!" Szavaira válaszul elénekeltük a „ Győzelmet vettél... ” kezdetű énekünket. A nap főelőadását Bozorády Zoltán nyíregyházi lelkész, püspökhelyettes tartotta. Röviden kiemelek számodra néhány gondolatot, hogy legyen elképzelésed arról, miről folyt aztán a csoportos beszélgetés. Zoli bácsi azzal kezdte, hogy a misszióban sokszor maga az egyház a legfőbb akadályozó tényező. A televíziós istentiszteletek némelyike múzeumi együttlétként hat: azt gondolhatják az emberek, hogy itt minden unalmas, a keresztények élete merev, túlszabályozott... Örültem annak a mondatnak, hogy a missziót elsősorban a gyülekezeti tagok végzik, nem a lelkészek. Sándor Frigyeshez hasonlóan a nyíregyházi lelkipásztor is felszólított minket: „ Magyarországon ötszázezer hivő él, a többiek rátok várnak!" Bozorády Zoltán személyes példákkal illusztrálva mondta el, milyen utak vezethetnek a másik, még nem hívő emberhez. Például ha kórházba kerülünk, a szobatársakkal beszélgetve bátran bizonyságot tehetünk: ha stoppost veszünk fel, nyugodtan beszélhetünk neki a hitünkről, Istenről. Hiszen ezek nemcsak a lelkész feladatai, hanem a Magyarországi Evangélikus Egyház tagjaié is. Végül Zoli bácsi azzal zárta előadását, hogy nem azért kell misszionálnunk, hogy nagyobb legyen az egyház, hanem azért, mert Krisztustól erre kaptunk megbízást. Ha így cselekszünk, megtapasztalhatjuk, hogy egyházunk növekedni kezd. Az előadást megbeszélés követte. A résztvevők az iskola termeiben tizenöt-húsz fős csoportokra oszlottak. A beszélgetéseket egy-egy lelkész vezetette. Nálunk arról volt szó, hogy a másokkal szemben tanúsított magatartásunk milyen összefüggésben áll a misszióval. Ebéd után egy kis városnézés is belefért a programba, majd az egyházmegyék bemutatkozására került sor. Fellélegeztem, amikor kiderült, hogy a szervezők nem statisztikákra és történetekre, hanem az egyházmegyékben lévő gyülekezetek életére és szolgálatára kíváncsiak. Szebik Imre püspök záró igehirdetése után úrvacsoravételre is lehetőség volt. Jó volt látni, hogy majdnem mindenki élt a felkínált szentséggel. ,, Mindenki kérdezze meg otthon a lelkészét, hogy miben segíthet" - hangzott el a befejező gondolatokban. Tudod, mi volt az érzésem? Hogy végre volt egy olyan nap, amikor tényleg a misszióról lehetett szó. Hogy azután kiben mi marad meg, azt persze nem tudom. Szeretném még elmondani, hogy a nap sikeréhez jelentős mértékben hozzájárult a házigazda, Győri Péter személye is. Nagyon jó volt látni, hogy Ildikóval, a feleségével milyen jól egymás keze alá tudtak dolgozni. Lendületet, lelkesedést kaphatott az, aki figyelt, és tényleg jelen volt. Tetszett a szervezés, a program is jó volt. A buszon már a következő évi találkozón kezdtem el gondolkodni... Horváth-Hegyi Olivér
