Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)
2004-01-11 / 2. szám
8. oldal 2004. JANUÁR 11. Evangélikus Élet % fontos ember vasárnapja r Á tfordult a másik oldalára, és közben felpillantott az órára: fél hét volt. Ma vasárnap van - állapította meg, és aludt tovább. Az alvás - ez a vasárnap reggeli alvás - volt a legfontosabb az életében. Egész héten minden reggel fél hétkor erre gondolt: „Majd vasárnap! A másik oldalamra fordulok ilyenkor!” Semmilyen időtöltés nem vonzotta, ha vasárnap reggel korán kellett kelni hozzá. Felesége is tudta ezt, ezért legtöbbször egyedül szervezett programot. O legfeljebb később csatlakozott hozzá. „Pista ilyenkor alszik!” - nevettek barátai. Ráadásul most ez az új lakás, fenn a hegyen! Csönd és nyugalom. Az autók és villamosok zaja csak messziről hallatszik ide. A nyitott ablakon csupán a rigók füttyentgetése hangzik be. Amikor felkel a nap, már az se: a madarak ilyenkor elcsendesednek. Egyszerre felébredt. Nem riadva, szépen csendben. Mégis, valami felébresztette. Igen! Harangszó. Közelről tör be a harangzúgás a nyitott ablakon. Félálomban még emlékszik álmára: édesanyja és édesapja kezét fogva, mint kisgyerek megy a templom felé. Körülötte a régi arcok: család, szomszédok, régen meghalt emberek. Kellemetlen volt az álom. Nem szívesen gondolt életének arra a szakaszára, melyet már lezárt - talán lustaságból, nemtörődömségből. Felgyülemlett benne a bosszúság, hogy miért is ébredt fel? A harang még kon- dult egyet-kettőt, azután elhallgatott. Fél kilenc volt. Eszébe jutott, hogy egy kis templomot látott a túlsó sarkon. Bizonyára kezdődik az istentisztelet. S most már ébren látta maga előtt faluja templomát, melyet olyan fiatalon kerülni kezdett. Dühösen fordult a fal felé: aludni akart, de mivel nem sikerült, elővette az újságot, olvasni próbált. Valahogy nem tudott magával mit kezdeni. Az újságot máskor délben, ebéd közben szokta átnézni, és most még csak kilenc óra. Mit is fog csinálni? Kényelmesen felkelt, rendbe hozta magát, és kikönyökölt az ablakon. A szomszéd átköszönt hozzá vidáman: „Hogy van az új lakó?” „Sehogy - válaszolta bosz- szúsan az az átkozott harangszó felébresztett.” „A harangszó? Mikor? Én nem is hallottam.” Szép, üde kert mosolygott rá lentről. Fogta az újságot, és lement. Próbált másra gondolni, de csak a kellemetlen ébredés járt az eszében. Mintha tűvel szurkálták volna, amikor újra - még vagy kétszer ezen a délelőttön - megszólalt a harang. Emberek mentek a templom felé, és jöttek vissza. Az udvaron játszadozó gyerekek is vidáman énekelték: bim-bam, bim-bam. Mintha mindenki vidámabb lett volna a harangszó hallatán, de ő nem tudott nyugodni. „Hova is költöztem, hogy nem vettem ezt észre?” - bosszankodott. Heteken keresztül ment ez így. Fél kilenckor az első harangszó felébresztette. El volt rontva a vasárnapja, mert a hang átbújt a csukott ablakon is, és a paplan alá is behúzódott. Előre félt a vasárnaptól. Az alvás már nem volt olyan csábító, mint eddig. Döntő lépésre határozta el magát. Egy este elment a paphoz. Kétszer-há- romszor is körüljárta a templomot és a parókiát, mire be mert csöngetni. Nehezen, szinte dadogva mondta el gondját és kérdését: kell-e olyan korán reggel okvetlenül harangozni? „Hát, az természetes - mosolygott a lelkész. - Soha nem hallottam még ilyet! Hacsak nem figyelmeztetés ez, hogy nem aludnia kell, hanem valami fontosabbat tennie.” „Még mit nem! - gondolta. - Az a vasárnap délelőtti alvás kell az egészségemnek, így bírom csak a hétköznapi felelősségteljes munkát.” De szólni csak annyit szólt: „Köszönöm!” - és ment. Saját fontosságának tudata annyira eltöl- tötte, hogy nem tudott másra gondolni. Unta ezt a felesége is: „Ugyan! Senkit sem zavar a harangszó, majd te is megszokod hamar.” De amit az ember nem akar megszokni, azt soha nem szokja meg. Hősünkben is új terv érlelődött. Történetesen régi diáktársa volt a kerületi tanácselnök. Hozzá fordult panaszával, de ő is csak nevetett. „Talán nyugtatót kellene szedned! Soha nem hallottam még olyat, hogy valakit a harangszó zavarjon.” Aztán komolyra fordította a szót: „Természetesen nem lehet megtiltani, hogy harangozzanak. Az egyház és az állam jó kapcsolatát sem ronthatjuk el ilyen, csak egyetlen embert érintő kérés teljesítésével.” „Egyetlen embert?! Ha akarod, produkálok én neked többet is!” - távozott csalódottan, de nem reménytelenül. Kész terve volt. írást fogalmazott, melyben a környék lakói kijelentik, hogy zavarja őket a vasárnapi harangozás pihenésükben. Szüntessék be tehát, és legyen csend. Hivatkozott a zajártalom elleni védekezésre is. Szép levélpapirosra gépelte a szöveget, és lendületes betűivel elsőnek alá is írta. Kis gondolkodás után pontos címet is biggyesztett hozzá. Esténként volt már feladata: becsöngetett a szomszédokhoz. Ösztönösen nem azzal kezdte, akinek első nap panaszkodott. Volt egy örökké elégedetlen, morgós öregúr a házban, oda ment be. Az öreg hümmögve forgatta a papirost: „Mit akar ezzel elérni, szomszéd?” „Csak azt, hogy többé ne harangozzanak.” „Csak azt?” - örökké bizalmatlan természete valami hátsó szándékot keresett. „Na, hozza majd vissza, ha legalább tíz aláírás van rajta, akkor - bár engem nem zavar - talán én is aláírom.” Fiatal házaspár lakott a szomszéd házban gyerekekkel. A férfi csodálkozva nézett rá, amikor előadta kérését. „Fél kilenckor? Mi akkor már régen fenn vagyunk, kérem, soha nem zavart fel még bennünket a harangszó. De ha önnek ez kellemetlen - ne múljék rajtunk!” Köréjük gyűltek a kicsik is. „Apa, ne írj alá ilyen kérést - szólt a legnagyobb -, hiszen a harangszó olyan szép!” Innen is eredmény nélkül kellett elmennie. Az emeleten lakó asszony azt mondta, hogy neki igen nagy szüksége van a harangszóra, hiszen ilyen közelről még akkor is elég elindulnia a templomba, amikor meghallja az első kondulást. A földszinti házaspár meg azért tartotta fontosnak, mert szerettek akkor reggelihez ülni, amikor a harang megszólal. A kerti lakásban megint egy templomjáró családot talált. Ők sem írták alá kérését. Mégis volt egy-két ember, aki odabiggyesztette nevét az ívre, hogy megmutassa, milyen modemül és racionálisan gondolkodik. Az aláírásgyűjtésnek azonban híre ment, s egy este csöngettek történetünk főszereplőjének ajtaján. A pap állt ott. Az üdvözlő szavak után rá is tért a lényegre. „Tudja, a mi környékünk olyan, mint egy kis falu, s így már híre ment, hogy mit szeretne elérni. Nem tiltakozni jöttem, hanem egyezséget kötni.” „Hogyan?” „Egy hónapig nem húzzuk meg reggel a harangot, akkor jöjjön el, és számoljon be: jobban tudott-e pihenni a harangszó nélkül?” A férfi csodálkozott a lelkész nagyvonalúságán: „Ön jószántából el akarja hagyni a harangozást? Mit szólnak a hívei?” „Megbeszéltük mi ezt - felelte a pap -, nálunk mindenki tudja, hogy mikor van az istentisztelet, ők elviselik, ha nem hallják a harangot. Tudja, a harangszó jelképe annak, hogy imádságunk is úgy száll Isten elé, mint a hang a levegő-, ben. De mi tudjuk, hogy az imádság akkor is célba talál, ha nincs jelkép. És ha egy embert is zaklat, bosszant, rossz érzést támaszt benne, már nem szolgál, hanem árt. Ezért döntöttünk így.” A férfi zavarban volt. Erre nem számított. Bár diadalt érzett, mégis valami furcsa szorongás volt benne. „Szóval egy hónap múlva várom” - búcsúzott a lelkész. A következő vasárnap hamar eljött. Hősünk már szombaton este azzal a jó érzéssel feküdt le, hogy nyugodtan alhat, nem fognak harangozni. Őszbe hajlott az idő, az ablakot se hagyták tárva-nyitva, nem is ragyogott a nap, mégis felébredt fél kilenc előtt. „Ej, majd megszokom újra a csendet” - morogta a fogai között, és az újságért nyúlt. Nem tudott tovább aludni. Egy hét múlva arra gondolt, hogy milyen sok mindent elvégzett, amikor felkeltette a harangszó. A napja is sokkal hosszabb volt. Tulajdonképpen van értelme a sok alvásnak? A harmadik vasárnap örült, hogy nem alszik tovább, és megkereste a könyvespolcon szülei mélyen elásott énekeskönyvét. Felidézte a régi szövegeket magában. A negyediken pedig már nyolc órakor felöltözve állt, hogy elmenjen a templomba. Nem volt benne bosszúság, inkább egy kis megkönnyebbülést érzett: „Húzássá meg, lelkész úr, azt a harangot! Az én szép vasárnapi álmaimnak vége. Felébredtem!” Bencze lmréné — Akkor hát minden jót - búcsúzott el a sofőr az ajtóban. Zavarában még kezet is rázott Márta nénivel, pedig amúgy nem tűnt tolakodónak. Látszott rajta, hogy ritkán járhatott ilyen helyen, szinte visszahőkölt a mindent átható gyógyszer- és fertőtlenítőszagtól. A csomagokat azért udvariasan behordta, de aztán még a köszönömöt sem várta meg, úgy rohant az ajtóhoz, mint aki menekül. Az idős asz- szonyt önkéntelenül is arra emlékeztette, hogy számára viszont nincs menekvés, mostantól ez a szeretetotthon lesz az otthona. Legalább a neve szép: A Megbékélés Háza, bár mire az ember belenyugszik, hogy nem tudja ellátni magát, és ide jutott, talán elég megbékélt is... Hát itt vagyunk! - sóhajtott egy nagyot, és nekilátott a kipakolásnak. A ruhákkal hamar végzett. Az ágya fölötti polcra állította a kicsik fényképét, elgyönyörködött most is a pufók kis gyermekarcokban, és a foghíjas mosolyú, copfos unokák látványa jókedvre derítette. A cipőket rejtő dobozt a sarokba tolta. Majd folytatjuk a berendezkedést, egy kis szusszanás jár. a munka megvárja az embert, amúgy is ideje lenne megismerkedni az új lakótársakkal - gondolta. Érzett magában erőt, hogy mosolyogni tudjon a sok ismeretlenre, igen, az kell, a jó benyomás, végül is csupa öreg, szenvedő ember lakik itt. Ezen elmosolyodott: még mindig furcsa volt, hogy már ő maga is idős és bizony beteges is. Hasonlítunk, mintha a korunk rokonokká tenne bennünket... - tűnődött. Jobbra indult el. A folyosón kis csoportokban beszélgettek a lakók. A szobák ajtaja mindenütt tárva-nyitva, néhol az ágy szélén üldögélt valaki, üres tekintettel maga elé nézve várta az idő múlását. Odébb, a foglalkoztatóban néhányon kézimunkáztak, egy fejkendős nénike több méter hosszú meleg sálat kötött. Talán soha nem lesz készen - gondolta Márta néni. A tévészobából valami vetélkedőműsor hangjai szűrődtek ki. Épp csak bekukkantott: egyetlen bácsika ült ott tolókocsiban, hallókészülékkel. Az étkező nagy volt, világos és tágas, talán túlságosan is. Még csak 11 óra volt, néhányon egy asztal körül ültek, és kártyáztak. Tüzetesen szemügyre vették az idegent, aztán egy kedélyes, nagydarab hölgy játszani hívta. Márta néni udvariasan hárította el az ajánlatot, talán majd legközelebb. Az udvaron ment át az épület újabb részéhez, ahonnan körbe visszaérhet a saját szobájához. Lehet, hogy a szobatársa is megérkezett azóta. Sietősen lépkedett a dérlepte tuják között, a hideg szél átfújt vékony ruháján. Bizonyára barátságosabb itt nyáron... Huh! Vacogva állt meg egy percre a falnak támaszkodva, kicsit megszédült. Talán a tempó sikerült gyorsra, a szíve rendetlenkedik egy kissé mostanában. Hamarosan jobban lett, érdeklődő tekintettel szemlélte a hófehérre meszelt falú folyosót. Milyen más itt. Csöndesebb, titokzatosabb. Lépések zajára ocsúdott fel a szemlélődésből. Egy nővér közeledett, és egy tálcán gőzölgő ebédet hozott.- Ki tetszene nekem nyitni az ajtót? - mosolygott Márta nénire. - Köszönöm. Ez jólesett, végre nem érezte magát annyira idegennek. Gyorsan ő is kérdezett valamit:- Az ebédet kihozzák a szobákba? A nővérnek sietős lehetett, már csak menet közben válaszolt:- Csak ide, a fekvőbetegeknek, a többiek az ebédlőben kapják meg délben. Márta néni egyedül maradt, a folyosón hűvös szél suhant át, ahogy az ajtó lassan csukódott. És akkor meglátta rajta a névtáblát: F. Juhász Márton. Mintha villámütés érte volna, levegő után kapkodott, és sötétség borult a szemeire. A szoba lakója az elsőférje volt. Kellett néhány perc, amíg újra erősnek érezte magát, és tovább mert indulni. Az emlékek vadul szorongatták a szívét, a sok éve őrzött keserűség elemi erővel tört elő a mélyből. Fiatalon kerültek össze annak idején ők ketten. Márton volt a falu legszemrevalóbb legénye, minden lány irigyelte érte, amikor a felesége lett. De hamar kiderült, hogy kár volt elkívánni tőle a férjét, mert az az esküvő után - éppúgy, mint addig - élte tovább a maga legényéletét. Udvarolt ide is, oda is, tette a szépet, tiporta a becsületet, zúzta a szíveket. Talán ha gyermekünk lesz - reménykedett a szerencsétlen fiatalasszony -, akkor észhez tér, tisztességes életünk lesz végre, és véget ér ez a rémálom. Am nem így történt. Az ikrek keserves körülmények közé, hideg szobában jöttek a világra. Márton valahol udvarol- gatott, ahogyan egy hónappal később is, azon az éjszakán, amikor egy órán belül két gyermekének fogta le a szemét magányosan egy fiatal nő - a felesége. Ekkor döntötte el, hogy elválik. Soha többé nem akart már férjhez menni. Hogy évekkel később mégis Gábor felesége lett, annak talán csak a két gyönyörű fekete szemű ikerbaba emléke volt az oka. Aztán kárpótolta az élet jó családi élettel, kedves, okos gyerekekkel. Csak ott, legbelül sírt néha a két elvesztett csöppség miatt, csak a szíve titkos kamrájában élt annak a néhány hónapnak a keserű emléke. Itt van hát Márton is. Márta néni titokzatos módon jutott vissza a szobájába, reszketett izgatottságában, a tenyere csupa izzadság, a hideg rázza, ez... hátborzongató. Napokig hordozta a titkot, ismerkedett, beszélgetett, tévézett és kézimunkázott, rakosgatta a holmiját, de a feszültség maradt. Véget kell vetni ennek, ez így nem mehet a végtelenségig, valaminek történnie kell. Kapóra jött az ünnep, igen, egyszerűen csak megmondja, hogy ő is itt van, közömbös hangon kellemes karácsonyt kíván, és akkor már keresse Márton, ha akar valamit. Határozottságot erőltetett az arcára, de a lábainak nem tudott parancsolni: reszkettek őszintén és szembetűnően. Egy pillanatra megállt az ajtóban erőt meríteni, mielőtt lenyomja a kilincset, aztán elszántan belépett, és döbbenten, némán állva maradt a küszöbön: F. Juhász Mártonnak gyéres ősz haja volt, ráncosra aszott sárgás arcbőre és hallókészüléke. Szemei üresen, tejfehéren meredtek az ajtó irányába. A vakok jellegzetes tekintete döbbenetes hatással volt Márta nénire. Hisz ez már nem is ugyanaz a Márton. Milyen elesett, gyönge és gyámolításra szoruló lett! Az évek eljártak felette is, és mostanra mind, akik egykor fiatalok és erősek voltak, ösz- szetörtté és erőtlenné váltak. Kiszolgáltatottak, mint a gyermek. Az a régi délceg, büszke férfi, aki annyi sebet ejtett rajta, már nincs többé. Helyette egy beteges, erőtlen idős embert talált. Egészen mást. Egészen mást... Márton az ajtó felé fordulva várakozott. Nem értette, mi történik, és zavarodottan keresett valami megnyugtató biztos pontot a csöndben. Rekedt, reszkető hangon kérdezte: Ki az? Ki jött? Márta néni csak nehezen bírt megszólalni, az ő hangja is távolinak, idegennek tűnt.- Csak kellemes ünnepeket jöttem kívánni - mondta. Nem mutatkozott be, még nem volt képes rá. Nézte a hajdan volt erős vállakat, az egykori délceg legényt kereste ebben az összetört, sápadt öregemberben. Nem találta.- Köszönöm, nővérke. Üljön le egy pillanatra, kérem, ha teheti - suttogta a férfi. Márta nénit megdöbbentette az a tény, hogy nővérnek hitte őt Márton, zavarában az ágy mellé lépett, és leült az alacsony kis fehér székre. Még a takarón heverő ráncos kezet is megfogta, mint egykor a gyermekeiét meg a férjéét, mikor azoknak kellett feküdni. A beteg engedelmesen kulcsolta át hideg ujjaival, egy kis ideig így maradtak némán mindketten, aztán az öregember szemei lassan megteltek könnyel, és csöndesen hullani kezdtek a takaróra.- Köszönöm, hogy itt maradt - suttogta -, tudom, nagyon elfoglaltak, mindig ezerfelé kell futniuk, hát jólesett, hogy megállt egy percre, és nem hagyott magamra. Közben a folyosóra értek az iskolások, akik karácsonyi énekeket énekelve és apró ajándékkal köszöntötték az otthon lakóit. Visszhangzott a folyosón a dal: „ Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség... " Márton folytatta:- Tudja, én amikor fiatal voltam, valakit gyalázatoson magára hagytam. A feleségem volt, szeretett is, és én nem becsültem meg. Azt gondoltam, megvan, úgysem megy el. Kerestem a kalandokat, mondván: egyszer élünk. Azt gondoltam, nem állapodhatok meg olyan csendesen. Aztán egyszerre veszett el minden. A két kislányunk meghalt, a feleségem elvált tőlem. Soha senkit nem szerettem úgy, mint őt, mégis cserbenhagytam. Magára maradt mellettem, amíg élek, nem bocsátom meg magamnak. Azóta sem találtam nyugalmat sehol, senkim nincs, aki leülne az ágyam szélére karácsony estéjén, tán még az Isten is elfelejtett, megharagudott rám, s tudom, nem bocsát meg nekem soha... Márta néni ekkor már nem bírta tovább visszatartani a könnyeit. Sírt keservesen, elsiratta most az elveszetteket, és csak sírt, sírt, aztán egyszer csak érezte, hogy most már az eddig őrizgetett keserűséget, meg nem bocsátott sok-sok évet siratja. Ezt jó lesz eltemetni. - Békesség a földön az embernek - hangzott az ének. A Megbékélés Háza - zengett a fülébe. Sok idő telt el, míg meg tudott szólalni.- Isten megbocsátott, én is megbocsátok neked. Békés karácsonyt, Márton! Füller Tímea )
