Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-01-11 / 2. szám

2. oldal 2004. JANUÁR 11. Evangélikus Élet Sg ELŐ VIZ A tisztaszoba „Akkor löllekezel Istennel, amikor hiányát átéled. ” (Simon András) Régen a falusi házakban volt egy tiszta­szoba. Ebben nem tartózkodtak, vendé­get is ritkán helyeztek el, esetleg ünnep­napokon fogadták itt őket borral, kalács­csal kínálva. A tisztaszoba a magasra tornyozott ággyal, a sok párnával, dunyhával a csa­lád anyagi helyzetéről is árulkodott. A fiókos szekrényen sorakoztak a komatá­lak, komaszilkék, amelyekre akkor volt szükség, ha gyermek született a rokon­ságban: ezekben vitték a gyermekágyas asszonynak az ebédet. Ebben a szobában helyezték el a hím­zett térítőkét, vállkendőket, fejkendőket, a férfiak vasárnapi csizmáját, kalapját. A legszegényebb ember is tartott tisz­taszobát, még akkor is, ha emiatt a csa­lád nőtagjai a konyhában, a férfiak az is­tállóban aludtak. A ruhák mentaillatúak, a szoba pedig a szekrény tetején lévő birsalmák miatt birsalmaillatú volt. A mestergerendán tartották a Bibliát, a bo­rotválkozókészletet és a pénzüket. A lelkűnknek is van tisztaszobája. Mindenkinek van, még ha nem is tud ró­la. Ide ritkán megyünk be, ritkán örü­lünk neki. Pedig gyakrabban kellene be­térnünk oda gondolatban, lélekben. Ez a tisztaszoba a templom áhítata. Az az idő, amelyet nyugalomban, semmi mással nem törődve, csak a lélek építésével töl­tünk ott. Az alkalom a miénk, azt senki nem veheti el tőlünk. Nem ronthatja meg hangos szóval, veszekedéssel s minden olyannal, amit kinn akarunk hagyni az utcán, a kapun kívül. Itt is mindennek rendje, helye van. A harmónia, amelyet keresünk, s gyakran otthoni életünkben sem tudunk megtalál­ni, megteremteni. Ebből a tisztaszobából kilépve egy ideig még mindent szebb­nek, jobbnak látunk. Még kísér bennün­ket a szépség, jóság, igazság. Aztán jön­nek a dolgos hétköznapok, a mindent fel­emésztő rohanás, tülekedés, viaskodás. A tisztaszobában időnként rendet is kell rakni, szellőztetni, takarítani. Épít­sük lelkünk tisztaszobáját imával, temp­lomi áhítattal, Isten igéjével, hogy a hét­köznapokon is adjon erőt, biztasson a jó­ra, korlátozzon a rosszban. Vigyázzunk mások tisztaszobájára, ne lépjünk be oda ártó, rontó szándékkal. Az embernek kevés földi kincse van, de amit lelkében hordozhat, segítsük, hogy el ne veszítse, hanem gyarapítsa. A lélek szobájában fény legyen, tiszta­ság, béke. Imádkozzunk érte együtt, egymásra gondolva. Kulcsár Lászlóné Pályázat a 2004/2005-ös tanévre A Gyurátz Ferenc Evangélikus Ál­talános Iskola (8500 Pápa, Árok u. 12.) pályázatot hirdet 2 fö részére napközis nevelői állásra. Elsősorban evangélikus vagy refor­mátusjelentkezőket várunk. A tanítói diploma mellett előnyt jelent egy má­sik szakon szerzett tanári diploma, il­letve másik műveltségi területen (an­gol, matematika, számítástechnika, történelem, testnevelés) szerzett ok­levél. Szükség esetén szolgálati la­kást biztosítunk. A pályázat beadásának határ­ideje: 2004. január 15. Az elbírálás határideje: 2004. február 5. Az állás elfoglalásának időpontja: 2004. au­gusztus 16. Részletes tájékoztatás az iskolá­tól kérhető: Gyurátz Ferenc Evangé­likus Általános Iskola, 8500 Pápa, Árok u. 12. Telefon: 89/313-483. Fizessen elő lapunkra! VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁNI 1. VASÁRNAP Fekete fényű lámpás? Mt 5,13-16 A só sohasem veszíti el ízét. Megköve- sedhet, szétmorzsolódhat, fel is oldód­hat, de só marad, és megőrzi jellegzetes ízét. A só megízetlenülése - mint lehető­ség - ellene mond a természet törvénye­inek. Ha - valamilyen csoda folytán - mégis előfordulna, természetellenes je­lenség lenne. De a természetben nem is fordul elő - és ezt Jézus is jól tudja. Mégis alkalmazza ezt az önmagában el­lentmondást rejtő képet, mert éppen azt akarja kifejezni, hogy ami a természet­ben nem fordul elő, az - sajnos - meg­esik az ő tanítványaival: lámpás létükre nem világítanak, hanem a sötétség növe­kedéséhez járulnak hozzá. A megízetle- nült só ízét - ha volna ilyen - többé se­hogy sem lehetne visszaadni. Ugyan­ilyen reménytelen a sötétség forrásává lett lámpás, a krisztusi természettel meg- hasonlott tanítvány helyzete is. „Én vagyok a világ világossága!” (Jn 8,12) - hallhattuk Jézus kijelentését víz­kereszt ünnepének evangéliumában. Ez­zel Jézus saját természetének lényegét határozta meg. A Hegyi beszédben - mai igénk szerint - tanítványaihoz fordul, és nekik mondja: „ Ti vagytok a világ vilá­gossága! ” Bár a kutatók többsége szerint János evangéliuma jóval később íródott Mátéénál, meggyőződésem, hogy Jézus­nak a Hegyi beszédben ránk maradt taní­tása nem érthető a János evangéliumá­ban olvasható mondatok nélkül: „Ma­radjatok énbennem, és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem. (...) Aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok csele­kedni. ” (Jn 15,4-5) Ugyanerre utalnak a főpapi imádság közismert szavai is: „hogy mindnyájan egyek legyenek, (...) ahogy mi egyek vagyunk: én őbenniik, és te énbennem. (...) hogy felismerje a vi­lág, hogy te küldtél el engem. ” (Jn 17,21-23) Minden tanítványban Krisz­tus természetének kell megnyilvánulnia. Ez a feltétele a Hegyi beszéd teljesülésé­nek. A tanítvány akkor lesz világító lám­pás, ha Krisztus lakik benne, és az ő ter­mészetének fénye töri át az emberi ter­mészet sötétségét. A krisztusi természet pedig ebben a világban csupa olyan cselekedetben nyilvánul meg, amely betölti a Hegyi beszédnek a mózesi törvény parancsola­tait meghaladó követelményét: nem száll szembe a gonosszal, a bal arcát is odatartja annak, aki a jobbat megüti, a felső ruháját sem tagadja meg attól, aki az alsót követeli, két mérföldnyire is el­megy azzal, aki egy mérföldnyi útra kényszeríti, szereti ellenségeit, imádko­zik üldözőiért, áldja átkozóit, mindenkor jóval győzi le a gonoszt (Mt 5,38-44). Jézus - amíg a földön járt - mindig így tett, mert természetéből fakadt, hogy másként nem is cselekedhet. A tanítvá­nyoknak is így kell élniük, hogy az em­berek - látva cselekedeteiket - a meny- nyei Atyát dicsőítsék. De hol voltak, és hol vannak a Hegyi beszéd normáit követő, a világ erkölcsi éjszakájában lámpásként világító tanít­ványok? Az egyház szószékein hangzó szavak - a legsötétebb korszakoktól elte­kintve - mindig tükrözték, ma is tükrözik a fényt, bár a tükör gyakran homályos, piszkos, repedezett. A cselekedetek azonban arról tanúskodnak, hogy a tanít­ványok életében időről időre megvalósul az, ami a természetben lehetetlen. A só nem tud sótlanná lenni, de a tanítványt cselekedetei olyan fekete fényt sugárzó lámpássá tehetik, amelyre semmi szük­ség. Hiszen a tanítvány is - mint minden ember - a maga természete szerint Krisz­tus-tagadó és istentelen. Ha Krisztust és a krisztusi természetet száműzi életéből, akkor helyzete olyan reménytelenné lesz, mint a megízetlenült sóé, amelynek ízét semmivel sem lehet visszaadni. Ám Istennek minden lehetséges! Pál apostol ezért állítja elénk példaként Ábrahám hi­tét, aki „reménység ellenére is remény­kedve hitte" (Róm 4,18), hogy Isten tel­jesíti ígéretét, és megcselekszi vele azt, ami a természet rendje szerint lehetetlen. Mert amilyen kizártnak tűnt, hogy az agg Ábrahámnak és koros feleségének - az amúgy is meddő Sárának - gyermeke szülessék, annyira ellene mond a mi ter­mészetünknek, hogy - önmagunk szá­mára meghalva - olyan krisztusi ember­ré szülessünk újjá, aki Pállal együtt el­mondhatja: „többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem ”. Nekünk ez bizonyosan lehetetlen, de Istennek lehet­séges! A létének értelmével meghason- lott, fekete fényű lámpást Isten újjáte­remtő szeretete a világ világosságának hordozó edényévé teszi! Véghelyi Antal IMÁDKOZZUNK! Mindenható örök Isten, aki egyszülött Fiadat a világ világosságává tetted, hogy a téged keresők benne rád találjanak, akik pedig elfordultak tőled, vele vissza­térjenek hozzád: add, hogy mi is eljus­sunk az Elet forrásához az Úr Jézus Krisztus által. Ámen. Még kapható az Izsóp ének- és zene­kar „Karácsony éj” című lemeze. Megvásárolható az evangélikus köny­vesboltban, a Huszár Gál könyv- kereskedésben, valarhint postán meg­rendelhető a pilisi evangélikus gyüle­kezet címén (2721 Pilis, Kossuth L. u. 34. Tel.: 06-20-464-4595). Oratio oecumenica Urunk, Istenünk! Mérhetetlen nagy bizalommal és szeretettel fordulsz felénk, amikor sóként és világosságként szólítasz meg bennünket. Kérünk, add, hogy a tőled kapott bizalmat és szeretetet meg tudjuk élni és át tudjuk adni mindazoknak, akik velünk együtt élnek, és akiket ránk bíztál. így visszük eléd kéréseinket. A téged körülvett sokasághoz hasonlóan sokszor mi is fél­reértjük szándékodat. Mást vagy kevesebbet akarunk meghal­lani mindabból, amit te értünk tettél és mondtál. Az általad ki­jelölt utunk mellett saját ösvények után kutatgatunk. Kérünk, láttasd meg velünk igéd és valóságos jelenléted teljességét. Gyenge hitünkkel gyakran nem vagyunk elég bátrak ah­hoz, hogy embertársaink felé forduljunk. Hamar megtalál­juk a kifogásokat, hogy inkább magunkkal foglalkozzunk. Kérünk, add nekünk bátorságodat, és tölts el bizalmaddal, hogy megtaláljuk a szereteted után vágyókat. Könyörgünk, hogy egyenként és gyülekezeti közösség­ként eszközeid lehessünk a betegek gyógyításában, a gyá­szolók vigasztalásában, a reményt vesztettek és haldoklók erősítésében. Áldd meg gyülekezetünket, egyházunkat, az egész világ kereszténységét, hogy világossággá tudjon válni a sötétség­ben, éltető sóvá a földön. Áldd meg teremtett világunkat ön­zetlen emberi gondosodással, hogy utódaink is gyönyörköd­ni tudjanak teremtésed csodájában. Könyörülj rajtunk, irgalmazz nekünk, könyörülj rajtunk! m • © e s SAROK 3 £ 5 6 3 Er 3 9 # § * • 9 9 • • 9 9 m 9 9 m ® 9 9 9 m 9 9 MUSICA SACRA IX. Egyházi épületeink után az orgonák jelentik a legnagyobb anyagi értékün­ket. Háromszáznál is több templo­munkban szólalnak meg hétről hétre. Az értékeket meg szoktuk becsülni: ha emlékek, vitrinben őrizzük, ha pedig használati tárgyak, akkor gondozzuk őket. Sajnos ez a gondozás nem látszik meg mindenütt... Ha felmegyünk az orgonakarzatra, gyakran tapasztalhat­juk: az orgona környéke sok helyen rendetlen. Szanaszét hevernek az éneklapok, a régi énekeskönyvek, a rég nem használt kották. Az orgonán oda nem illő lámpák, kapcsolók, dró­tok, konnektorok, használatból kiko­pott melegítők láthatók. A pedál alatt a piszkos cipőktől magasan áll a meg­száradt sár. A billentyűk csontja, a re­giszterfeliratok porcelánja leesve. Az orgona sípjai között összegyűlt a por. Szomorú kép fogadja a figyelmes lá­togatót. Persze aki már megszokta ezt a látványt, az nem veszi észre. A hangszerek királynője nem ér­demli meg ezt a sorsot. Sajnos sokszor elfelejtjük, mekkora kincs van a gyü­lekezet birtokában. Többször is el­mondtuk már: az orgona értéke akko­ra, mint egy házé. Egy kis orgona any- nyiba kerül, mint egy hétvégi ház; egy közepes orgona, mint egy komfortos családi ház; egy nagy orgona értéke pedig felér egy többlakásos társashá­A gondozott orgona zéval. Elődeink is ennyi pénzt áldoz­tak érte valamikor. De a régi orgonák­nak még műemléki értékük is van. Felbecsülhetetlen kincsek ezek a száz­ötven-kétszáz éves hangszerek. Szeressük őket! Megérdemlik. Fen­séges megszólalásukkal kezdődik az istentisztelet. Megszoktuk, hogy kísé­retükkel énekeljük koráljainkat. Az ünnephez is közelebb kerülünk, ha szívünkig érnek az öröm vagy a bűn­bánat dallamai. Az úrvacsora alatt a meghittség és bensőségesség hangjai segítik a Jézusunkkal való találkozás nagy eseményét. Esküvő sem képzel­hető el ünnepi bevonuló nélkül. De még jobban kell szeretnie az or­gonát annak, aki megszólaltatja. Hi­szen nemcsak eszköze, hanem munka­társa is: segítségével fejezheti ki zené­be foglalt üzenetét a gyülekezet felé. Sok kántornak elválaszthatatlan jó ba­rátja ez a hangszer: nélküle el sem tudja képzelni életét. Óvjuk orgonáinkat! Elődeinktől örököltük őket, és még ki tudja, hány generáción keresztül kell, hogy szol­gálja unokáinkat, dédunokáinkat. Hangszerünket megóvott állapotban kell átadnunk utódainknak. Tiszteljük hangszerünket! Szent eszköz ez, akárcsak az úrvacsorái edé­nyek. Azokat is tisztelettel vesszük kézbe. Az orgona sem csak az embe­rek számára szól, hanem a Szentet, az Úristent dicséri! Imádsággal szólaltas­suk meg, hálával hallgassuk, hiszen Isten ajándéka az, hogy muzsikálni, énekelni tudunk. És Istentől kaptuk nagy zeneszerzőinket, akiknek művei felcsendülnek az orgonán. A kérdés tehát immár így hangzik: mit tehetünk orgonánk érdekében? El­sősorban is tegyünk rendet a hangszer körül. Ami nem szükséges, rakjuk el, amit pedig állandóan használunk, an­nak találjunk megfelelő helyet. A szolgálat előtt töröljük le a billentyűk­ről a port. Tiszta cipővel billentsük pedálját. Ha valamilyen baja van, hív­junk szakembert. És nem túlzott köve­telmény: tízévenként orgonaépítővel tisztíttassuk ki a hangszert. Hiszen be­lülről is porosodik. Egy tíz éve nem tisztított orgonában ugyanannyi a pi­szok, mint egy tíz éve nem takarított lakásban. Ha kopások, hiányok jelent­keznek, érdemes harminc-negyven- évenként generáljavítást kérni. Akkor lehet pótolni a leesett billentyűborítá­sokat, javítani a sérült sípokat, kicse­rélni a kopott alkatrészeket. Ha kis bőrfúvócskákkal működik hangsze­rünk, ennyi idő alatt azok is elromla­nák, megmerevednek, mint minden, ami bőrből készült. A fújtató ki is lu­kadhat, a motor zörgőssé válhat. Aho­gyan a házakat is szükséges időnként renoválni, úgy kell generációnként nagyjavítást végezni az orgonákon is. © Ha mindezt megtesszük, akkor tisztán és ékesen fognak szólni! Különös gondoskodást igényelnek a száz évnél idősebb hangszerek. Ezek mind műemléki védelem alatt állnak. Nemcsak á gyülekezet, hanem a Ma­gyarországi Evangélikus Egyház mű­kincsei is, és az állam által is számon tartott műemlékek. Javításuk különös gondosságot igényel, bárkire nem le­het rábízni gondozásukat. Mivel sok pénzbe kerülő restaurálásuk közérdek, államunk is hozzájárul ezekhez a helyreállításokhoz. Ez a támogatás pá­lyázat útján érhető el, amelynek, meg­vannak a szigorú feltételei. Műemléki szakértővel kell elkészíttetni a re­konstrukciós tervet, és a feltételeknek megfelelő pályáztatási rend szerint kell a költségekhez az állami hozzájá­rulást kérvényezni. A teendőkkel kap­csolatban az Országos Egyházi Iroda nyújt tanácsot. Ha belépünk egy templomba, fensé­ges kép fogad bennünket: művészien megmunkált oltár, áhítatot sugárzó belső tér. A templomból való kilépé­sünkkor búcsúzóul pillantsunk fel or­gonánkra is: a másik megragadó lát­vány a sípok ékes sora, a faragott orgo­naszekrény. Szeretett orgonánk megér­demli, hogy gondunk legyen rá! Ál­dozzunk rá, hogy méltóképen szolgál­hassa az Urat! Trajtler Gábor

Next

/
Oldalképek
Tartalom