Evangélikus Élet, 2004 (69. évfolyam, 1-52. szám)

2004-02-29 / 9. szám

10. oldal - 2004. FEBRUÁR 29. _____________________ Tí zéves az Orosházi Harangszó Evangélikus Élet, Isten iránti hálával jelentjük a kedves olvasóknak, hogy gyülekezetünk folyó­irata, az Orosházi Harangszó tízéves lett. A legelső szám 1994. február 20-ai dátummal jelent meg, éppen abban az esztendőben, amikor Orosháza városa - az evangélikus egyházközséggel együtt- 250 éves jubileumát ünnepelte, vagy­is azt, hogy 1774. április 24-én harminc zombai evangélikus család (újra) meg­alapította a települést. Talán az 1994-es év szellemisége is hozzájárult ahhoz, hogy megszülethetett az orosházi evan­gélikus gyülekezet lapja, hiszen feleme­lő volt, ahogyan az akkori önkormány­zat együtt ünnepelt az egyházközséggel. Ebben a légkörben született meg a gyü­lekezeti újság ötlete, amelynek szer­kesztését - Koszorús Oszkár egyházme­gyei felügyelővel együtt - szívesen vál­laltam. Az első szám első oldalán Pintér Já­nos akkori esperes „Beköszöntő”-jéből megtudhattuk, hogy az egyházközség­nek már kétszer is volt lapja. Azok is éveken keresztül formálták a helyi evan- gélikusságot. S most, így utólag megál­lapíthatjuk, hogy egyik folyóirat sem ért meg ilyen „hosszú” időt. Kálmán Rezső szerkesztésében 1927 májusában jelent meg az „Orosházi Evangélikusok Lapja”, mely 1933-ban- a szerkesztő halálával - meg is szűnt. Majd néhány évig a Horémusz Pál lel­kész által szerkesztett „Orosházi Evan­gélikus Élet’’-bői tájékozódhattak a helyi evangélikusok. Hosszú-hosszú szünet után, 1994 feb­ruárjában - Orosházi Harangszó címen- indult el ismét az újság, mely immáron tizedik évfolyamához érkezett. Szeré­nyen indult a lap, de fokozatosan bővült. Eleinte tíznél kevesebb oldalból állt, majd tíz-, később húszoldalasra nőtt, vé­gül a 10. évfolyam 4. számában elérte a harmincoldalas terjedelmet. Ez már akár egy kisebb könyvecske is lehetne, hi­szen ha az A/4-es formátumú újság tör­ténetesen A/5-ben (azaz feleekkora ol­dalméretben) jelenne meg, legalább duplája lenne az oldalszám. Jelentős mértékben emelkedtek a pél­dányszámok is: az Orosházi Harangszó olykor 1500 példányban is elkelt. Elő­fordult az is, hogy a kiadott mennyiség kevésnek bizonyult. Az újság az első számtól kezdve az Iniciálé Bt. nyomdájában készül. A he­tedik évfolyamtól kezdve Szatmári László személyében „hivatalos” tördelő­szerkesztőnk is van, és ez a tény a for­mán is némiképp változtatott. Gyülekezeti kiadványunk idővel te­matikájában is egyre szélesebb ölelésű- vé vált. A már máshová költözött oros­háziak is örömmel forgatják, sőt büsz­kén mondhatjuk, hogy külföldre is eljut a lapunk. A mondanivalótól és eseményektől függően évente négy-öt számot jelente­tünk meg. Továbbra is nagyon fontos­nak tartjuk, hogy közöljük az egyház- község életével kapcsolatos híreket, köztudottá tegyük a különféle alkalma­inkat és a gyülekezeti élettel kapcsola­tos információkat. De súlyt fektetünk arra is, hogy „keresztény szemmel” rea­gáljunk a nagyvilág, a társadalom dol­gaira. így nem mentünk el közömbösen eddig sem (és ezután sem fogunk) a po­litikai és az etikai problémák mellett. Szükségesnek tartjuk, hogy ilyenkor is hallassuk a hangunkat, még ha sokszor az is volt az érzésünk, hogy falra hányt borsó, amit elmondunk. De Isten min­dig adott annyi biztatást, hogy megta­pasztaljuk: ki kell mondanunk, amit ránk bízott. Igaz, nem kevés ellenszen­vet - hogy ne mondjam: gyűlöletet - is sikerült kiváltanunk, de az Úr Jézus is megmondta, hogy üldözni fogják az övéit. Különösen akkor, amikor már na­gyon közel lesz az ő visszajövetele, amikor megtartja az utolsó ítéletet, és tagadóira rászakad a második, az örök halál: a kárhozat. Kaptunk gúnyt is. Egy furcsa szellemiségű hetilap - az adventi keresztbontás kapcsán írt cikkem miatt - „vidéki szittyakürtnek” nevezte sze­rény újságunkat, de mit sem törődve ez­zel, mi továbbra is igyekszünk kürtölni. Kürtölésünk legfőbb mondanivalója: hívogatunk Isten örök országába, mert nem mindegy, hogy hol töltőd az örök­kévalóságot! Sok értékes írás, sőt alkotás is született az elmúlt tíz esztendőben. A könnyebb eligazodás kedvéért úgynevezett repertó­rium (adattár, azaz tárgymutató) készül, amelynek a kiadását 2004. április 24-ére időzítjük. Ezt egy körülbelül 200 oldalas könyv formájában szeretnénk megjelen­tetni, néhány jelesebb tanulmánnyal ki­egészítve. A már készülő repertóriumból is látható lesz, hogy mennyi érdekes, szí­nes, sokoldalú írás jelent meg újságunk­ban az elmúlt évtized alatt. Ezután is szeretettel kérjük az olva­sók, gyülekezeti tagok és szimpatizán­sok anyagi támogatását és természetesen azt a segítségét is, hogy lapunk jó hírét terjesztik. A szerkesztőség nevében: Ribár János (A jubilumi szám vezércikke) Reformátorunkhoz hasonlóan az an­gol John Wesleynek (1703-1788) sem egy új felekezet megalapítása volt a célja. Élete értelmét sokkal inkább abban látta - amikor világossá vált számára, miként hat és növekszik a metodista mozgalom hogy meg­mentse az embereket, valamint hogy megreformálja az egyházat és a társa­dalmat. Éppen ezért mindvégig angli­kán lelkész maradt, akkor is, amikor - a kezdeti habozás után - elfogadta, hogy Észak-Amerikában 1784 kará­csonyán egy metodista közösséget hozzanak létre. A metodista megjelölést elsőként 1729-ben alkalmazták arra az oxfordi di­ákcsoportra, amelyet John Wesley veze­tett. Nevük onnan származott, hogy ösz- szejöveteleiken szerettek volna rálelni a megigazuláshoz vezető hitgyakorlatok legmegfelelőbb metódusára, módszeré­re. A metodizmus nem felekezetként vagy szektaként indult, hanem társasági szervezet formájában. A tagok nem akar­tak kiszakadni az anglikán egyházból; ez csak Wesley halála után történt meg. Isten szeretete mint mindeneket mozgató erő Martin Schmidt német egyháztörténész szerint Wesley legnagyobb jótéteménye az volt, hogy össze tudta kapcsolni és egyben tudta tartani mindazt, ami a ke­reszténység történetében oly gyakran el­lentétbe került egymással: a mély, sze­mélyes kegyességet és a széles látókörű gondolkodást, a kegyelmi eszközök (úr­vacsora, istentisztelet, bibliatanulmá­nyozás) nagy becsben tartását, a fárad­hatatlan szociális elkötelezettséget, a Biblia üzenetéhez való ragaszkodást, va­lamint a kritikus gondolkodást. Aho­gyan Wesley mondja: „Minden olyan kérdésben, mely nem a kereszténység gyökerére vonatkozik, a következőkhöz tartjuk magunkat: gondolkodni és gon­dolkodni hagyni.” A hermhuti pietisták közvetítésével került közelebbi kapcsolatba Luther ta­„Énnékem énekeim váltanak az te paran- csolatid, az én búdosásimnak helyén. " (A 119. zsoltár 54. verse a Vizsolyi Bibliából) A közel kilencven méter hosszúságú lundi dóm altemplomából indult el a menet június 24-én, a svéd evangéliku­sok nagy ünnepén, Keresztelő János születésnapján, majd a főbejárathoz érve visszafordult az oltár felé. A Szentléle­kért könyörgő, egyszerű négyszólamú ének végigjárta a román boltíveket, majd átalakulva, megszépülve érkezett a hívek füléhez. De bármilyen ünnepi és fenséges is volt ez a processziós ének, a másik alkalom még ezt is fölülmúlta. Egy kora reggeli órán zsoltáros istentisz­teletre, laudesre gyűltünk össze az al­templomban. A nyolcszáz éves falak kö­zött, a hatalmas dóm alatti kis kápolná­ban megrázó élményben volt részem. A teljes csendben, amelybe semmiféle kül­ső zaj nem hatolt be, a felhangzó zsoltá­rok, az imádságok és az énekek lelki kapcsolatot teremtettek azokkal az elő­deinkkel, akik évszázadokkal ezelőtt és az elmúlt századok alatt ugyanitt imád­koztak és énekeltek. Néhány percig átél­hettem a mennyei és a küzdő egyház kapcsolatát. Ez az élmény jut eszembe, amikor Schulek Tiborra, Tibor bácsira gondo­lok. És vele együtt azokra a „nagy öre­gekre” is emlékezem, akikkel a 70-es, 80-as években találkoztam, de akik ma már nincsenek közöttünk, s akik akarat­lanul is formálták, irányították életemet, így említem többek között a református énekeskönyv szerkesztőjét, Csomasz Tóth Kálmánt; a ciszterci szerzetes ze­netörténészt és népzenekutatót, Rajecz- ky Benjámint, valamint Jan Caplovicot, a pozsonyi evangélikus líceumi könyv­tár őrét, aki a Szlovákia területén megje­lent régi nyomtatványok bibliográfiáját John Wesley példája nításaival. Neki köszönheti azt a felis­merést is, hogy Isten kegyelmét nem ér­demelhetjük ki. Luthernek a Római le­vélhez írott kommentárjának előszavát hallva bizonyossá vált számára, hogy már jó ideje Isten szeretetének részese. Ez a belső meggyőződése - az időnként felmerülő kétségek ellenére - nemcsak hogy megmaradt, hanem további életé­nek mozgatórugójává is vált. E belső megtapasztalás felett érzett örömből táp­lálkozott az Úr iránti lelkesedése, vala­mint a többi ember sorsa iránti felelős­ségérzete. Isten kegyelméről tanított és prédi­kált. Úgy vélte, barátja, George White- field predestinációtana ellentétben áll az evangéliummal, amely egyetlen embert sem zár ki Isten mentő kegyelméből. Wesley teológiájának, illetve evangéli- zációs, etikus-szociális és szervezői munkájának alapköve lett az Isten min­dent átfogó szeretetéről szóló tanítás. Prédikáció a szabad ég alatt Wesleyt - aki korábban úgy tartotta, hogy csak a templomban lehet igét hir­detni - Whitefield hamar meggyőzte a szabad ég alatt tartott prédikáció fontos­ságáról. Egy addig ismeretlen módon kezdte el hirdetni Isten evangéliumát: „vándorprédikátorrá” lett, hogy minél több emberhez juthasson el az örömüze­állította össze. Otthonuk küszöbét átlép­ve különleges világba érkeztem. Mind­egyikük sajátos kapcsolatban állt a múlt­tal, mindegyikük a múlt értékeinek fel­dolgozásán munkálkodott. Mindegyi­küknek el kellett viselnie a félreállítás és a mellőztetés évtizedeit, s a megoldást mindnyájan másképpen találták meg. Általuk egy-egy szeletet ismertem meg a múltból, egy-egy olyan részletet, amely Schulek Tibor egy temetésen örök érvényű útmutatásaival a múltat a jövővel is összekötötte. Schulek Tiborral legelőször a 70-es évek végén találkoztam, amikor lehető­séget keresett arra, hogy a Krisztus feltá­madó énekről írt, frissen elkészült tanul­mányomat egy német liturgikus év­könyvben elhelyezze. Azután lassanként megismertem több évtizednyi munkás­ságát, melyből most egy kutatástörténe­ti leg is fontos fejezetet szeretnék ki­emelni. 1975-ben jelent meg a Magyar Tudo­mányos Akadémia Irodalomtudományi Intézete által szerkesztett Bibliotheca net. Mindenekelőtt a munkásokat szólí­totta meg, azt a réteget, amely a kialaku­lóban lévő ipari társadalmakban keletke­zett, és amelyet az egyház alig vagy egy­általán nem ért el. Volt olyan időszak, amikor reggel öt órától kezdve naponta ötször prédikált. Világos volt számára, hogy a szeretet Istenében való hit nem maradhat tétlen. Szegény embereket próbált meg elérni az Isten szeretetéről szóló hírrel, megkísé­relte tudatosítani bennük saját értékeiket és ráébreszteni őket arra, hogy felelős­séggel tartoznak magukért és másokért. A szegények szolgálata A gyökértelenné lett tömegek anyagi és emberi nyomorúságát nem lehetett nem észrevenni. A szeretet és az értelem pár­ba állítása Wesleynél oda vezetett, hogy a szegények megsegítésén nem csupán az alamizsnálkodást értette, hiszen az - bár a szükséget rövid ideig enyhíti - va­lójában nem változtat a meglévő körül­ményeken. Wesley ezért arra törekedett, hogy a problémát a gyökerénél ragadja meg. A fő gondot a szegények rezignált magatartásában, a hiányzó képzésben, a nem megfelelő orvosi ellátásban és ab­ban látta, hogy nem ismerték a higiéniai előírásokat. Igehirdetésein keresztül több embert is sikerült megnyernie a szociális problémák felszámolásáért ví­vott küzdelemnek. Wesley saját tapasztalataiból és meg­figyeléseiből kiindulva meg volt győ­ződve arról, hogy a magatartás megvál­tozásának az ember belsejéből kell fa­kadnia. A gondolkodásmód megváltozá­sa vezet el a megtéréshez. Biztos volt abban is, hogy sokkal bátrabban kellene Isten kegyelmére hagyatkoznunk. A bi­zalom csak növekszik, ha Krisztussal élünk, és az ő szellemisége egyre jobban és jobban áthat minket. Ha meg tudunk szabadulni az önmagunk miatti aggodal­maskodás csapdájából, akkor szabaddá válhatunk a rászorulók felé irányuló szolgálatra is. Összeállította: Gazdag Zsuzsanna Hungarica Antiqua sorozatban a váradi énekeskönyv (1566) fakszimile kiadása, melynek kísérő tanulmányát Schulek Ti­bor írta. Ezt a 16. századi énekeskönyvet annak idején igen fontosnak tartották, hi­szen a legrégibb, teljes épségben fennma­radt magyar nyelvű nyomtatott énekes­könyvünkről volt szó. Izgalmas és érde­kes tanulmányának függelékében Schu­lek Tibor felállította a 16. századi magyar nyelvű énekeskönyvek származási rend­jét, és egy táblázatban feltüntette a 117 ének kezdősorát és énekszerzőjét. Ide nemcsak a Váradon megjelent énekeket, hanem Huszár Gál 1574-ben nyomtatott énekeskönyvének és az 1593-ban Debre­cenben megjelent énekeskönyvnek az énekeit is beleillesztette. A rendelkezésre álló forrásokkal azonban nem elégedett meg. Egy 17. század eleji debreceni éne­keskönyv előszava szerint Huszár Gál már 1560-ban is kiadott egy ilyen művet. Schulek Tibor hitelt adott ennek az infor­mációnak, és kísérletet tett arra, hogy az említett táblázat utolsó oszlopában a nem ismert, első Huszár Gál-énekeskönyv tar­talmát rekonstruálja. Nagy örömére szol­gált, amikor a Stuttgartban később megta­lált, máig is egyetlen példányban fenn­maradt énekeskönyv nagyrészt igazolta feltevéseit. Schulek Tibor közel fél évszázadon keresztül foglalkozott az énekekkel: a zsoltárparafrázisokkal, a magyarított himnuszokkal, a dicséretekkel, s közü­lük jó néhányat közkinccsé tett a Dunán­túli énekeskönyvben. Mivel egyházunk­ban ő ismerte legalaposabban a 16-19. századi énekeskönyveket, ezért máig sajnálhatjuk, hogy a legújabb evangéli­kus énekeskönyv munkálataiban nem vehetett részt. Életének utolsó évtizedei­ben egyházpolitikai okok miatt nem tud­ta befejezni azt a szolgálatot, amelyre el­hívást és talentumot kapott. Ferenczi Ilona ISTENTISZTELETI REND Budapesten, 2004. február 29. I„ Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Horváth-Hegyi Olivér; de. 10. (német) Andreas Wellmer; de. 11. (úrv.) Bence Imre; du. 6. Keczkó Szilvia; II., Hűvösvölgyi út 193., Fébé de. 10. Zólyomi Mátyás; II., Modori u. 6. de. fél 11. Sztojanovics András; Pesthidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 10. Fodor Viktor; Csillag- hegy-Békásmegyer, III., Mező u. 12. de. 10. Görög Tibor; Óbuda. III., Dé­vai Bíró M. tér de. 10. Hokker Zsolt; Újpest, IV., Lebstück M. u. 36-38. de. 10. Solymár Péter Tamás; V, Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Cselovszky Ferenc; de. 11. (úrv.) Smidéliusz Gábor; du. 6. (orgonazenés) Geröfi Gyuláné; Vll„ Vá- 'mmmL’í rosligeti fasor 17. de 11. (úrv.) D. dr. Harmati Béla; du. 6. (ifjúsági) Mézes Zsolt; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Kertész Géza; Vili., Rákóczi út 57/a de. 10. (szlovák) Szpisák Attila; VIII., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; Vili., Vaj­da P. u. 33. de. 9. Smidéliusz András; IX., Gát utcai római katolikus templom de. 11. Szabó Julianna; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. (úrv.) Smidéliusz András; Kere­pesi út 69. de. 8. (úrv.) Tamásy Tamásné; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Blázy Árpád; de. 11. (úrv.) Blázy Árpád; du. 6. Joób Máté; XI., Németvölgyi út 138. de. 9. Joób Máté; XI., Magyar tudósok krt. 3. (Egyetemi Lelkészség) du. 6. (úrv.) Lénárt Viktor; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. Bence Imre; Budahegyvidék, XII., Kék Golyó u. 17. de. 10. (úrv.) Bácskai Károly; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. Kendeh György; XIII., Frangepán u. 43. de. fél 9. Kendeh György; Zugló, XIV, Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Tamásy Tamásné; Gyarmat u. 14. de. fél 10. Tamásy Tamásné; Pestújhely, XV, Templom tér de. 10. Kendeh K. Péter; Rákospalota, XV, Juhos utca 28. (kistemplom) de. 10. Bátovszky Gábor; Rákosszentmihály, XVI., Hősök tere 11. de. 10. (úrv.) Börönte Márta; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fél 11. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoscsaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. Eszlényi Ákos; Rákoshegy, Tessedik tér de. 9. Kosa László; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. Marschalkó Gyula; Rákosliget, XVII., Gőzön Gy. u. de. 11. Eszlényi Ákos; Pestszentlőrinc, XVIII., Kossuth tér 3. de. 10. Győri Gábor; Pestszentimre, XVIII., Rá­kóczi út 83. (ref. templom) de. 8. Győri Gábor; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. Széli Bulcsú; XIX., Hungária út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Győri János Sámuel; Csepel, XXL, Deák tér de. fél 11. Zólyomi Mátyás; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 10. Solymár Gábor; Budaörs, Szabadság út 75. de. 10. Endrefly Géza. INVOCAVIT (BÖJT 1.) VASÁRNAPJÁN a liturgikus szín: lila. A vasárnap lekciója: Mt 4,1-11; az igehirdetés alapigéje: IJn 3,5-8. HETI ÉNEKEK: 75, 275. „Erős vár a mi Istenünk” címmel evangélikus félórát közvetít a Magyar Rádió a Kossuth adó hullámhosszán 2004. március 1-jén, hétfőn 13.30-kor. Evangélikus istentiszteletet közvetít a Magyar Rádió a Kossuth adó hullámhosszán 2004. február 29-én, Invocavit (böjt 1.) vasárnapján 10.04-kor a szolnoki evangélikus templomból. Igét hirdet: Győri Péter Benjámin lelkész. Összeállította: Tóth-Szöllős Mihály SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM Megelevenedő emlékek Hittel és szívvel

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom