Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-11-09 / 45. szám
Az idegen „ Minek jöttél ide minket zavarni? " (Dosztojevszkij: Karamazov testvérek, a nagy inkvizítor) Reformáció ünnepe volt. A kezdőének utolsó versét énekelte a gyülekezet. A lelkész éppen fel akart állni, hogy az oltár elé lépjen. Ekkor nyílt az ajtó, és egy nem éppen istentisztelethez illően öltözött, viharvert ruházatú idegen lépett a templomba. A sorok között lassan lépdelve egészen elörement az oltárig, és szembefordult a gyülekezettel. Nem szólt egyetlen szót sem, csak körülhordozta szelíd, barátságos tekintetét. Elhallgatott az orgona és az ének, feszült csend ülte meg a templomot, az emberek csodálkozó szemekkel hol a lelkészre, hol az idegenre néztek. A lelkész legyőzve pillanatnyi zavarát, felállt, és a jövevényhez lépett:- Bocsásson meg, jóember, de ez itt egy istentisztelet. Kérem, ne keltsen feltűnést, üljön be valamelyik padba, és viselkedjék úgy, mint a többi rendes ember! De az idegen nem mozdult, és nem is válaszolt. A lelkész tett még néhány udvarias kísérletet, hogy emberünket jobb belátásra bírja, ám eredménytelen maradt minden próbálkozás. Az ember csak állt és hallgatott. Ekkor a lelkész leszólított a karzatról két presbitert, a férfiak közrefogták az idegent. Nem durván, de az alkarjánál és felkarjánál határozott mozdulattal megragadva, a lelkész kíséretében kivezették őt a templomból, és becsukták utána az ajtót. (A biztonság kedvéért a két presbiter végig az ajtónál maradt.) Visszatérve a lelkész kényszeredett mosollyal az arcán elnézést kért a gyülekezettől a történtekért, és az istentisztelet immáron zavartalanul folytatódhatott tovább. Máté evangéliumából volt aznap a prédikáció alapigéje, a gonosz szőlőmunkások példázata, akik a gazda hozzájuk küldött fiát megölik, és kidobják a szőlőből. Nagyon szép beszédet tartott a lelkész, a szőlőből kidobott és meggyilkolt fiú sorsából kiindulva Jézusról beszélt, aki az övéihez jött, de az övéi nem fogadták be őt, és a város falain kívül megfeszítették. A mondanivaló ezt követően a lutheri reformáció méltatásán át egészen napjainkig ívelt, és Jézus befogadására biztatott. Találó példák, kristálytiszta, szépen felépített gondolatmenet jellemezte a prédikációt. Az istentisztelet végén a kézfogásnál többen megfogalmazták elismerésüket. Váljék üdvösségükre - mondta szerényen a lelkész, mint mindig, amikor dicséretet kapott. Este, felesége kérdésére, hogy milyen is volt az istentisztelet, a jól végzett munkától fáradtan csak ennyit válaszolt: az elején volt egy kis gond, de aztán simán ment minden. Németh Zoltán Az imádkozó ember „Akkor és ott” nagyon fájt, hogy magyarul hangzott el: „Megtiltom, hogy az Isten nevét a szájára vegye!” Ez jutott eszembe, amikor az első kétszavas orosz mondatot megértettem: „Boga nyet”, Isten nincsen, aztán természetesnek vettem meggyőződésüket. Ez engem nem befolyásolt hitemben. A barakk leghátsó, emeletes priccsén - ahogy én neveztem, a deszkaváramon - ültem törökülésben, ölemben összetett két kezemmel. Innen, a deszka várról beláttam az egész barakkot. Láttam, hogy felém mutogatnak. Egyedül voltam magyar a barakkban. Mint később megtudtam, ez azért volt, hogy meg ne „fertőzzem” a sorstársaimat. Pár évnek el kellett telnie, mire elhangozhatott: „Sándor nem lop, nem hazudik, nem verekszik.” Ez a három volt szükséges ahhoz, hogy valami tiszteletféle nyilvánuljon meg irántam. Még élt a „keleti isten”, amikor a brigádvezető megkérdezte tőlem: „Sándor, te imádkozol, mondjad, szoktál-e imádkozni Sztálinért? És mit kérsz a te Istenedtől, mit adjon Sztálinnak?” A brigádvezető odaszólította a brigádot, hogy hallgassák meg, mit imádkozik a magyar Sándor Sztálinért. Sorstársaimnak csak úgy égett a szemük, el nem tudták képzelni, mi lesz a felelet. „Azt kérem az én Istenemtől, hogy Sztálint változtassa vissza emberré, aztán engem, titeket, mindenkit engedjen haza!” - mondtam. A brigádvezető szinte szégyenlősen hajtotta le fejét. Bizonyára egészen más feleletet várt. Aztán hangosan azt mondta: „Vöt csilávék!” íme, az ember, ahogyan Pilátus mondta. Ettől kezdődően soha senki nem nyúlt hozzám, és segítettek, ha nehéz munka állt előttem. De hogyan jön ide az „ember” kifejezés? Dr. Szép Gáspár, az állatorvosi főiskola tanársegédje magyar védőt kért az ezredestől a főtárgyalás előtt. „Kutyának nem jár védő” - hangzott a felelet. Akkor értettem meg, miért szerepelt az első kifejezések között ez a szó: kutya. Nem néztek bennünket embernek. Aztán „istenük” elmúlásakor széthullott minden, búcsúzóul kimondták, ami előbb bűn volt: „Sándor! Boga jeszty.” „Sándor! Van Isten - vidd el mindenhová!” Böröcz Sándor (Kisalföld, 2003. október 21.) HETI ÚTRAVALÓ íme, most van a kegyelem ideje! íme, most van az üdvösség napja! (2Kor 6,2b) A Szentháromság ünnepe utáni 21. héten az Útmutató reggeli igéi mind az Újszövetségből valók, s közös kulcsgondolatuk Jézus második eljövetelének ideje, az Emberfia napja, az ő órája. Csodálatosan egybecsengenek ezek a bibliai részek. Vegyük komolyan vezérigénk figyelmeztetését, mert Isten országa Jézusban közöttünk van, s azért tart még a kegyelem ideje, hogy már itt Isten országának gyermekei legyünk. De az ő napján eljön az Emberfia, és akkor nyilvánvalóvá lesz mindenki számára, hogy „ Krisztus azért halt meg és azért kelt életre, hogy mind a holtakon, mind az élőkön uralkodjék" (Róm 14,9). Szabad a november 10-én éppen 520 éve született reformátorunkra úgy emlékeznünk, mint akinek a szívében százszoros termést hozott az Isten igéje. Luther Márton életében is beteljesedtek Jézus szavai: „helytartók és királyok elé állítanak énértem (...), ami megadatik nektek abban az órában, azt mondjátok, mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szentlélek” (Mk 13,9.11). Névnapján, kedden emlékezzünk a wormsi birodalmi gyűlésen mondott szavaira is: „Ezért nem akarok semmit sem visszavonni, mert a lelkiismeret ellen tenni nem lehet... Isten segítsen meg engem! Ámen.” A Zsidókhoz írt levél figyelmeztetése azért szól hozzánk, hogy kegyelemmel erősödjön meg a szívünk: „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről (...), és kövessétek hitüket. Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. ” (Zsid 13,7.8) O az örök Vagyok! S ha mi megmaradunk a Fiúban és az Atyában, miénk az ígéret is: az örök élet! „ Gyermekeim, itt az utolsó óra ” - hangzik felénk János apostol intése (ÍJn 2,18). „Ennyire nem tudtatok virrasztóm velem egy órát sem? Virrasszatok és imádkozzatok!" (Mt 26,40b-41) - mondta Jézus a tanítványoknak, akiket így is figyelmeztetett: „Azt a napot viszont, vagy azt az órát senki sem tudja, sem az angyalok az égben, sem a Fiú, hanem csak az Atya. Vigyázzatok, legyetek ébren, mert nem tudjátok, mikor jön el az az idő!” (Mk 13,32-33) Jézus ezt nekünk is mondja; most az ismert ének régi szövegével: „Vigyázzatok, azt kiáltják Az őrállók, s zengjen imádság. Sión, közéig a nagy király!” (EÉ 493,1) Garai András Evangélikus Élet 2003. NOVEMBER 9. 9. oldal Sír vagy gödör? Két hónap, kilenc evangélikus halott, nulla egyházi temetés - ezekkel a megdöbbentő számokkal találkoztam szolgálatom kezdetén Magyarország egyik nagyvárosában. Hetekkel korábban megvoltak a polgári temetések, evangélikus hittestvéreim nevét csak a beérkezett számlákon látom. A sírjukon lassan elszáradt a virág, s a család még mindig nem tartotta fontosnak, hogy legalább egy rövid imádságra betérjen a templomba. Eddig egyetlen ember keresett meg, hogy el szeretné temettetni édesapját, róla viszont hamar kiderült, hogy csaló, és csupán pénzt akart kicsikarni tőlem. Miért e közöny az egyház iránt? Rengeteg oka van, hadd emeljek most ki egyet. Gyakorlati teológiából minden lelkész megtanulta, hogy egy sírnál nem szabad az érzelmekkel játszani. Mindannyian tudjuk, mennyire egyszerű könnyet csalni a gyászolók szemébe, csak emlegetni kell az elhunyt kedves mosolyát vagy az utána maradt pótolhatatlan űrt. A mi célunk nem ez! Nem a halottat dicsérjük, hanem a feltámadás reménységéről és a vigasztaló Istenről prédikálunk a gyászolóknak. Nem így a polgári temetésen! Ott pénzért „valóban szépen beszélnek” a gyászolók kedve szerint. Isten dicsőítése helyett az elhunyt dicsőítése folyik. Vigasztaló imádságok helyett üres emberi szólamok szállnak az ég felé, mert az emberek úgy gondolják, hogy erre van szükségük. Oppenheimer, a híres fizikus egyik könyvében azt kereste, hogyan lehet új világot, új rendet alkotni az emberek között. Ekképp vélekedett: „Segítsen ebben a tudós és a művész, ez a két ember, mert a rejtélyek határán mozog. ” A lelkészről nem beszélt, mert úgy látta, hogy neki már nincs mondanivalója az új életet kereső embernek. A gyászolók is úgy vélik, hogy a sír mellett sincs mit mondania a lelkészeknek, ott is vannak náluk „profibbak”. Sokak számára a lelkész nem jelent mást, mint szép diszletet egy templomi esküvőnél. Talán oda még elmennek, de mit keresne a pap egy sírnál? Hadd kérdezzem most én lelkészként: Mit keres a sírnál a tudós, a művész vagy a fizetett szónok? A tudós elmagyarázza a halál biológiáját, a költő pedig verset ír az elmúlásról, amelyet a temetőben elmond egy alkalmazott. És? Kit fog ez megvigasztalni? Ki kap erőt attól, ha tudja, hogyan halnak el a sejtek, ki merít erőt abból, hogy egy nagy költő szépet írt a halálról? A valódi és a lelki gödör szélén megállva és a mélybe letekintve csak a kiutasított és elküldött lelkész tud vigasztaló szavakat mondani! Nem magától, hanem azért, mert vele van Valaki, aki legyőzte a halált. A lelkész messzebb tud látni, mert messzebb lát a prédikációjában megszólaló, vigasztaló Isten, aki egykor életet lehelhet az elszáradt csontokba. Meggyőződésem, hogy a halál Isten nélkül elviselhetetlen. A gyászoló elképesztő mélységbe zuhan, ha elvesztett valakit, akit tényleg szeretett. Rászakad a „soha többé” rettenetes érzése, s ebből nagyon nehéz kitömi, marad „az idő mindent megold” olcsó optimizmusa. A halál a keresztény ember számára is rettenetes valóság, szívbe markoló fájdalom, de tudjuk, hogy nem mindennek a végét jelenti az elhunyt életében, hanem valami újnak a kezdetét. Tudjuk, hogy szerettünk nem eltűnt a semmiben, hanem előrement a szerető Istenhez. S ez az egyetlen evangélium, amely megvigasztalhatja a gyászolókat. Nemrégiben egy kedves katolikus plébános barátommal beszélgettem az egyházi temetésekről, s ő válaszként elmesélt egy történetet: „Kint voltam a temetőben, és beszédbe elegyedtem a sírásóval Azt mondta nekem: Kolléga úr - így hívott minden lelkészt -, akit nem pap temet, annak gödre van, és nem sírja. ” Sír vagy gödör? Az elhunytnak talán mindegy, hogy minek hívjuk, de azoknak egyáltalán nem, akik elküldik a temetésről a lelkészt. Ha a sír mellett nem szólal meg Isten szava, lassabban gyógyulnak a sebek, nehezebb a megnyugvás, és lemondunk az egyetlen vigasztaló segítségről. Deák László ISTENFÉLELEM „Istent féljük és szeressük” - cseng vissza bennem 60 év távlatából a Tízparancsolat Kis káté-beli magyarázatának bevezető mondata. Valószínűleg nem volt előttünk teljesen világos, amit skandáltunk, de talán felnőttként sem haszontalan időtöltés elgondolkodni e szó jelentése fölött: istenfélelem. Valamikor régen félreérthetetlen lehetett a tartalma, ám azóta meglehetősen elhalványult. A Bibliából tudjuk, hogy a szeretet kiűzi a félelmet. Akkor hát? Hogyan féljük azt, akit szeretünk? Rögtön éreznünk kell, hogy itt nem arról a bénító érzésről van szó, amit csak a szeretet képes kiűzni. Valakitől félni és valakit félni nem ugyanaz. Éppen ezért jó tisztázni önmagunk előtt, hogy a kérdéses kifejezés nem a félelemmel, hanem a tisztelettel rokon. Lassan azonban ennek a szónak a jelentése is homályba vész. Szeretni még csak szeretünk valahogy, de vajon tiszteljük is, akit szeretünk? Napjainkban nagyon aktuális kérdés ez. Talán most mégse emberi vonatkozásainál időzzünk, hogy például tiszteli-e a szülőt a gyermek, az idős embert a fiatal, a gyermeket a szülő stb. Maradjunk inkább a kiindulópontnál: Istent féljük - azaz tiszteljük-e? Vagy szeretjük-e egyáltalán? „Hogyan szeretheti az ember az Istent, akit nem lát, ha nem szereti felebarátját, akit lát? ” - olvassuk az Igében (1 Jn 4,20), és ebben a megállapításban az első kérdésre is ott van a válasz. Hogyan tisztelheti az ember Istent, ha felebarátját sem tiszteli? Ha nemcsak hogy átnéz fölötte, de meg is tapossa sértett hiúságában, vagy ha az útjában áll. Hogyan félheti Istent az, aki ugyan a csillagot is lehozná az égről a gyermekének, de arról hallani sem akar, hogy a gyermekben is tisztelni kell az embert. Nem bánhatunk vele sem kényünk-kedvünk szerint, nem tarthatjuk tulajdonunknak, nem erőltethetjük rá elképzeléseinket, megfellebbezhetetlen akaratunkat. Ha Istent féljük, akkor a tőle kapott életet is tisztelnünk kell, a magunkét éppúgy, mint a másokét. A magunkéval sincs jogunk könnyelműen bánni, különféle módon pusztítani, tönkretenni. Erre is kapunk eligazítást a Szentírásban: „Nem a magatokéi vagytok. ” (lKor 6,19) Tisztelet nélkül nem lehet (jól) szeretni. Mi rejlik tehát az istenfélelemben? Az, hogy féljek megbántani őt. Bántani sokféleképpen lehet: kimondott vagy ki nem mondott szóval, elkövetett vagy meg nem tett cselekedettel. Féljek megszomorítani őt. Könnyelműen vett bűnökkel semmibe venni az értem legkedvesebbjét odaáldozó szeretetét. Féljek a magam útján járni, mely tőle elfelé vezet. És Jéljek haragot, ellenséges indulatot, engesztelhetetlenséget megtűrni a szívemben a másik ember iránt, hiszen tudom, hogy ő megosztott szívben nem lakik. Legyek tisztában azzal, hogy amivel Jézust bántom, azzal a saját életemet is mérgezem. így még a „félelem” szó is belefér az értelmezésbe. Vagy más szóval: tiszteljem meg Istent azzal, hogy komolyan veszem őt életem minden vonatkozásában. A tisztelet és a szeretet bizony szorosan összetartozik. Hiába érzünk szeretetet valaki iránt, ha nem tiszteljük másságát, ha benne magunkat szeretjük. Ez a fajta szeretet arról ismerhető fel, hogy uralkodni, birtokolni akar. Tisztelet nélkül olykor csak gyötri a másikat. Nem engedi benne kibontakozni az egyedit, és ha tartós ellenállásra talál, könnyen átcsap gyűlöletbe. A Jézustól tanulható szeretet nem ilyen. Ő tisztelte a halászban, a vámszedőben, a bűnös asszonyban az Isten képére és hasonlatosságára teremtett embert. Nem tisztelte viszont pusztán a rangot, a magas méltóságot. „Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel. ” (Lk 1,52) Csak az alázatos szívű ember tudja félni Istent és tisztelni a másik embert. (Az alázat szavunk is félreérthető. Van, aki elvtelensé- get, megalkuvást, szolgalelküséget hall ki belőle. Jézusra figyelve lehetetlen az ilyen értelmezés. Az alázatos szívüségnek serrtmi köze az alázatoskodáshoz. „ Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok ” - bátorít minket, ígéretet is fűzve a biztatáshoz: „és megnyugvást találtok lelketeknek”.) Mire lenne nagyobb szükségünk ebben a zaklatott, nyugtalan világban? Féld az Urat - tiszteld atyádat és anyádat! Ugyanannak a tartalomnak isteni, illetve emberi vetülete. Mindkét változat magában foglalja a szeretet fogalmát. Akit igazán szeretünk, azt féljük, tiszteljük. Nem akarunk fölébe nőni, nem akarjuk őt kisajátítani, sem kívánságaink teljesítőjévé degradálni. Urunk, kérünk, taníts minket tiszteletre irántad és egymás iránt, hogy tisztulhasson a szeretetünk. Taníts meg rá, hogyan féljünk téged, hogy ne kelljen majd félnünk tőled, amikor megállunk előtted ama napon. Szántó Vilmosné Fotó: Bottá Df.nf.s
