Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-09-28 / 39. szám
8. oldal 2003. SZEPTEMBER 28. Evangélikus Elet evél&levé evél&evél&levél&evél&levél Tisztelt Főszerkesztő Úr! A nyári konferenciák és hiterősítő találkozások érlelték meg bennem, hogy két rovathoz hozzászóljak, megfigyeléseimet megosztva Önnel. Egyesületünk, az Evangélikus Kül- missziói Egyesület célkitűzéseihez is hozzátartozik, hogy biztassa a gyülekezetek felelős tagjait imaközösségek alakítására. Szükséges, hogy minél többen vigyék Isten elé egyházunk, iskoláink, szeretetintézményeink, az itthon és külföldön végzett missziói munka, valamint a szolgálatban álló lelkészek, presbiterek, felelős egyházi személyek ügyét. Az Oratio Oecumenica rovat - mely minden héten megjelenik - nagyon alkalmas arra, hogy ne csak az oltár elől hangozzon el vasárnaponként, hanem használata kibővíthető, például a pesterzsébeti gyülekezet imaközösségében gyakorolt módon. Hiszen olyan sokan nem tudnak vagy nem mernek saját szavaikkal Istenhez fordulni, vagy méltatlannak érzik fogalmazási készségüket az imádságra. Mi a pesterzsébeti nyugdíjaskor Dorkász imaközösségében hétfőnként kezünkbe vesz- szük az Evangélikus Eletet, és részekre bontva, bekezdésenként más-más olvassa az imádságot. Ezért is örülünk annak, amikor egy-egy gondolatot az a közös óhaj szakítja meg: Urunk, hallgass meg minket! Ezután azok, akik még szeretnének, imádkoznak a saját szavaikkal is. A másik megfigyelésem a Liturgikus Sarokkal kapcsolatos. Az egyik bibliakörben természetesen az új liturgiái elképzelések is szóba kerültek. Sokan hivatkoznak manapság a lutheri hagyományokra, a szlovák gyakorlatra, de nemigen tudjuk, hogy a reformáció után milyen volt a magyar gyakorlat, akkor, amikor még a lutheri tanok szerint alakították ki az istentisztelet rendjét, s nem hatottak rá a kálvini egyszerűsítő törekvések. „Az istentisztelet története” című cikksorozatnak azért is örültem, mert remény van rá, hogy erre a kérdésre is sor kerül benne. Köszönöm, hogy időt szakított levelem elolvasására. Munkájukra továbbra is Isten áldását kéri: Bencze Imréné (Budapest) Száz százalék = teljes szívvel szolgálni az Úrnak! A Heti útravalóban olvasható mondatok kizárólag az aznap reggeli ige mondanivalójára vonatkoznak a heti ige fényében, s feltételezik azok előzetes áttanulmányozását (az esetleges félreértések elkerülése érdekében). Természetesen nem lehet félszívvel (a számok nyelvén kifejezve: 50%-os teljesítménnyel) szolgálni Istennek! A kapott és ránk bízott „sokból” csak a teljes (azaz 100%-os) szívvel-lélekkel végzett szolgálat során lehet „többet” elérni a számonkérés napjára (lásd: 5Móz 10,12b; 1 Sám 12,20b). Tehát mindezek alapján az öt és a két talentumot kapott szolga szolgálatának „eredménye” - a plusz öt, illetve a plusz két talentum - 100%-os teljesítménynek minősíthető, szemben az egy talentumot kapott szolga „magyarázatával”, ezért ők bemehettek uruk ünnepi lakomájára. A szerző szándéka szerint „csak” eny- nyit jelentett a 100%-os teljesítményről szóló, félreértésre okot adó mondat. Sajnos a tömör megfogalmazásra irányuló törekvés miatt ezt ott nem fejthette így ki. Salamon bölcs és igazságos ítélete volt a másnap reggeli ige, s az előzőhöz hasonlóan „csak” erre vonatkozott ez a félmondatnyi megjegyzés: „hogy ő jól hasznosította a kapott talentumát, bölcs és értelmes szívét”. Tehát nem Salamon teljes életet és szolgálatát minősítette ez a kijelentés, amit így talán kétkedés nélkül el lehet fogadni. A Szentháromság ünnepe utáni 9. hétnek (a szolgálat minősítéséről tanitó) reggeli igéi között ugyan nem szerepelt, de természetesen 100%-ban elfogadom, és boldogan vallom én is: „Hit által igazul meg az ember, a törvény cselekvésétől függetlenül. " (Róm 3,28) S azt is leírhattam e lap hasábjain a konfirmációi évfordulós megemlékezésemben, hogy „minden kegyelem az életemben”. Mindez egy egész életre szóló útravaló számomra a teljes szívvel való szolgálathoz. Garai András (Nyíregyháza) Ha kerületünkben a felügyelő úr beígért elutasítása miatt nem lesz lehetőség bírósági eljárásra, és netán a többség (ami akár egyetlen emberen is múlhat) egyfajta rosszul értelmezett tisztelet vagy netán állásféltés miatt nem mer a törvényszegést kimondok oldalára állni - nos, az ilyen esetekben évekig tartó törvénysértő gyakorlat maradhat következmények nélkül. Természetesen fordított helyzet is előállhat, amikor a - bármilyen arányú - többség mondvacsinált okokból vagy csupán unszimpátiából, lelkészét „megunva” számolja fel annak és családjának egzisztenciáját, és önkényesen dönt sorsáról. Megteheti ezt, mondván: közegyházi és gyülekezeti érdek, hogy menjen el az a lelkész, akit a többség nem akar tovább a gyülekezetben. Véleményem szerint amikor konkrét szabályszegés vagy törvénysértés merül fel, akkor továbbra is „bíróságosdit” kell .játszani”, azért, hogy a felhozott „vádak” megalapozottságát - ha szükséges, akár másodfokú eljárás keretében is - korrekt bizonyítási eljárás keretében, esetleg szakértők bevonásával tisztázni lehessen. Az eljárások lassúságán és különösen az ítéletek végrehajthatatlanságán - ami valóban óriási probléma - pedig bizonyára lehet mással is (törvénymódosítás, központosított lelkészi fizetés bevezetése stb.) változtatni, mint azzal, hogy a bíróságok helyett - a szükséges jogi tudással esetenként egyáltalán nem rendelkező - presbitériumokra hárítjuk a döntés felelősségét. Azzal viszont magam is teljesen egyetértek, hogy az ilyen helyzetek legjobb megoldása a megelőzés, a gondtalan és szándékos vétkek keresztény módon történő belátása és helyrehozatalának megkísérlése, a törvényes gyakorlat visszaállítása, akár az új kerületi elnökség testvéri közreműködésével és segítségével. Urunk áldását kérve a felügyelő úr és elnöktársa szolgálatára, tisztelettel: Miké László (Szarvas) Olvasói levél Az Evangélikus Elet 2003. szeptember 14-i számában lévő, a vasárnapi igeszakaszhoz írt gondolatsor egy hatásos képpel kezdődik: hajléktalan fekszik a lelkészi hivatal kapujában. Találó kép. Prédikációban, publikációban egyaránt megállja a helyét. Feladata pedig a cikkben az, hogy illusztrálja a jakabi mondatot: a hit cselekedetek nélkül halott. Nagyszerű, mert életszerű a kép, ám életveszélyes az összekapcsolás. Azt jelzi ugyanis, hogy no lám, itt egy „hívő” pap, aki elnézi, hogy embertársa így éljen a közvetlen környezetében. Csakhogy a kép állóképszerű még akkor is, ha a cikk írója maga is jelzi, senki nem mozdulatlan, hosszú út vezetett el odáig, hogy ez megtörténhetett. A kép ugyanis nem tartalmazza, sőt nem is sejteti, hogy talán pont azért fekszik a hajléktalan ott és nem másutt, mert itt időnként kap egy-egy szendvicset, egy kis pénzt, és legalább nem uszítják rá a zsarukat. A képből hiányzik a lelkész állandó feszültsége, aki látja az önmagát újjátermelő nyomort, amellyel szemben ő tehetetlen. A képben nincs benne a lelkész frusztrációja sem, aki érzi, rajta kérik számon, hogy minden eléje kerülő elveszett, hajléktalan ember életét, sorsát megoldja - amellett, hogy tanít, missziónál, megáll sír mellett és bölcsőnél, együtt örül az örülőkkel, és sír a sírókkal, prédikál, és mellesleg megpróbál saját családjában is teljes értékű apa és férj lenni. És ha nem vállalja föl, mert nem tudja fölvállalni minden elesettnek a sorsát, bármikor le lehet sújtani rá Jakab mondatával: a hit cselekedet nélkül halott. Persze most túlzók, s valószínűleg a cikkíró sem erre gondolt. Csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy veszélyes egy-egy hatásosnak tűnő képet úgy használni, hogy közben nem gondolunk mögé, nem látjuk a szereplők életét, a tettek és jelenségek mögött megbújó emberi sorsokat. Jó, ha egy kép hatásos, még jobb, ha valós, de nem elég: igaznak is kell lennie. (Teljes név és cím a szerkesztőségben) Egy székfoglaló margójára Nagyon tetszett Szemerei Zoltán közhelyektől mentes, határozottságot és tettrekészséget sugárzó székfoglaló beszéde. Mégis, őszintén szólva megdöbbentett a székfoglalójában elhangzott egyik ígérete, mely szerint felügyelőként „semmilyen egyházi bíróságokhoz történő folyamodványt nem fog támogatni”. A felügyelő úr e kijelentését a bírósági eljárások lassúságával és súlyos bírósági ítéleteik végrehajthatatlanságával indokolta, majd utalt arra, hogy a „bíróságosdi” helyett a presbitérium többsége döntsön, és ezt a kisebbség fogadja el. Aki presbiterként átélt már egy, a presbitérium és a lelkész között zajló komolyabb vitát, tudja, hogy milyen nyomorúságot jelent egy presbitérium számára többségre és kisebbségre szakadni. Egy olyan gyakorlat kialakítása, amely problémák esetén arra „ösztönzi” a presbitereket, hogy ki-ki döntse el, kiknek az oldalára áll, rendkívül rossz megoldásnak tűnik számomra. Ilyenkor elkezdődik egyfajta számolgatás, hogy ki kinek az oldalán áll, melyik tábor kire számíthat, netán ki mivel befolyásolható, kit hogyan lehet meggyőzni stb. Ráadásul abban a presbitériumban, ahol a presbiterek jelentős része egyházi alkalmazott - vagyis a gyakorlatban anyagilag is függ a lelkésztől -, erősen megkérdőjelezhető ennek a megoldásnak a létjogosultsága, hiszen a mai munkanélküliségi mutatók mellett aligha várható el egy alkalmazottól, hogy szembe merjen fordulni a munkaadójával. Ráadásul a lelkészeknek ezt követően célszerű lesz olyan presbiterek megválasztását kezdeményezniük, akikre „nehéz helyzetben” számíthatnak, akik mindenáron, mindenben kitartanak mellettük. Tegyük fel, hogy egy lelkész (hiszen ő is „emberből van”, megtévedhet) súlyos törvényszegések sorát követi el, ami ellen néhány presbiter megpróbál tenni valamit, eredmény nélkül. N égy évvel ezelőtt, 1999 szeptemberében helyezett Harmati Béla püspök Váraljára, hogy Nagymányok-Váralja-Máza-Izmény- Györe gyülekezeteiben kezdjem meg segédlelkészként szolgálatomat. Német ajkú, kicsiny társgyülekezet a miénk, a történelem viharai erősen megtépázták az utóbbi fél évszázadban: Andorka Árpád egyházmegyei felügyelőnk elmondása szerint a kitelepítés során ötödére csökkent az evangélikusok létszáma, s még azután is feleződött. így ma „papíron” 280 lélek tartozik hozzánk, ebből mintegy 200-an Nagymányok és Váralja gyülekezeteibe járnak. Ám, mint tudjuk: Isten országában a, legnagyobb szám az egy - bár a megmaradásért küzdünk, és néha elfogy az erőnk, mégsem csüggedünk, hiszen megtartó Urunk van. Az elmúlt négy év közös tapasztalatai végül odáig vezettek, hogy miután decemberben lelkészvizsgát tettem, szóba került az iktatás kérdése. Ránk jellemző módon azonban előbb még „lebonyolítottunk” néhány rendezvényt (kirándulós istentisztelet a parkerdőben, gyermeknap, hittantábor, zenés nyári este), így az „ünnepélyes aktus” mindig halasztódott. Talán a legnagyobb kerékkötője én voltam a dolognak: mindig fontosabbnak éreztem az aktuális feladatokat, s azt gondoltam: iktatás ide vagy oda, ugyanazt, ugyanúgy fogom tenni ezután is, bár ez valóban szép ünnep lesz, amikor örömmel telik meg a szív. Kicsinyhitű voltam, Isten sokkal többet gondolt el annál, mint amit remélni mertem. Miután presbiteri gyűlések és közgyűlések sorozata után törvénytisztelő és törvénykövető gyülekezetként célegyenesbe értünk: megválasztott lelkész lettem. Ekkor - nem kis erőpróba ez a presbitériumnak! - újabb tanácskozások következtek, külön is, együtt is, s hosszas tépelődés után döntöttünk a Iktatás ahogy az iktatott lelkész látta... (Szubjektív beszámoló) helyszínről, időpontról, tennivalókról. Viszonylag hamar felmértük, hogy az előttünk álló három hét némiképp szűkös lesz, így sietve nekiláttunk a tennivalóknak: meghívók elkészítése, postázás, templom- és parókiacsinosítás, asztalok, padok kölcsönzése, eső esetére sátorfelkutatás, a menü összeállítása, hozzávalók összegyűjtése, orgona ide- hozatala - sok szervezést és áldozatot követelt mindez a kis gyülekezettől. Én egy kis füzetben az istentiszteleti rend összeállítását terveztem - mivel kevés lett volna az énekeskönyvünk s bár a számítógép és a fénymásoló sztrájkolni kezdett, végül ez is elkészült időre. Péntek este volt: minden előkészítve, már csak a szendvicskészítés, terítés maradt másnap reggelre. Az ifjúság is bú- csúzkodóban, csupán a hirdetőtáblára készítettünk egy kis tablót köszöntésképpen. Megígértem presbitereimnek, én is ágyba vonulok kilencre, igyekeznem kellett. És akkor egy-egy kis cetlit fedeztem fel az irodában, az íróasztalomon, a párnámon és a fürdőszobában: ifis leánykám apró figyelmességei és jókívánságai voltak. Ez volt az a pillanat, amikor kapizsgálni kezdtem, miről is szól ez az egész iktatás. Szemem előtt felvillantak a jól ismert arcok, akik valahogy még közelebb kerültek hozzám e néhány nap alatt. Ok azok, akiket rám bízott az Isten, hogy az Élet beszédét hirdessem nekik. Elérkezett szeptember 20-a, az ünnep reggele, jöttek az asszonyok szendvicseket készíteni, teríteni, virágdíszeket elhelyezni. Olyan hangulata volt ennek a sürgés-forgásnak, mint egy igazi falusi lakodalomnak. Majd érkezni kezdtek a kollégák, és talán az volt a szemükben: osztozunk örömödben, mert tudjuk, mit érzel, mi is részesei voltunk már ennek. S jöttek a rokonok és barátok, akik mindig kicsit megilletődnek, ha Luther-ka- bátban látnak, de a régi szeretettel közeledtek felém. Rövid egyeztetést követően közös imádsággal indultunk a templomba. Különös érzés fogott el: bár már láttam megtelni a templomunkat, most mégis más volt az arcokon - ugyanaz a szeretettel teli öröm, ami engem is eltöltött előző este. Együtt voltunk, egy húron pendültünk: ünneplő gyülekezet és választott lelkész. Kevés az emberi szó annak leírására, amit éreztem, ám Jézus szava elegendő: „úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket” (Jn 15,12). Ezen az ünnepen betöltöttük Jézus parancsolatát. A liturgia segített „felemelni szívünket az Úrhoz”, az áldások és a Confirma valóban megerősített. Az istentiszteletet követő közgyűlés nehéz pillanatai voltak azok, amikor idős lelkészem, Balikó Zoltán szüleim tragikus haláláról emlékezett meg, úgy, mint aki nemcsak eskette, de el is temette őket. Isten azonban erőt adott nekünk, és csodálatos nagymamám nemcsak felnőttkoromig, de mindmáig körbevesz (nevelő) szeretetével. A közgyűlést követően a templomajtóban szinte tapintható volt a felém áradó szeretet, és ekkor jutottam el teljességében arra a gondolatra: megérkeztem. Megható arra gondolni, hogy a hívek ajándékkal készültek nekem, ám az igazi ajándék mégsem a kézzelfogható, hanem ez a soha el nem enyésző kincs. Schaller Bernadett K A É á r
