Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-09-21 / 38. szám
2003. SZEPTEMBER 21. 11. oldal Evangélikus Élet Lelki tükörben a 7 (fő)híín ItMftÜJASÁG Ha az 1960-as évekre tehető a tőlünk nyugatabbra élők „szexuális forradalma”, akkor ennek hazai megfelelője a rendszerváltozás óta folyamatosan tart. Vagy ezt már nem is lehet forradalomnak, nemi eszmélésnek nevezni, hanem inkább az érzékek háborújának, esetleg a jó erkölcs elleni terrortámadásnak? Az biztos, hogy a világ fejedelme már nemcsak izolált partizánakciókon keresztül támad, hanem utcai bombarobbantásos merényletekért is felelős, amelyek a szemérmesség erényére szinte végső csapást mértek. A sajtóterméktől a filmeken át egészen a tusfürdőkig minden árucikk akkor kelendőbb, ha átjárja a fülledt erotika. Már nincs szükség a Bécsből hazacsempé szett „szexuális segédeszközökre”, hiszen honi választékuk is rendkívül széles és elérhető. Elképedt szülők számolnak be arról, hogy már a gyermeküknek gyanútlanul megvett mese-videokazet- ta is pornográf anyagot tartalmaz. Az Internet valóságos tárházát mutatja be a nemi eltévelyedéseknek. Megrázó tudósítások számolnak be a családon belül elkövetett nemi erőszakokról. Évek óta nyilvános vita folyik az ún. „tü relmi zóna” sürgető kijelöléséről, és egyes politikusok nagy hangon bizonygatják, hogy a „piros lámpás házak” újbóli megnyitása elkerülhetetlenné vált, mintha ez kardinális kérdése volna közéletünknek. Ma már az sem meglepő, ha óvodás gyermekek korukat meghazudtoló, szakszerűséggel mesélik el, hogyan születik a kisbaba, vagy ha 10-14 éves kiskamaszok személyesen találkoznak a gólyával. Divatba jött, szinte dicsőségszámba megy a homoszexualitás, a nemi jelleget megváltoztató műtét, és ujjongó tapsvihar köszönti a „pornó Oscar’,’ díjazottjait. Mindezek mögött pedig nem más, mint a bujaság egyre leplezetlenebb bűne áll. Még a lelki tükör is belepirul, ha a bujaság kéjmámortól eltorzult tekintetét kell visszatükröznie. Feledésbe merült volna a jól ismert szállóige: „Az embert két dolog különbözteti meg az állattól: az első az evőeszköz használata, a második pedig a nemi élet kontrollja!” Nos, a buja emberből ez utóbbi hiányzik. Az Istentől kapott, bennünk jelen lévő természetes nemi vágyat öncélúan élvhajhász aktussá silányítja. Mert a buja ember nem tud őszintén szeretni, nem akarja magát egy életre elkötelezni társa mellett, nem kíván boldogítani, hanem éppen ellenkezőleg: isteníti a szabadosságot, mindig csak kapni, leszakítani kíván. A bujaság nem ismer féket és gátat a nemi kapcsolatban, nem törődik azzal, ha bemocskolja mások becsületét, ha vét az emberi együttélés egyik alapvető stem parancsolaton nyugvó szabálya ellen: „Ne kívándfelebarátod házas társ át... ” A bujaság bűnében élő Casanovákat csöppet sem zavarja, ha tönkreteszik a velük együtt élők jó hírét vagy becsületes otthonokat dúlnak fel, nem tartanak a nemi úton terjedő betegségektől, sem a felszarvazott férjek dühétől. Csak egyetlenegy cél lebeg szemük előtt: a csábítás élvezete, amely lassanként olyan szenvedélyükké válik, amely eltompítja agyukban a realitás érzékét. A bujaság kigúnyolja a hitvestársi hűséget, értetlenül áll az önként vállalt szűziesség elhatározása előtt, hiszen minden élethelyzetben piszkos fantáziája irányítja. „No, ez azért már mégiscsak sok!” - emeljük öklünket a lelki tükör felé. Erről az intim szféráról valójában beszélni sem volna szabad, és mi különben sem vagyunk ilyenek!” - gondoljuk. Ám ha Isten Igéje tanít erről a témáról, nekünk sem szabad agyonhallgatni, különben hogyan tanítjuk meg gyermekeinknek a „ne paráználkodj!” parancsolat értelmét? Megvárjuk, hogy tudatlan, naiv lényüket megtévessze, bűnre csábítsa a Kísértő!? Túl sok ártatlan gyermek lett már áldozatává! El kell mondanunk nekik, hogy Isten helyesli a férfi és a nő bensőséges kapcsolatát, és a házasság olyan ajándék, amelyen belül a nemi vonzódás kibontakozhat és beteljesülhet. Isten ugyanis egyáltalán nem kíván megfosztani bennünket ettől az örömforrástól, csupán megvédeni szeretne attól a torzulástól, amit a bujaság bűne okoz benne, hogy sok fájdalmat, lelkiismereti válságot elkerüljünk. Sajnos a bujaság kísértése nem válogat, eléri a tisztességes családapákat és -anyákat is, akik óvatlan félrelépésük után így mentegetőznek: „Ugyan már, egy kis tévedésért csak nem büntet meg a jó Isten, hiszen ez bárkivel megtörténhet. Gyarló emberek vagyunk.” Elegendő olykor egy erotikus kiadvány nézegetése, a barátok szórakozásra csábító unszolása, egy kis nudizmus, és máris körülfonja a szívet a bujálkodás vágya. „Aki kívánsággal tekint egy asszonyra, már pa- ráznaságot követett el vele szívében" - mondja Jézus a Hegyi beszédben (Mt 5,28). Ki mondhatja el önmagáról, hogy soha, még gondolati szinten sem kísértette meg őt a bujaság? Szükségünk van hát arra, hogy beletekintsünk a lelki tükörbe, mert azt is megmutatja, hogy milyen szép és nemes arcvonásai vannak a szemérmességnek, hogy milyen gazdag és nemes az az ember, aki hűséges marad párjához. Fontosnak tartjuk, hogy benső titkaink legyenek, hiszen lelki világunkat nem táljuk fel akárki előtt. Testünket is csak azzal szabad teljes valójában közölnünk, akivel a szerelemben lelkileg-szel- lemileg már eggyé lettünk. A testi kapcsolat nem lehet az ismerkedés kezdete, csupán a házasság násza. Ez pedig teljes kizárólagosságot követel önbecsüléssel és a társ tiszteletben tartásával. Csak az az ember találja meg az összetartozás boldogságát, akit nem csupán az ösztönei irányítanak, hanem Isten Lelkének vezetésére figyel. Ha a férfi és asszony nemes szövetségét Jézus öleli egybe, ez a boldogság napról napra megújul. Szókéné Bakav Beatrix 99 Testvéreim javáért...” 75 éve halt meg Sántha Károly Gyülekezeteinkben gyakran énekeljük énekeskönyvünk 455. énekét, mely egyik legfontosabb feladatunkról, az egymás iránti. Isten szeretetéből fakadó adakozásban, segítőkészségben megmutatkozó szeretetünkrői szól. Talán ezzel az énekkel kapcsolatban találkozunk leggyakrabban szerzőjének, Sántha Károlynak a nevével. Élete és szolgálata arra az időszakra esik, amikor egyházunk is szorosabb kapcsolatba került a dualista (kettős) államvezetéssel, és bizonyos mértékben eltávolodott addigi, három évszázados haladó hagyományaitól. Sántha Károly 1840. október 22-én született Kecskeméten. Édesapja, Sántha Sándor köztiszteletben álló szűcsmester volt, aki feleségével nyolc gyermeket gondozott és nevelt. Sántha Károly édesanyja esti énekeiből tanulgatta az egyház- és haza- szeretetet. A helyi református gimnáziumban folytatta tanulmányait, az ötödik osztályt kivéve, amit Sopronban végzett. Eleinte az orvosi pálya iránt érdeklődött, de édesanyja és lelkipásztora tanácsára végül a pesti közös protestáns teológiai főiskolára iratkozott be. Olyan neves tanárai voltak, mint Ballagi Mór, Haberern Jonathán és Székács József. Teológustársa volt Győri József és Zsilinszky Mihály. A főiskola az evangélikus és református fiatalokat a testvériség jegyében gyakorlatias együtt munkálkodásra nevelte. Sántha Károlyt a teológia mellett érdekelte az irodalom, versírással is próbálkozott. Székács József, Szász Károly, majd Karsay Sándor is biztatta, hogy foglakozzon intenzívebben az irodalommal. Székács egy alkalommal Arany Jánosnak is bemutatta, akitől hasznos tanácsokat kapott. Sántha Károly lelkipásztor volt. Pályafutását 1866-ban Sárszentlőrincen kezdte káplánként. Egy év múlva Tolnanémedibe került parókus lelkésznek. Családot alapított, itt született első gyermeke. 1868-ban már a sandi gyülekezet pásztora volt. Családja tovább gyarapodott, két gyermeke született. 1870-től - hat esztendeig - várpalotai lelkészként szolgált. 1876-ban került vissza Sárszentlőrincre. Ezt követően ebben a gazdag múltú, tekintélyes egyházközségben hirdette Isten igéjét. Gyülekezetében elevenen éltek a ’48-as eszmék és célkitűzések, melyek kihatottak lelkészi munkájára is. 1911 szeptemberében vonult vissza, nyugdíjas éveit Budapesten töltötte. Sántha Károly költő volt. Lelkész mivolta hatott költészetére is. Verseiben hívei, a falu népe örömét és bánatát jelenítette meg. Költeményei a „Koszorú-füzetekben”, a Vasárnapi Újságban, a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapban jelentek meg, de önállóan is kiadta őket „Költemények”, „Olajfalevelek” és „Az életből” címmel. Imádságoskönyve („Buzgóság könyve”) 1888-ban jelent meg. Ebből kiemelkedik a reformátor születésének 400. évfordulójára írt „Luther” című verses imádsága. Huszonöt éves lelkészi jubileumára írta „Pályám fordulóján” című költeményét. Az 1911-ben kiadott Keresztyén (Dunántúli) énekeskönyv 105 (!) eredeti énekét és 69 (!) átdolgozását közölte. Jelenlegi énekeskönyvünkben 23 éneke található. A Karsay-Czékus-féle Agenda több imádságát átvette. 1928. szeptember 6-án hunyt el, három napra rá a Farkasréti temetőben Raffccy Sándor püspök temette el. Jóéi 2,28 alapján elmondott igehirdetése értékelés is volt: „Sántha Károlyra igazán kitöltötte az Úr az O Lelkét. Ez a Lélek tette olyan széppé, tartalmassá, áldottá és vonzóvá az életét...” Sántha Károly figyelmeztetése nekünk is szól: „Aki boldogít mást, boldog csak az lehet!” Dr. Barcza Béla Energia Nem vész el, csak átalakul? Ezt az iskolában jól megtanult, régi természettudományos törvényt bárki, bármikor fel tudná idézni: egyszerű formában azt mondja el, hogy mitől fúj a szél, hogyan lesz tűzforró a vasfúró, mire elkészül a lyuk, mitől indul el velünk reggel az autó, vagy éppen mitől világít a kerékpár lámpája. Az energia nem vész el, csak átalakul - és az ember gyakran olyanná alakíthatja, amilyenre éppen szüksége van, hogy élni tudjon. Hogy ez a megtapasztalható igazság - a komoly törvények erejénél fogva - érvényes-e az emberi energiára is, én nem tudom. Reggel 7 óra. A tömegben sodródunk a villamos felé. Várakozás. Negyven-öt- ven ember tülekedik, hogy helyet kapjon a munkahely felé cammogó járművön a Bosnyák tér felé, de lehetnének akár százan is. Harc az ülőhelyekért életre-ha- lálra. Magyar virtus. Harminc perc zö- työgés, közben kétszer kicserélődik az utazóközönségnek becézett alaktalan embertömeg: kiáramlás, beáramlás. A honfoglalás mindennapos paródiája Budapesten. Vajon hány napi, hány heti emberi energia párologhat el 30 perc alatt? S ha átalakul valamivé, ugyan mi lesz belőle? - tűnődöm az ablak mellett, amikor félúton egy váratlan áramlat lenyom egy megüresedett helyre. Felveszem a telefont. Hívhatnám akár a szerelőt is, akivel az elmúlt hónapban ugyan már ötször (talán hatszor) is beszéltem - ennek alapján akár jobban ismerhetném, mint a szomszédomat -, mégsem jutottunk még el a személyes találkozásig, mert elfelejt engem is, meg a problémámat is. így inkább a hivatalt tárcsázom, öt perc után el is érem az illetékest, fél óra múlva pedig kezemben a fax, amire szükségem volt. Aztán csendben, titkos belső örömmel megünnep- lem, hogy kétheti próbálkozás után végre ezt is el tudtam intézni... Mire az esti számvetésre kerül a sor, már abban sem lehetek egészen biztos, hogy miként is értem haza. Fáradt vagyok. Tulajdonképpen - és feleslegesen, teszem hozzá némi kókadozó önérzettel - inkább totálisan kimerült. Az energia nem vész el... - jut még eszembe az Evangélikus Életnek ígért cikk -, ...csak kimerül. Még jó, hogy elalszom, mielőtt előbújna a kérdés: mi is lett belőle... Vajon tényleg nem vész el az energia? A Szentírás csak ritkán használja ezt a szót, akkor viszont minden esetben természetfeletti erőkről, mint például az Efezusi levélben: „a hit, amely szeretet által végzi munkáját” (a görög energia szó itt a „munkavégzést", a hathatós tevékenységet jelöli). Isten minden kegyelmes erőkifejtése is ilyen energiaközlés, s ebben az értelemben Jézus Krisztus a mindenek feletti, kimeríthetetlen energiaforrás, akiben „kegyelmet kaptunk, egyre csak kegyelmet". A legtisztább energiát, amely mindig és mindenhol átalakítható azzá, amire az embernek éppen szüksége van, hogy élni tudjon. Nem véletlen, hogy Isten az emberre bízta ezt az átalakító munkát, hogy ki-ki a maga helyén tudja felkínálni másoknak is mindazt, amire az életünkhöz feltétlenül szükség van. De vajon ebből az energiából mennyi alakul át életté, és ezzel szemben mennyi „ vész el ” naponta? Pazaroljuk az energiát, mindenekelőtt az emberi energiát, ami azért mégiscsak véges. És éppen ezért drága is: minél többet pazarolunk, annál kevesebb hasznosul. A világ, melyben élünk, mintha már ennyivel is beérné: a nagy dolgokra felgyülemlő energiákat levezetni mindenáron a mindenkor bevált receptek szerint. A vér, a hatalmi téboly, a pénzimádat, a beteges szexualitás, ócska kis szórakozások (és hasonértékű elektronikus szórakoztatások) csatornáin áramlik a semmibe, a pusztulásba mindaz, ami az emberi energiákból akár szeretetté is átalakulhatott volna. Nem bánunk takarékosabban az Istentől kapott energiával sem. Ha az egyházban - amint az elvárható lenne - keresztényi módon csupán azt el tudnánk érni, hogy egymással (sőt bármely emberrel!) nem packáznánk többé, mennyire más légkör járná át a templomokat és az egyházi hivatalokat! Erről nem elég beszélni, amint az unos-untalan történik is, hanem egyszerűen tennünk kell. Vajon van-e még bennünk elég bátorság, erő és Jézusba vetett bizalom? Van-e még elég energia? „Ekkor a bal felől állók ezt mondják: Uram, honnan lett volna energiánk, hogy megtegyük mindezt? Akkor így felel nekik: Bizony mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. ” Korányi András HETI ÚTRAVALÓ Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled! (Zsolt 103,2) A Szentháromság ünnepe utáni 14. héten az Útmutató reggeli igéi hálaadó imádságokat tartalmaznak. Az Úristen gazdag áldásaiban részesülő ember nem maradhat néma, feltör szívéből a hála és a dicsőítés szava. Engedjük, hogy ezek az igék minket is bátorítsanak és ösztönözzenek a hálaadó életfolytatásra, amire Pál is felszólít: „ Mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra. ” (IThessz 5,18) A megtisztult samáriai leprás fennhangon dicsőítette Istent, és hálát adott Jézusnak. Mi, Isten mai gyermekei merünk-e teljes, gyermeki bizalommal így kiáltani: Abbá, Atya?! Pál szüntelenül, éjjel és nappal hálát ad Timóteus képmutatás nélküli hitéért az Istennek. A meggyógyított vak ember kiközösítése ellenére hitt Jézusban, és leborulva imádta őt. Pál mindenkor hálát ad Filemon hitéért és szeretetéért. Dávid a templom építésére önkéntesen összeadott egész halom kincsért így szólt hálaimájában: „Áldott vagy te, Uram, Izrael Istene... Hálát adunk neked... ” Isten szeretete (Jn 3,16) és az új parancsolat az alapja az Emberfia és Isten kölcsönös megdicsőítésének, ami Jézus önkéntes halálában és feltámasztásában lett nyilvánvalóvá. S ez a mi hálaadásunk oka is! Felismertük-e már, és annak tudatában élünk-e, hogy Pál hálaadása nemcsak a thesszalonikaiakért szólt, hanem személyesen érted és értem is: „Mipedig mindenkor hálával tartozunk az Istennek értetek, testvéreim, akiket szeret az Úr, mert kiválasztott titeket az Isten kezdettől fogva az üdvösségre... ” Ezért: „Jer, dicsérjük Istent, Szívvel, szájjal, lélekkel.” (EÉ 40,1) Garai András Disszonancia - harmónia Túl sok, túl kevés címmel rendezi meg az evangélikus nők ötödik országos találkozóját egyházunk Női Missziói Osztálya 2003. szeptember 27-én, szombaton 9.30 órai kezdettel a Deák Téri Evangélikus Gimnázium dísztermében (Budapest V, Sütő u. 2.) PROGRAM: 09.30- 10.00 - Köszöntés, bevezető áhítat 10.00- 12.30 - Disszonancia-harmónia- a történész szemével: dr. Tőkéczki László történész, egyetemi tanár- a lelkigondozó szemével: Debrecenyi Károly István, a Kilinikai Lelkigondozók Ökumenikus Egyesületének elnöke 12.30- 14.00-Ebéd 14.00- 15.30 - Harmóniára törekvés a világegyházban- a Lutheránus Világszövetség X. nagygyűléséről beszámolót tart: Kovácsné Tóth Márta lelkész, Vönöck 15.30- 16.00 - Záró áhítat Az előző esztendők gyakorlatát követve a gyermekek felügyeletéről gondoskodunk a nap folyamán. A \ á / \
