Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-02-23 / 8. szám
8. oldal 2003. FEBRUAR 23. Evangélikus Élet k Közelkép D. dr. Harmati Béla - életéről és püspöksége 15 esztendejéről „Tizenöt nehéz év - pályám emlékezete” címmel hirdette meg legutóbbi alkalmát az Evangélikus Nők Klubja. A téma és az előadó személye sokakat vonzott. Február 15-én délelőtt zsúfolásig megtelt a budapest-józsefvárosi gyülekezet temploma. A Női Missziói Osztály vezetője, a klub összejöveteleit szervező Brebovszkyné Pintér Márta lelkésznő köszöntése, majd rövid - Ézs 53,11 alapján tartott - áhítata után kapott szót az előadó, a „rendszerváltozás püspöke”, a nyugalomba vonulás előtt álló D. dr. Harmati Béla. „Sok minden történt ebben a tizenöt esztendőben. A rendelkezésre álló rövid idő alatt nem is lehetne mindent elmondani. De mindenképpen hálaadással kell, hogy szóljak a múltról és a gyökerekről” - kezdte visszaemlékezését Harmati püspök. „A Harmati- Horetzky család egyházi szolgálatáról szóló első írásos emlék 1659- ből való: Musay Gergely püspök Répce- szemerén ordinálta Horetzky Istvánt. ” A lelkészi szolgálat „hagyománya” tovább öröklődött: Harmati Béla dédapja és édesapja is evangélikus lelkész volt. Egyházkerületünk püspöke a Deák téren történt lelkésszé avatása - 1959. július 19. - után Veszprémben, Balassagyarmaton, Rudabányán, továbbá a budapest-fasori, valamint a budapest-józsefvárosi egyházközségben volt segédlelkész. Az utóbbi két gyülekezet különösen fontos szerepet játszott az életében. Józsefváros azért, mert 1958. január 24-én jelen lehetett azon a gyűlésen, amelyen Horváth János, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke tartott beszédet D. Ordass Lajos, a déli kerület püspöke ellen. „Abban az időben még itt volt a Teológus Otthon. Teológiai hallgatóként magam is fenn ültem a karzaton. Több társammal együtt nagyon elkeseredtünk az egyház helyzete és a lelkészek viselkedése miatt. Aznap este elmentünk a fasori ifjúsági bibliaórára. Itt ismerkedtem meg Polgár Rózsával, aki később a feleségem lett. így ez a nap kétszeresen is emlékezetes marad a számomra” - mondta. 1965-ben, a televízió irodalmi Shakespeare-vetélkedőjén első díjat nyert. Jutalmul elutazhatott Angliába és Európába. Majd Svájc következett, a genfi Ökumenikus Főiskola ösztöndíja. Itt került kapcsolatba a Lutheránus Világszövetséggel (LVSZ): 1967-1970 között a Teológiai Osztály asszisztense, 1980-1987-ben pedig a Tanulmányi Osztály egyik vezetője lett. A két meghívás közötti időt itthon töltötte: a budapesti teológiai akadémián az ökumené és a rendszeres teológia témakörében tartott előadásokat, valamint ökumenikus titkár volt Káldy Zoltán püspök mellett. Dr. Kékén András után - 1976-tól 1980- ig - a Deák téri gyülekezet lelkészeként szolgált. „Genfben ért utol a kérés: vállalom-e a püspöki tisztségre való jelölést. Alaposan meggondoltam a dolgot, majd igent mondtam. A gyülekezetek szavazásakor 88,1 %-ot kaptam. 1987. október 24-én iktattak a Deák téren. A Déli Evangélikus Egyházkerület püspöki programjából négy pontot emelek ki: 1. A spirituális, hitbeli élet megújítása; 2. Az egyház egységének megőrzése; 3. Felmérés - hol vagyunk, kik vagyunk, hányán vagyunk; 4. Szervezeti reformok. Sok nehéz kérdéssel kellett szembenéznem az évek során. Ezek közül - a teljesség igénye nélkül - csak néhányat említenék: a teológiai hallgatók sztrájkját, az egyházon belülről érkezett támadásokat, a Fasori gimnázium újraindítását, a Deák téri iskolával kapcsolatos ellentéteket, valamint a tüntetést a békéscsabai gimnázium előtt, amikor »Le a polgármesterrel, le a püspökkel!« táblákkal fogadtak.” A személyes hangú visszaemlékezés után még maradt idő a kérdésfeltevésre is. A jelenlévők leginkább a jövőre voltak kíváncsiak. „Ami a személyes jövőt illeti: szeretnék prédikálni, előadásokat tartani, tudományos munkát végezni, és továbbra is kihasználni nemzetközi kapcsolataimat. Az egyházi belső megújulással kapcsolatos törekvéseket sajnos nem sikerült teljes mértékben véghez vinni. Sok a gond a zsinattal, a törvényalkotás akadozik. A bizalmi légkör is újra meg újra csorbul... Ennek egyik bizonyítéka dr. Sólyom Jenő felügyelő múlt heti lemondása is az elnökségen belül tapasztalható ellentétek miatt. A gondok és a problémák elszomorítanák, de nem csüggedek. Az egyház és annak sorsa nem a püspök, hanem Isten kezében van” - zárta szavait Harmati püspök. Gazdag Zsuzsanna Budapest, 2003. január 24. A Magyarországi Evangélikus Egyház Déli Egyházkerülete Közgyűlésének Tisztelt Egyházkerületi Közgyűlés! Kedves Testvérek! Amikor ezt a levelet írom, még előtte vagyunk a püspökjelöltség vállalását vagy nem vállalását tartalmazó borítékok felbontásának. Ezt fontosnak tartom leszögezni, hogy világos legyen: a továbbiakban leírtaknak nincs köze ahhoz, hogy a nyilatkozásra felkértek közül kik vállalják a jelöltséget, s közülük kiket nevez meg a közgyűlés hivatalos jelölteknek. Megzavarni sem kívántam ezt a folyamatot, ezért kértem azt, hogy az előre megírt, zárt borítékban elküldött levél csak most kerüljön ismertetésre a közgyűlés előtt. Ismeretes, hogy 2000 őszén csak hosszas tépelődés után, a beiktatás későbbre halasztását is kérve vállaltam újra az egyházkerületi felügyelői szolgálatot. Akkor elmondtam, hogy bár fenntartásaim megmaradtak a kialakult egyházvezetési rendről, végül meghajoltam az egyházkerületből jövő kérés előtt, hogy ne lépjek véglegesen vissza. Az azóta eltelt két évben a feszültségek nem oldódtak, sőt tavaly ősszel az országos elnökségen belül nyilvánvalóvá vált, hogy ez a helyzet tartósan, a ciklus végéig nem tartható fenn. Bár magam mögött érezhettem az egyházkerület széles körű támogatását, az egyház belső békességének megőrzése érdekében úgy döntöttem, hogy egy olyan pillanatban távozom az országos elnökségből, melyben nem veszélyeztetem a közelgő püspökválasztást. Mivel törvényeink szerint ez csak úgy lehet, ha nem maradok az egyházkerület felügyelője, ezért most, amikor már túl vagyunk a jelöltállításon, bejelentem, hogy ez év május 24-i határidővel véglegesen lemondok a déli egyházkerületben betöltött felügyelői tisztségéről. A határnap az országos közgyűlés tervezett napja, melyen reményeim szerint elfogadásra kerül néhány olyan rendelet, melyek kidolgozásában még szeretnénk részt venni. Az egyházkerület számára a felügyelő személyénél sokkal fontosabb, hogy ki lesz a püspök. Ehhez a választáshoz kérek Istentől bölcsességet az egyházkerület gyülekezeteinek. Erős vár a mi Istenünk! Sólyom Jenő egyházkerületi felügyelő t Harmati Béla püspök úrnak Budapest, 2003. február 10. Tisztelt Püspök Úr! Ma kaptam meg másolatban a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Elnöksége öt tagja (dr. Frenkl Róbert országos felügyelő, Szebik Imre elnök-püspök, Ittzés János püspök, Benczúr László felügyelő és Weltler János felügyelő) által aláirt, dátum nélküli levelet, melyben a déli egyházkerület bíróságához fordulnak választási panasszal az egyházkerület 2003. január 31-én tartott rendkívüli közgyűlésén lefolytatott, eredménytelennek bizonyult püspökjelölési eljárással kapcsolatban. Igaz, hogy a közgyűlés másnapján egy hétre Ausztriába utaztam, de telefonon elérhető voltam. Mivel a közgyűlés után az országos elnökség fent nevezett tagjai közül senki sem keresett meg, hogy nálam, aki a közgyűlést vezettem, érdeklődjön a közgyűlés lefolyásáról, hanem egyenesen a bírósághoz fordidt panasszal, ezt oly mértékű bizalmatlanság megnyilvánulásának tekintem, ami miatt - korábbi döntésemet megváltoztatva - a mai nappal megrendültén lemondok országos elnökségi tagságomról és minden ezzel együtt járó egyéb országos egyházi tisztségemről. Ennek törvényes módja pedig az, hogy a mai nappal lemondok a déli egyházkerületben betöltött egyházkerületi felügyelői tisztségről. Kérem Püspök Úr megértését. Az egyházkerületre, az ott végzett egyházi szolgálatra Isten áldását kérve testvéri szívvel köszönti ■ Erős vár a mi Istenünk! Sólyom Jenő (Szerettük volna, ha dr. Sólyom Jenő részletesen is kifejti lemondásának indokait olvasóinknak, ő azonban az interjútól - ellenére - mereven elzárkózott.) többszöri megkeresésünk eresztje Természetesen nem a híres csillagképről fogok írni. Gondolataim nem a fellegekben, hanem nagyon is a földön járnak. Evangélikus egyházunkon, annak is a déli egyházkerületén tűnődöm. Ám „dél keresztjén” nem is azt a püspöki keresztet értem, amelyet eddigi viselője idén - több mint másfél évtized után - valaki másnak ad át. Nem, nem erről a tapintható keresztről beszélek, amely csillog ugyan, de alighanem súlya is igen nagy. Sok mindenhez hasonlítható, csak éppen ahhoz az aranyéremhez nem, amit az olimpiai bajnokok nyakába akasztanak. Jó felkészültségre, önsanyargatásra, állóképességre és szívósságra természetesen itt is szükség van, ám a körülmények össze sem hasonlíthatók a sportversenyekével. Mit értek hát „dél keresztjén”? Valami olyat, ami az elmúlt hetek és hónapok, sőt évek és évtizedek történéseiben mutatkozott meg. Megkérdezheti valaki: miért szólok bele az egyházkerület ügyeibe, amikor - amint az újságunkban is megjelent - nem vállaltam a püspöki tisztségre való jelöltséget? Három okom is van rá. Egyrészt magyarázattal tartozom döntésemért, ugyanúgy, ahogy - ha megkérdezik őket - nyilván mások is elmondják indokaikat. Másrészt tizenhét éven át ennek az egyházkerületnek a gyülekezeteiben voltam lelkész, és mai szolgálatom is ezer szállal kötődik délhez. Harmadrészt vallom: a tájékoztatásra szükség van. Az egyházi információcserének egyaránt ellentéte a hírzárlat és a felelőtlen pletykálkodás, amely két véglet ráadásul egymást geijeszti. A püspökválasztással kapcsolatban megválasztott jelölőbizottságnak címzett levelemben - miután megköszöntem a bizalmat - ezt írtam: „Úgy érzem, továbbra is a lelkészképzés területén kell szolgálatot vállalnom, amit az is indokolttá tesz, hogy az egyetemi habilitációs eljárás közepette vagyok. (...) Már a jelölési folyamat megkezdése előtt hasonlóképpen nyilatkoztam.” A félreértések elkerülése végett meg kell jegyeznem: semmiképpen sem szabad azt gondolni, hogy az tesz szívességet, aki jelöltséget vállal. Ezért is jelentett nekem személy szerint megnyugvást az a hír, hogy ajelöltek közül többen - legalább ketten- előzetesen igent mondanak a felkérésre. Ezért is írtam még le ezt a mondatot: „A jelölési összesítést látva már most kijelenthetem, hogy munkatársként bármelyik megválasztásra kerülő testvéremet kész vagyok jó szívvel és legjobb tudásom szerint támogatni.” Erre egyebek mellett az aznapi egyik ige néhány szava is bátorított: „egymás között egyetértésre jutva...” (ApCsel 15,25). Személy szerint tehát azzal a nyugalommal vártam az egyházkerületi közgyűlést, hogy lesz megfelelő jelölt, természetesen az „a mi alkalmasságunk az Istentől van” (2Kor 3,5) igéje jegyében. Ezek után érkeztek villámcsapásszerűen a hírek mindarról, ami a közgyűlésen és azt követően történt. Nem egyszerűen a jogilag is kusza viszonyokat szemlélem szomorúan, hanem leginkább emberek megkeseredettsége fáj. Ezért a megoldást sem csak a törvény útvesztőiben való eligazodásban látom - az persze megkerülhetetlen hanem a testvéri beszélgetésekben, a kölcsönös bizalom helyreállásában, a sebek gyógyításában. Mert egy sokak által vitatott döntés nyomán méltatlan helyzetbe került két lelkésztestvérünk, Gáncs Péter és Lupták György. Sajnálom, de még inkább bátorítom őket. Ám ugyanígy sajnálom, és ugyanígy bátorítom azt az egyházkerületi felügyelőt, Sólyom Jenőt, aki tizenhárom esztendő kimagaslóan értékes szolgálata után úgy érezte, le kell mondania. Nyilván nem a két említett lelkész, hanem más feszültségek és konfliktusok miatt. Terápikus hatása lehet annak, ha beszélgetünk közös dolgainkról. Luther 1522-ben elmondott, híres Invocavit-prédikációiban egyebek mellett ez áll: „Nem egyedül vagyunk hivatottak a mennybe jutni, hanem azokat a testvéreinket is magunkkal kell vinnünk, akiket most nem tartunk barátainknak.” Ha a reformátor intelmét megfogadjuk, talán jobban el tudjuk hordozni „dél keresztjét”. Úgy érzem, ez az egyik legtöbbet próbált egyházkerület. Már születése sem volt mindennapi. Nem természetes módon jött a világra, hanem a pártállami hatalom császármetszésével, nagyrészt a hajdani Bányai kerület nyomán. A törvényes püspök, Ordass Lajos ekkor - börtönből való szabadulása után - teljes elszigeteltségre ítélve nem gyakorolhatta tisztét. Keresztet kellett hordoznia. De bizonyos vagyok abban is, hogy súlyos keresztet hordozott a székébe állami segédlettel került Dezséry László is. Rettenetes feladat lehetett egy elhalásra ítélt egyház élén állni. Az egykori tanúk - amíg még köztünk vannak - és történészek feladata annak kiderítése, hogy miért vállalta el, milyen lelkiismereti tusái voltak, később miben gyötörte esetleg bűntudat. Engem személy szerint az foglalkoztat, hogy csaknem két évvel 1956-os lemondása után hogyan térhetett vissza - természetesen ismét állami kérésre - egyetlen közgyűlés erejéig püspöki kereszttel a mellén, hogy aztán egy hosszú beszédben szinte mindenkinek ártson, aki a forradalom alatt és után az egyházi megújulást szolgálta. S ki ne tudná, hogy micsoda kereszteket hordott Káldy Zoltán, akinek testét és szellemét valósággal felőrölték ezek a terhek?! Láttam őt pályája csúcsán, de láttam őt a mélyben is. 1987-ben hivatalba lépett utódának, Harmati Bélának is kijutott a keresztekből, amit egyebek mellett egy közelmúltbeli előadásának címe is tükröz: „Tizenöt nehéz év - pályám emlékezete”. S akkor nem szóltam még a kerületi felügyelőkről: itt is mennyi a kereszt! A bevallottan kommunista érzelmű Darvas József egy hallatlanul tisztességes jogász, Vladár Gábor helyébe lépett, aki politikai nyomásra volt kénytelen lemondani. Szent-Iványi Ödön talán a reményiki „ahogy lehet” jegyében, kevés mozgástérrel próbálta egyházát szolgálni. Jellemző a korra, hogy az ő váratlan halála után tíz évig nem volt betöltve ez a tisztség! Az pedig már Miklós Imrére, az Állami Egyházügyi Hivatal akkori elnökére jellemző, hogy amikor Frenkl Róbert személyében újra lett legitim kerületi felügyelő, akkor az iktatási ünnepségen elmondott beszédében Darvas József és Mihályfl Ernő felügyelői szolgálatát hangsúlyozta követendő példaként. Azét a Mihályfi Ernőét, aki Rákosinál Ordass félreállítását szorgalmazta, Szabó József balassagyarmati püspöki beiktatását pedig arra használta fel, hogy a kommunista hatalom nevében megfenyegesse az egyházat. Később egyszerre volt a magyar-szovjet baráti társaság elnöke és az evangélikus egyház legfőbb világi vezetője, s akinek temetésére nem egyházi szertartás keretében került sor. Az pedig már az új felügyelő egész más karakterét, valamint a gyorsan változó viszonyokat jellemzi, hogy az ÁEH-elnök intelmeit talán már akkor sem vette senki komolyan. Az egyházra - benne a déli kerületre- köszöntött szabadság azonban nem hozott azonnali megoldást sok rendezetlen kérdésre, sőt talán a mi helyzetünkre is érvényes Bill Lomax bonmot-ja: „A kommunizmusban a legrosszabb az, ami utána következik....” Az éppen Sólyom Jenő által szerkesztett, a déli egyházkerület közelmúltját és jelenét bemutató impozáns könyv előszavából az is kiderül, hogy a kerület felügyelője maga is milyen harcokat vállalt, milyen konfliktusokat élt át. Ugyanakkor örömmel meg kell állapítani azt is, hogy sok gyülekezetben örvendetes életjelek mutatkoznak. Új egyházi intézmények nyitották meg kapuikat. Sok lelkész és gyülekezeti tag áldozata és hűsége nyomán - ha Isten is úgy akarja - lehet jövője a kerületnek. Az egyház nem a vezetőket jelenti, hiszen ott egyik váltja a másikat, hanem a mindenkori „szentek közösségét”, a gyülekezeteket. A legutóbbi hetek és napok történései azonban rávilágítanak arra, hogy sok még a rendezetlen ügy. Az új feladatok, az új lehetőségek sokszor a gondokat is csak növelik. Annál inkább összefogásra, testvéri beszélgetésekre, a fájdalmak kibeszélésére lenne szükség. Gyógyító szóra és egymás gyógyító meghallgatására. Kimondom, mit nevezek „dél keresztjének”: a megkeseredést. Azt, hogy egy - lelkészi vagy nem lelkészi - vezető keserű érzésekkel adja át hivatalát másnak. Ettől a kereszttől óvjon meg minket az Isten! Ezt a keresztet vegyük le egymásról végérvényesen. Tekintsünk viszont ama golgotái keresztre, hiszen bajaink orvoslását is csak ott találjuk meg. Ezért mondhatjuk eleinkkel együtt: „ave, crux, spes unica”- üdvöz légy, kereszt, egyedüli reményünk! Fabiny Tamás »
