Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-01-05 / 1. szám
2003. JANUÁR 5. 9. oldal Evangélikus Élet = „Telt ház” előtt csendült fel J. S. Bach karácsonyi oratóriuma december 22-én a Budapest-Deák téri evangélikus templomban. Közreműködött: Zádori Mária, Németh Judit, Marosvári Péter, Cser Péter, Trajtler Gábor. A Lutheránia énekkart és a tVeiner-Szász kamaraszimfonikusokat Kamp Salamon vezényelte. Igét hirdetett: D. dr. Harmati Béla püspök. Bottá Dénes felvétele Olvastuk... Van egy titkos barátom... I Van egy titkos barátom, aki jobban ismer : engem, mint én önmagamat. Sohasem j tesz nekem szemrehányást, de szelíd tekintetéből kiolvashatom, ha megbántottam valamivel. Ó mindig mellettem áll. Én gyakran válók az ellenségévé, de ő sohasem lesz irányomban ellenséges. Megvéd még önmagomtól is. Amikor körülöttem minden zűrzavaros, amikor úgy érzem, összeesküdött ellenem a világ, amikor semmi sem sikerül, ő odalép mellém, és velem sír. Ha saját ballépéseim és rossz döntéseim terhe nyom, ő akkor is úgy vesz pártfogásába, mintha valami külső ellenséggel szemben szorulnék védelemre. Nem uszít, nem biztat bosszúra, mikor igazságtalanságot szenvedek, de nem is hagy cserben, amikor összecsapnak fejem felett a hullámok. Van egy titkos barátom, aki nem köti \ feltételekhez a hűségét. Nem méricskél, melyikünk köszönhet többet a másiknak. Nem olyan, mint azok, akik csak akkor keresnek, ha valamit kérni akarnak. Magam sem értem, miért vagyok fontos neki, hiszen még soha nem fordult elő olyan, hogy ö szorult volna rám. Mégsem türelmetlen, amikor a panaszaimmal zaklatom, vagy segítségért rohanok hozzá. Pedig az is előfordult már, hogy épp vele beszéltem ingerülten, amikor fájt valami. De nem csapta rám az ajtót. Végighallgatott. Tudta, hogy a lelkem mélyén én is érzem, milyen igazságtalan vagyok vele. Jobban ismer engem, mint én magamat. Tudja, hogy esendő va- gyök. Bocsánatkérést sem várt. Nem is maradt el tőlem. Ugyanúgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Pedig történt valami. Jaj, nagyon is történt! És épp ez az, ami az egészből a leginkább érthetetlen. Az történt, hogy kész volt feláldozni értem az életét. Több mint zavarba ejtő a baráti szeretetnek ez a megnyilvánulása. Végű! is mit tehetnék? Nem tilthattam meg neki. Csak valahogy nem hagy nyugodni. Szeretnék olyan lenni, mint ő. Hogy méltó legyek a barátságára. Hogy ne kelljen szégyenkeznie miattam. Néha nagy elhatározásokat teszek, nekirugaszkodom. Próbálok jó ember lenni. De már az első lépéseim olyanok, mint amikor egy elefánt lép a porcelánboltba. Hibát hibára halmozok, kudarcok terítenek le, és amikor végre mégis sikerülni látszik, akkor valami testi nyavalya vagy egy banális véletlen keresztülhúzza a számításaimat. Olyan fölöslegesnek érzem ilyenkor magam! Mint egy igazi csődtömeg. Legszívesebben magamra zárnám az ajtót, és a besötétített szobában várnám a megváltó halált. Az én titkos barátom azonban mindig tudja, melyik az a pillanat, amikor rám kell zörgetnie. Ilyenkor így szól: „Fáradt vagy? Gyere hozzám, és én megnyugvást adok neked. ” Még sohasem hallottam tőle ilyesmit, hogy „most már igazán összeszedhetnéd magad", vagy „elegem van belőled". Kiváncsivá tett: ő sohasem fárad el? Neki nincs szüksége felüdülésre? Próbáltam kilesni, hogy vajon titokban nem keresi-e az erőtől duzzadó, tettre kész, életrevaló emberek társaságát, hogy velük cserélje le az örökké rászoruló barátot. Nem sikerült rajtakapnom, hogy összeesküdött volna ellenem, vagy nevetgélt volna valakivel a hátam mögött. Mindig olyanok körében találtam rá, akik hozzám hasonlóan elesettek voltak. Azok körében is, akiknek lelkén éppen az én bűneim ütöttek sebeket. Mert ez az én titkos barátom az övék is. így szól mindnyájunkhoz: „Jöjjetek én- hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. ” Van egy titkos barátunk.-opsHétköznapi történet Szerda délután öt óra, csúcsforgalom. Araszoló busz a Hősök terénél. Pár métert halad, majd hosszú percekre megáll. Elindul, de közben megint pirosra vált a lámpa. Nincs menekvés, messze még a megálló. Csak türelem! Négyévesforma kisgyerek utazik a buszon anyjával, s láthatóan (de főleg hallhatóan) nagyon unja már az egészet. Lármázik, izeg-mozog, rendetlenkedik. Mi tagadás, hangoskodásával zavarja az amúgy is fáradt, ideges felnőtteket. Az anyja végre megelégeli a dolgot, és rászól: „ Viselkedj, kisfiam!” Mire a gyerek dacosan: „De én nem akarok viselkedni! ” A busz közben, végre-valahára, beér a megállóba, én leszállók, de még a fülemben van a fiúcska mondata. Miért olyan ismerős? Hol is hallot- | tam hasonlót? Megvan: igazi „ádámi” - azaz, igazi emberi - mondat! Hányszor vagyunk mi is ilyen engedetlen gyermekei Istennek, aki szép szóval, türelemmel akar minket nevelni, jó úton járó, felnőtt keresztényekké. Mi pedig, izegve- mozogva, túllármázva az intő szót, nem hallgatunk rá, hátat fordítunk neki, és „csakazértis” a magunk feje után megyünk. Talán még visszaszólunk Istennek mi is durcásan: „nem akarok viselkedni”, s közben magunkon érezzük szomorú atyai te- í kintetét... kd Életkép és jövő Látszólag pénzről szól a játszma, valójában másról, sokkal többről van szó. Lényegesen nagyobb a tét: az egyházak szolgálatának a hitelessége. A politika csapdájába a történelem során nem először belesétáló egyházak mielőbb rá kell hogy eszméljenek, ezen az úton nem szabad tovább menniök. A 2002-es év egésze kritikus ebben a tekintetben. Kezdődött a játszma a választási harccal, folytatódott az új kormányzat egyházügyi bizonytalanságával. Alapvetően pozitív - az egyházak kívánságának megfelelő - lépés volt az egyházügyi államtitkárságnak a Miniszterelnöki Hivatal szervezetébe kerülése, de a strukturális változás előnyei még kevéssé érvényesülnek. Nem alakult ki az egyházakat érintő törvénymódosítások esetében - például szociális törvény - a konzultáció megfelelő medre, így a módosítás miatt értelmetlenül csökkenhet az egyházi intézmények hatékonysága, végül mindez kulminált az egyház-finanszírozás kérdésében. Ez utóbbinál tragikusnak minősíthető fejlemény, hogy nem egyszerűen a politika és az egyházak között van véleménykülönbség, hanem az egyházak között is „sikerült" ezt megvalósítani. Ráadásul egy olyan kérdésben, amely alapvetően kedvező valamennyi egyházra nézve, amelyben a rendszerváltozás óta valamennyi kormány és politikai erő meghatározóan az egyházak érdekét tartja szem előtt. Legfeljebb arra lehet jó ez a helyzet, hogy az ateistákat is meggyőzze a Gonosz jelenlétéről. Az igazi választóvonal ugyanis nem a finanszírozási technikák között húzódik, hanem ott, hogy fontosnak tartjuk-e a spiritualitást, továbbmenőleg az egyházi szolgálatot - iskolákat, egészségügyi, szociális, karitatív intézményeket, egyházi médiát... - a mai magyar társadalomban. Magam úgy vélem és vallom, hogy a krisztusi gondolkodásmód, életpélda, az áldozatvállaló szeretet időszerűsége változatlan. Az elmúlt kétezer év meghatározó eszmeáramlataként - a nevében is elkövetett sok bűn ellenére - a kereszténység jelentősen hozzájárult a sötét korok utáni megújuláshoz. Magyarországon a huszadik századi diktatúrák évtizedeiben is a hit sok ember számára nyújtott erőt, adott tartást, a hivatalos egyház kényszerű, szükségszerű (?) kol- laboráns volta ellenére. A rendszerváltozást követően pedig a felvirágzó egyházi aktivitás eddig is számos értéket teremtett a közjó szolgálatában. Nem a múlt, nem a hagyományok, nem is a jogos erkölcsi és anyagi jóvátétel indokolja elsősorban az egyházak támogatását, hanem a szolgálatuk iránti jelentős, reális társadalmi igény. Megnyilvánul ez többek között a közoktatásban, a felsőoktatásban, a sokszínű rendszerben egyfajta minőséget képviselve és különösen markánsan a leszakadó rétegek számára szőtt szociális háló erősítésében. A jelenlegi, olykor már ízetlen egyház-finanszírozási vitának ez a valódi tétje: kialakul-e az egyházi szolgálatot elismerő, korszerű finanszírozási automatizmus, vagy a vita kapcsán oly mértékben válnak hiteltelenné az egyházak, hogy ez akkora veszteséget jelent számukra, amit a legkedvezőbb finanszírozás sem lesz képes kiegyenlíteni.... ...A konfliktust a politika idézte elő, és a politika oldhatja meg. Nyilvánvalóan ugy’anis a parlamenti többség és így a kormány változása vezetett oda, hogy a 2001 végén megszületett törvénymódosítás, mely a népszámlálási adatok alapján osztaná el az egy százalék felajánlások feletti részét a mai kormány számára, melynek elődje '94-98 között az egyszázalékos rendszert bevezette, kevésbé elfogadható (eltekintve a módosítás megszületésének a körülményeitől). Hiszen statikus, nem változó adatot jelent, nem lehet minden évben népszámlálást tartani, ráadásul a népszámláláskor a vallási hovatartozás hangsúlyozottan fakultatív kérdés volt. Politika és egyházak közös érdeke, hogy a téma visszakerüljön a szakmai mederbe, és ezt követően szülessen meg - legkésőbb december 23-án - a parlamenti döntés. Az evangélikus egyház kezdettől fogva szakmai kérdésként kezelte az ügyet. Azért sem volt ez nyers érdekalapon megközelíthető, illetve megközelítendő, mert állami oldalról egyértelmű volt a szándék, hogy bármely esetben minden szereplő megkapja a számára kedvező számítás szerinti kiegészítést. A valóban korszakos tanulság, hogy végleg elmúlt a magyar történelemben az az idő - Istennek hála -, amikor az egyházak a hatalmi szférában játszott szereppel érvényesülhetnek. Másról kell, hogy szóljon a XXL század egyháza. A krisztusi üzenet örök, időszerűbb, mint valaha volt, de az uralkodó egyház, a Nagy Konstantinusz utáni egyház időszaka lezárult. Ha ezt nem értjük meg, kiürül, hiteltelenné válik a szolgálatunk. A hazai történelmi egyházak vétke lenne ez a társadalom, a misszió, a szeretetszolgálat ellen. Ez a tét. (Fronkl Róbert: A játszma tétje. Magyar Hírlap, 2002. december 13.) Az Igazi világosság - első betlehemi ragyogása óta - itt van köztünk, s beragyogja a világot: átível évszázadokat, egybefogja a történelmet - írta D. Szebik Imre evangélikus elnök-püspök Magyar Távirati Irodához eljuttatott ünnepi üzenetében. Szavai szerint e fény bevilágít otthonainkba, hogy szerteüzze a bizalmatlanság sötétségét, megszüntesse a nemzedékek gondolkozása közti feszültséget, felébressze a szülők gyermekeik iránti felelősségét. Bevilágít a gyülekezetek életébe, hogy felébressze a rászorulók iránti érzékenységünket és a Jézust nem ismerők iránti elkötelezettséget a tanúságtételre. Az igazi világosság bevilágít nemzetünk életébe is, hogy meg ne feledkezzünk a határainkon kívül élő testvéreinkről, a más felfogást vallók iránt is gyakoroljuk a jézusi emberség gyógyító irgalmasságát, az elfogultság egyoldalúsága, a sötét indulatok tüze lángra ne lobbantson testvéri és baráti kapcsolatokat. A fény bevilágít a nagy múltúj öregedő kontinens, Európa népeinek, vezetőinek gondolkodásába is, hogy egyértelművé tegye: az együtt élés, az unióban való közös célkitűzések megvalósítása csak egyenlő bánásmód elve alapján lehetséges. Bevilágít személyes énünk világába is, hogy szerteüzze az önzés sötétségét, kioltsa belőlünk a bántó indulatok tüzét, a sötéten látás kísértését, az ártani akaró szándékot, az önmegvalósítás még oly divatosnak tűnő gondolatát. A legöregebb betlehemes... Egy, az 1600-as évekből szárma- j j zó betlehemes játékkal, a szervezők j szerint a magyar néprajztörténet ál- j | tál jegyezett legrégebbi ilyen sző- i j veggel és színjátékkal köszöntötték I az evangélikus gimnázium tanulói a j Szülők karácsonya című rendezvé- 1 nyükön megjelenteket a békéscsabai j evangélikus kistemplomban. A ko- | j rabeli szavakat a betanítók - és ma- j j guk a gyermekek is - több helyen ! | modernizálták az érthetőség érdeké- ! ben. (s) (Békés Megyei Hírlap, 2002. december 19.) I Hónapokkal korábban csúnyán összefirkálták az egyházközségünk egyik épüle- j tét. Még neve is van ennek a beteges lel- I kületből fakadó, torz (ál)művészetnek: graffiti. Olyanok gyakorolhatják ezt, akiknek annyi tehetségük nincs, hogy j önálló alkotásokkal, rajzokkal vagy fest- j ményekkel az igazi művészet életterébe í emelkedjenek, és ott mutassák meg tu- :j dományukat. Mivel igazi tehetség híján ; soha sem tudnak maguknak hivatalos ki- j állítási helyet szerezni, ízléstelen tolako- | dásukkal mások házát, lakását, falát, ke- i rítését mocskolják be, s okoznak J pénzben is kifejezhető kárt. Vannak vi- i szonylag ügyesebb vonalvezetéssel renI delkező „féltehetségek”. Ez nem változtat azon, hogy az egyház épületén is mintegy 80 ezer forintos kárt okozott a i tettes (vagy a tettesek). Igaz, a hivatalos j becslő 25 ezer forintban állapította meg : a kárt, de a mester a munkát 80 ezerért ! vállalta volna. A biztosító természetesen ! nem fizet (talán mert eggyel kevesebb a j kunkor a fali rajzokon, mint kellene). A rendőrség illetékeseinek gratulá- I lünk, a múlt hetekben kaptuk a jó hírt, hogy elfogták a tettest, és polgári peres ] úton érvényt szerezhetünk követelésünknek. Ám az egyház vezetősége nem élt a felkínált lehetőséggel, s hogy miért nem, arra most nem térnék ki. Egyelőre kény- j telenek vagyunk úgy hagyni az épület falát, s talán majd jövőre - amikor esetleg több pénzünk lesz - eltüntetjük az ocsmányságot tartalmazó rajzokat. Még jó, hogy csak kevesen értik a falakra firkált j jeleket és a morbid, obszcén, ízléstelen szavakat. Mert ezek az „alkotások” nagyon sötét lelki világról árulkodnak. S ami megdöbbentett bennünket: Édesanyák álltak meg kisgyermekükkel a dekorált falak előtt, és gügyögő primitívséggel magyarázták a művészetekben még aligha jártas gyermekeiknek, hogy milyen szépek ezek a rajzok, a vonalak, milyen ügyes volt az, aki ezeket csinálta. Rövid időn belül kétszer egymás után éltük át, hogy még kiformálat- lan lelkű gyermeküknek kedélyesen magyarázták az obszcén graffiti „szépségét” - hadd tanuljon a gyermek. Lehetőleg neki se legyen jobb ízlése, mint annak a két drága anyukának, akik láthatóan angolul sem értenek egy kukkot sem, vagy ha ijjen, akkor már igen jó neveltjei a kereskedelmi tévék „földszint alatt szárnyaló” szellemtelenségeinek. A két kis csöppség természetesen nagy érdeklődéssel figyelte a kunkorodó vonalakat, a kígyózva tekergő betűket, egyikük a kis ujjával, nagy szorgalommal követni is igyekezett a kacskaringós förmedvényt. Az anyukák lelkes művészeti hozzáértése szépen beleplántálhatta lelkűkbe a jövőt: firkáld össze, ami nem a tied, kinek mi köze hozzá. S ha még kis mennyiségben drogozol is, az sem törvénybe ütköző. Megrendült lélekkel vettem tudomásul mindezt. Egy szomorú jövőt meghatározó életkép tárult elém. Csoda-e, ha minden egyre jobban széthullik, szétzilálódik? Ilyenkor mindig eszembe jut az Úr Jézus klasszikus szava, amit a kereszten mondott: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek. Nem tudják, hogy mit beszélnek, hogy miért káromkodnak, miért rombolnak, nem tudják... De miért nem tudják? Erjé > vl
