Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-12-14 / 50. szám
Evangélikus Elet 2003. DECEMBER 14. 9. oldal MARADJ ÉLETBEN! (IV.)* A megmaradás titka: a krisztusi családmodell Maradj életben, család! - hangzott felénk az országos evangélizáción a felhívás. Annyira rossz tehát a helyzet, hogy már az életben maradásért küzdünk? Nem fejlődésről beszélünk, nem megújulásról, hanem életben maradásról? Kicsit úgy érzem, hogy a haldokló segélykiáltása ez, aki így biztatja magát: még van tovább, ez még nem a vég! Hát valóban - Isten kegyelméből - ez még nem a vég. Mindaddig, amíg Isten engedi, hogy éljünk, lehetőségünk van arra, hogy megújuljunk és változzunk egyéni és közösségi, azaz családi életünkben. Isten igéje ezt mondja: ,, Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. Isten megáldotta őket, és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen!" (lMóz 1,27-28) Majd: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté. ” (lMóz 2,24) Az efezusi levélben ilyen intelmeket találunk a házastársak felé: ,, Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében. Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, mint az Úrnak; mert a férfi feje a feleségnek, ahogyan Krisztus is feje az egyháznak... Férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte. ” (Ef 5,21-23.25) Ezután Pál így folytatja: „ Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüléiteknek az Úrban, mert ez a helyes (...). Ti apák pedig ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása szerint fegyelemmel és intéssel ” (Ef 6,1.4) Az ige tükrébe tekintve a következőket láthatjuk meg: Isten teremtett minket férfivá és nővé, megáldott minket, és feladatot adott nekünk a családi élet terén is. Áldást hordozó vagyok-e? Ragaszkodom-e ahhoz, akihez Isten rendelt? KözöA helyszín a főváros egyik szocreál stílusú, pusztulásnak indult, ám örökké toldozott-foldozott rendelőintézete. A betegek kényelmetlen székeken feszengnek - már akinek jut hely. Hosszú a várakozás. A zsúfolt előteret halk moraj tölti be, beszédbe elegyednek egymással a sorstársak. Mit is tehetnének mást, hiszen van, aki már másfél órája vár a fogorvosi kezelésre. A környezet lehangoló. Kevés fény, sivár falak. Olvasni tehát nem lehet, nézelődnivaló nincs, rádiót hallgatni nem szokás. (Csak a mobiltelefonok szólalnak meg az összes kérés, tiltás, felszólítás ellenére minduntalan.) Nyugtalanság ül az arcokon, a fogorvostól való félelem feszültsége. Persze, mindenki tudja, hogy erre szükség van, hiszen azért jött el, de hogy valaki is szeretné ezt... S akkor - jó magyar szokás szerint - egyre-másra hangzanak el a rémisz- tőbbnél rémisztőbb történetek beletört fogakról, gyulladássá fajuló kezelésekről, melléfúrásról és az ördög tudja még, hányféle badarságról. A fő sláger azonban természetesen az éppen rendelő szakorvos szapulása. „Hiszen ö rontotta el a nagynéni...” „Az én feleségemnek meg... ” Csupa olyan „ eset", melyet, ha nem ebben a feszült idegállapotban hangoznának el, megmosolyognának az emberek. sen hordozzuk-e a terheket? A családi élet terén biztos pont-e az otthonunk? Virágzó sziget-e ebben a hajszolt világban? Milyen példát mutatunk gyermekeinknek? Hogyan neveljük, illetve „ingereljük” őket? Mit várunk el tőlük? Isten igéjének mérlegén vajon nem találtatunk-e túl könnyűnek? Ennek illusztrálására nézzük meg, hogyan is zajlik egy napunk! A reggel kapkodó és rohanó, a délután annak a jegyében telik el, hogy egyik vagy másik különórára visszük a gyerekeket, s este fáradtan végzi ki-ki a maga elmaradt munkáját, illetve a gyerekek tanulnak. Ki az, aki javarészt velük van? Ki az, aki legtöbbször testi-lelki értelemben nevelni tudja őket? Általában az édesanya, miközben végzi a házimunkát, tanul a gyerekekkel, vagy vacsora közben esetleg a mindennapi problémákat beszéli meg velük. Talán az esti puszi idejére megérkezik az édesapa is. Vannak-e még olyan - keresztény - családok, ahol a férfi és nő egyformán hordozza az otthoni terheket, egyformán kiveszi részét a gyermekek neveléséből? A Biblia még az apákról beszél, Luther is a családfők feladatának tartja a hitbeli kérdésekről való tanítást. S ma? A legtöbb keresztény családban az édesanya egyedül imádkozik a gyerekekkel, és vasárnaponként a templomba is egyedül megy velük - ha nem azzal menti ki magát, hogy mivel nincs otthon az édesapa, ezért ő sem jön. Életben maradhat-e ma a család? Életben maradhat-e akkor, amikor a munkahely diktál, az apáknak addig kell dolgozniuk, amíg megkövetelik tőlük, s az anyáknak az otthoni teendők mellett a munkahelyükön is helyt kell állniuk? Életben maradhat-e a mi családunk a ránk kényszerített körülmények ellenére, amelyben sokszor változtatni sem hidunk? Hogyan lehet Istennek tetsző módon élni? Hogyan lehet jó példát mutatni a gyermekeknek? Hogyan lehetünk apaként vagy anyaként valóban Isten eszközei a gyermeknevelésben? Rendelőbej Két idős ember érkezik. A nénin és bácsin látszik, hogy nem mostanság ismerhették meg egymást. Úgy tippelem, túl vannak már az aranylakodalmon. Egymást támogatva, lassan érkeznek. Ruhájuk jobb időkről árulkodik, valamikor még divatos, sőt elegáns lehetett a mostanra már elnyűtt, kopottas, ám makulátlanul tiszta öltözék. Tisztes szegénységben élők - ahogy a köznyelv ezt a szomorú állapotot nevezi. Nem szólnak egymáshoz, nincs is erre szükségük, hiszen egy-egy mozdulatból, szemvillanásból is tökéletesen megértik egymást. A bácsi sérült kezével (háborús emlék, netán asztalos volt, esetleg egy baleset nyoma?) fogja a néni ráncos kezét, látszik, a világ minden kincséért sem engedné el. A várakozók helyet szorítanak a két idős embernek, jóllehet, nemigen fér el már két személy. A bácsi természetesen feleségének kínálja fel udvariasan a lehetőséget, bár ő a beteg. Végül valahogy mindketten helyet foglalnak, s csendes beszélgetésbe kezdenek. Szavaikból úgy tűnik, egy nem túl kellemes beavatkozás elé néz a „papa El kell távolítani egy Az első és legfontosabb tudni: Isten azt akarja, hogy minden ember boldog legyen - házasságban és családban egyaránt. Nem kér lehetetlen dolgokat tőlünk, csak azt, ami életet munkál. Jézus ugyanakkor példát is ad. O maga mondja: „Én vagyok a jó pásztor, s az én ju- haim hallgatnak a szómra. ” Ha engem követtek, életben maradhat a család. Ha az apa pásztorként vezeti családját, s az anya nélkülözhetetlen segítőtársként terelgeti a kicsinyeket, ők pedig figyelnek a Jézushoz ragaszkodó, Jézust követő apára. Még akkor is, ha az apa nincs otthon minden este, de az anya, a gyerekek tudják: ha megtehetné, ott lenne, de imádságban így is velük van. És vasárnap valóban együtt mennek templomba, vagy ismét annak a tudatában, hogy velük jönne, ha nem kellene dolgoznia. Csak ez a fajta családmodell életképes! Fontos szem előtt tartanunk azt is, hogy a családtagoknak együtt kell működniük, össze kell dolgozniuk, hogy cselekedeteiket az egymás iránti szeretet és felelősség- érzet hassa át. A vadludak azért repülnek V-alakban, mert így 75%-kal tovább jutnak, mintha egymaguk igyekeznének célba jutni. Ha az első elfárad, a hátulsó a helyére áll. Családunkra nézve is megszívlelendő: 75%-kal többre jutunk együtt, mint egyedül! Ha az apa, az anya és a gyerekek együtt látják meg a teendőket, és segítik ebben egymást, akkor senki sem lesz mártír vagy szolga. Együtt gyorsabban elkészülnek, és így marad idejük egymásra, beszélgetésre, programokra. Életben maradhat a család? Igen, ha Jézusból él, belőle táplálkozik. Igen, ha a krisztusi családmo- dellt követi. Igen, ha összmunkában él. Isten szava biztasson ebben minket: maradj életben - maradj énbennem! Tamásv Tamásné * Sorozatunkban a Deák téri templomban október 11-én tartott országos evangélizációs nap szekcióbeszélgetéseit bevezető előadások szerkesztett változatát közöljük. protézist, s lehet, hogy ki is kell húzni a tönkrement fogat. A bácsin azonban nyoma sincs a feszültségnek, nyugtalanságnak. Halk szavakkal biztatja feleségét (!), hogy ne féljen, nem fog az annyira fájni, hiszen biztosan ügyesen megoldja majd a doktor úr. „Nem azért állította őt ide az Úristen, hogy fájdalmat okozzon, hanem, hogy segítsen nekünk. S különben is - mondja játékosan sértődötté változtatott hangsúllyal - tudod, hogy nemcsak a jót, hanem a rosz- szat is el kell fogadni az Úrtól. Hát hiába olvasom neked a Bibliát?” Majd huncutul, mosolyogva a nénire néz, aki aggódva fogja két keze közé párja kezét, és mosolyogva csak ennyit mond: „Igen, Papa, már megint igazad van. ” Szeméből szeretet s nyugalom sugárzik. Akik hallják a rövid párbeszédet, elelmosolyodnak, néhányan - talán önkéntelenül - egyetértőén bólintanak egyet. Hiszen két idős embertől kell leckét kapnunk arról, aminek nap mint nap, óráról órára, percről percre az eszünkbe kellene jutnia. Nekem pedig az jut eszembe, hogy bizony milyen jó volna többször hallani ilyen okos beszédet, látni ilyen szépen megélt hitet. Azért az persze nem lenne baj, ha nem a fogorvosi rendelő előterében, hanem a hétköznapi élet egyéb színterein találkoznék vele. Gyarmati Gábor Három év alatt immár harmadszor szólt a meghívás lemezbemutató koncertre az Izsóp együttes jóvoltából. Amint arról már hetek óta hírt adtunk lapunkban, a pilisi ifjúság lelkes ének- és zenekara - az „Ének útjain nyissad meg titkaid” és a „Zumpepe” című lemezek után - megjelentette „Karácsony éj” című CD-jét. A Jansik Ildikó karvezető és Pekka Nyman zenei rendező szakmai irányításával készült albumon finn, afrikai és magyar karácsonyi énekek csendülnek fel. A nagy sikerű lemezbemutató koncerten - melyen Gáncs Péter püspök is szolgált rövid igehirdetéssel - az Izsóp együttes tagjai igazi adventi-karácsonyi hangulatot varázsoltak a nemrég felújított pilisi templom falai közé. ■■Hl EMLEKKE PÉK Pofon Ez az a fajta pofon volt, amit az ember elsőként a talpán érez, aztán végigszáguld a gerinc csigolyái mentén, hogy végül tompa villanásként lobbanjon valahol az agyban. Azelőtt is hallottam legendákat Iván bácsi, a történelemtanár hatalmas jobbosáról. Bátyám például akkor mesélt erről bővebben, amikor a Kossuth-szo- bor közelmúltban restaurált mutatóujjára akasztotta kabátját. Sejtettem, hogy ettől a naptól én is tanúságtevője leszek ennek a legendának. A pofon - legalábbis így visszatekintve - nem volt teljesen jogtalan. A mágneses tábla - amire egy viszonylag jelentős méretű mágnesvasat dobáltam, vizsgálva, milyen messziről tapad rá - valóban frissen volt mázolva. Hibátlan csillogású felületén vígan csattant a fém. Amire Iván bácsi elért hozzám, addigra legalább ötödször. Gondolom, mint egy jó vadászkutya, észlelte a zajt valahonnan a folyosóról, de idő kellett a beazonosításhoz, az utat is meg kellett tennie, ezalatt pedig másodpercről másodpercre hatványozódott benne a düh. Amire hozzám ért, már nem volt képes mérni az ütés erejét. Érthető, hiszen a mágneses tábla frissen volt mázolva. Maga a pofon nem is lett volna baj, ha nem éppen akkor történt volna mindez, amikor az osztály arra várakozott, hogy levonuljon az udvarra, ahol szép, ünneplő ruhás fénykép készült róla, megörökítve a tanulók ötödik b-s arcvonásait. Az enyémet némileg torzultan a pofon miatt. Életem pofonjaira gondolok. Valóságosat ritkán kaptam. A lelki pofonok gyakoribbak voltak. Mindegyiknek van valami nyoma az arcomon is. Arról a régiről tudom, kitől kaptam: Iván bácsi volt, a történelemtanár. Azt is tudom, miért. Az élet pofonjai bonyolultabbak. Az azonban biztos, hogy mindegyiknek van valami nyoma az arcomon. Egyszer talán megértem őket. Remélem, az örökkévalóság boldogságához ez is hozzátartozik majd. Kezemben a régi fénykép. Az első sorban ülök, jobbról az első én vagyok. A fekete-fehér fényképen nem látszik, hogy piros a jobb arcom. Csak a fülem nagyobb egy kicsit. Koczor Tamás Dilemmák egy keresztség kapcsán A minap egy baráti társaságba voltunk hivatalosak, vacsorára. Amikor megérkeztünk, az egyik lány azonnal mellettem termett, karon fogott, majd csacsogni kezdett. Kiderült, tudja, hogy én teológiát végeztem, és lenne pár kérdése. Természetesen örömmel álltam elébe. „Tudnál nekem ajánlani egy olyan megbízható, kedves lelkészt, aki megkeresztelne engem?” - kérdezte beszélgető- partnerem. Felcsillant a szemem, hiszen öröm az, ha valaki Jézus követőjévé szeretne válni. De lelkesedésem kicsit lanyhult, miután szép egymásutánban a miérteket is elmondta: „Tudod, most született az unokatestvéremnek egy kisfia, szeretnék a keresztanyja lenni, de ez e nélkül nem lehetséges. Nem akarok túl sok macerát, egyszerűen csupán néhány alkalmon részt venni, megkeresztelkedni, ha már ehhez ez kell, és kész. Nincsen időm hosszas előkészítőkre járni, és a katolikusoknál azt hallottam, ez nagyon körülményesen megy. De hátha te segíteni tudnál nekem, és ajánlanál egy olyan evangélikus tanfolyamot, ahol ez gyorsan megy” - mondta a lány. Közben én már a címes füzetemben kotorásztam, kiírtam két nagyobb evangélikus gyülekezet lelkészének a számát, ám miközben odanyújtottam neki a papírt, ő öntötte rám az „akadékoskodásmentes” keresztségtől való undorának folyományát, és egyre inkább olyan érzésem volt, mintha egy fogorvos vagy egy nőgyógyász számát adtam volna át neki. „Ő egy megbízható kedves lelkész, nyugodtan hivatkozz rám.” De hát a keresztség tényleg csak ennyi lenne? Azért kellene, mert ez kell valamihez? Ha nem a keresztgyerek megkereszteléséhez, hát a házassághoz vagy azért, mert manapság ez így szokás? „Aki hisz, és megkeresztelkedik, üd- vözül... ” A keresztség egy indulás, egy remény- teljes kezdet. A megkeresztelt gyermek a hívő közösség tagja lesz, a híveken keresztül ismeri meg Krisztus tanításait, és részesül a szentségben. A felnőttként ke- resztelkedőnek viszont először a tanítással kell megismerkednie, s tudatában kell lennie annak, mit vállal. Hogyan fogja ez az ember jó lelki ismerettel kimondani: Hiszek egy Istenben, hiszek Jézus Krisztusban? Csakis a hatalmas isteni kegyelemben reménykedhetünk, csakis abban, hogy Isten azoknak a kollégáknak, akiknek a címét megadtam, kellő bölcsességet fog adni ahhoz, hogy ennek az embernek a szívéig eljuttassák a keresztény hit lényegét. Nekem ott és akkor nem sikerült őt bármiről is meggyőznöm. Mosolygott a keresztény hiten, szemében „az ezen is túl kell esnem” fénye csillogott. De remélem, egyszer majd ő is nyitott lesz ez iránt, szívét betölti majd a Szentlélek fénye, és nem csak macerának fogja tekinteni az egészet. Bolla Zsuzsanna (www.csipetnyiso.hu) HETI ÚTRAVALÓ Építsetek utat a pusztában az Úrnak! Az Úr jön hatalommal. (Ézs 40.3.10) Advent harmadik hetében az Útmutató reggeli igéi az útkészítés feladatának fontosságáról és az eljövendő Úrról adnak hírt, hogy felkészíthessük szívünket Jézus befogadására. Keresztelő János az ítélő bírót várta, de Jézusban a testet-lelket egyaránt gyógyító orvos jött el. Ne ítéljük el Jánost, hanem bízzuk ezt az Úrra (lKor 4,5). Bizony mi is hányszor mást vártunk, pedig Isten azt adja, akire (amire) igazán szükségünk van! Ezért ne botránkozzunk meg Jézusban (Mt 11,6), hanem ismerjük fel és valljuk meg bűneinket (Mt 3,6)! Mit jelent tehát János felhívása: „Készítsétek az Úr útját! - Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöt!” (Mt 3,3.8)? A bűnbánat keresztségét és a megtérésben nyert új életet. Az adventi hírnök Jézusra mutat, aki utána jön (Mt 3,11). A kegyelembe fogadott Mária engedelmes szívvel hallgatta Gábriel híradását Jézus születéséről: „íme, az Úr szolgálóleánya: történjék velem a te beszéded szerint!" (Lk 1,38) Te hogyan fogadod a Magasságos Fiának eljövetelét? Azért jön, hogy te is kegyelembe fogadott lehess! „Hű az, aki elhív erre titeket; és ő meg is cselekszi azt. " (1 Thessz 5,24) Isten ígéretei Krisztusban valósulnak meg: „Azokra őbenne van az igen, és ezért általa van az ámen is, az Isten dicsőségére általunk. ” (2Kor 1,20) Pál írja: „Isten pecsétjével el is jegyzett minket. " (2Kor 1,22) Te is az ő tulajdona vagy-e már, és szívedbe adta-e a Lélek zálogát? A trónuson ülő kezében egy hétpecsétes titkot, Isten végső időkre vonatkozó tervét rejtő könyvet lát János apostol. A hét kérdése: hol, mikor, mi felett, miért és kiért „győzött az oroszlán Júda törzséből, a Dávid utóda"? (Jel 5,5) Válaszodat annak az Úrnak mondd el, aki felé utat építettél. De ne feledd: ezt csak azért teheted, mert a Bárány keresztje már összekötötte a menny és a föld között a bűn miatt tátongó szakadékot! Garai András