Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-11-23 / 47. szám
6- oldal ?nm NOVFMRFR 73 Evangélikus Elet Jézus „reklámja” A temetők általában a települések szélén helyezkednek el - a temető csendjének nem szabad zavarnia az élők zajos közösségét. Ez a gyakorlat mintegy azt üzeni, hogy a halált, a haldoklást, az elmúlást ki kell zárnunk az életünkből, tudatunkból. Hiszen ha a múlandóság tudatában élünk, akkor sok mindent át kellene értékelnünk az életünkben. A fogyasztói társadalom - a médiumokon keresztül - azt ordítja felénk, amit egykor a kígyó sziszegett Évának a paradicsomban: „Dehogy haltok meg!" Jó lenne már bevallani magunknak, hogy a kísértő nem mondott igazat! Szeretteink sírjánál megállva mégsem hazudhatunk önmagunknak. Igen, van halál, van elmúlás. A fogyasztói társadalomban, amikor egyre inkább csak addig számítunk embereknek, amíg potenciális vásárlók vagyunk, valóban nem szabad az elmúlásról beszélni. Hiszen akkor a földi örökkévalóságot hirdető reklámok értelmüket vesztik... Ezért festjük át a halottaskocsikat fehérre, ezért kötünk életbiztosítást, és valóban azt hisszük, az életünket biztosítottuk be, miközben éppen a halálunkra kötjük. És talán még azt is elhisszük, högy a kozmetikumok örök ifjúságot adnak... Egy ilyen környezetben Jézus is megszólal csendben. Egy mennyei „panzió” képét vetíti elénk, ahol mindenki számára le van foglalva egy „lakosztály”. János evangéliumában ezt olvassuk: „Az én Atyám házában sok hajlék van. 'Jézus vár ott minket, és helyet készít nekünk, méghozzá ingyen, kegyelemből, hit által. A számlát már megfizette értünk a golgotái kereszten, s így megnyílt előttünk a mennyei hazába való bejutás lehetősége. Életünk minden problémája a múlandóságra, a halálfélelemre vezethető vissza. Ám Jézus pont ettől a tehertől szabadított meg minket. És az ő ígérete nem üres reklámfogás... Menyes Gyula Nagytarcsa főpályaudvara „Legyen derekatok felövezve és lámpásotok meggyújtva. " (Lk 12,35) Egy évvel ezelőtt adták át a nagytar- csai temetőben a ravatalozó elé felállított hatalmas tetőszerkezetet. Mint a falu akkori polgármestere, én adhattam át az elkészült építményt, mely engem egy pályaudvar előcsarnokára emlékeztetett. Az ott lévők közül talán többen megdöbbentek, mikor beszédemet úgy kezdtem, hogy átadom Nagytarcsa „főpályaudvarát”. Az egyházi esztendő végén, a halottak napja után és az adventi idő kezdetén örök élet vasárnapjának igéje újra erre a kissé talán szokatlanul megfogalmazott, végtisztességet adó helyre terelte gondolataimat. Természetesen majd' minden településnek van ilyen „főpályaudvara”, ahová az utazót ugyan kikísérjük, el is búcsúzunk tőle, ám tudjuk: ő ide már többé sohasem jön vissza. Talán sokszor elkísértük őt élete egyes állomásaira, arról is értesültünk, hogy hova és hogyan érkezett meg, vártunk is rá, amikor visszajött. Most viszont tudjuk, hogy végleg el kell válnunk. Erre a pályaudvarra hiábajönnénk ki visszavárni szereltünket, mert itt nincs érkezési oldal. Ennek a helynek van még egy különlegessége: minden halandót kikísérnek ide, és senki sem kerülheti el, hogy ne szálljon föl az innen induló vonatok valamelyikére. A jegyét megváltották, az első osztályra szól, csak időben el kell azt fogadni. Mert innen csak két szerelvény indul tovább. Az egyik pazarul berendezett, panorámás, első osztályú, minden kényelmet biztosító, biztos megérkezést garantáló. Erre a szerelvényre azok szállnak fel, akik elfogadták az előre megváltott jegyet. Kölcsönösen ismerik egymást a mozdonyvezetővel, a derekukat felövezve, lámpásukat meggyújtva várták az indulást. A másikra azok szállnak, akik nem készültek fel idejében erre az utazásra, akik nem vettek tudomást erről a kötelező, elkerülhetetlen útról, vagy nem fogadták el időben á megváltott jegyet. Ők ezzel a vonattal a bizonytalan, végeláthatatlan, vég nélküli szenvedésbe utaznak. A nagy útra mindig készen kell állni, hogy ne érjen minket teljesen váratlanul. Míg életünk folyamán ide-oda utazgatunk, van időnk arra, hogy összecsomagoljunk és felkészüljünk. Döntsd el, melyik szerelvényt választod - míg van rá lehetőséged, míg a vonatod el nem indul a főpályaudvarról. Győri Péter Dániel Boldogok a halottak... Elszomorító élmény egy temetőben és felemelő egy haldokló családtag mellett Mindenszentek ünnepe, délután 14 óra, helyszín: az orosházi Alvégi temető. Igazi kellemes őszi idő, még nem fagyos, nem esős, csak kicsit szeles. Csupán a hulló, fonnyadó falevelek, friss, hervadásra ítélt koszorúk és virágok láthatók a sírokon, mindenfelé rengeteg ember. Sírkövek dzsungele és embertenger. Mintegy harmincán - mások szerint több mint ötvenen - istentiszteletre készülünk az Alvégi temető umafalánál. A temetőben pedig nem százak, hanem ezrek hömpölyögnek. Családok áramlanak folyamatosan, csapatostul, fürtökben, virággal felszerelkezve, sietősen vagy komótosan. Az állandósult nyüzsgés hangyabolyra emlékeztet, s kicsit sajnálom, hogy nem láthatom felülről, például a hegyoldalból azt a töménytelenül sok embert. Énekelünk, majd imádságot mondok, igét olvasok, és elmondom - igehirdetés keretében - a híres magyar író, Gárdonyi Géza végrendeletét, hogy sírján, illetve a fej fáján „csak a teste” felirat legyen olvasható, és elmesélem, hogy a fiatalkorában hitetlen író hogyan tért meg, miként lett Isten- és Krisztus-hívő. Idézek leveleiből, valamint az Útra készülés című verséből. A költemény egyik szép képe, amikor az író leírja, hogy számára a halál már nem félelmetes valóság, hanem csak annyi, hogy itt, a földön becsukódik egy ajtó, és ott, az égben pedig egy másik kinyílik. Ehhez kapcsolom a mondandót: Jézus Krisztus éppen így mutatkozott be, azt mondta magáról, hogy ő az ajtó stb. Mondom, hirdetem az igét a maroknyi csapatnak, kicsit csüggedten, látva azt, hogy mi itt ötvenen vagyunk, szerte a temetőben viszont több ezren, hiszen csak a sírok száma közel tízezer. Csak ötven ember kíváncsi az élet igéjére, az üdvösség hírére, a megváltás módjára, a halállal, gyásszal kapcsolatos vigasztaló igére. Csak ötven ember kíváncsi arra, hogy Isten mit akar mondani a halálról, utolsó ítéletről (amiről alig merünk beszélni), megváltásról, Isten országáról... Csak ötven ember jön oda az urnafalhoz - a sok ezerből. A legvégén derül ki, hogy az ötven is csak kényszer. Pontosan 25 percig tartott a temetői istentisztelet, s míg a kántor az öt-hat igényelt énekeskönyvet begyűjti, én pedig kigombolom a Luther-kabátot, egy öttagú család némán átgázol rajtam az urnafalhoz. A harcias arcot vágó hölgy jobb könyökével igyekszik elsodorni, de én elhajlók, és gyorsan pakolok. Útban vagyok. Csak ezért álltak ott mintegy 10 perce, mert az umafalhoz akartak menni. Az arc feszült: neki eny- nyi ideje nincs. Nagyon sajnálom az áramló emberek tömegét, akik nagy ívben kerülik Isten igéjét, és még a kulturáltság is nehezükre esik. Pedig eljön a pillanat az életükben, amikor nekik is el kell menni: útra- való, irány, hit, remény, vigasz, kilátás nélkül. Elmennek, mint a szakadékba zuhanók. Belezuhannak a halálba, kilátástalanul, kiszolgáltatva, elhagyatottan, tehetetlenül. Pedig lehetne világosságuk, kapaszkodójuk, hitük, reményük, lehetne mindenük. Hogyan könnyebb? Talán a temetőben ezt még nem is élem át annyira világosan, mint pár óra múlva egy haldokló családtag ágya mellett. A világ nagyon megváltozott. Nagyon régen, talán a lenézett középkorban nem fordult volna elő, hogy egyházi intézményben valaki egyedül, magányosan haldoklik. A haldokló idős családtag félelmetes magányát legközelebbi hozzátartozójával együtt osztjuk meg délután 4 órától. Aki az életet kapta tőle, vele, az édesanyjával volt a délelőtt nagy részében. Visszaérve a temetői istentiszteletről, előttem a szelíden megfogalmazott, csendes kérés: menjünk visz- sza a véglegesen távozni készülőhöz. A jeles szeretetotthon zsebkendőnyi szobájából a koros szomszédasszony kiköltöztetve, hogy ne zavarja a távozni készülőt. A félreértett tapintat rossz döntést eredményez, hiszen a félelmetes és sötét magánynál semmi sem rosszabb a távozni készülőnek. Az ágyon zaklatottan ziháló, magáról- láthatóan - már semmit sem tudó, tágra nyílt szemű haldokló, aki a végtelen messzibe néz, és a frissen érkezőket sem látja, nem érzékeli - gondolhatnánk mi, ha csak felületesen szemlélnénk a dolgokat, és csak azt látnánk, ami a szemünk előtt van. Az ágyban valaki csont és bőr, a vékony paplan alatt csupa izzadság az egész test, a kéz hideg, a homlok verítékben, s a félelmetesen erőtlen, gyenge teremtés kovácsfújtatós, mellkast rengető, hörgő lélegzése hallható. Lelkész vagyok régen, elég sokszor láthattam a folyamatot, és csak annyit szólhatok magunk között: bármikor elmehet. Ránk- vejére, lányára - nem reagál, arra sem, akit édesanyai szeretettel felnevelt, taníttatta, s aki ekkor azonnal odaült az ágyához, megfogta csupa csont-bőr édesanyái kezét, simogatni kezdte, és kedves szavakat mondott, folyamatosan, majdnem szünet nélkül. Csendben ültem. imádkoztam. Majd a hideg homlokot tenyeremmel letakartam, s közben elmondtuk az Úr Jézustól tanult imádságot... Mi Atyánk... A test végső küzdelme nem lankadt. Egy óra elteltével elővettük az énekeskönyv imádságos részét, melyet elkezdtem olvasni a haldokló ágya mellett. Talán 20 percig olvastam, pontosabban imádkoztam az imádságokat (ahogy a középkorban tehették az egyházi intézményekben, kolostorokban), majd lassan olvastam az Úr Jézus szavait az énekeskönyv legvégéről, ahol a haldoklókkal kapcsolatos rész szerepel. Nekem, a lelkésznek és a mellettem ülő, haldoklót simogató páromnak is nagyon jólestek Jézus szavai. Minden ott megtalálható ige elhangzott, volt olyan, amit meg is ismételtem. Még halkan énekeltünk is: „A keresztfához megyek”, „Jézus, én bizodalmám”, és a többire nem emlékszem. Aztán elcsendesedtünk, és magamban imádkoztam újra. Egyszer csak hallható volt, eleinte alig feltűnően: egy kicsit csökkent a lélegzetvétel zaklatottsága. Mintha a fújta- tós lélegzés kicsit megnyugodni kezdett volna. Erősen sötétedett künn a határban, de a szobába mintha valami szent nyugalom áldott atmoszférája kúszott volna be. A békesség egyre jobban megkötött. Az ágyban fekvő szerettünk egyre békésebben lélegzett, mint a csecsemő, aki éppen elégedett álmát készül aludni. Újra és újra Jézushoz könyörögtem, hogy szabadítsa meg a szenvedőt a szenvedéseitől, legyen hozzá irgalmas. Az ágyban egyre nagyobb volt a csend és a nyugalom. Az alig hallható lélegzet egyszer csak végleg elcsendesedett, és minden feltűnő jelenség nélkül mély álom borult az ágyban fekvőre, s mi tudtuk, hogy elment. Az ügyeletes orvos futó pillantása és pár másodpercig tartó pulzuspróbája csak hivatalosan mégerősítette, amit tudtunk. Ekkor újra eszembe jutottak a magukra hagyottak, a szeretethiányban meghalok, azok az ezrek, akik nagy ívben kerülték ugyanezen a napon Isten igéjét, az imádságot, az éneket, a Krisztus kínálta megoldást, a bünbocsánat evangéliumát. Pedig így még sokkal könnyebb az is, ami nagyon nehéz. Ahogy itt a halálos ágy mellett átéltem: a vergődő, zaklatott lélegzésből hogyan lett a szent atmoszférájában megbékélés, igazi elcsendesedés és végül egy csodálatosan békés, végleges elszenderedés. Krisztussal, Isten igéjével egészen más... Boldogok a halottak, akik a Krisztusban halnak meg (vö. Jel 14.13) - s megvigasztalódunk mi, gyászolók, akik a Krisztusban maradtunk itt. Krisztusban könnyebb az elmenetel és az itt maradás is. Roppant nyomorult és kifosztott, szegény és elesett, aki mindettől megfosztja magát, és a széles útra tódulva kerüli Isten igéjét, Krisztus keresztjét, szeretetét, amit éppen azért kínál nekünk, hogy életünk legyen itt és most és mindörökké. Igazán nagy kár a Krisztust kerülőkért. Ribár János A Magyarországi Evangélikus Egyház kis egyház ugyan, de hagyományai éppúgy az egyetemes magyar kultúrát gazdagítják, mint a többi fe- lekezeté. A Bács-Kiskun megyei Hartán járva megtudtuk, hogy a sváb hátterű, a legutóbbi évtizedekig el- zártan élő gyülekezetben több olyan hagyomány is él, amely máshol már ismeretlen. Ilyen például a halottkísérés szokása, melyről az ottani evangélikus lelkésszel. Halasi Lászlóval beszélgettünk.- Noha már évtizedek óta ravatalozóból temetünk, él a halottkísérés hagyománya, amely tulajdonképpen a háztól való temetésből maradt vissza. Ha valaki háznál hal meg, és nem kell boncolni őt, akkor két óra elteltével ki lehet vinni a temető ravatalozójába. Addig a család értesíti a hozzátartozókat és ismerősöket, akik a halottas háznál összejönnek, és együtt kísérik ki a halottszállító autót.- Mi történik akkor, ha valaki nem otthon, hanem kórházban hal meg?- Akkor hazaszállítják (ez tízből kilenc esetben így történik), és ott már várják a gyászolók. Amikor a templomhoz- A lelkésznek a halottkísérésnél nincs feladata. Akkor megyek ki, ha jó ismerősöm vagy egy presbiter családtagja volt az elhunyt, tehát magánemberként veszek részt rajta.- Szoktak-e énekelni ilyenkor?- Régen voltak énekes gyerekek, akik pár fillérért végezték ezt a szolgálatot, de most már nem énekelnek. Sajnos szomorúan tapasztalom, hogy az erre járó idegenek nem állnak meg az autóval, hanem továbbmennek. De ha német rendszámú a kocsi, az bizony félreáll. Régen lehúzták a boltok rácsait, a gyalogosok kalapjukat levéve elmondtak Ifj. Káposzta Lajos vagy a templom közelébe (Kirchgass) érnek, megszólalnak a harangok, és egész a ravatalozóig kísérik az autót. Ha a családban református is van, akkor ott is harangoznak (a két templom egymás közelében áll), így egyszerre hat harang szól.- A katolikusoknál is él ez a szokás?- Ok 1947-ben a felvidékiek betelepítésével egy időben jelentek meg ezen a vidéken, és sok mindent átvettek, így részben ezt is. Inkább a reformátusokkal vannak közös hagyományaink, mivel ők is sváb hátte- rűek.- A lelkész milyen szolgálatot végez egy ilyen alkalmon? egy imát, de ez ma már ritka.- Mi történik a háznál?- Ha odahaza hal meg az illető, akkor a legszebb szobában felravatalozzák néhány órára. Aki bejön a házba, részvétet nyilvánít. A közeli hozzátartozók azt mondják: „Hét er’s iverstonna?” („Átkerült már?”/ „Bevégezte?”), amire vagy nem felelnek, vagy annyi a válasz, hogy „Hie ja”, azaz hát igen. Az idősebbeknek mondják még azt is, hogy „Gebt ihr euch nur zufrieden!” („Nyugodjatok bele!”). Persze svábul csak az idősebbek tudják, de a fiatalabbak is értik. A férfiak és a nők külön vannak, a férfiak körében egy-egy pohár bor is járja. Mindenki feketében jön a halottkísérésre, és miután ez megtörtént, hazamennek, és készülnek a temetésre. Ez vagy aznap, vagy másnap történik.- El-e az a szokás, hogy a ravatalozóban virrasztónak?- Amikor idekerültem, akkor még délelőtt és délután is kimentek a ravatalozóba, most már csak a temetés előtti órákban, délután végzik ezt - az éjszakai virrasztás maradványaként.- Mi maradt még meg a régi szokásokból Hartán?- A sirt évtizedekkel ezelőtt a szomszédok ásták ki, ma már ez a temetkezési vállalkozó feladata. A hantolás viszont megmaradt a régi rend szerint. Ezt a barátok, ismerősök, távolabbi rokonok végzik, és minél jobban szerették az elhunytat, annál többen hántolnák. Amikor mindenki közreműködött a sír betemetésében, aki akart, akkor a sírásók veszik át a teendőket, és illő módon befejezik a temetést. Házi ravatalozás, halottkísérés, hantolás
