Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-11-16 / 46. szám
Bottá Dénes Felvételei 8. oldal 2003. NOVEMBER 16. Evangélikus Elet Ápolásra szorulva + + Az Evangélikus Gerontológiai (azaz idősgondozással foglalkozó) Egyesületről annak alapítója és elnöke, dr. Komlósy Hajnalka orvos adott bővebb felvilágosítást. A szervezet 1990- ben jött létre azzal a céllal, hogy idősotthonokat alapítson, illetve üzemeltessen. A munkát D. dr. Harmati Béla püspök nem csupán szóban támogatta, hanem maga is belépett az egyesületbe. Mivel az első tíz tag közül mindegyik evangélikus volt, így szinte magától adódott a felekezetre utaló elnevezés használata. Az Evangélikus Gerontológiai Egyesületnek ma tizenhét tagja van, akik rendszeresen látogatják a három intézmény ötszázhúsz gondozottját. Az egyesület szeretettel vár minden érdeklődőt. Elérhetőségük: 1083 Bp., Illés u. 38. Tel.és fax: 314-6516 vagy 314-6517 r Otthonra lelni... - Erdligeten Ittzés István Gál 6,2 alapján arról szólt, hogy csak a szeretet teheti az otthont otthonná. Az Istentől kapott szeretetnek köszönhetően fel tudjuk vállalni egymás terheit. „Ha elsőként Jézust fogadjuk be a szívünkbe és életünkbe, akkor képessé válunk embertársunk elfogadására is” - mondta. A legújabb Napfény Otthont felszentelő D. dr. Harmati Béla nyugalmazott evangélikus püspök arról beszélt, hogy nemcsak a testi, hanem a lelki egészség is fontos. „Tökéletes világ nem létezik, de a Krisztusban hívők tehetnek azért, hogy jobb, igazabb életünk legyen. Hiszen mindenkinek van legalább egy olyan talentuma, amelyen keresztül mások életét gazdagíthatja” - mondotta D. dr. Harmati Béla. A himnusszal záruló ünnepség után kinek-kinek lehetősége nyílt a Napfény Otthon helyiségeinek megtekintésére. A jelenlévők megnézhették például az alagsorban lévő, reumatológus vezette egészségügyi centrumot is. Egyebek mellett található itt sóbarlang, valamint úgynevezett tangentor, azaz másfél-öt atmoszféra nyomással működő masszírozó berendezés is. GaZsu Tamási Áron erdélyi író regényében olvashatjuk a szállóigévé vált mondatot: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” E sorok írója október 10-én szinte sajnálta, hogy nem költözhet be az Erdligeti Napfény Otthonba, melyet ünnepélyes keretek közt ekkor adtak át rendeltetésének. Hiszen ez a hely csakugyan valódi otthont nyújt minden idős lakója számára. Az intézmény a Napfény Otthon Kiemelten Közhasznú Alapítvány, valamint az Evangélikus Gerontológiai Egyesület összefogásával jöhetett létre - tudhattuk meg az alapítvány kuratóriuma elnökének, dr. Tóth Istvánnak bevezetőként elmondott rövid köszöntőjéből. A két szervezet közös munkája 1991-ben kezdődött, ekkor gondolkodtak el a magas szintű ellátást biztosítani tudó idősotthonok létrehozásának lehetőségeiről. A Napfény Otthonok közül az első 1992- ben dr. Komlósyné Tamás Edit építész tervei alapján készült (2030 Érd, Kende utca 4-8. szám alatt). Ezt követte 1997- ben Baranyai Zsolt Ybl-díjas építész tervei alapján a második (1083 Budapest, Illés utca 38.), majd ez évben a legújabb (2030 Érd, Árpád u. 26.). Ezt az 1 milliárd 120 millió forintból megvalósuló igényes épületet szintén egy Ybl-díjas építész, Darnyik Sándor tervezte. Érd legnagyobb, 5700 m2-es intézményét valójában már ez év július 31-én átadták rendeltetésének. Száznégy, egyenként 28-51 rtf alapterületű apartmanjai minden igényt kielégítenek, telefonnal és nővérhívóval felszereltek. A közös helyiségek (mint például a társalgó, orvosi szoba, gyógyszertár, tornaterem, étterem stb.) mind-mind az idős lakók kényelmét hivatottak szolgálni. A „hivatalos” otthonnyitó ünnepségen dr. Tóth István köszöntője és a színvonalas ének-, illetve zeneszámok elhangzása után elsőként dr. Jeszenszky Géza, az Antall-kormány evangélikus vallású külügyminisztere szólt az egybegyűltekhez, megtiszteltetésnek tekintve az avatóbeszédre szóló felkérést. Elmondta, hogy személyes okokból is kötődik az intézményrendszerhez, hiszen édesanyja két esztendeig az Illés utcai otthon lakója volt. Bánffy György színművész, valamint az Avis cantryx gyermekkórus szereplését a Napfény Otthonban szolgáló lelkészek rövid áhítatainak sora követte. Az érdi evangélikus gyülekezet pásztora, Sík Sándor: Hetven felé Hetven körül Az ember a világi jónak Kétszeresen örül. Halk lesz a szó, Kettős akkord búg benne mégis, A szomorú is, meg a szép is; Köszöntő is meg búcsúzó. „Köszöntelek,- Szólnék, - te szép világ, szeretlek”, De a nehéz szók könnyekként peregnek; „Isten veled, Isten veled!” Hetven felé Minduntalan búcsúzna már az ember. És könnyeit szégyenlős szerelemmel Szemérmes szókba rejtené. De megered A szó patakja s szétveti a mellet: „Hívlak, szeretlek, kívánlak, ölellek. Erdők, hegyek, virágok, emberek!” Hetven körül Az ember mindennek örül. Hetven felé, Mint felhőn át az esti napkorong. Mindenfelé Egy fényességes árny borong: Az Istené. Eleink már nagyon régen felismerték azt, amit a modern tudomány is leír: testi bajaink előbb-utóbb lelki betegségeket okoznak, és a lelki gyötrelmek komoly testi tünetekkel járhatnak. Mindezek ellenére a betegek lelki gondjaival még napjainkban sem foglalkoznak mindenütt jelentőségüknek megfelelően. Több évtizede az egészségügyben munkálkodó emberként engedjék meg, hogy néhány gondolatot papírra vessek, hátha együttesen közelebb jutunk a gondok megoldásához. javításán kívül ritkán adódik alkalmuk arra, hogy leüljenek egy beteg mellé pár szót váltani velük. Kevés kórházban dolgozik klinikai pszichológus, ahol pedig van, ott nem győzi a munkát. Még kevesebb helyen működik állandó jelleggel Segítő kezek kerestetnek! 1966-ban végeztem az egyetemen, és pályafutásom döntő részét főállású kórházi gyógyszerészként szolgáltam végig, mellette egy műveseállomáson dolgoztam (illetve jelenleg is itt dolgozom). Kórházi évtizedeim alatt bőven volt lehetőségem arra, hogy különböző betegségekben szenvedőkkel, sérültekkel, mérgezettekkel, fiatalokkal és idősekkel talál- kozhassam. Láttam az orvosok sokszor sziszifuszi küzdelmét, melyet egy-egy élet megmentése érdekében folytatnak, és láttam az elkerülhetetlen véget is. Láttam fiatal, szép szál embereket balesetük következményeként tolókocsira szoruló, összeomlott egyénként, s láttam anyákat halva született babájukat siratni. Láttam éveken át kinlódó betegeket, akik még javítható állapotuk ellenére is belefáradtak a küzdelembe, és feladták a reményt. Láttam, hogy a modem eszközök, gépek, eljárások, gyógyszerek az egészségügy minden területén dolgozó szakemberek tudásával, lelkiismeretes munkájával, hitével párosulva csodákra képesek. Ám napjaink rohanó világából legtöbbször éppen a hit hiányzik. Ez a világ sok új nyavalyát is hoz magával, ahol egyáltalán nem segítenek a gyógyszerek. Nem tudjuk feldolgozni a ránk zúduló konfliktusokat, a gyökér- telenné válás kínjait, korunk fizikai-lelki szenny áradatát, gyakran nem tudunk mit kezdeni saját életünkkel. Ne csodálkozzunk hát, ha betegek vagyunk! Betegek vagyunk azért is, mert hiánycikk a szeretet, az egymásra figyelés, egymás segítése. Nem érünk rá idős családtagjainkkal törődni, pedig olyan jólesne nekik egy-két kedves szó, néhány sor. Nem érünk rá odafigyelni kamasz gyermekeinkre, utánanézni társaságuknak, vagy olyan témákról beszélgetni velük, amelyek őket foglalkoztatják. Nem érünk rá kicsinyeinkkel játszani, kinyíló világukra rácsodálkozni. Nem érünk rá beteg rokonainkat, barátainkat meglátogatni, életük nehéz idején mellettük állni. Ezeket a helyzeteket legtöbbször pénzért vett csecsebecsékkel, netán egy borítékkal próbáljuk megoldani. Egészen addig, amíg a mi életünk nem omlik össze, amíg mi nem kerülünk bajba, kórházi ágyra, műtőasztalra. Ekkor döbbenünk rá: valamit valahol nagyon-na- gyon elrontottunk. Orvosaink fizikailag talán helyrehozhatnak minket, de a széthulló családi kapcsolatok, elszakadt-el- szakított barátságok miatt nincs, aki meglátogasson bennünket, nincs, aki egy jó szót szóljon hozzánk. Istentől eltávolodott életünk miatt nem tudunk, nem merünk Őhozzá fordulni félelmeinkkel. A kórházak szakszemélyzete egyre túlterheltebb, a betegek testi állapotának kórházlelkész (csupán néhány országos intézetben, klinikán), így a rászorulóknak alig van lehetőségük arra, hogy megfelelő lelki vezetést, pszichés támaszt kaphassanak. A különböző egyházakhoz tartozó gyülekezeti lelkészek tőlük telhetőén mindent megtesznek a betegekért: a területükön lévő kórházakban, szociális otthonokban istentiszteleti alkalmakat, bibliaórákat tartanak, hívásra ágyuknál keresik fel a betegeket. Ezek mind nagyon fontos szolgálatok, de nem mindig elégségesek. És ismerve a lelkipásztorok igen erős leterheltségét, egyszerűen képtelenség többet elvárni tőlük. Jó szándékú emberként mindenkinek kötelessége szeretettel, türelemmel, biztató szóval, egy mosollyal segíteni ott, ahol tud. Néhány helyen különböző szintű tanfolyamokat végzett, melegszívű laikus segítők is kerülnek az öregek, betegek mellé (például a Rákellenes Liga keretében). Ez igen jó kezdeményezés és gyakorlat. Elsősorban a területi ellátásban lehet rá építeni, különösen akkor, ha megfelelő az indító háttér. A betegek szívesen fogadják a segítőket, örülnek, hogy elmondhatják gondjaikat, és valaki meghallgatja, továbbítja kéréseiket. Sajnos ez gyakran kevés; nehéz, súlyos esetekben másra, többre van szükség. Ilyenkor derül ki, hogy elengedhetetlenül fontos lenne, hogy az ország minden egészségügyi intézményében - a keresztény egyházakkal és a klinikai pszichológusokkal összefogva - biztosítsuk az állandó lelkigondozói szolgálatot. Egy ilyen szolgálat - szorosan együttműködve az orvosokkal - nemcsak empátiával, hanem igen alapos fel- készültséggel, elegendő idővel állhatna a betegek mellett, és mindenkinek állapota, addigi életútja, felfogása, meggyőződése szerint tudna segíteni. Hogy milyen nagy lenne erre az igény, arra csupán néhány példát szeretnék most hozni. Egy otthonától 150 kilométerre karambolozott négytagú család súlyos sérülten megmaradt két tagjának lelki vezetéséhez nagy tapasztalatra, tudásra van szükség. A hosszabb életkilátásokkal nem kecsegtető diagnózis (bármilyen jól is előkészített) közlésekor fontos az azonnali pszichés segítségnyújtás - a hozzátartozóknak is, nemcsak a betegnek. Az életük végéig másnaponkénti dialízisre szorulókkal gyakran kell beszélgetni, s erre az orvosoknak és a nővéreknek itt sincs sok idejük. A betegséggel járó hullámzó állapot bőven adna feladatot a szolgálat tagjainak. Bármely kórkép esetén a közelgő vég okozta lelki görcsök, félelmek oldásában mind a beteg, mind a család a lelkigondozóktól remélhet segítséget. Azokon a helyeken, ahol már működnek ilyen szolgálatok, biztató eredményekről számol be valamennyi érintett. Vannak kórházak, és vannak osztályok - szerencsére egyre kisebb számban -, ahol a vezetés még napjainkban sem tart igényt a lelkigondozói együttműködésre, és a pszichológust is feleslegesnek tartják. Ám ha megtapasztalják, hogy a szolgálat jól kiegészíti az orvosi munkát, a beteg gyógyulása érdekében nemcsak megtűrik majd, hanem előbb-utóbb igényelni is fogják ezt a segítséget. A Magyar Pszichológus Társaság Klinikai Pszichológus Szekciójához jól képzett, lelkiismeretes, együttműködésre kész szakemberek tartoznak. Biztosan sikerülne velük is felvenni (vagy megújítani) a kapcsolatokat. Talán több rátermett, elkötelezett embert lehetne megnyerni a cél érdekében, ha jobban kihasználhatnák a hittudományi és más egyetemek posztgraduális képzéseiben rejlő lehetőségeket (például Phd-képzés formájában). Ha van már ilyen kooperáció jó lenne „felpörgetni”, ha még nincs, az illetékesek bizonyára találnak módot a megállapodásra. A másik nagy terület, ahol a lelkigondozói szolgálatnak kiemelt szerepe van, az egészségügyi dolgozók közötti munkálkodás. Igen fontosak lennének minden intézményben a lelkigyakorlatok, illetve a rendszeres lelki feltöltődés segítése, tréningek vezetése. Rengeteget lehetne tenni így a kiégés, a fásultság elkerülése és a hivatásszeretet, a hit megerősítése érdekében Ha csak egyetlen beteg is akad, aki nem vet véget önkezével életének a kilátástalannak tűnő gondok miatt, ha csak egy nővérkével kevesebb hagyja el a pályát, ha csak egy orvossal több bírja tovább az osztályok súlyosodó terheit, ha csak egy hozzátartozó köszöni meg csendes mosollyal, hogy betegének újra célt adni segítettek - már nem volt hiábavaló a szolgálatuk. Kérünk mindenkit, aki a lelkigondozói szolgálat országos kiterjesztéséhez megfelelő hatáskörrel rendelkezik, minél előbb segítsen! A gyógyító szeretet eszközeivé kell válnunk mindannyiunknak. Dr. Boron kay Piroska
