Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-11-09 / 45. szám

2. oldal 2003. NOVEMBER 9. Evangélikus Elet ELŐ VIZ SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 21. VASÁRNAP Kéz a kézben A gyakorlott táborozok között senki sincs, aki ne ismerné a „kézgombolyag” nevű játékot. A résztvevők körbe állnak, behunyják a szemüket, majd mindkét kezüket a kör közepe felé nyújtva szoro­san megragadnak két másik kezet. Ami­kor már megtörtént a kézfogás, kinyit­hatják a szemüket, és elkezdődik a játék. Az a feladat, hogy a keresztbe-kasul ösz- szefogózott kezek elengedése nélkül úgy oldják fel a kialakult csomókat és gu­bancokat, hogy a játék végére - -lehető­leg - egy nagy kört alkossanak. A bogo­zás feladata nagyon izgalmas és szórakoztató, ezért szinte mindenki szí­vesen részt vesz ebben a mókában. Gyakran nem is ott kell elkezdeni a ki­csomózást, ahol a gubanc található, így egész sor embert érinthet egyetlen „görcs” feloldása. Látványosságnak sem utolsó, amikor a játékosok egymás feje felett átlépve vagy hóna alatt átbújva tö­rekszenek a megoldás felé. Néha az is előfordul, hogy a résztvevők legna­gyobb igyekezete ellenére még nagyobb gubancot sikerül kialakítani, mint amek­korát az alaphelyzet szolgáltatott. Ennek a játéknak egyetlen szabálya van: egyetlen pillanatra se engedd el an­nak a kezét, akiét az elején megfogtad! Bár néha nagyon csábító, hogy a kézfogás feloldásával szabaduljunk meg a kialakult nehéz helyzettől, mégsem szeghetjük meg a szabályt, mert ezzel érvénytelenné és ér­telmetlenné válik a játék. Isten az élet nagy játékában is ke­zünkbe adta más emberek kezét. A sza­bály itt is ugyanaz, hogy ezeket a keze­ket a lehető leghosszabban - ha lehet, életünk végéig - fognunk kell. Mégis sokszor találjuk magunkat olyan helyzet­ben, amely nagyon hasonlít a játék kusza szövevényéhez. Vannak kapcsolataink, ahol minden simán megy, de bizony nem ritkák azok a zűrzavaros csomópontok sem. Sokszor minden igyekezetünk elle­nére sem oldódik a görcs, sőt egyre átlát- hatatlanabbnak és feloldhatatlanabbnak tűnik a gubanc. Ilyen helyzetben néha nagyon csábítónak, sőt szükségesnek érezzük, hogy lazítsunk a kézszorításon, elengedjük egymás kezét, szem elől té­vesszük egymást, netán , kiiktassuk az életünkből azt, aki miatt - szerintünk - „csomó” keletkezett az életünkön. De ne felejtsük el: sohasem véletlen az, hogy éppen kiknek a kezét fogjuk! Nekik szükségük van ránk, és nekünk is szük­ségünk van rájuk. Abban is párhuzam vonható az élet és a játék között, hogy nem mindig ott kell keresnünk a gond megoldását, ahol a görcs szembeötlő. Ha emberekről és élethelyzetekről beszélünk, gyakran a többiekben találjuk a hibát, nem pedig saját magunkban. Még kevesebbszer lát­juk át azt a nagy igazságot, hogy ember­társunk - mint minden ember - ki van szolgáltatva a bűnnek. Emberi kapcsolatainkban sokszor na­gyon nehéz megtalálni a megoldáshoz vezető jó utat. Fárasztó bogozgatni a csomókat, ráadásul ebbéli igyekezetün­ket olykor még nagyobb görcsök koro­názzák. „Görcsoldó” igyekezetünkben azonban Jézus szava erősíthet meg min­ket: „ Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!" (Jn 13,34) Nem az „olló” nyújtja a jó megoldást ott, ahol a türelem és szeretet többre juthat. Ha Jézus irán­tunk kinyilvánított szeretetére tekintünk, magunkat elszégyellve szorosabban ra­gadjuk meg társaink kezét! Lehet, hogy mi csodálkozunk majd a legjobban, ha Urunkra tekintő igyekezetünk nyomán végérvényesnek tűnő „csomók” oldód­nak fel kapcsolatainkban. Horváth Mária m mi&mtmk WWW, B VBJ aEii ij ^TLlA^ULJJÍ JJ UHiÄÄlA J&. SsmJ üí/j 3/afjJ-JLi Az ítélet árnyékában Ám 5,14-20 Ezen a vasárnapon „az Úr napjáról”, Is­ten ítéletéről hangzik templomainkban az igehirdetés. Arról a felelősségről esik szó, amely alatt az egész emberiség és benne Isten népe is él. A mai igeszakasz a több mint kétezer­kétszáz évvel ezelőtti Izraelbe visz ben­nünket. Abban az időben II. Jeroboám az uralkodó, aki váratlan harci sikerei és ügyes politizálása révén nyugalmat és békét teremt országában. A konszolidá­lódott viszonyok között fellendül a gaz­dasági élet. Az emberek viszonylagos jó­létben élnek. Bételben - a kis királyság déli kultuszközpontjában - nagyszabású ünnepségeket és fényes istentiszteleteket tartanak. Látszólag tehát rendben mennek a dolgok. S ekkor váratlanul betoppan egy Júdából jött, soha nem látott férfi, akit Amósznak hívnak. 0 a kulisszák mögé lát: a látható jómód és az ország látszóla­gos békéje nem téveszti meg. Észreveszi, hogy a nép vezetői túlságosan magabiz­tossá és gőgössé váltak, mely kifejeződik az Istennel való kapcsolatukban is. Látja azt a morális romlást, amely belülről rág­ja szét a társadalmat, mint szú a fát. Jól látja azt a mélyülő szakadékot, amely a különböző társadalmi rétegek között hú­zódik. A szűk vezetőréteg - az arisztokrá­cia - fényűző gazdagságban él, tobzódó luxusban, a nincstelenek tömegei viszont nyomorognak. De még a szegénységnél is elviselhetetlenebb a megalázottságuk. Ki vannak szolgáltatva korrupt vezetőiknek, akik lábbal tapossák az igazságot. Amósz, a próféta, az Úr nevében szó­lal meg. Elég felvillantatni prédikációjá­nak két részletét. Azt mondja, hogy a ve­zetők és a jómódúak „elefántcsont ágyakon heverésznek, pamlagokon ter­peszkednek, megeszik a nyájból a bárá­nyokat és a hizlalóból a borjúkat. Hárfa­kísérettel danolásznak, és azt hiszik, hogy zenéjük olyan, mint Dávidé. Kely- hekből isszák a bort, és finom olajjal ke­nik magukat, de József romlásával nem törődnek” (6,4—6). Azzal is vádolja őket, hogy kihasználják a nincsteleneket, és gabonaadót szednek tőlük, sanyargatják az igazakat, elfogadják a megvesztege­tést, elnyomják a szegényeket a kapuban (5,11-12). (A kapu kifejezés a városka­pukra utal, ahol - a kor szokása szerint - a pereket tartották.) De Amósz nemcsak leleplez, hanem meghirdeti a megújulás lehetőségét is. „A jóra törekedjetek, ne a rosszra, akkor élet­ben maradtok, és veletek lesz az Úr - ahogy mondogatjátok. Gyűlöljétek a rosszat, szeressétek a jót, szerezzetek ér­vényt a törvénynek a kapuban" (5,14—15). Lehetetlen nem gondolnunk arra a párhuzamra, amely a jeroboámi idők és a mi korunk között fennáll. Igaz, Izraelben a társadalom és az egyház nem különült el egymástól, mi pedig a szekularizáló- dott Európában élünk. Az Európai Unió már a keresztény gyökereit sem akarja megemlíteni készülő alkotmányában. Annyiban mégis helytálló a párhuzam, hogy kontinensünk morális válságának oka ugyanaz, mint ami annak idején a ki­csiny Izraelt is romlásba döntötte: Isten akaratának és rendjének a semmibe véte­le. Erről nem hallgathatunk. Ezt monda­nunk és hirdetnünk kell. De szavunknak csak akkor lesz hitele, ha az Ige bírálatával magunk is szembe­nézünk. Új lehetőségek között élünk. Nagyszerű rendezvényeket szervezünk, konferenciákat és ünnepi istentisztelete­ket tartunk. Úgy tűnik, minden rendben van. Bételben is ezt gondolták. Ámósz azonban elmondta az Úristen véleményét: „Gyűlölöm, megvetem ünnepeiteket, ün­nepségeiteket ki nem állhatom!” (5,21) Ez bizony kemény beszéd! De igaz, mert Isten akarata és szándéka nem érvényesül népe életében. Ezért üzeni Amószon ke­resztül: ,, Törekedjetek a jóra! ” Szerezze­tek érvényt az Isten akaratának. Az 0 aka­rata határozza meg a magatartásotokat és tetteiteket. Bár más szavakkal, de mégis ugyanezt kéri Pál is a római gyülekezet tagjaitól: „ ...ne igazodjatok a világhoz, hanem változzatok meg értelmetek meg­újulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tet­sző és tökéletes”. (Róm 12,2) Nekünk is önvizsgálatot kell tarta­nunk, hiszen Isten népét minden korban megkísérti az elvilágiasodás veszélye. Fel kell tárnunk, hogy hol és miben iga­zodunk a világ sablonjához az Isten aka­rata helyett. Az őszinte önvizsgálat nem könnyű. Sosem volt az. Az igazságot tu­datosítani és kimondani mindig fájdal­mas dolog, és ellenállást vált ki. Amósz is így tapasztalta: „ Gyűlölik azt, aki dor­gálni mer a kapuban, és utálják, aki megmondja az igazat. ” (5,10) Egy meghökkentő szót találunk az 5. fejezet 15. versében: „talán". Talán meg­kegyelmez az Úr! Nem biztos?! Az Isten szuverén Úr! A megtérés pedig nem ér­dem. Az Isten felmentő ítélete nem ,jár” soha, mindig kegyelem marad. De Jézus biztatására ebben a kegyelemben remény­kedhetünk: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki hallja az én igémet, és hisz ab­ban, aki elküldött engem, annak örök éle­te van; sőt ítéletre sem megy, hanem át­ment a halálból az életre. ’’ (Jn 4,24) IMÁDKOZZUNK! Uram, Jézus! Segíts Lelkeddel, hogy szent legyen számomra akaratod, és reménységgel tekintsek eljöveteledre, ítéletedre! Pintér Károly Oratio oecumenica Mindenható Istenünk*, magasztaljuk szent nevedet, hogy szent Fiad, az Elet Fejedelme által megszabadítot­tad népedet a bűn és a halál hatalmából. Erősítsd hi­tünket, hogy ebben ne kételkedjünk, hanem napról nap­ra irgalmas szereteted bizonyosságában éljünk, és most is gyermeki bizalommal terjeszthessük eléd könyörgé­sünket. Jézus Krisztusért kérünk. [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Könyörgünk egyházunkért. Könyörülj meg rajta, bo­csásd meg vétkeit, újítsd meg, és tedd hatékonnyá szol­gálatát. Ajándékozz neki hűséges pásztorokat, élő gyü­lekezeteket; és add meg mindnyájunknak a hit, a remény és a szeretet örömét és békességét. Jézus Krisz­tusért kérünk. [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Könyörgünk gyülekezetünkért, közösségeinkért. Tedd fontossá számunkra szent igédet, és add, hogy minden nemzedék igéd engedelmes hallgatója legyen. Békesség és egyetértés legyen ott, ahol most békétlen­ség uralkodik. Hit ébredjen ott, ahol eddig bezárták előtted a szíveket. Ébreszd a testvéri szeretet felelőssé­gét ott, ahol eddig egymás iránt szeretetlenek és figyel­metlenek voltunk. Jézus Krisztusért kérünk. [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Könyörgünk, ne engedd elfelejtenünk, hogy mind­nyájunknak meg kell jelennünk ítélőszéked előtt, és számot kell adnunk életünkről. Add meg nekünk azt is, hogy a ránk váró számadás híre kétségbe ne ejtsen ben­nünket, hanem irgalmas szeretetedhez meneküljünk, és ott vigasztalást találjunk. Jézus Krisztusért kérünk. [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Könyörgünk a betegekért, a halál révén állókért. Légy velük ígéreted szerint a szenvedés mélységeiben is. Adj nekik gyógyulást, megújuló erőt. Ha pedig úgy döntesz, hogy elhívod őket ebből a világból, adj nekik csendes elmenetelt, az ítéletben pedig kegyelmet. Oltal­madba ajánljuk magányos, segítségre szoruló embertár­sainkat. Rendelj melléjük együtt érző szíveket és segítő kezeket, ébressz segítőkészséget a mi szívünkben is. Jé­zus Krisztusért kérünk. [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Könyörgünk hazánkért és az egész világért. Adj egyetértést, békét nemzetünknek és minden népnek. Fogd le a rosszat akarók kezét, és erősítsd meg a békes­ség gyermekeit. Ne engedd, hogy a bűn, az emberi go­noszság tönkretegye, és végképp elpusztítsa, amit te jó­nak és szépnek teremtettél. Igazságoddal tanácsold és vezesd a népek vezetőit, hogy igazság és békesség ural­kodjék a földön. Jézus Krisztusért kérünk. [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Hallgass meg minket, Urunk, mert egyedül te vagy a mi segítségünk. Ne engedd, hogy reménységünk meg­szégyenüljön. Teljesítsd azt, ami még ígéreteidből hátra van, és hozd el hamar országodat, ahol a tieid mind­örökké veled lehetnek, és magasztalhatnak téged a te szent Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus által. [Gyülekezet:] Ámen. * Ha az imádságot istentiszteleten mondjuk, akkor a dőlt betűs kezdő- és zárószakaszt olvassa a lelkész, a szakaszokat a gyülekezet egyes tagjai, az Urunk, hallgass meg minket! vála­szokat és az Áment pedig együtt és hangosan mondja az egész gyülekezet. • • • SAROK • • • • • MUSICA SACRA II. 3 £ 5 £ 3 □ Miért muzsikálunk? Múlt heti bevezetőnkben jeleztük, hogy a szent zenéről kezdünk cikksorozatot. Mielőtt ennek mélyére ásnánk, fel kell tennünk a legegyszerűbb kérdéseket. A következő három hét során három kiváló egyházzenész felel majd a következő kérdésekre: Miért muzsikálunk, miért éneklünk, illetve mi hangozhat el az is­tentiszteleten? Az alábbi sorokat Herbert Wulftól, a Magyarországon élő neves német orgonaművész-tudóstól kaptuk. Pár gondolatfoszlányt szeretnék csak megosztani a kedves olvasóval. Mielőtt azonban a fenti kérdésre megpróbálnánk választ adni, fel kell tennünk egy másik kérdést is: „Quid sit musica?” - „Mi a zene?” Sok középkori traktátus kezdő­dik ezzel a címmel. Maga a válasz az an­tik kor felfogásához nyúlik vissza, mely háromféle muzsikát különböztet meg. A „musica mundanát” (a világ és a szférák harmóniája), a „musica humanát” (az ember fizikai és pszichikai harmóniája) és a „musica instrumentalist” (a valóban megszólaló vokális vagy hangszeres ze­ne). Mindezekkel a megfogalmazások­kal a minket körülvevő világot igyekez­tek megmagyarázni. Ehhez hasonló a Biblia teremtéstörténete is, amely szin­tén nem tisztázta teljesen a zene gyöke­reit és keletkezését. Érdekes megfigyelni azt, hogy a né­pek különböző teremtéstörténeteiben a zene szinte mindig isteni eredetű, s az egymástól független, különböző kultú­rákban mint a világ belső rendje jelenik meg. A korai időkben is a kultuszhoz tartozott, hangja a láthatatlan ígéretét tükrözte. De melyek voltak a zene valódi gyökerei, és mi az eredete? A zenetudomány nagyon különböző véleményeket fogalmazott meg erről a kérdésről. Egyesek szerint a zene az akusztikus világ imitációja, a vallási rítusok fejleménye. Mások szerint a nyelv és a kommunikáció absztrakció­ja, azaz a beszédből, illetve az állat­hangok (különösen a madárhangok) utánzásától eredeztethető. Vannak, aki úgy vélekednek: szavak nélküli hívás, érzelmi megnyilvánulás. A muzsika azonban csak az embernél tudatos megnyilvánulási forma. (A madarak éneke vagy a bálnák hangja nem zene, egészen más célokat szolgál.) Olyan jelenséggel állunk szemben, amely mindig is az ember sajátja volt. De mi­ben segít nekünk a zene? Egyáltalán: szükségünk van-e rá? A zene egyrészt önmagáért való do­log, másrészt „használati értéke” van: például tánczene, munkadal, vadász­dal, induló, filmzene, háttérzene. Egyik fontos feladata a kommuniká­ció. Ugyanez a helyzet a gyülekezeti ének, a korái esetében is. A mai világ hangos, s alig találni olyan zugot, mely a civilizáció lármájától mentes lenne. Zenei túltermelés van. Különféle zenei stílusok sokasága vesz minket körül. Megkülönböztetünk könnyű- és ko­molyzenét, bár a komolyzene egyre bonyolultabbá válik, s inkább a „szak­avatottak” privilégiuma lesz. Mit tud kifejezni a zene szavak nél­kül? Ha konkrét tartalmakat, gondolato­kat tudna megfogalmazni, akkor költé­szet lenne. Amit kifejez, az atmoszfé­ra, hangulat, megfoghatatlan érzések sokasága. Minden vallási közösségnek van ze­néje, legfejlettebb formájában azonban a nyugati kereszténységnél található meg. A zene természetesen nem keresztény eredetű, ám mivel az emberhez tartozik, az egyháznak is részévé válik. Az egy­házzene nagyon gazdag örökséget ha­gyott ránk: gondoljunk csak az egyszóla- mú gregoriánra, a protestáns gyülekezeti énekre vagy az orgonazenére. Ezt az örökséget felvehetjük s folytathatjuk. Aktívan (az önálló zenélés természete­sen sok szorgalmat és kitartást igényel), tudatosan odafigyelve és átélve, de min­den kötelezettség nélkül, „háttérzene­ként” is hallgathatjuk. Tágabb értelemben zenélésnek ne­vezhető-e a gombnyomásra történő rá­dió-, lemez- vagy CD-hallgatás? A hangszeres vagy vokális muzsikálás passzív változata minden zenei ízlés számára sok lehetőséget kínál. Az önál­ló zenélés azonban hosszas előtanulmá­nyokat igényel. Térjünk vissza a kérdésre: Miért muzsikálunk? Tréfásan azt felelhet­nénk: pénzért avagy szórakozásból. A komoly válasz pedig így hangzik: mert jelent számunkra valamit, mert hoz­zánk tartozik, vigasztal, felszabadít. A zene, a zenélés életünket gazdagítja. S végül a zenész számára az alapos elő­készítés, gyakorlás és tanulás után a megszólaltatás lehetősége: öröm. Herbert Wulf * Y

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom