Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-10-12 / 41. szám

6. oldal 2003. OKTÓBER 12. Evangélikus Elet A hódmezővásárhelyi gyülekezet ma nagyapa korban lévő tagját annak idején az a Takács János lelkész ke­resztelte - majd később konfirmálta, eskette aki 70 éves lelkészi szolgálata alatt 62 esztendeig volt az egyházközség lelkésze. A most 92 éves János bácsi október 5-én hálaadó istentisztelet keretében búcsúzott el híveitől, akik között 1941 óta szolgált. A gyönyörűen feldíszített templomot zsúfolásig megtöltő gyülekezet pedig Istennek hálát adva köszönte meg János bácsi alázattal, de töretlen hittel végzett szolgálatát, amely- lyel a hódmezővásárhelyi evangélikusokat élő közösséggé formálta. A ma nagyapa korban lévő gyülekezeti tag gyermekeivel, unokái­val vett részt a hálaadó istentiszteleten. Őket is Takács János keresz­telte, konfirmálta, eskette. Több generáció nőtt így bele a közösségbe János bácsi mindvégig hitre ébresztő szolgálatával. Megható pillanat volt az istentisztelet utáni közgyűlésen, amikor a gyülekezet egy olyan fényképalbumot adott át emlékül a leköszönő lelkésznek, amelyben ezeknek a családoknak a fényképeit helyezték el. Hetven év lelkészi szolgálat - és ebből 62 év egy helyen. És mi minden fért bele ebbe a hat évtizedbe! A gyülekezet gondozása mel­lett sajtótevékenység, komoly teológiai munkálkodás, könyvek meg­írása és kiadása. Közben az időnkénti nehéz anyagi helyzetben még fi­zikai munka végzése is. A hálaadó istentisztelet liturgiái szolgálatát Ribár János, az egyház­megye esperese és Deák László segédlelkész végezte, majd Ribár Já­nos esperes Mt 25,21-23 alapján hirdette Isten igéjét. „Közösen adunk hálát ezért a 70 esztendei hűséges szolgálatért - hangsúlyozta az espe­res. - Amikor visszatekintünk ezekre a hosszú évtizedekre, előre is né­zünk, mert János bácsi szolgálata - töretlen lelki és szellemi ereje kö­vetkeztében - még nem fejeződik be. A lelkészi munka legszebb koronája a felolvasott ige: »Jól van, jó és hű szolgám, a kévésén hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára/« Nagy dolog a 70 évi töretlen szolgálat, de egyedül Istené a dicsőség, aki erőt, hitet és kegyelmet ad mindnyájunknak.” Az ünnepi alkalom keretében egy kedves produkció szép és feleme­lő bizonyítékát adta annak, hogy családok élnek együtt a hódmezővá­sárhelyi gyülekezetben. Tornyai Lilla orgonajátéka után a nyolcéves Tornyai Dóra és bátyja, Gergő hegedült a jelenlévőknek. Az általuk játszott zcncszániokat az idősebb báty, Péter szerezte. Végül az ő he­gedűtudását is megcsodálhatták a résztvevők. Az istentiszteletet követő ünnepi közgyűlés keretében elsőként Ko­szorús Oszkár, a Nyugat-békési Egyházmegye felügyelője köszöntöt­te a megjelenteket és Takács Jánost, aki a teológia elvégzése után nyolc évig több településen is szolgált. Harmincéves korában hívták meg Vásárhelyre, mivel a gyülekezet addigi pásztora, Kékén András a Deák téri egyházközségbe került. Koszorús Oszkár beszédében megemlékezett Takács Jánosnak a városért végzett munkájáról is, melynek elismeréseképpen 1997-ben „Pro Űrbe” kitüntetést kapott Hódmezővásárhely önkormányzatától. így élt ő teljes életet, minden­hol gyümölcsözően szolgált, teljes életében Isten embere volt. A hódmezővásárhelyi önkormányzat nevében dr. Lázár János pol­gármester szólt az egybegyűltekhez. Örömmel közölte, hogy a képvi­selő-testület szeptemberi ülésén díszpolgárrá választotta az idős lelki- pásztort. János bácsi meghatottan vette át az erről szóló oklevelet, a résztvevők pedig nagy tapssal köszöntötték őt. A gyülekezet üdvözlő szavait Krajcsovics László gondnok tolmá­csolta, végezetül az ünnepelt kért szót. „Isten rajtatok keresztül adott erőt mindahhoz, amit életutam során cselekedtem” - mondta, majd így szólt: „Ünneplés után folytassuk utunkat arra, amerre az ige mutatja. De ezt az utat Istennel együtt kell járni, hogy végül valóban bemehes­sünk az Úr ünnepi lakomájára. Amíg az Úr éltet, folytatom - ha más­képpen is - azt, amire 70 évvel ezelőtt elhívott.” Az Evangélikus Élet szerkesztősége, olvasói nevében is sok szere­tettel köszöntjük János bácsit, egyházunk leghosszabb ideig szolgáló lelkészét. Isten adjon továbbra is töretlen hitet, erőt, egészséget neki, hogy még sokáig közöttünk maradhasson. Dr. Juhász Géza n • J r T\ F Pinter Denes emlékirata Sokszor arra gondolok, hogy’ tartozunk azoknak az „ egyszerű ”, paraszti származású híveinknek (többség­ben vannak!), akik ,,névtelenül” ott élnek közöttünk, akik igét hallgatnak, úrvacsorát vesznek, és az egy­ház minden gondjában, munkájában kiveszik részüket. Ezek az egyszerű gyülekezeti tagok hűséggel kitar­tottak egyházunk nehéz időszakaiban is. Józan lutheránus kegyességüket és hitüket nem érik el az egyházi és teológiai viták, „látáskülönbségek” meg egyéb gondok-bajok szelei. Manapság úgyis kísért az „elpa- posodás” veszélye. Ezért is meg kell becsülnünk ezeket a névtelen híveket, akik az ünnepélyeken „zsúfo­lásig megtöltik” templomainkat. Egyházunkban nemcsak papok, püspökök, felügyelők, hivatásos egyházi emberek élnek és dolgoznak (persze jó, hogy vannak), hanem - sajnos fogyó számban - akadnak még egy­háztörténeti emlékeket őrző, falusi gyülekezeti tagok is. Írjunk róluk is, szólaltassuk meg őket is! i volt Pintér Dénes? Nem volt diplomás, neves köz­életi vagy egyházi szemé­lyiség, akiről szép, dicsé­retes nekrológot szoktak írni. Pintér Dénes egyszerű gazdálkodó, magyar evangélikus parasztember volt. Halála előtt egyik leányának és unokájá­nak lediktálta „emlékiratát”, elmondva benne élete „sorsdöntő állomásait”. „Ami velem történt, az már történelem!” - vallja. Családja megtisztelt az emlék­irat egy példányával. Úgy gondolom, „memoárja” mások érdeklődésére is szá­mot tarthat: élettörténete megragadó, döbbenetes, és követendő az a hit is, aho­gyan elfogadta az őt ért eseményeket. Mindeközben feltárul előttünk egy pa­rasztcsalád 20. századbeli története is. „Ahogy telik, rohan az idő - kezdi emlékezéseit -, arra az elhatározásra ju­tottam, hogy elmondom életem sorsdön­tő állomásait. 1921. június 3-án szület­tem a Sopron megyei Mihályiban. Négyen voltunk testvérek. Sajnos nővé­rem ötéves korában meghalt. Őt nem is ismerhettem. Ami ezután következett családunkban, az már nagy tragédia volt. 1928 januárjában meghalt édesapánk. Szegény jó édesanyámra maradt minden gond. Hárman maradtunk kiskorú félár­vák. Drága jó édesanyánk igen sok mun­kával, még több szeretettel nevelt fel bennünket.” Ahogy telt-múlt az idő, jöttek a gon­dok is. Már akkor dúlt a második világhá­ború. 1942 tavaszán besorozták Erdélybe a 33-as hegyivadász zászlóaljhoz. A Verec- kei-hágótól lefelé védték a Keleti-Kárpá­tokat. Fenn a havasokban állomásoztak, tá­vol a világtól, mégis sokféle veszélynek voltak kitéve. Mindezek ellenére szép emlékeket őriznek szívükben. A messzi tá­volság miatt évente kétszer-háromszor jö­hettek haza. Pintér Dénes 1943-ban mind­össze két hét aratási szabadságot kapott. „Az 1944-es évről fájó szívvel kell ír­nom - folytatja -, mert ahogyan visszaér­tem a karácsonyi szabadságról, távirat jött: édesanyám meghalt! Szerető jó szíve megszűnt dobogni értünk. Megálmodtam a halálát. Háromnapi keserves utazás után értem haza. A hívek már a házunk­nál gyülekeztek a temetésre, amikor a ko­porsó lezárása előtt hazaértem. Még lát­hattam édesanyámat a koporsóban. Mindkét szülőm váratlanul, szívhalállal halt meg. Két testvérem maradt vigaszul. Bátyám 24 évesen vezette gazdaságun­kat.” „Időközben a németek megszállták ha­zánkat. Nagy nehezen vergődtem vissza a Keleti-Kárpátokban állomásozó alakula­tomhoz. Júliusban komoly baleset ért, eltört a bal lábam. Csak a bőr tartotta össze a törött csontokat. Nagy kínosan, sajgó fájdalmak között jutottam el a ko­lozsvári kórházba. A levegőben éppen angol-amerikai liberátorok búgtak. Amikor kitettek á mentőkocsiból, a kór­ház udvarára bomba esett. A légnyomás feldobott a levegőbe, de szilánkot nem kaptam. Kísérőim, sajnos, megsérültek. Három hónapig kezeltek ott. Négy hétig hanyatt kellett feküdnöm.” Augusztusban hazaengedték beteg- szabadságra. Akkor meg a szajoli Ti- sza-hídnál kapta el őket egy iszonyú bombatámadás. Mint mondja: csaknem odaveszett. Valóságos pokol volt ott ak­kor. Betegszabadsága után járta az or­szágot, keresve alakulatát. Még Sopron­ba is eljutott. Végre novemberben a Csallóközben megtalálta pótkeretét. Szeretettel emlék­szik vissza a jószívű csallóközi magyar családokra. Ám csakhamar búcsút kellett inteni hazánknak. Irány Csehszlovákia! Prágán keresztül a Szudéta-vidékre, majd Szilézián át Németországba jutottak. Is­ten oltalmazó kezében voltak, mert egy nappal az iszonyatos bombázás után - amikor a földdel egyenlővé tették a vá­rost - érkeztek Drezdába. Három hónapig voltak Németországban, ahol a Faust- páncélgránát használatára képezték ki őket. Az volt a terv, hogy majd itthon, a Dunántúlon vetik be őket. Sajnos hazafe­lé jövet Bécsben orosz fogságba estek. Az erős szovjet páncélosokkal szemben fel kellett adniuk a harcot. Ötven kilo­méteres gyaloglás után a sopronkőhidai fegyházba kerültek. Majd egy hónap után, május elején bevagonírozták őket. Irány Oroszország! Hadifogság... így folytatja emlékezését: „Sopron­kőhidán tudtam meg, hogy bátyámat a megszálló oroszok szülőházunkban agyonlőtték. El lehet képzelni, mit éreztem! Én ezer veszélyből megmene­kültem, bátyám meg szinte a háború végén otthon halt meg. Egy testvérem maradt, a húgom, aki időközben férjhez ment. Gazdaságunkat úgy-ahogy to­vábbvitték.” „Amikor az országból kivittek ben­nünket, a vonatról sok-sok kis levelet dobáltunk ki. Akadtak jó emberek, akik továbbították életjelünket családjaink­nak. Már útközben sokan meghaltak éh­ség, szomjúság, járvány miatt. Gyilkolta a hadifoglyokat a tífusz, malária, vérhas. Én is lefogytam 38 kilóra, csont és bőr voltam. De mindig bíztam benne, hogy az Úristen hazasegít. Sokan elpusztul­tak, mert nem tudták vagy nem akarták hinni, hogy egy napon hazamehetnek. Fölöttébb nagy dolog a hit! Szörnyű sínylődés, igazi rabszolgasorsra jutot­tunk. Sokszor gondoltam a versre: »Szülőföldem szép határa! Meglátlak-e valahára?« Hit és remény nélkül nem le­hetett elviselni ezt a szenvedést. Két év után írhattunk csak lapot, és csak ekkor kaphattunk postát hazulról.” „Sajnos újabb csapás érte családun­kat. Édesanyám testvére Magyar- keresztúron meghalt. A húgoméknak mindkét gazdaságot át kellett venniük. Bizony gazdasági helyzetünk is csak romlott. A beszolgáltatások is egyre ne­hezebbé tették életünket.” Pintér Dénes végre Isten kegyelmé­ből 1948. december 6-án hazaért az orosz fogságból. Itthon kihalt ház, le­égett pajta, nagy szegénység fogadta. Újra kellett mindent kezdenie. Immár 30 éves fejjel nősült meg. A jó Isten szor­galmas, okos, derék feleséggel áldotta meg. Legnagyobb kincsük hitük mellett az erő és egészség volt. Tudtak és akar­tak dolgozni, és Isten megsegítette őket, mint a bibliai Jóbot. Újabb sötét felhők gyülekeztek falusi híveink fölött. Az agitátorok ígéretekkel és fenyegetésekkel a közös gazdálkodás­ba terelték gazdáinkat. Alá kellet írniuk a „gyászos papírt”, a belépési nyilatkoza­tot. Az orosz fogságban már megismerték ezt a nekünk idegen szövetkezeti életet. Bár néhány év után feloszlott a termelő- szövetkezet, nemzeti forradalmunk eltip- rása után újraszerveződött a „kolhozgaz­dálkodás”. Ki kellett ezt is bírni! Majd így folytatja: „Harmincöt évet dolgoztam a termelőszövetkezetben. Közben a jó Isten három gyermekkel ajándékozott meg minket, akiket becsü­lettel felneveltünk. Mindegyiknek házat, otthont építettünk. Sokat, nagyon sokat dolgoztunk, de Isten velünk volt, és meg­áldott bennünket! 1981-ben nyugdíjba mentem. A be­tegségek, bajok ezután sem kerültek el minket. 1972-ben sérvműtétem volt, 1983-ban pedig súlyos lábtöréssel kerül­tem kórházba. Államunk visszaadta gyülekezetünk iskoláját, amelyből egy szép új, korszerű templomot építettünk. Hála Istennek, tudtam a templomépítési munkálatokban is segédkezni. (Fiával együtt Pintér Dé­nes komoly munkát végzett ott. S. J.) Nem szégyelltem Krisztus Urunk evangéliu­mát, és amit abban az időben egyházunk­ban meg kellett tenni - megtettük. Isten adott mindnyájunknak hitet, erőt és egészséget. Soha el nem felejthető dá­tum 1989. szeptember utolsó vasárnapja, amikor felszentelhettük szépen berende­zett templomunkat. Rendbetettük a teme­tőnket is. Szégyelltem már, hogy idege­nek elviszik temetőnk rendetlen hírét. Új kerítést csináltunk. Rendszeresen tisztán tartottam azok sírját, akiket már elfelej­tettek. Isten újabb betegséggel látogatott meg, és megint próbára tette hitemet. 1992. december 2-án, 72 éves koromban szívműtétem volt Budapesten. Az Úrban bíztam, hogy majd megsegít. így is lett! A műtét sikerült. Isten áldja meg azokat az orvosokat és ápolókat, akik olyan so­kat tettek értem” - mondja. Pintér Dénesnek harcos, küzdelmes és hitvalló élete volt. Hazájáért és egyházá­ért dobogó szíve idén tavasszal hirtelen megállt. Családja mellett az egész gyüle­kezet és a falu is tisztelettel és szeretettel gondol rá. Valami eltemethetetlenül itt maradt utána: jó emlékezete, hűségének példája. Jézus Krisztus jó vitéze volt ab­ban a viharos, sötét 20. században. Elgondolkodom életén. „Ráért” csa­ládjával együtt részt venni minden is­tentiszteleten. Ott volt az úrvacsorái ol­tárnál is. Kétszer hat évig gondnokként szolgált gyülekezetében. így élt egy magyar gazda, magyar katona, hazáját nagyon szerető evangélikus ember. Emlékirata csendes vallomás. „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam. ” (2Tim 4,7) A többi már az Úristen dolga... Sümeghy József i 4 'V i \ Hat évtized- eff ffükkytben

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom