Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-10-05 / 40. szám
Evangélikus Elet 2003. OKTÓBER 5.. 11. oldal üzenet az Ararátlól ________ ro vatgazda: Jerabek-Cserepes Csilla ÖKOTEOLÓGIA Kereszténység és környezetvédelem Miután a környezetvédelem ügye több mint fél éve állandó rovattal jelentkezik az Evangélikus Élet hasábjain, valószínűleg egyre kevesebben érzik azt, hogy nem helyénvaló a kereszténységgel való összekapcsolása. Visszatekintésképpen ezt a kapcsolatot ezúttal a rendszeres teológia oldaláról közelítjük meg. Talán sokakban él a kérdés, hogy egy olyan feladat, amelyet a legtöbben gyermekkoruk óta a legtermészetesebb mindennapos teendők között, életmódjukhoz igazodva gyakoroltak, és a Jézus-hittel való leghalványabb kapcsolat tudatosítása nélkül is elég jól meg tudtak oldani, vajon mitől emelkedett mostanában ilyen nagy méltóságra? Ha pedig már így történt, joggal történt-e így? Talán a teológia változott? Vagy a világ? Különösebb mérlegelés nélkül is azt válaszolhatjuk, hogy mind a kettő. Amennyire természetesnek tekinthető, hogy a szent és örök kérdésekkel foglalkozó tudomány maga is változik, ugyanannyira szembeszökő, hogy a világ utóbbi fél évszázados alakulása nemcsak gyorsabb, hanem minőségileg is eltérő változást jelent az eddigiekhez képest. (Legalábbis a világ általános állapota terén ez így van.) Az átfogó éghajlatváltozás, a fajok kipusztulása, az ivóvíz mennyiségének és minőségének csökkenése, romlása - mint a leginkább érzékelhető tünetek - mögött az okok és következmények olyan szorosan és többszörösen összefonódtak, hogy az ökológia mára az egyik legösszetettebb, az emberi jövő szempontjából leginkább stratégiainak nevezett tudománnyá vált. Minthogy a környezetünkben bekövetkező mélyreható változások elsősorban az ember tetteinek következtében álltak be, illetve történnek folyamatosan, a környezetvédelemhez az embert a teremtés kiemelkedő teremtményeként ismerő teológiának is köze van. Ha a teológia a környezeti kérdések terén lemondana az aktív szerepvállalásról, ezzel azt ismerné el. hogy nincs mondanivalója az ember földi létének normáiról, szabályairól. Lemondásról azonban a nemzetközi és a hazai teológiában szó sincs. Ebből a meggyőződésből jött létre az ökoteológia tudmányága, amely nem műkedvelőként vagy kibicként akar beleszólni a saját eszközeivel dolgozó természettudományba, hanem arra emlékezteti ezt is, önmagát is, hogy egyetlen tudományos eredmény mögé sem bújtatható el a személyes felelősség. A teológiai etika nem mondhat le arról az alapszemléletéről, hogy a teremtés középpontjában az ember áll Teremtője számára kiemelkedően értékes voltával, a föld művelésére és őrzésére szóló megbízatásával, kérdőre vonhatóságával és számadási kötelezettségével. Ezért az ökoteológiának is azt a szemléletet. kell érvényesítenie, hogy a Teremtésben adott életfeltételek megőrzése terén az emberi cselekvést ellenőrző és minősítő, helyes és útbaigazító etikáé a kulcsszerep. Mint az átfogó etikai megállapítások általában, ez is csak addig látszik semmitmondóan közhelyesnek, amíg valaki komolyan nem veszi a gyakorlatban; legyen szó az ipari lobbik által támogatott tudományos kutatások bármely fázisáról, a különböző emberi tevékenységet a környezet kárára megkönnyítő technológiák alkalmazásával kapcsolatos döntésekről vagy egyszerűen csak a rövid távú anyagi gyarapodás érdekében tett bármely ösztönös (ezért megbocsáthatónak vélhető) lépésről. Létezik tehát a környezet megőrzésében és értő, felelős alakításában olyan hagyományos keresztény szemlélet, amely alapjaiban szabályozza az emberi tevékenységet. Ezzel azonban, úgy tűnik, valami baj van. Vagy nem képviseltük eddig elég következetesen, vagy félreértettük, esetleg magunk sem tudtuk, hogy van ilyen. Az is lehet, hogy tudtunk róla, csak eddig nem éreztük szükségét konkrét elméleti kifejtésének és megvalósításának. Úgy is tekinthetjük, hogy ennek a naiv korszaknak vetett véget 1967-ben ifi. Lynn White történész, aki a Nature folyóirat hasábjain megjelent híres-hírhedt tanulmányában éppen kultúránk zsidó-keresztény hagyományait tette felelőssé az akkor már tapasztalható környezetromboló életvitelért és környezeti károkért. White szerint ennek az a megengedhetetlen emberközpontúság az alapja, amely legjobban lMóz 1,26.2? szemléletében, az embert „mindenek korlátlan uraként” beállító isteni rendelkezésben fejeződik ki. Azóta többen is kifejtettek hasonló nézeteket. Van, aki odáig megy, hogy még a véleménynyilvánítás jogát is megvonná a keresztényektől, mondván, volt elég időtök, miért nem csináltátok eddig jobban. A keresztény és zsidó telógiára természetesen nagy hatással voltak és vannak ezek a támadások, ezek után mindkettő igyekezett kimutatni White táborának nyelvi és történelmi tévedéseit. Hozzá kell tennünk: ez a teológia tudománya számára nem túl nehéz feladat. A vád azonban már kezdetben sem elméleti meggondolásokból született, a környezetvédelem ügye a mai napig sem merülhet ki elméletben, ezért a teológia sem moshatja tisztára magát tintával, papíron. Ez állít újabb feladatokat az ökoteológia, a teológia, a liturgia és általában az egyházi élet elé; képes-e élni a keresztény egyház a történelemben páratlan méretű és jelentőségű adománya, a közösség értékeivel teremtett világunk gazdagságának megőrzése terén? Béres Tamás Húsleves Öregszem. Különféle szokásaim kezdenek kialakulni. Az igaz, hogy az ilyesfélékhez szükségeltetik egy bizonyos fogyasztói jólét is, de most félreteszem a szégyenkezést, elvégre nem szociális témát választottam. Milyen szokásokról kívánok szólni? Sokféle van, de most épp az étkezési szokások közül emelek ki egyet. Szeretem a jó húslevest. Édesanyám, anyósom, feleségem, nővéreim kitűnő húsleveseket főznek. S mi tagadás, teológusként, majd lelkészként is sok helyen megfordultam már, ahol igen-igen finom húslevessel kínáltak. Emlékszem, gyerekkoromban egészen misztikus ügynek tűnt számomra a húslevesfőzés. El sem tudtam képzelni, mitől lesz olyan gyönyörű sárga, ragyogóan áttetsző és ízletes ez a különlegesfolyadék. Csak vasárnap, csak ritka alkalmakkor, csak ha vendégek jönnek, csak akkor ehetünk ilyet - gondoltam. Már jócskán felnőtt voltam, sőt többszörös családapa, mire lett merszem próbát tenni. A hentesnél bámultam a különféle húsokat. Megtudakoltam, melyik mire való, és kiléptem gyermeki mivoltomból: átlépvén önnön árnyékomat, a papircetlire felirt három liter tej és egy kiló kenyér mellé vásároltam egy darab csontos húst is. Amikor megtudtam, milyen egyszerű ez az egész, valósággal lubickoltam a felismerésben: répa, zeller, petrezselyemgyökér, eg’fej vöröshagma, eg’ kis krumpli, szemes bors bőven, pár szem borókabog’ó, szegfűbors és késhegynyi őrölt szerecsendió fűszernek, ha van, akkor valami káposztaféle, és a lényeg, hog többféle hús legen. Lehetőleg csontos. Jó múltkorában sajnos nem lehetett kapni marhahúst, ezért vettem néhány szép sertéscsontot és eg pulykafelsőcombot. Az illata is fenséges lett. Ami engem illet, legjobban a zellert szeretem, valamint a petrezselyemgökeret. Teszek eg jó adagot a tányérba, kanállal felaprítom, majd rá a forró levest és a külön kifőtt tésztát. Rendkívül finom a házi készítésű csiga és a cérnametélt. Legtöbb azonban elővettem édesanyám régi receptjét, és eg kevés vegetával ízesített pirított grízkockákat főztem a nemes lébe. A gerekeknek is igen ízlett. A magam részéről nem vágok ellene az erős heges paprikának sem, ami természetesen mindig kéznél van, de az biztos, hog frissen őrölt borssal szinte minden alkalommal megbolonditom a tányéromba került adagot. Minap azonban valami egészen különös dolog történt. Úg adódott, hog eg kisebb elintéznivalóm akadt a belvárosban, s amint hazafelé sétáltam, betértem a hentesüzletbe. Mit látok a pult mögött? Frissen vágott, gönyörü marhacsontokat és sötétvörös színben pajzánkodó szegdarabkákat. Mit sem törődvén az otthon, hűtőben eltett előző napi maradékkal, azon nyomban kértem eg-eg darabot mindegikből. Mielőtt valaki botránkozni kezdene fene nagy jólétemen, hadd jegezzem meg, hogy mindössze háromszáz forintot fizettem, amely eg negvenéves, ötgermekes családapa részéről talán nem számít luxusnak hétköznap sem. Otthon azután elővettem a kisebbik fazekat, a hatalmas zellert, a fűszereket, majd megmostam a húsdarabokat, és a/ágújtottam. Az elvágólag simán fűrészelt csontdarab látványa azonban szöget ütött a fejembe. Milyen különös! Ilyen lehet az én lábszárcsontom is. Eg emberi élet pedig micsoda hihetetlen érték, mással összehasonlítva kifejezhetetlen. Erkölcsi érzék, művészi hajlam, kézügesség, történelmi memória, matematikai okosság, és még sorolhatnánk. Arról nem is szólva, hog aki kedves valakinek, az érzelmileg, érzékileg pótolhatatlan - függetlenül az ági és fizikai teljesítőképességtől. No és a marha? Állat ugan, de mégis csak képes arra, hog felismerje gazdáját - talán a kalapjáról, talán a szagáról; házát a bedőlt kis deszkakapuról; gazdasszonyát a kendőjéről vág a fejőedény zörgéséről. O sem csupán néhány mázsányi hits és velőscsont, mégis úg bánunk vele. Vajon hány mega- herzes processzor, hány gigabájt memória, milyen alaplap és winchester kellene ahhoz, hog eg ilyen tudatlan és csupán emberi fogasztásra alkalmas barmot modellezzünk vele? Isten választott népe, Izrael számára szigorú és aprólékos parancsolatokat adott arra vonatkozólag, hogan kell bemutatni az áldozatot. Talán nem túlzás azt mondani, hog az akkori ember szent félelemmel és reszketőssel fogott kezébe eg állati eredetű húsdarabot. Manapság pedig csak úg’ „ eszünk ”. Sőt, ha nem elég ízletes, kritizáljuk az ételt. Megborzongok. Ilyen bonyolult az élet? Hát még az ember, aki Isten képére teremtetett! Szabad tehát húscafatokként viszontlátnunk egmást? Szabad engedni, hog ezt regék egmás- sal felebarátaink? A kérdések költőiek. Bevallom férfiasán, hog bár lobogó hajú ifjú koromban több alkalommal, hosszabb ideig is tartottam magam a vegetáriánus étrendhez (s épp efféle pacifista meggőződésem okán), most mégis úg érzem, hog’ a húslevesről nem igazán szeretnék lemondani. Nevezzenek bár képmutatónak, az öldöklést azért mégsem kedveltem meg. Bartha István INTERNETEN: EGYHÁZUNK HONLAPJA AZ Nem mese ez, gyermek... Az Aszódi Egyházközség gyülekezeti házában tartották meg múlt szombaton az Északi Egyházkerület óvodai dolgozóinak második konferenciáját. Alberti, Irsa, Nagvtarcsa és Vác evangélikus óvodái mellett a házigazda város intézményei is képviseltették magukat az alkalmon, melyen összesen 31 óvónő, illetve óvodai munkatárs kereste a választ az aktuális szakmai kérdésekre. Az evangélikus lelkiség további erősítését segítette a konferencia helyszíne, az Igére figyelés, a közös éneklés és a testvéri találkozás. D. Szebik Imre püspök - aki külföldi útja miatt levélben köszöntötte a konferenciát - soraival megalapozta az együttlét irányát, és megadta a találkozás alaphangját: „Az óvodai nevelés alapvetően fontos gyermekeink hitének, értékrendjének kialakításában” - írta a püspök, és Isten áldását kérte a legfiatalabb testvéreink nevelését vállalókra. „O adjon erőt, hogy a korszellemmel szembeszegülve is igaz emberek nevelését tudják megalapozni” - fejezte be levelét. „A mese és a mese hatása” fontos ismeretanyag az óvodáskorú gyermekek életében. A témát szakavatott mesterek tárták a résztvevők elé: Döbrentei Ildikó és Levente Péter. „Mintameséik” nagy élményt nyújtottak a mintegy 30 meghívott kisgyermeknek, de a jelen lévő felnőtteknek, szakembereknek is: megmutatták, hogy bármiből lehet mese, amely leköt, szórakoztat és nevel is egyben. Ezt követően a váci evangélikus óvoda logopédusa, Fűké Pálné, előadásában a helyes és tiszta beszéd fontosságáról, illetőleg a beszédjavítás lehetőségeiről szólt. A témát konkrét kérdésfelvetések alapján járta körül szakmai alapossággal. Itt hangzott el egy fontos észrevétel: valójában az idegen nyelv elsajátításának alapját is letesszük, amikor a kisgyermekeket a helyes és szép beszédre szoktatjuk. Az édesanya-édesapa és az óvó néni csakis közösen törekedhet sikerrel arra, hogy szép magyar beszéd hangozzék kisgyermekeink ajkáról. Az egész napos konferencia kezdetén Detre János váci, lezárásakor János Zsuzsanna hévizgyörki lelkész szolgált áhítattal. D -s EGYHÁZKERÜLETI NAP Balassagyarmat, 2003. október 18. PROGRAM 9.30 - Gyülekező a gyülekezeti teremben 10.00 - Istentisztelet úrvacsorával (igét hirdet: D. Szebik Imre püspök) 11.30 - Előadás: dr. Szabó József püspök élete és szolgálata (előadó: Zólyomi Mátyás csepeli lelkész) 12.00 - Az egyházkerületi pályázat eredményének kihirdetése és a díjak átadása 12.30 - Filmvetítés a Lutheránus Világszövetség tizedik nagygyűléséről (referáló: dr. Fabiny Tamás docens) 13.00-Ebéd 14.00 - Előadás és megbeszélése: „Elmerülni ne hagyd kicsiny hajódat" időszerű feladataink gyülekezeteinkben (előadó: dr. Fabiny Tamás) 15.00 - Fórum egyházunk életéről 16.00 - Záró áhítat (Bartha István balassagyarmati lelkész) Finta Gergely orgonaestje a békási evangélikus templomban (1038 Bp., Mező utca 12.) 2003. október 5-én 18 órakor Műsor: Dietrich Buxtehude (1637-1707): E-moll ciacona Johann Pachelbel (1653-1706): G-moll toccata, D-dúr toccata Bakfark Bálint (1507-1576): Három lantfantázia Joh. Sebastian Bach (1685-1750): C-moll fuga Joli. Pachelbel: Esz-dúr fantázia Joh. Sebastian Bach: Szimfónia és korái a 29. kantátából Jesu, meine Freude-korálfantázia BWV 713 F. Mendelssohn-B. (1809-1847): C-moll prelúdium és fúga Op.37 Az Evangélikus Szenvedélybeteg-mentő Misszió gyógyító csendeshetet tart a Szarvasi Középhalmi Misszióban 2003. október 6-10-ig. Szeretettel hívjuk lelki gyógyulásra, megerősödésre a .szenvedélybetegségekben érintetteket. Lelkész testvéreinket kérjük, segítsék, hogy a rászorulók (esetleg családtag kíséretében) részt vehessenek az alkalmon. Részvételi díj: 5000 Ft személyenként. A rászorulókat lehetőség szerint támogatjuk. Jelentkezni és érdeklődni dr. Tóthné dr. Sárkány Angyalnál (5540 Szarvas, Kiránduló u. 9., tel.: 30/409- 8012) vagy Selmeczi Lajos ny. lelkésznél (2890 Tata, Feszty Á. u. 14.. tel.: 34/383-819) lehet. * * * Ugyanitt, a Szarvasi Középhalmi Misszióban október 10-én délután 3 órára szeretettel hívunk lelkészeket, orvosokat, érdeklődőket tájékoztatásra, megbeszélésre, melynek témája: - Missziós feladata-e az egyháznak a szenvedélybeteg-mentés? Hogyan végezhetjük ma ezt a szolgálatot? Döbrentei Ildikó - mint a mesében... Fotó: ifj. Detre János
