Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-10-05 / 40. szám
Evangélikus Elet 2003. OKTÓBER 5. 5. oldal A megbékélés kultúrájának teológiai alapvetése Christoph Klein: Bosszú helyett megbocsátás Néha olyan könyv kerül a kezünkbe, amelyet csak akkor tudunk letenni, ha az utolsó oldalát is elolvastuk. Ilyenkor megszűnik körülöttünk a világ, szellemi-lelki utazáson veszünk részt, ahol a szerző idegenvezetőként tárja fel és ismerteti a hétköznapokon túlmutató szépséget, érdekességet, mindazt, ami szinte észrevétlenül képes kizökkenteni bennünket megszokott gondolatainkból. Az utazás élménye mégis gyorsan halványulni kezd, és égvre nehezebb felidézni a látottakat. Csak a kontúrok élnek tovább. Christoph Klein írása nem tartozik az ilyen olvasmányok közé. Ha jól emlékszem, több mint egy hónappal ezelőtt kaptam meg a könyvét. Nagy lelkesedéssel vettem a kezembe, beleültem legkényelmesebb fotelembe, a kisasztalra tettem egy nagy bögre kávét, és elkezdtem olvasni. Talán ki is számítottam előre, hogy mennyi időt vesz majd igénybe a közel 300 oldalas kötet. Elég hamar rá kellett jönnöm azonban arra, hogy az olvasás nem ígérkezik könnyű, pihentető utazásnak. Sem a szerző, sem a fordító nem törekedett egyszerű nyelvezetre, igaz, a téma sem mondható könnyen emészthetőnek. A megbocsátás és a megbékélés témája egyszerre szól Isten egyedülálló emberszeretetéről (Lk 15,11-32), az egyház feladatáról (2Kor 5,18) és az ember felebaráti szeretetének kudarcáról (Mt 18,21-35) - azaz sok-sok rácsodálkozás, kérdés és önvizsgálat „akadályozta meg” a gyors olvasást. Mielőtt rátérnék a könyv rövid ismertetésére, egy személyes élményemet szeretném megosztani, amely a zárófejezet olvasása közben késztetett egy újabb megállásra. Egy középkorú teológustársam mesélte - aki a teológia előtt már elvégzett egy egyetemet, és 20 évet világiként is dolgozott mennyire meglepődött azon, hogy a keresztény közösségekben nagyon könnyen és sokszor felszínesen használják a szeretet szót. Gyakran át sem gondolják, csak mondják: szeretlek, Isten szeret téged, a szeretet a legfontosabb... Ezzel szemben a régebbi munkahelyén, ha valaki kiejtette ezt a szót - persze nem hangzott el túl sokszor akkor az tényleg úgy is gondolta. Ott mintha több súlya lett volna ennek a csodálatos kifejezésnek. Christoph Klein könyve hasonló kérdést feszeget. Vajon nem bánunk-e sokszor túlzottan is felszínesen a megbocsátás kifejezéssel? Tudjuk-e egyáltalán, hogy milyen gazdag jelentése van ennek a szónak? A szerző müvében arra törekszik, hogy az olvasó számára egy egységes, rendszerezett összképet alakítson ki a megbékélés problematikájáról. Három kifejezés köré csoportosítja mondanivalóját: martyria (igehirdetés), diakónia (szolgáló szeretet) és leiturgia (istentisztelet). Az első részben egy alapos áttekintést ad a megbékélés bibliai és keresztény teológiai forrásairól, majd a békéltetés szolgálata cím alatt ismerteti mindazt a feladatot, amit a Békéltető rábízott követőire. Ez a feladat természetesen nemcsak az egyház belső problémáira irányul (bár arra is!), hanem a felekezetek közötti konfliktusokra és az egyháznak az adott társadalomban betöltött küldetésére is. Ismerve az egyházak szerteágazó feladatát és néha sajnálatos módon megnyilvánuló, nagyon is emberi oldalát, a békéltetés szolgálata túl nehéz feladatnak tűnhet. A szerző azonban nem engedi, hogy ebbe az olvasó beletörődjön. Az erdélyi szász evangélikus- ság püspökeként számos „hazai” példát hoz fel annak bizonyítására, hogy ha nehéz is a békéltetés szolgálata, akármelyik területét is nézzük, nem reménytelen. Ennek alátámasztására mutatja be könyvének harmadik részében a közel 800 éve létező erdélyi szász megbékélési rendtartást, amely ugyan módosításokkal, de ma is működőképes keretet adhat szolgálatunk betöltéséhez. Az egyházunkban folyó liturgikai megújulás szempontjából különösen izgalmas lehet ennek a rendtartásnak a megismerése. Még egy idézettel szeretném bátorítani a kedves olvasókat erre az építő és gazdagító, ám egyáltalán nem könnyű utazásra. A békesség vagy éppen annak látszata érdekében szívesen kerüljük a vitákat, mert úgy érezzük, hogy az ellentétben áll a megbocsátással. Talán a vitatkozás kultúrája is hiányzik belőlünk. Minderről így ír a szerző: „A megegyezésért folytatott vita nem ellentéte a megbékélésnek, hanem a megbékélt különbözőség koncepciójának segítségével a megegyezésre való törekvés a megbékélési kultúra része lehet, tehát éppen nem kizárják, hanem kiegészíthet^ egymást.” A könyvet a Kálvin és a Luther Kiadó adta ki 2003-ban. Ára: 1500 Ft. Joób Máté % Ökumenikus zene a faluért Amióta megalakult, számos szakmai és közönségsikert aratott a somogyvámosi ökumenikus énekkar. A kórusnak már harminc tagja van, és jövőre a minősítést tűzték ki célul. Seregi László, a kórus vezetője elmondta: a vegyeskarban fiatal felnőttek és tíz gyermek is énekel. Hetente egyszer találkoznak, abban azonban eltérnek a többi kórustól, hogy nem annyira a népszerű dallamok, hanem inkább a zenei érdekességek, kuriózumok szerepelnek a repertoárjukon. Az énekkar több környékbeli rendezvényen is fellépett már, de legfontosabb feladatuknak még mindig a liturgikus és egyházzenei koncerteket tekintik. Ezek közül kiemelkedik az evangélikus egyházkerületek számára megrendezett kórustalálkozó, ahol Somogy és Zala megyét képviselték szép sikerrel, és az idei nagyhét, amikor háromszor énekeltek passiót. Somogyvámoson kívül Buzsákon és Balatonbogláron mutatták be az 1500-as évekből fennmaradt zenetörténeti ritkaságot, az egyetlen magyar nyelvű János-pas- siót. Seregi László fontos feladatnak tekinti a folyamatos szakmai fejlesztést is, hiszen jövőre szeretnék értő zsűri előtt is megmérettetni magukat és minősíttetni munkájukat. Addig persze számos fellépés vár még a lelkes dalnokokra. Két jótékonysági koncert után ugyanis egy harmadikat szerveznek. A hácsi templom és a somogyvári gyermekotthon segítése után ezúttal a somogyvámosi iskolát szeretnék énekükkel támogatni. Fábos Erika (Somogyi Hírlap) Kitüntetés a „leghűségesebb operatőrnek” A Bács-Kiskun megye középső és déli részén fogható Halas Televízió immár hatodik éve sugároz rendszeresen saját készítésű, egyházi tárgyú műsorokat, melyekben a közeli evangélikus gyülekezetek (Kiskunhalas, Soltvadkert, Kiskőrös) is bemutatkozhatnak. Legutóbb éppen a Déli Egyházkerület vezetőségi ülésén forgattak Soltvadkerten, a Találkozás Házában, amikor Káposzta Lajos házigazda esperes megszólította az operatőrt. Vili Antal engedelmesen letette a kamerát, és odaballagott. Nagy volt az öröme, amikor többéves szorgos munkája elismeréseként az esperes néhány palack minőségi borral ajándékozta meg a Halas Televízió „egyházi ügyekben leghűségesebb operatőrét”: így majd még olajozottabban forog a kamera... K. L. Most ismét Apokalipszis most Nem, nem kevertem össze a címben a szavakat, mindössze nyomatékosan szeretnék utalni arra, hogy nem egy új művet láthat az, aki jegyet vált az éjszaka vetített és bizony az ülőképességet (is) próbára tevő Apokalipszis most című filmre. Hiába a kényelmes hely, a jó minőség, több mint három és fél órát végigülni bizony fárasztó dolog - és nem csak fizikailag. A most behozott, úgynevezett rendezői változat ötven perccel hosszabb az eredeti - Magyarországon 1979-80-ban bemutatott - mozinál. Ebből a verzióból ugyanis (sok más egyéb mellett) már nem hagyták ki a kommunizmust-szo- cializmust bíráló részt. Kár, hogy e mostani bemutató eleve nem túl nagy nézettségre számíthat, mivel a hatalmas moziláncok nem láttak üzletet a forgalmazásban, és csak kevés helyen, ritkán vetítik. Hiszen ha egy fűm a multiplexeknek nem hoz busás hasznot, jobban teszi, ha nem is létezik... Ami igaz, az igaz, az Apokalipszis most nem egy habkönnyű mulatság, s igazából csak annak tanácsos megnézni, aki elviseli a borzalmak látványát, és fel tudja magában dolgozni a világra szabadult rossz bemutatásának naturalista képeit. A 18 év alatti korosztálynak pedig egyáltalán nem javasolt a film megtekintése! Francis Ford Coppola nagy hatású alkotását - mely két Oscar-díjat, a cannes-i filmfesztivál nagydíját és egy Arany Glóbuszt is elnyert -Joseph Conrad A sötétség mélyén című könyve ihlette, bár attól több ponton is eltér. Az alaptörténetet a rendező a vietnami háború idejére teszi át. Willard százados (Martin Sheen) azt a megbízást kapja feletteseitől, hogy egy kis őmaszáddal kutassa fel és ölje meg Kurtz ezredest (Marlon Brando), aki a hadsereg megbízásából gerillahadsereget szervezett a kambodzsai bennszülött törzsekből. Kurtz ugyanis egyre elborultabb elmével valóságos vérfürdőket rendez, ráadásul több olyan ügynököt is kivégeztet, akik fontos információkkal szolgálhattak volna a hírszerzés számára. A film ugyanakkor nem elsősorban erről a megbízatásról szól: Coppola mozija több síkon is értelmezhető mű. Lehetne egy egyszerű, a filmes zsargonban „road movie”-nak tekinteni (az út közben történt eseményeket feldolgozó filmeket szokták ezzel a divatos kifejezéssel jelölni), hiszen első kétharmada egy katonai egység utazását mutatja be egy dzsungelfolyón - annak összes kellékével együtt. Lehetne tehát emiatt egyszerű háborús kalandfilmként említeni - de mégsem lehet, mert filozofikus töltésű, sokszínű rétegei továbbgondolásra ingerelnek, vélemény-, koncepcióformálásra kínálnak lehetőséget. S mindezek mellett igazi élmény, ahogyan a film bemutatja „a háború” agyrémét. Néhol már-már doku- mentátorként tárja fel az' őrület, a vietnami háború poklát, amelyet sokan csak egy jó bulinak vagy egy jó pénzkereseti lehetőségnek tartottak. Eközben pedig egy monumentális eposz kerekedik ki a háború, az ember ember által való pusztítása ellen. Mindezek mellett pedig nem akármilyen színvonalon bemutatott karakterábrázolásokat, illetve gyönyörű képeket, briliáns operatőri munkát láthatunk, amelyért - ezúttal aligha vitatható módon - jogos volt az Oscar-díj. De hasonló csemegét kínál a „vájtszeműek” számára a világítás, a rendezés, a hang is. De nem ezekről szeretnék szólni. Nem is arról, ami a film egyik különleges érdeme - s amelyet azóta sem sikerült sokszor utánozni -, hogy nemcsak bemutat valamit, hanem elénk tárja azt, bevon a cselekményébe, s olyannyira közel hozza az eseményeket, mintha ismerősünk mondaná el, személyével, személyiségével hitelesítve a történteket. Sokkal fontosabb, hogy többeknek ezzel a filmmel vált, válhat világossá az a vízió, hogy milyen lenne, hogyan működne az a világ, ahol' az emberekben nincs jelen Isten - sem a mozdulatokban, sem a gondolatokban, sem a lelkekben, sem az értelemben; ahol semmit nem motivál a Teremtőnek, a Tőle kapott parancsolatoknak való megfelelés vágya, kényszere. Olyan világot láthatunk, ahol természetes, hogy cinikusan elmennek mások szenvedése mellett, egyetlen cél a túlélés, ahöl érdem a vagánykodással vegyített kegyetlenkedés, de nem erény a szeretet, a boldogságot pedig nem az erkölcsi jó jelenti - ahogyan az ókori bölcs mondta -, hanem a gyilkolás kétes dicsősége. Egyszóval „teljes pompájában” bemutatkozik az elsilányult, kiüresedett, céltalan, istentelen élet. Mindezek után adódik a kérdés, miért érdemes a keresztényeknek is megnézniük a filmet? Jóllehet nem jelenik meg a vásznon a hitről, a kereszténységről való „filozo- fálgatás”, s - egy abszurd és visszataszítóan szarkasztikus jelenet kivételével - nem esik benne szó Istenről sem. Pedig a film Róla szól, pontosan azzal, hogy nem említi Öt. Egyszerűen - kegyetlen őszinteséggel - mutatja be azt a világot, ahol nem adnak helyet, teret Istennek. Köztudomású, hogy a Biblia nem pacifista, ám a Szentírásban olvasható halálnak mindig isteni oka és célja van. Ezért sem fogadható el az ember által bűnként elkövetett gyilkosság, még akkor sem, ha valaki (valakik) - netán egy közösség érdekére vagy ideológiájára hivatkozva - célt és okot hazudnak e bűn mögé. De - szomorú kimondani, ám igaz - ezt is meg kell ismernünk, mert van, kíséri világunkat. Azért pedig külön hálával tartozunk Urunknak, hogy ilyen olcsón juthatunk ennek megismeréshez: elég, ha három órácskát ülünk egy légkondicionált terem süppedős plüssfotel- jében. Nagyon nagy ajándék az, hogy nekünk csak egy vászonnyi adatott a borzalomból, és nem kell megtapasztalnunk azt! Mód kínálkozik arra is, hogy megpillantsuk a demokrácia sokszor bizony álságos valóságát. A rossz, a bűn sötétsége mellett biztosabban megláthatjuk, felismerhetjük a jó csillogását, ismereteink birtokában pedig tovább juthatunk, mint a film főhőse, akinek erejéből csupán egy lépésre futotta. Otthagyva borzalmas korábbi világát, kilépett a hadseregből - igaz, csak azután, miután végrehajtotta a kegyetlen parancsot. Bizonyára nem véletlen, hogy biblikus címet kapott Francis Ford Coppola filmje. Aligha lehetett volna találóbban ösz- szefoglalni a hosszú eseményfolyamot. Figyelmeztet ez a film, s ezt a jelzést 2001. szeptember 11-e után már nem lehet nem komolyan venni. Gyarmati Gábor
