Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-10-05 / 40. szám

2. oldal 2003. OKTÓBER 5. Evangélikus Elet r rw r __ EL Ő VIZ Csak ne Isten nélkül! Valójában sok mindent teszünk azért, hogy megtartsuk az életünket - nem csak biológiai értelemben. Meg akarjuk tartani fiatalságunkat, vagyoni helyzetünket, jó hírünket, szokásainkat, hobbinkat, rövi­den: a magunk képzelte életünket, terve­inket, álmainkat. Megtartani azt, ami szá­munkra az „életet” jelenti. Ami nélkül - ahogy mondják - nem érdemes élni... Ami nélkül nem élet az élet. Ilyen lehet például a munka is. Sokan ezért félnek nyugdíjba menni. „Mi értelme lehet az életemnek, ha már nem lesz munkahe­lyem, íróasztalom, nem keresek pénzt, nem lesz szükség rám... Fog-e »ízleni« ezek után még az élet?” - teszik fel gyak­ran a kérdést. Az a baj, hogy mindezzel voltaképp az önálló, pontosabban Istentől függet­len életemet akarom megtartani. A Bib­lia szerint ez azért veszélyes, mert ilyen­kor úgy teszek, mintha nem lenne Uram és Megváltóm. Nem bízom Benne, és ezért úgy érzem: nekem kell „kézbe ven­nem” az életemet. Ez nem más, mint Is­ten félretétele! Izrael népe a pusztában vándorolt, és Isten Lelke Jézust is a pusztába küldte (Mt 4). De világosan látnunk kell, hogy a pusztában nemcsak az ember által készí­tett kenyér van, hanem égi manna is (5Móz 8). Az életet valójában nem csupán a földi, testi kenyér biztosítja, „mert nem csak kenyérrel él az ember" (Mt 4,4). Meg akarom tartani az életet - nem az a baj ezzel, hogy élni, dolgozni akarok és egészséges lenni, hanem hogy mind­ezt Isten kikapcsolásával akarom elérni. Mikor Jézus nem akarta a köveket ke­nyérré változtatni a pusztában, ezt azért tette, mert nem akart Isten nélkül, saját erejéből segíteni önmagán (bár lett volna erre hatalma). Tehát megmaradt az Isten iránti engedelmesség boldogító útján, és bizalommal várta, hogy Isten megadja a segítséget. Tudott várni, és le tudta győzni addig a testi éhséget is. Nem akarta úgy megtartani az életét, hogy el­veszíti az Atyával való szoros kapcsola­tot. Tudta, hogy fontos a kenyér, a testi táplálék, de a legfontosabb az Atyával való kapcsolat. Ezt kell nekünk is min­dennap őrizni, hogy szívünk meg ne ke- ményedjen Isten felé. Fontos, hogy Isten irányította Jézust a pusztába. A puszta nem a meditáció, az elcsendesedés helye elsősorban, ha­nem a kísértésé, sőt az ördöggel való szembekerülésé. Számunkra ma a hitet­len, Isten nélküli környezet a „puszta”. Ez eleve álladó kísértés a gyülekezet számára. Körülöttünk a legtöbb ember másképp él, másban bízik. 5Móz 8,2 szerint a pusztába vezető útnak célja van. Isten azért vezet a pusztába, hogy „megsanyargatva és próbára téve, meg­tudja, mi van a szívünkben”. Mert a bajban, kísértésben derül ki, van-e a szívünkben hit, békesség, türelem, re­mény; hogy hol keresünk kiutat, vigasz­talást, erők A cigaretta, a konyak után nyúlunk, vagy talán a világ zajában ke­ressük a feledést? Netán csak a hit lát­szata van meg bennünk, és megtagadjuk annak erejét (2Tim 3,5)? A pusztán átmenni csak úgy tudunk, ha nem „vesszük be” azt a hamis böl­csességet, hogy „csak önmagunkban bízhatunk”. A napi segítséget, az apró csodákat azok tapasztalják meg boldo­gan, akik Istentől, hittel várják azokat. Akkor megtapasztaljuk, hogy O megáld­ja a kis nyugdíjat, a megtört egészséget, és megsokasítja a maradék munkaerőt is. Erőt ad a nehéz emberek elhordozá- sához és az öregség terheihez. Csak ne nélküle akarjunk mindent megoldani. Hiszen „ aki meg akarja tartani az életét, az elveszti" (Mk 8,35)... Gáncs Aladár SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 16. VASARNAP Fehér hollók Gál 2,16-20 Rosszul feltett kérdésre csak rossz válasz adható. Amikor a hívő keresztények Mó­zes törvényéhez fűződő viszonyát vizs­gáljuk, különösen is ügyelnünk kell a kérdés korrekt megfogalmazására. Pál apostol a mai igében is a rá jellem­ző pontossággal fejti ki hitvallását: „tud­juk, hogy az ember nem a törvény csele­kedetei által igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által". Arra a kérdésre, hogy a mózesi törvénynek van- e szerepe a bűnös megigazulásában, Pál egyértelmű, határozott nemmel válaszol. Ezzel nem azt mondja, hogy a törvény érvénytelen, hanem arról vall, hogy nem a törvény betöltésével akarja elnyerni az Isten előtti igazságot. Krisztus óta nem a törvény betöltése a megigazulás útja. Eb­ben az értelemben mondja Pál, hogy meghalt a törvénynek. Máskor ezt így fe­jezi ki: nem él többé a törvény uralma alatt. A halál ugyanis megszabadítja a szolgát földi urától. A halott szolga fölött már csak a mennyei Úrnak van hatalma. „Meghaltam a törvény által a törvény­nek - mondja Pál, és rögtön hozzáteszi -, hogy Istennek éljek". Megszabadult föl­di urától, hogy a mennyeinek élhessen. Mert a törvénynek - mint „urunknak” - csak földi életünk idejére vagyunk alá­vetve. A törvény betöltése éppen ezért nem szerez Isten előtt érvényes igazsá­got. A törvény cselekedetei csak a földön érvényes „igazságot” kölcsönöznek. Más alkalommal Pál is elismeri, hogy aki a törvény cselekedeteit cselekszi. annak van mivel dicsekednie. Ám rögtön hoz­záteszi: nem Isten előtt! Isten előtti igaz­ságunkat nem cselekedeteink miatt ve­szítettük el, ezért nem is szerezhetjük vissza cselekedetekkel! Isten előtt azért nem vagyunk igazak, mert hiányzik szívünkből az Isten iránti feltétlen bizalmat tápláló hit. Szívünk Is­ten iránti bizalmát pedig a törvény nem képes helyreállítani, más szóval: a tör­vény nem tudja felszítani bennünk az Is­tenbe vetett hitet. Csak a Jézus Krisztusban való hit út­ján járva tanulhatunk meg újra gyermeki bizalommal hinni Istenben, ezért a meg­igazulás egyetlen lehetséges útja a Jézus Krisztusban való hit. Pál nem azért vallja magát a törvény számára halottnak, hogy a törvénytől va­ló szabadság ürügyén rendezetlen, feslett életet éljen. Eszébe sem jut, hogy - a tör­vény hatálya alól kikerülve - szabad utat nyisson a tagjaiban lakó bűn kívánságá­nak, és zabolázatlanul élje ki bűnös haj­lamait. Ellenkezőleg! Most akar csak igazán leszámolni bűneivel! Ezért nem­csak bűnös cselekedeteinek üzen hadat - amelyeket a törvény korábban ered­ménytelenül üldözött -, hanem egész bű­nös valójának. Pontosan tudja, hogy a cselekedeteiben megnyilvánuló bűn csak a felszín. A bűn valójában teljes szemé­lyiségének legmélyebb romlottságát je­lenti, ezért ha valóban le akar számolni életében vele, akkor önmagát kell ke­resztre adnia. A Jézus Krisztusban való hit útján járva Pálnak a bűn elleni küzdelemben a mózesi törvénynél sokkal keményebb és hatékonyabb eszköze van: a kereszt. Nincs már szüksége a törvényre, hiszen az csupán leleplezi a bűnt, de nem aka­dályozza meg, sőt - mint két hete olvas­tuk - még inkább felszítja bennünk a bűnös kívánságot! A törvény erőtlen eszköz, a kereszt azonban leszögezve tartja a kezet, amikor bűnt cselekedne, ínyhez tapasztja a nyelvet, hogy a száj ne tudjon gonosz szót kimondani. A ke­reszt elnémítja az elmét, mielőtt gondo­lattal vétkezne. Megbénítja a bűn kíván­ságára hajló tagokat, és elapasztja a szívben a bűn forrását. A kereszt nem­csak a törvény számára tesz holttá, ha­nem a bűn számára is. A keresztnek azért van erre hatalma, mert eggyé for­raszt a megfeszített Krisztussal, aki ma­ga a diadal minden bűn fölött. De éppen ezért a kereszt nemcsak megöl, hanem új életre is támaszt. Olyan új életre, mely­ben Pállal együtt vallhatjuk: „Krisztus­sal együtt keresztre vagyok feszítve: töb­bé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. ” Szinte hallom az ellenvetést: ez is csak erőtlen szó, „üres szöveg”! Hol vannak azok a keresztények, akikben fel­ismerhetően él Krisztus, mert önmagukat nap mint nap vele együtt keresztre feszí­tik? Hol vannak azok a keresztények, akikben már nem az egó tombol, hanem szavukkal Krisztus vigasztal, kezükkel Krisztus simogat és gyógyít, akiknek szí­véből Krisztus szeretete sugárzik? Tény­leg, hol vannak? „Bizony ritka az igaz keresztény, mint a fehér holló” - mondta egykor Luther. A te dolgod mégsem az, hogy ezen keseregj, hanem az, hogy ilyen fehér holló akarj lenni! Kérd hozzá nap mint nap Isten Szendéikének segít­ségét! Véghelyi Antal IMÁDKOZZUNK! Mindenható Isten! Kérünk, tisztíts meg minket minden hamisságtól és képmutatástól, és segíts győzedelmes­kednünk bűneink fölött az Úr Jézus Krisztus által. Ámen. Oratio oecumenica Hálát adunk neked, mennyei Atyánk azért az ígéretért, hogy néped szeméről letörlőd könnyeit. Kérünk téged, hogy ebben a hitben tudjuk hordozni szenvedéseinket. Az Úr Jézus Krisztusért... Gyülekezet: ...kérünk téged, hallgass meg minket! Könyörgünk egyházadért, hogy tagjai egységre jus­sanak minden fontos kérdésben, s így az evangélium jó íze és friss illata érezhető legyen a világban. Az Úr Jé­zus Krisztusért... Gyülekezet: ...kérünk téged, hallgass meg minket! Könyörgünk szolgáidért, az igehirdetőkért, a misszió munkásaiért, a keresztény tanítókért, azokért, akik a szeretetszolgálatban vesznek részt, az egyházi zene mű­velőiért s mindenkiért, aki a te ügyedben fáradozik, hogy munkájuk által szűnjék a sírás, és növekedjék az öröm. Az Úr Jézus Krisztusért... Gyülekezet: ...kérünk téged, hallgass meg minket! . Könyörgünk a világért. A népekért és vezetőikért. Azokért, akiknek hatalmat adtál, s azokért, akik mások hatalma alá rendeltettek. Add. hogy akaratod szerint bé­kében és igazságban élhessünk ezen a földön. Az Úr Jé­zus Krisztusért... Gyülekezet: ...kérünk téged, hallgass meg minket! Könyörgünk szeretteinkért, gyógyítsd meg betege­inket, vigasztald a gyászolókat, vidd egyezségre azo­kat, akik most vitában állnak. Adj erőt a megfáradtak­nak, közösséget az egyedül lévőknek, reménységet azoknak, akik zsákutcába jutottak. Add meg az újra­kezdés lehetőségét azoknak, akik valamit elrontottak, s használj minket is eszközödül munkádban. Az Úr Jé­zus Krisztusért... Gyülekezet: ...kérünk téged, hallgass meg minket! Végül könyörgünk önmagunkért. Tarts meg minket a hitben mindvégig, s vígy be országodba minden szent­tel együtt, hogy együtt dicsérhessünk téged mindenkor az Úr Jézus Krisztus által. Ámen. •••SAROK AZ ISTENTISZTELET TÖRTÉNETE V. 3 £ O £ 3 6­Az egyháznak állandó reformációra van szüksége! Sorozatunk legutóbbi részében a változás, a tisztulás szükségességéről szóltunk. Az egyház - istentiszteleti életét tekintve - mellékutcákba, sőt olykor zsákutcák­ba jutott. A 14-15. században az előreformáció képviselőinek próbálkozásai már sejtetik, hogy meg fog rendülni mindaz, amit addig biztosnak és állandó­nak hittek. Az előreformátorok „vészharangkondításai" után az egyházért élő, az Istennel való egyéni harcát megvívó Luther lépett színre, hogy Isten eszkö­zeként megtisztítsa, eredeti alakjára formálja vissza az egy házat. Elgondolkodtató, hogy Luther hatalmas reformátori munkája legkevésbé az is­tentiszteletet érintette. Tisztában volt a tradíció erejével, és komolyan vette, hogy a liturgia egységessége az egyház egyetemességét és egységét reprezen­tálja, ezért nem is nyúlt semmihez, amely a hitben előtte járók szellemi, lel­ki, kegyességi örökségét tükrözte. Ugyanakkor érezte, hogy a Krisztus evangéliumában rejlik az az erő, amit nem szabad szégyellni, sőt inkább ma­gasba emelve láthatóvá, elérhetővé kell tenni. Ha formákról van szó, csupán ez a kérdés: nem ütközik-e az evangélium­mal. Ha tartalomról van szó, akkor csak az számít: érvényre jut-e az Isten min­deneket átölelni képes kegyelme. Kora istentiszteletét is csak e mérce szerint kritizálta. Ahogyan nem akart új egyházat, úgy nem akart új istentiszte­leti rendet sem. De amiképpen a meg­újult egyház volt a vágya, úgy szerette volna, hogy az istentiszteleti élet is megújuljon, és a liturgia az ige koncent­rált hordozójaként Isten kegyelmét köz­vetítse az embereknek. Az istentisztelet rendje, formája, mondanivalója egy és ugyanaz volt számára: Isten evangéliu­mának drága ajándéka; a hír, hogy egyedül Krisztusért, egyedül kegyelem­ből, egyedül hit által van üdvösségünk, azaz kiteljesedő örök életünk. Luther istentisztelet-kritikája elsősor­ban a miseáldozat gondolatát vette cél­ba. Úgy vélte: a szentség Isten ajándéka, amelyben kézzelfogható módon, ízlel­hető formában jön elénk a kegyelem. Nem az ember mutat be áldozatot azért, hogy kiengesztelje az Istent, hanem Is­ten hozta meg a legnagyobb áldozatot a kereszten, amikor értünk adta egyszülött Fiát. Ezért hirdeti Luther - Pállal együtt - az Úr halálát, míg el nem jön. Másodszorra Luther kritikája a hi­ányérzetből fakadt. Nem kapott elegen­dő helyet és hangsúlyt a keresztény is­tentisztelet akkori gyakorlatában a hirdetett ige, a prédikáció. Luther szá­mára ez nem igemagyarázat, Szentírás- értelmezés vagy valamiféle tanítás volt, hanem az élő evangélium, Isten közöt­tünk megszólaló hangja - ez ma is újra meg újra megszívlelendő... Egy fontos prédikációjában arról szólt: az istentisz­teleten nem történik más, minthogy Isten beszél velünk, és mi imádságban és ma- gasztalásban felé fordulunk. Amikor Lu­ther ezt a kettőt - az igét és szentségeket - egymás mellé tette, akkor nem két kü­lön részről és tartalomról volt szó, ha­nem ugyanarról, ti. az egy szükségesről: Isten Jézus Krisztusban való jelenlétéről. Luther az istentisztelet megreformá­lásában igen mértéktartó és - tőle szo­katlan módon - szelíden lépegető volt. Megtartotta az addigi teljes miserendet a „megtisztított” úrvacsorái résszel. Mindkét híres istentiszteleti rendjét mi­sének nevezte (Formula missae, illetve Deutsche Messe). Megtartotta a meg­szokott istentisztelet-tételeket (Introi­tus, Kyrie, Gloria, Kollekta, Espistola, graduálének, Credo, Sanctus, Agnus Dei stb.), csak éppen szétosztotta a „szerepeket”, s ahol lehetett, ott a gyü­lekezet szolgálatát vette igénybe - első­sorban énekelt formában. Döntő volt számára, hogy a nép a saját anyanyelvén hallhassa az isten- tisztelet minden részét. (A diákoknak pedig - praktikus és pedagógiai szem­pontból - ajánlotta továbbra is a latin nyelvű istentiszteleteket.) Luther katolikus volt: nem evangé­likus és végképp nem lutheránus. Az egy egyház ősi rendjébe tagolódva nem az istentisztelet letisztult, kikris­tályosodott formáit akarta megváltoz­tatni, hanem a belső töltést megújítani. Az istentiszteletet megreformálása ná­la ennyit jelentett: visszaállítani azt, ami áldott, gazdag, tartalmas volt ko­rábban - és hozzátenni a „ma hangját”, az élő gyülekezet igére nyitott fülét és énekre nyitott száját, hogy hangozzék és visszhangozzék az evangélium. így állt helyre az istentisztelet két- fókuszúsága, ahol két fő gyújtópont ta­lálható: az ige és a szentség. De csak egyetlen személy áll a középpontban: az élő, kegyelmes, irgalmas, feltáma­dott Jézus Krisztus. Hafenscher Károly (ifj.) ,, Hogyan tulajdoníthatnánk annak a tiszta és igaz szűznek ekkora elbizako­dottságot és gőgöt, hogy ő a legfőbb erénnyel, az alázatossággal dicsekedett volna Isten előtt, hiszen csak a leggőgösebb ember tartja magát alázatosnak, és dicsekszik vele? Egyedül Isten az, aki az alázatot felismeri, megítéli és kinyilatkoztatja, úgyhogy az ember akkor tud legkevesebbet az alázatosságáról, amikor éppen valóban alázatos. ” Luther Márton: Magnificat (Takács János fordítása) Káté a határon túlra - adományozó vonal 06-81-330-220* Egy hívás - és valakit megajándékozott * A hívás díja 400 Ft + áfa. « f-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom