Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-09-14 / 37. szám
2. oldal 2003. SZEPTEMBER 14. Evangélikus Élet r rr r ELŐ VIZ SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 13. VASÁRNAP . Elidegenülés Két ember között az elidegenülést az jelzi, hogy már „nem értik egymás szavát”. Kiderül, hogy nincs miről beszélgetniük. Találkoznak, néznek egymásra: miről is beszéljünk - hiszen nagyon régen nem látták már egymást. Nem tudnak egymás dolgairól, hogyan él a másik, milyen problémái vannak... Hasonlóképpen van az Istentől elidegenült ember Istennel is. Már nem érti Isten beszédét, hiába olvassa a Bibliát. Tartalmát sem érti, a mondatokat, sokszor az egyes szavakat sem. Ilyen például az „áldás” szó is. Beszéljünk most erről. (Az „Elő víz” rovat cikkei megszólitó, ébresztő, gyakorlati írások akarnak lenni. Egy ilyen gyakorlati kérdés a bibliai szavak, fogalmak megértése.) Áldás alatt az elidegenült ember testi, földi, múlandó dolgokat ért. Amikor azt kéri, hogy gyermekét Isten áldja meg, elsősorban a jó állás, autó, pénz, „boldogulás”, testi egészség jut eszébe. Ám a bibliaolvasó ember gyakran tapasztalja Ábrahám és mások történetének kapcsán, hogy Isten az áldásnál valami másra gondol. Megadja a testi dolgokat is, de ezen túl valami mást, valami többet akar adni. Jézus nagyon világosan mondja: „Keressétek először Isten országát, és mindezek (étel, ital, ruházat) megadatnak nektek. ” (Mt 6,33) . Hasonlót tapasztalunk a samáriai asz- szony történeténél. Jézus nem becsüli le az asszony fáradozását, aki a déli hőségben kénytelen a kútra járni, de próbálja érzékeltetni vele, hogy van valami, ami ennél is fontosabb, ezért így szól hozzá: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy’ ki az, aki így szól hozzád: adj innom!, te kérted volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet. ” (Jn 4,10) Mi tehát az a nagy többlet, amit az „áldás” szó fejez ki a Bibliában? Röviden így mondhatjuk: hazatalálni Istenhez, újra gyermeki kapcsolatba kerülni Istennel. Ez az áldás lényege. A mindennapi életben sajnos apró dolgok is el tudnak téríteni minket a lényegtől. Életünk tele van nekünk „fontos” dolgokkal, amelyek visszatartanak Jézustól. Például nincs időnk vasárnap templomba menni, mert ebédet kell főzni; nem olvassuk a Bibliát, mert éppen egy izgalmas regényt bújunk... Rohanunk - nincs időnk végighallgatni valakit, nincs időnk az igére, nincs időnk a lelkünkre. Mert minden izgat minket, leköt bennünket az egész világ, és nem vesszük észre, hogy rámegy a lelkünk - vagyis elveszítjük az áldást! Eldöntötted-e már, hogy mi fontos, és mi nem; mi sürgős, és mi az, ami ráér? A testi áldásokat nyilvánvalóan mindenki kívánja. De azt a többletet, amit Jézus kínál, ami több a múlandó sikernél, vágyaknál, azt akarjuk-e igazán, azért kinyújtjuk-e a kezünket? Jó lenne, ha ez a kérdés megállítana, nyugtalanítana, és sürgetővé válna számunkra. Gáncs Aladár Káté a határon túlra - adományozó vonal 06-81-330-220* Egy hívás - és valakit megajándékozott * A hívás díja 400 Ft + áfa. Pár szó egy felkiáltójelről Jak 2,14-17(18-24) Pesti utca: átlagosan piszkos, elhanyagolt. Sietős léptű járókelők, zárkózottak, közömbös arcúak. Az egyik kapualjban hajléktalan nő alszik rongyokban, kartonpapírokon. Talán ittas, talán beteg, drogos vagy AIDS-es, talán éhezik és fázik. Mindenki továbbmegy mellette. Észre se veszik. Jelenléte 13 évvel a rendszerváltás után abszolút nem feltűnő, bárhol, bármikor találkozhatunk „vele”. A házfalon tábla: az épületben található az evangélikus lelkészi hivatal, fogadóóra 9—13-ig... A vasárnap igéjéről: hit és cselekedetek kapcsolatáról kell írnom, és ez a statikus jelenet, ez a nem kitalált, hanem valódi pesti életkép felkiáltójelként villog a monitoromon. Statikus, mert az állóképbe nem érkezik senki. A cselekvő, aki mozdít, indít, lendít, aki bátor, és kockáztatja a vadidegen sorsába való belépést, ha csak pillanatokra is, ha csak egy szó, egy kéznyújtás erejéig. Luther Jakab levelével kapcsolatban megfogalmazott kritikai ítéletét - „Értéke annyi, mint a szalmának” - valószínűleg mindannyian ismerjük, most ne erről szóljunk. Úgy vélem: a Szentírás egyetlenegy igéjével szembesülve sem kerülhetjük meg az önvizsgálatot, így akkor sem, amikor a hit és cselekedetek viszonyáról van szó. A kritikai ítéletet tehát önmagunkon, Isten előtti kontextusban kell gyakorolnunk és a bünbánat, a vétségeink, a mulasztásaink megvallásának talaján állva... Alapkérdés, vagyis megkerülhetetlen szembenéznünk azzal, hogy megvallott hitünk és naponként gyakorolt cselekedeteink mennyire fedik egymást, vagy szakadék tátong-e szavaink és tetteink között? Formális, üres-e a hitünk? Élő, cselekvő-e? Ha az elmúlt 24 óránkat tekintjük például, milyen mérleget vonhatnánk ebben az összefüggésben? A Pál apostollal polemizáló Jakab olyan izgalmas kérdésről fejti ki véleményét, amely már az 50-es években, a zsidó keresztények körében is eleven probléma volt. A leggyakrabban említett „ellentétpárok” (Jak 2,24 - Gál 2,16 és Jak 2,21 - Róm 3,28) ismeretében mégis azt lehet mondani: a kiindulópont, a szempont más-más, nem pedig a lényegben való egyetértés. Pál hangsúlya az egyedül Isten kegyelméből, hit által történő megigazuláson van: ezt semmi érdem, cselekedet elnyerni nem tudja, a törvény betartása által senki sem fog megigazulni. Jakabnál a hit, Jézus Úrként való elfogadása nem elméleti meggyőződés: termő-, illetve hajtóerő. Az, hogy Isten megigazított valakit, a cselekedeteiből lesz nyilvánvaló, s ez nem egyenlő azzal, hogy Isten az embert a cselekedeteiért igazítaná meg. Bőven állnak rendelkezésre igehelyek, amelyekben Jakab éppen a hit (1,3-6; 2,1; 5,15)’ míg Pál a cselekedetek fontosságát (Gál 5,6; 2Tim 3,17; Tit 1,16) hangsúlyozza. Miből lehet tudni, hogy Isten hit által megigazított valakit? Jakab felelete saját kiindulópontjából: csak a cselekedeteiből, amelyeket az igaz hit megteremt. A cselekedet az egyetlen „kézzelfogható” bizonyíték. Élő hitet bizonyító cselekedetekről lehet szólni, ám azt, hogy cselekedetek nélkül is van hit, nem lehet bizonyítani. Vagyis Jakab egyértelműen nemet mond a minden korban élő keresztények egyik legnagyobb kérdésére, azaz hogy lehet-e valakinek hite, ha annak nincs látható jele, cselekedete. Jézus fáról és gyümölcséről beszél. Amilyen az egyik, olyan a másik. Lélek és test, hit és cselekedet sem választható szét. Ravasz számításból tett jó cselekedettel egy pillanatig sem állhatunk meg Isten színe előtt! Jézus minden tette, csodája, gyógyítása az Atyával való teljes bizalom, egység, hit cselekedete. Valljuk, hogy hitünk - kegyelem. Megtarta- tásunk, megváltásunk, bűneink bocsánata, örök életünk - csakis kegyelem. De a kérdést - avagy a napi élet szituációiban elénk álló felkiáltójeleket - nem kerülhetjük meg: hitem hozott-e létre jó cselekedeteket? Munkámban, családomban, jártomban-keltemben élem-e hitemet, szolgálok-e azzal, amim van, talentummal, lehetőségeimmel, anyagiakkal, bármivel, amit adni tudok? „Hitem és környezetem közt a cselekvésem a közeg, ami meg-, össze-, fenntart vagy éppen taszít és szétválaszt.” (Dom Vilmos, Lelki- pásztor, 1969) A feltámadott Krisztusba vetett hit az egyetlen ösztönző erő, amely konkrét cselekvésre indíthat, amely megélt gyakorlattá teszi a megvallott hitet. A szeretet és könyörületesség cselekedeteit gyakorolni egy egoizmusban, kíméletlenségben, pénz- és sikerhajhászásban, a szegények és hátrányos helyzetűek perifériára szorításában élen járó évszázadban - Isten által ránk bízott kötelesség. A modem társadalom sokat tesz az elesettekért, intézményesíti a „segítő kezet” (például hajléktalanellátás, leányanyaotthon, „fapados” a szegényeknek, ruhaosztás, karácsonyi ételosztás), de a segélyszervezeteket nem a társadalom és benne az egyén lelkiismeret-furdalásának enyhítésére hívták életre. Kőháti Dorottya IMÁDKOZZUNK! Úr Jézus! Bűnbánattal állok meg előtted, mikor hitemet és cselekedeteimet igéd fénye világítja át. Adj erőt, hogy ne csak számmal valljalak Uramnak, hanem minden tettemmel és megnyilvánulásommal tanúd legyek. Elő hitet és hitből fakadó cselekedeteket csak te munkálhatsz bennem. Te nemcsak szép szavakat mondtál, de meghaltál értem a Golgotán, véreddel, haláloddal szereztél nekem bűnbocsánatot. Hiszek benned, Uram, és szolgálni szeretnélek téged. Add, hogy halálod ára rajtam ne vesszen kárba! Ámen. o RATIO OECUMENÍCA Az alább közölt általános könyörgő imádságot szeretettel ajánljuk minden gyülekezet figyelmébe, bátorítva a lelkészeket arra, hogy az istentisztelet liturgiájának alakításakor számoljanak a rovatunk nyújtotta lehetőséggel is. Drága Mennyei Atyánk! Hálát adunk neked, mert jó volt nekünk házadban lennünk, átélhettük ígéreted valóságát. Szent jelenlétedbe vontál bennünket. Igen, Atyánk, hálás a szívünk, mégis megvalljuk neked, hogy igéd leleplezett minket, hogy nem mindig élő a hitünk. Hányszor nincs szemünk meglátni a szenvedőt, a rászorulót. Szégyenkezve látjuk, mennyi mindent tehettünk volna a tőled kapott erővel és szeretettel, de nem éltünk vele. Köszönjük, hogy Szentlelked által megelevenítettél igéddel, erősítetted gyenge hitünket, és így készítettél fel bennünket akaratod cselekvésére. Hálát adunk, hogy felülemelsz önzésünkön, megajándékozol atyai szíved szeretetével. Hálát adunk azért, mert közösséget teremtesz, nemcsak magadhoz hívsz, hanem a másik emberhez küldesz, irányt és célt adsz az életünknek. Hálát adunk azért, hogy látó szemet és érző szívet teremtesz bennünk, és cselekvő szeretetre indítasz. Hálát adunk neked Jézus Krisztusért, aki nélkül semmit sem cselekedhetnénk, ami neked kedves, de benne mindennel megajándékoztad gyermekeidet. Kérünk, Krisztusunk, légy Ura egyházadnak, óvd meg, hogy se emberi, se a gonosz hatalmat ne vehessen rajta! Te vezess minket, hogy néped szertejárva jót cselekedhessen általad, hitünk így ne lehessen meddő vagy képmutató dicsekedéssé ajkunkon. Körülöttünk élnek szegények, elesettek és betegek, magányosak és elhagyottak, tudjuk, közülük ránk is bíztál némelyeket, ezért add nekünk a szeretet leleményességét, hogy hitünket megmutathassuk az értük végzett szolgálatban. Szentlélek Úristen! Te jelen vagy ebben a világban, és betöltőd azokat, akik hívő bizalommal kérik ezt. Neked itt, a földön nincs kezed, lábad és szájad, de nekünk van, és szeretnénk szolgálatodra szentelni. Köszönjük, hogy kegyelmi ajándékaidat adod kinek-kinek, ahogy akarod, hogy használjunk vele. Nem szeretnénk meg- szomorítani engedetlenségünkkel, ezért hordozz minket naponként, mert nélküled nem tudnánk hinni, sem a mi Urunk Jézushoz eljutni. Áldjuk érted az Atyát és a Fiút, akinek érdeméért jöttél el hozzánk. Istenünk, hallgasd meg imádságunkat, hogy mindaz, amit kértünk, ne csupán kegyes kívánság, de élő valóság lehessen! Ámen. •••SAROK AZ ISTENTISZTELET TÖRTÉNETE II. 3 £ 5 6 3 3 Az első lépések Természetes, hogy ott, ahol a keresztény gyülekezet zsidó emberek közösségéből alakult ki, intenzívebben és mélyebben folytatódott az ószövetségi tradíció. Ott azonban, ahol „pogányokból” lettek kereszténnyé, együtt élt a tanítványoktól továbbadott zsidó hagyomány és a más (többnyire görög) kultúrából származó gyakorlat. Az előbbiek számára a nagyobb kötöttség, az utóbbiaknak a szabadság nehéz volta szabta meg az első lépéseket. Az azonban egyértelmű, hogy a korai gyülekezetek találkozásait meghatározta a Krisztus-szemtanúk élményvilága. Krisztus visszajövetelének közeli várá- sa és mindenekelőtt a misztikus úrvacsorái közösség a Feltámadottal. Pál apostol a korinthusiaknak ír a gyülekezeti összejövetel rendjéről, s abban kifejti, hogy a szabadságban is rendre van szükség, „mert Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek Istene ”(1 Kor 14,33). A szabadság és a rend határozza meg tehát az első keresztények istentiszteleti életét. Mi alakul ki e kettőből? Erre ad választ a Cselekedetek könyvének tudósítása: „Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban ” (Csel 2,42). A négy komponens építő meghatározója a mindenkori keresztény istentiszteletnek: tanítás, közösség, úrvacsora (asztalközösséggel együtt) és az imádság. Az új- szövetségi iratok be is mutatják azt, hogy mi módon tanítottak a hit dolgaiban, a hétköznapok kérdéseiben (anyagiak, házasság, emberi kapcsolatok, beszédstílus stb.). Arról is bőven találunk illusztrációt, hogy milyen volt a közösség működésében, felépítésében, lelkűidében. Az úrvacsorával kapcsolatban is olvashatunk leírásokat, de az apostoli levelek beszámolnak a testvéri asztalközösségről is. Az imádság közösségi, többnyire kötött formáit pedig nem csak emlegetik, hanem be is mutatják (jó pár olyan imádságtöredéket olvasunk a Bibliában, amely a mai napig az istentiszteleti imádságok része). A gyökeresen új, speciálisan keresztény elem az úrvacsora és az evangéliumhirdetés. A Krisztus testébe való betagolódás és az abból való táplálkozás nem csupán tanítás, hanem napi (!) gyakorlat a korai keresztény istentiszteletben - máig példaadó módon. A Krisztus-központú igehirdetés szintén modell a mindenkori egyház számára: minden Krisztusról szól, mert Őáltala, Ővele és Őbenne... Ő a teljesség! Kialakul lassan az olvasmányok rendje, amelyben a törvény és a próféták mellett egyre erőteljesebben megszólalnak az evangéliumi történetek csírái, majd rögzített formái, és az egy- egy személynek vagy gyülekezetnek írt apostoli iratok körlevélként az összejövetelek állandó olvasmányaivá válnak. Mindezekre épül (nemcsak az egyikre vagy a másikra alapozva, hanem mindegyik Krisztusról szóló tartalmával) az apostolok, majd azok utódjainak igehirdetése. Szép lassan kiformálódik tehát az istentisztelet „igei része”. Az Újszövetség korából származó egyéb iratok és az azt követő évtizedek fennmaradt keresztény írásai már azt tükrözik, hogy a Pál apostol által kért és elvárt rend kiformálódik, és a húsvéti karakterű istentisztelet missziói lendületű igehirdetéseit megszabott formák ölelik körül. A csodálatos Krisztus-himnuszok (lásd Efezusi levél, Filippibeliekhez írt levél és a Kolosséban élőkhöz szóló levél), valamint a keresztelési alkalmat tükröző Péter-levél ezt ábrázolja. Az első keresztények gyakorlata tehát egyszerre jelzi a Szentlélek munkájának adott teljesen szabad teret (ő az alkotó, formáló, megelevenítő, programot adó) és az emberi igyekezetét, ahol a gyülekezet a szép és jó rendet biztosítva próbál minden akadályt félretenni annak érdekében, hogy a nagy találkozás létrejöhessen. Hafenscher Károly (ifj.) EGYHAZUNK HONLAPJA AZ INTERNETEN: k * *
