Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-08-10 / 32. szám
Dirk Zimmermann felvételei Ev angélikus 68. ÉVFOLYAM 32. SZÁM 2003. AUGUSZTUS 10. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 8. VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Élet ÁRA: 135 Ft A TARTALOMBÓL Búcsú Winnipegtől Templomlépcsők Beszélgetés Bódi Emesével, az EHE oktatójával Fesztiválok hete Apátián generációk „ ...hol a cselekedetek és a szeretet nem törnek ki, ott a hit sem valóságos, ott nem fogadták még be az evangéliumot, és Krisztust sem ismerik igazán. ” Luther Márton: Előszó az Újtestamentumhoz (Szita Szilvia fordítása) Ünnepi úrvacsorás istentisztelettel ért véget a Lutheránus Világszövetség jubileumi nagygyűlése a kanadai Winnipegben. Amint arról lapunk korábbi számaiban már hírt adtunk, a tagegyházakból érkezett mintegy négyszáz küldött tíz napon keresztül - július 21-31. között - ülésezett. Tanácskozásuk alapjául a „Gyógyulást a világnak!” mottó szolgált. A római katolikus Szent Mária-templomban tartott záró-istentisztelet egyfelől az összejövetel végét jelezte, másrészt egyfajta kezdetet is. Dr. Christian Krause nyugalmazott német püspök tisztségének lejártával ekkor iktatták be hivatalába a világ- szövetség új elnökét, Mark S. Hanson amerikai püspököt, valamint a szervezet 48 fős bizottságának tagjait. A nagygyűlés végeztével húszoldalas dokumentumban foglalták össze az LVSZ teológiai, etikai és szociális kérdésekben megfogalmazott álláspontját. A részben heves disputa után, de végül nagy többséggel elfogadott okmány bemutatja mai, „segítségért kiáltó, sebzett világunkat”, ugyanakkor kimondja: a Biblia üzenete arra bátorít, „hogy néven nevezzük a sebeket, hegeket és betegségeket, és keressük a megoldást, miként gyógyíthatnánk meg azokat”. Az élénk vita nyilvánvalóvá tette, mennyire eltérőek a vélemények a házasság, család és partnerkapcsolatok problematikáját - főként az azonos neműek közti viszonyt - illetően az egyes tagegyházak között. A jelenlévők mindezeken túl tárgyalásokat folytattak egyebek mellett az AIDS, a globalizáció, a teremtett világ megőrzése, valamint az emberi jogok kérdéséről is. Megállapodás született arról is, hogy az LVSZ rövidítés megtartása mellett a jövőben a Lutheránus Világszövetség név helyett a Lutheránus Világszövetség - Egyházak Közössége megjelölést használják majd. (Az LWF-Press nyomán) (A világgyűlés második hetének krónikája a 3. oldalon.) A Kálvin téri metró aluljárójában szólított meg az indiai ruhás fiatal nő. Modora megnyerő, hangja szelíd, .arca mosolygós volt. „Krisna-tudatú hívőnek” vallotta magát, és adományokat gyűjtött az elesettek javára. Beszélgetni kezdtünk, gondoltam, jó alkalom ez egy kis vallásközi eszmecserére. Izgatott a kérdés, hogy ez az alig húszesztendős lány vajon miért nem saját kultúrája elérhető, a lelki kincsek teljes tárházát felmutató vallása felé fordul, ha keresi az Istent? Magyarázata most sem hagy nyugodni, pedig közel egy évtized telt el találkozásunk óta. Szüleit ugyan csecsemőként megkeresztelték, de nem gyakorolták hitüket. A Biblia a könyvespolcon porosodott, és legfeljebb csak a Tízparancsolat néhány rendelkezését idézték neki belőle, mint jól forgatható ostort a gyermeknevelésben... Templomba csak karácsonykor mentek, mert ezt az ünnepi hangulat részének tartották, ám Jézusban nem a Megváltót, csupán egy különleges kisbabát láttak. Lányuk aktuális lelkiállapotával keveset törődtek, olykor még a simogató jó szóról is elfelejtkeztek, mert az anyagi egzisztencia építése mindennél előbbre való volt. Mivel pedig a pénzből sosem volt elég, a szülők folyton feszültek, rosszkedvűek és fáradtak voltak. Hát hogyan is gondolhatták, hogy ez a fajta „keresztény mentalitás” kívánatos lehet gyermekük számára? Mégis ők voltak a leginkább fölháborodva, amikor felserdült csemetéjük elhagyta az ősi vallást, és a „krisnásokhoz” csatlakozott, akik vágy nélküli életet ígérnek meg belső harmóniát, napestig énekelve imádkoznak, és „idétlenül” vigyorognak. Nevetni is lehetne a groteszk tükrön, ha nem volna olyan szánalmasan szomorú: mennyit ér a keresztényire festett maszk, ha nincs mögötte se hit, se ismeret, se Krisztus-követés, se öröm?! Beszélgetőtársam persze később találkozott sok „templomos hívővel”, akik egyetlen vasárnap se kerülték el az isHová lett az örömünk? jtfMlbib ifoöÄS ©asfe?© O ®m®ífy®ík ({GO* Jfaetoa®® liÉmmffj) tentiszteletet, de többükről kiderült, hogy szegényes az imaéletük, békétlen- kedők, fösvények, avagy káros szenvedélyek kötik gúzsba őket. Ám leginkább az keserítette el, hogy sok keresztény emberből úgy árad az örömtelen, dep- resszív hangulat, hogy egyáltalán nem vonzó az a hit, amit képviselnek. Most is fülemben csengenek összegző szavai: „Azért nem lettem kereszténnyé, mert Jézus követei nem úgy élnek, mintha valóban meg lennének váltva. ” Fájó pont, de sajnos igaz kritika: nem vesszük eléggé komolyan Mesterünk szavait. A gyógyulás kezdete azonban a pontos kórkép felállítása. Az orvosságot bevenni pedig annak kell, aki beteg. Valljuk be, reménytelenséget árasztó szavainkkal bizony silány bizonyságtevői vagyunk Gazdánknak. Szánkból unos-untalan panaszáradat ömlik. Hol az időjárást, hol az anyósunkat, esetleg az áremeléseket okoljuk rosszkedvűnkért. Már észre sem vesszük, hogy egész nap méltatlankodunk és aggodalmaskodunk, a reggeli dupla feketétől az esti Seduxen tablettáig. És valóban szeretetlenek is vagyunk, telve előítélettel, irigységgel és gőggel. A véren szerzett drága megváltást sokszor olcsó kegyelemmé tesszük, amikor nem félünk vétkezni, hiszen Isten úgyis megbocsát... De vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy ezt észreveszi környezetünk, és akaratlanul is rossz reklámaivá válunk vallásunknak? Felismerjük-e, hogy jóhírmondók helyett rosszhír-vivőkké lettünk, hiszen a rossz gondolatokkal, negatív életérzésekkel kimondatlanul is mérgezzük környezetünket? Krisztusunk nem „túlélőcsomagot” dobott le nekünk a mennyből, hanem személyesen ajándékoz meg a teljes, boldog, szabad élet lehetőségével! Örömöt ad a hétköznapokra is. Olyan elve- hetetlen és meggyöngíthetetlen örömöt, amely független a külső körülményektől, de még az aznapi hangulatunktól is. Hol veszítettük el ezt az örömöt? A Krisztus-követést sem lehet sokáig öröm nélkül bírni. Előbb-utóbb elkezdünk in- nen-onnan örömmorzsákat felcsipegetni, de soha nem lakunk jól velük. A keresztény életnek együtt kell járnia a jó lelkiismerettel, az adni tudás képességével, különben nincsen öröme. Öröm nélkül pedig kiszárad, megkövesedik, ólomlábakon jár a lelki életünk, és egyre több pszichoszomatikus tünetet fedezünk fel magunkon. A gelotológusok (a nevetés élettani hatásával foglalkozó szakemberek) kutatásai alapján ma már tudjuk, hogy az örömteli nevetés erősíti az immunrendszert, oldja a stresszt, csökkenti a fájdalmat, élénkíti az emésztést, sőt még a vérnyomás normalizálásában is jelentős szerepe van. Az öröm felszabadítja a vérben az endorfint, az ún. „boldogság- hormont”, és relaxált állapotba hozza az embert. Érdekes megfigyelni azt is, hogy a sokat és jóízűen nevető embertársaink barátságosabbak, konstruktívabbak, és nagyobb alkotókedvvel rendelkeznek, mint sótlanul örömtelen társaik. A mindennapi tapasztalat azt is igazolja, hogy a humorérzék az egyik legfényesebb ékköve jellemünknek. Segít levetkőzni a vaskalapos gondolkodást, megvéd attól, hogy túlzottan komolyan vegyük önmagunkat, rávezet arra, hogy meglássuk az egyes élethelyzeteinkben rejlő komikumot. Mert az is megkeseríti örömünket, hogy mindig mindjárt a legrosszabbra gondolunk, és minden apróságon megsértődünk. Túl sokat tépelődünk olyan dolgok miatt, amelyek valójában nem is tartoznak ránk, és évekig hordozzuk elfojtott haragjainkat, mert nem tudunk megbocsátani - és csodálkozunk, ha levesz a lábunkról a gyomorfekély. „A vidám szív a legjobb orvosság, a bánatos lélek pedig a csontokat is kiszárítja ” (Péld 17,22) - kínálja a megoldást Isten (géje már több ezer éve. Milyen nagyszerű, hogy ezt a tanítást kezdik komolyan venni még a gyógyászatban is. Egy indiai orvos „nevető klubokat” alapít, a pszichoterápia beemeli a humort a lélekgyógyászat eszközei közé. Bohócdoktorok járják a kórházakat, hogy a gyermekosztályok kicsiny betegei gyorsabban gyógyuljanak. A gyermekeknek . ugyanis lételemük a jókedv, a nevetés. Állítólag naponta 500 alkalommal nevetnek, kuncognak és mosolyognak, míg mi, felnőttek csupán hússzor. Pedig a gyerekeknek sincs mindig okuk az örömre, de jól akarják érezni magukat, és egyszerűen visszamosolyognak az Istenre. Ez a visszamosolygás hiányzik az örömtelen keresztény életből! Szomorú, hogy éppen mi, az övéi nem élünk áldásaival. Pedig Istenünk szüntelenül mosolyog ránk egyszülöttjében, az illatos virágban és érett gyümölcsben, szeretteinkben, a duruzsoló kályha melegében, a jól végzett munka fáradtságában, a friss kenyér és a mézes bor ízében. Mit tegyünk, hogy visszanyerjük életünk sava-borsát: az örömöt? Neveljük arra magunkat, hogy áz apró örömöket megbecsüljük és élvezzük, az apró gondokat pedig ne engedjük rátelepedni szívünkre! Naponta tegyünk jót valakivel! Simuljunk bele Isten akaratába, vegyük komolyan, hogy parancsai boldogságunkat szolgálják! Időnként revideáljuk értékrendszerünket: egy családi séta olykor nagyobb kincs gyermekünknek, mint a legdrágább születésnapi ajándék! Ápoljuk baráti kapcsolatainkat, óvjuk egészségünket, figyeljünk környezetünk jeladásaira! Ne mérgelődjünk - ez rengeteg energiát von el a fontos dolgoktól! Lessük Gazdánk kezét, és sokat beszélgessünk vele! Barátkozzunk meg adottságaink korlátáival, de bányásszuk ki magunkból a lehető legtöbb értéket! Néha hagyjuk tombolni a vihart, a naplemente úgyis káprázatos színeket fest a nyári égboltra. Az Úr mindenütt jelen van. Véges, múlandó dolgok nem elégítik meg lelkünket, csak az, ha mindig, minden pillanatban Vele vagyunk összhangban. O azt akarja, hogy az örömünk határtalan legyen benne, általa és vele.'Már ma is. Vigyázat! Az öröm is ragályos, akárcsak a búskomor hangulat. Hathi akar. Kibontakozni és szárnyalni bennünk és rajtunk keresztül mindenkiben, akivel találkozunk. Még arra is képes, hogy Istenhez hívogasson. Mert az öröm vonz. Talán egy szép napon megszólít minket egy istenkereső lélek: „Mi az örömöd titka?” Ugye el fogjuk neki mondani? Szókéné Bakav Beatrix \ I 4 I
