Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-08-03 / 31. szám
Evangélikus Élet 2003. AUGUSZTUS 3. 5. oldal NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL Születésnapi találkozás Melis Györggyel Frici, a pulikeverék barátságos farkcsóválással fogad Mf.i.is György operaénekes óbudai házának kapujában. A nyári melegben is hűs ház teli van egy szerepekben gazdag, hosszú életpálya emlékeivel. A falakon Kodály Zoltánról készült festmény, fotók, az 1998-ban kapott Magyar Örökség Díj, valamint Szarvas város díszpolgári oklevele fogadja a belépőt. A Magyar Állami Operaház magánénekesével a Szarvas melletti Csipkár tanyáról induló életútról beszélgettünk. Fotó: Bottá Déni:s- Operaházi szerepein vagy akár a Zenés Tévészínházon keresztül sokan ismerik Melis György szépen zengő baritonját. Azt azonban nem mindenki tudja, hogy indulását az evangélikus egyháznak köszönheti- Igen, egészen pontosan Bartos Pál nagytiszteletű úrnak, a szarvas-újtemp- lomi gyülekezet lelkészének, aki 1914-1942 között szolgált itt. Ő biztatott arra, hogy az énekesi pályát válasz- szam. Amikor jeleztem, hogy ennek anyagi akadályai lennének, kétszázötven pengőt szerzett (ez ma körülbelül háromszázezer forintot ér), hogy ily módon támogasson. Ezen felbuzdulva az országgyűlési képviselőnk is megszavaztatott a Parlamentben ugyanennyit, így meg tudtam kezdeni énekesi tanulmányaimat. Az egyházzal való kapcsolatom később is megmaradt. A felkéréseket mindig elvállaltam, legyen szó akár a katolikus, a református vagy az evangélikus felekezetről. Járok templomba, fizetem az egy százalékot. Számomra ez magától értetődő. Ebben nőttem fel, nekem ez természetes. Nem vagyok az a fajta „mellveregető hívő”, aki mindenhol a vallásosságát fitogtatja. A mindennapokban Jakab levelének útmutatását igyekszem szem előtt tartani, amely arra figyelmeztet, hogy a hit cselekedetek nélkül meddő.- Ha már hitről és egyházról beszélünk, hadd kérdezzem meg: tehetségét is Istentől kapott talentumnak tartja?- Nézze, mint minden pályára, így az éneklésre is születni kell. Szükséges hozzá persze egy jó nagy adag szerencse is, de aki csak ezzel számol, az nem viszi sokra. Az azonban tagadhatatlan, nagyon sokat jelentett számomra, hogy olyan világnagyságokkal találkozhattam, mint az Operaház egykori rendezője, majd később igazgatója, Nádasdy Kálmán vagy Tóth Aladár zenekritikus, akit 1946-ban bíztak meg az intézmény vezetésével.- Mindabban, amit elért, minden bizonnyal jelentős szerepet tulajdoníthatunk az Ön személyes hozzáállásának is. Egy korábban adott interjúban azt mondta: „Működésem három alap- követelményének tartom: tisztán énekelni, szépen beszélni és meggyőzően játszani. A három szervesen összefügg- Azt gondolom, hogy egy előadóművész akkor álljon színpadra, ha közlendője van, ha valamit át akar és át is tud adni a közönségnek. Az biztos, hogy az éneklés alfája és ómegája a szövegérthetőség, továbbá mindig felkészültnek kell lenni. Én személy szerint úgy tanultam a szerepeimet, hogy zongorával magnóra énekeltem őket, majd az elkészült szalagot annyiszor hallgattam meg, amig minden a fejemben nem volt. „Magolás” nélkül nem megy! Pontos, biztos szövegtudásra van szükség ahhoz, hogy az előadásban minden természetesnek tűnjön.- Hogy a művész úrnak pályája során valóban sikerült a szövegérthetőséget szem előtt tartania, annak ékes bizonyítéka a szép magyar beszédért járó Kazinczy-díj, amelyet az elsők között kapott meg,- Talán azért jelent nekem olyan sokat ez az elismerés, mert szlovák családból származom. Ötéves koromig csak tótul beszéltem, aztán gyorsan meg kellett tanulnom magyarul, hogy be tudjanak íratni az elemi iskolába.- És innen „egyenes út” vezetett a Zeneművészeti Főiskolára ?- Nem egészen. Mint azt már említettem, Bartos Pál lelkész úr terelgetett az éneklés felé, én magam azonban először építészmérnöknek készültem, 1943^14- ben a Műegyetemre jártam, csak ezután kezdtem el a Zeneművészeti Főiskolát.- Az énekesi tanulmányokat pedig számtalan szebbnél szebb szerep követte Anyegintől Falstajjig, Figarótól Petur bánig. Volt köztük olyan, ami különösen is a szívéhez nőtt?- Nincs kedvencem, ha erre gondol. Pontosabban mindig az volt a legkedvesebb szerep, amire éppen készültem.- Bizonyára még most is sok felkérést kap.- Ma is megkeresnek ugyan egy-két szerepajánlattal, ám már nem sokat vállalok. Július 2-án voltam nyolcvanéves, tudomásul kell vennem, hogy közeledik az elmúlás, át kell adni a helyet a következő nemzedéknek. De nem panaszkodom, mert panaszkodni soha nem szabad. Az én koromban már gyakran előfordul az, hogy valaki visszatekint az elmúlt évekre, és felteszi magának a kérdést, volt-e értelme az életének. Engem megvigasztal az a tudat, hogy a pályámmal a hazámat szolgálhattam, és azt hiszem, sikerült úgy élnem, hogy senkinek ne ártsak. Úgy érzem, hogy „hasznossá” lehettem, és tudtam adni valamit az embereknek. Gazdag Zsuzsanna A hír igaz: hamis a Jézus-relikvia A rendőrség őrizetbe vette azt az izraeli régiségkereskedőt*akit többek között azzal vádolnak, hogy ő hamisította az egész világon nagy port kavart, Jézus fivérének, Jakabnak tulajdonított csonttartó kőládikán olvasható feliratot. Tavaly októberben az egész világot bejárta annak a jeruzsálemi magángyűjteményből származó osszáriumnak a híre, amelynek oldalán a héberhez közeli arámi nyelven a következő, vésett felirat olvasható: „Jakab, József fia, Jézus fivére”. Amennyiben a lelet valódi, ez lett volna az első tárgyi bizonyíték Jézus létezésére. Odad Golan kapcsolatba hozható egy másik ereklyehamisítással is: egy cipős- doboz nagyságú kőtáblába a zsidók templomának gondnoki feladatait véste föl, s azt is eredeti leletként tárta a nyilvánosság elé. A jeruzsálemi bíróságon bemutatták azokat a hamisításhoz felhasznált kellékeket, amelyeket Golan lakásán találtak, úgymint korhű betűmintákat, kőlapokat és részben már elkészült további hamisítványokat. Golan a múlt évben hívta föl egy francia gyűjtő figyelmét a két állítólagos felbecsülhetetlen értékű kincsre, ám ezek eredete, a hír nyilvánosságra kerülésétől fogva vitatott volt. Hosszas vizsgálatsorozat után az Izraeli Régészeti Hatóság 2033. június 18- ai közleményben kijelentette: nem hisz a Jézusra utaló ereklyének, a rejtélyes körülmények között felbukkant lelet hamisítvány - pontosabban a ládika valóban első századi, a felirat viszont jóval később került rá. Űzi Dahari, a Jakab- osszárium néven elhíresült kőládát tanulmányozó bizottság tagja, aki egy piacon tett szert gyűjteménye legnevezetesebb s egyben legkétesebb darabjára, a hamisított feliratot „az archeológia szennyének” nevezte. Golan változatlanul kitart amellett, hogy a régiségek valódiak. (origo) Thália és Teológia Két ismert és jeles egyéniség beszélgetését tartalmazza a Válasz Kiadó nemrégen megjelentett mintegy 130 oldalas, bár nem túl olcsó kötete, amelynek rövid írásunk címében is olvasható két fogalom a címe: Thália és Teológia. Persze, ha th-val írható az egyik szó (és á betűvel?), akkor a másik szónak is van th-ás változata (legfeljebb akkor a második ó betű rövid), de ennek a megjegyzésnek nincs feltétlen köze a célba vett lényeghez. Egyébként Thalia a kilenc múzsa egyike, a színészet istennője, a teológia pedig az Istennel kapcsolatos tudomány. Vajon a cím az istenek találkozását sejteti-e? Nem, hanem a magyar szellemi és kulturális élet meghatározó egyéniségeinek, a kitűnő színésznek, Eperjes Károlynak és a neves teológus-filozófus Bolberitz Pálnak beszélgetéseire utal. Amikor kezembe vettem és elkezdtem olvasni a könyvet, egyre nagyobb lelkesedéssel haladtam benne előre, hiszen olyan kérdéseket tárgyalnak a beszélgetőpartnerek, amelyek a hívő keresztény és gondolkodó emberek többségét foglalkoztatják. Mi is történt a XX. században, mi volt az oka annak a rengeteg borzalomnak, amit el kellett szenvednie az 'emberiség egyik részének a másiktól? És mindezt az „ész, az értelem” nevében, ahogy rögtön az első lapon Eperjes Károly hívő katolikus színművész szellemesen kifejezi: „a XX. század az intellektuális szörnyek százada volt”! Az ugyancsak katolikus teológus történelemfilozófiai visszatekintése is nagyon olvasmányos. A történelem valósága, különösképpen is a múlt század történelme, minket is kérdésfeltevésre kényszerít, amelyet közülünk sokan - szüléink közül még többen - embertelen módon megszenvedtek. Érdemes elgondolkodni azon, hogy vajon a jövendőben kikerülhetőek-e, kiiktathatóak-e azok az intellektuális „szörnyek” és „szömyellák”, akik és amelyek annyi halottat produkáltak a frontokon, lágerekben, börtönökben s bárhol, ahol csak felütötték zöld vagy vörös, horogkeresztes vagy sarló-kalapácsos fejüket. Mert nemcsak a teológus és az általa idézett politikus, hanem az áldozatok családtagjai, rokonai vagy utódai is jól tudják, hogy „túlságosan sok matt gyár vér folyt már eddig” (42. o.), éppen ezért valóban veszélyes dolog a forradalom. A szerzők nem is akarnak erre biztatni senkit. De abban is jó adag igazság van, amit Eperjes Károly vall: Magyarországnak „teljes szellemi-lelki megújulásra van szüksége”. Arról szól a Széchenyit alakító színművész, hogy „hiteles személyiségek” kellenek, igaz, ő csak a jobboldalt említi, de alighanem megérdemelné ez a sokat szenvedett nemzet a „hiteles személyiségeket” bármelyik oldalon - ha lehetséges. Hiszen „a nemzetet csak Istennel együtt, az ő kegyelméből lehet föltámasztani”. A könyv második részének címe „Az emberi ember”, melyben a hétköznapi életünk alapvető értékeit vagy kérdéseit érintő beszélgetést folytatnak a partnerek. Erről is érdemes lenne (életünk minősége, boldogság, szenvedés, remény, életünk értelme stb.) írnunk, és mindebből idéznünk, de számomra a kötet harmadik része volt a legizgalmasabb: „Hit, egyház, ökumené”. Igaznak éreztem Eperjes Károly kijelentését, hogy „az Isten nélküli gondolkodás önmaga sírját ássa”, s hogy „Isten nélkül nem lehet élni - illetve lehet, de az olyan is”. Bizony igaz, ha az embertől elveszik az élő Istenbe vetett életet megtartó hitet, akkor „istenpótlékokat” keres és talál magának, azaz visszasüllyed a bálványimádás szellemi mocsarába. Azzal is egyet tudok érteni, ahogyan Bolberitz Pál a beszélgetésben kijelenti: „a kereszténységnek van egy gyenge pontja”, mégpedig az, hogy „félre lehet rúgni”. E helyütt a teológus az iszlám világára hivatkozik, ahol valóban nem ismert és nem is gyakorolt az istentagadás, mert „Allahot nem lehet félrerúgni, mert Allah - illetve (...) a mohamedán világ - irgalmatlan”. A jóságos Allah (a társadalmán keresztül) „azonnal lesújt, ha valaki nem engedelmeskedik”. A kereszténység Istene pedig a szeretet Istene, nem kényszeríti rá magát senkire. (Most arról ne szóljunk, hogy persze az O szent nevében is voltak súlyos visszaélések, szeretetlenségek, s bízzunk benne, hogy a múlt ismert és beismert hibáit nem követjük el újra a szeretet Istene nevében, mert „a nagy ink- vizítomak” nem szabad visszatérnie.) Igen sok bölcsesség és igazság lelhető fel ezekben a beszélgetésekben, s bár egyes tételek vagy kijelentések vitathatóak, mégis roppant értékes ez a kötet. Ám egy pillanatra elbizonytalanodik a protestáns olvasó, aki szíwel-lélekkel ragaszkodik a Bibliához, Krisztusba vetett hitéhez, és szíven ütötten áll meg egy kicsit meditálni. A könyv 99-100. oldalán ugyanis „az ateizmushoz vezető út három nagy lépéséről” van szó. Az első lépés, hogy az ember az egyházát veszti el, a második lépés, hogy Krisztusát, és a harmadik, hogy Istenét. Ezt a gondolatot a lelkipásztori tapasztalat is alátámasztja: sokan könnyedén jelentik ki: nekik nincs szükségük az egyházra, templomra, istentiszteletre ahhoz, hogy higgyenek Istenben, ők - legalábbis ezt állítják - vallásosak „a maguk módján”. A lelkipásztori beszélgetés során valóban egy nagyon bizonytalan, torz, gyakran hiányos, beteges istenkép bontakozik ki, s különösen a Megváltó Krisztus hiánya érzékelhető szemet szúró módon az ilyen embereknél. Nem meglepő, ha a folyamat (mert a lélek nem ismeri az „állóvíz valóságot”) teljes istentagadásba torkollik. Ahogyan ezt a folyamatot Bolberitz Pál teológus testvérünk sejtetni engedi, imponáló, s egyet lehet vele érteni. De az már egy hívő protestáns keresztény számára szíven ütő, hogy ezt a három lépést három történelmi dátummal illusztrálja: 1517 - 1717 - 1917. A reformáció kezdete, az első szabadkőműves páholy megnyílása Londonban és a bolsevik forradalom éve... Mit is mondjunk? Bizony nem Luther tagadta meg a középkori egyházat, hanem a középkori egyház utasította el Luther szavát, amelyben arra szólított fel, hogy térjünk vissza a forrásokhoz, az Igéhez, Krisztushoz! Ha valaki Krisztushoz akart vezetni valakit, az éppen Luther volt - esetleg az eltévelyedett egyház ellenére is! Luthertől semmiféle vonal nem vezet a Krisztust tagadó szabadkőművesekhez és a Krisztust és Isten tagadó bolsevik forradalomhoz. Kár ezért a részért. (Igaz, az is előfordult már, hogy a volt NDK- ban valakik Lutherből akarták Hitlert és a fasizmust levezetni..:) Ennek ellenére mégis szívesen ajánljuk a könyv olvasását bárkinek - ezt az egy oldalt pedig érdemes átlapozni. (Thália és Teológia. Bolberitz Pál és Eperjes Károly történelemről, emberségről, hitről. Válasz Kiadó, 2003. Ára: 2450forint) Ribár János 4 f >
