Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-01-26 / 4. szám
Menyes Gyula Felvétele Ev angélikus 68. ÉVFOLYAM 4. SZÁM 2003. JANUÁR 26. VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Élet ÁRA: 135 Ft A TARTALOMBÓL Oratio oecumenica — Középpontban a Szentírás Törvényekkel szembesülve Üzenet az Ararátról | ----------------------------------------------------Készülünk a keresztény nők világimanapjára Televíziós műsorajánlat MEGHÍVÓ Az ökumenikus imahét országos záró rendezvényeként ifjúsági istentiszteletet tartunk 2003. január 26-án (vasárnap) 17 órakor a budapesti Magyar Szentek templomában. (XI. kér., Magyar tudósok krt. I. - a Petőfi híd budai hídfőjétől 150 méterre) Az igehirdetés szolgálatát Lénárt Viktor evangélikus egyetemi lelkész és Nobilis Mario katolikus egyházmegyei ifjúsági referens végzi. Az ünnepi istentisztelet liturgiájában a Magyar Katolikus Egyház és a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa tagegyházainak lelkészei és fiataljai szolgálnak. Az istentiszteletre minden érdeklődőt hívunk. Szurkolj, ne háborúzz! ab Zsuzsa költőnő Vaspántok című versében (Evangélikus naptár 2003, 104. o.) van egy vissza-visszatérő kérdés: „Ugye bolondnak tartanának?” Vajon minket is bolondnak tartanak akkor, ha valakin segítünk, ha valami egyszerű dologban is meglátjuk a szépet? Különösen időszerűnek tartom ezt a verset akkor, amikor a lepramisszió áldozatkész segítőire, a magyarországi önkéntes munkásokra vagy a messzi kórházakban szolgálatot tevőkre gondolok. Mert a visszatérő kérdés: - „Ugye bolondnak tartanának?” - ránk, lepramisszióval foglalkozókra is vonatkozhat. Mindenki bolond egy kicsit, aki valami rendkívüli vagy szokatlan dolgot tesz - még lelkipásztornak lenni is bolondságnak tűnhet a világ szemében -, de erre is igaz Pál apostol mondása: „a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje” (lKor 1,18). A Lepramisszió azért misszió, mert a leprásoknak a keresztről beszél. Nemcsak akkor engedelmeskedünk a jézusi parancsnak - „poklosokat tisztítsatok!” -, ha meggyógyítjuk az ebben a kórban szenvedőket, hanem az Ige hirdetése, a megváltás evangéliumának továbbadása is a feladataink közé tartozik. Szolgálatunk bibliai alapokkal rendelkezik. Mózes 3. könyvének 13. fejezete csak a leprásokkal foglalkozik: miként védje meg magát a közösség a fertőzéstől, hogyan léphet újra az egészségesek közé a bélpoklos? Az itt olvasható információk közül a tudomány mai állása szerint is érvényes és döntö két dolog. Azt írja Mózes, hogy a poklos ember bajusza elé tartott kézzel - tehát száját eltakarva - beszéljen az egészségessel. Vajon Mózes korában ki tudta még azt, hogy a lepra cseppfertőzéssel, bacilusok által terjed? Ezt ugyanis 1873-ban fedezte fel a norvégjai Hansen professzor. Vagyis 1873-ig csak Isten tudott erről! A másik elgondolkoztató tény: 1946- ig csupán az itt ismertetett isteni parancs megtartásával lehetett a lepra terjedését megfékezni. Csak akkor lett kevesebb megbetegedés egy-egy vidéken, amikor szigorúan vették az elkülönítést, a kirekesztést. Ezért emeli ki Jézus a többi betegség közül a leprát, s ezért adta feladatként a tanítványok elé. A lepra ugyanakkor végigkísérte az emberiséget a történelem folyamán. Nemcsak az Ószövetségben, de a kínai, indiai ősi iratokban is olvashatunk róla, és ma is virulens: évente 700-750 ezer új fertőzöttet regisztrálnak. És vajon hány betegről nem tudnak...! A jézusi parancs magyarázat arra, hogy elsősorban miért csak a Krisztuskövetők törődtek a kirekesztett, nyomorult, szenvedő leprásokkal, miért ők voltak azok, akik gondozásukra szánták életüket - sokszor vállalva a betegséget is. Azonban igazán csak 1873-tól beszélhetünk tudatos, szervezett lepramisszióról. Mert mi kell ehhez a szolgálathoz? A szervezettség (Wessley Bailey és az Indiai Leprásokat Segítő Misszió), a tudomány (a norvégiai Hansen professzor felfedezése), valamint az egyéni áldozat- készség (erre példa a belga Demján atya, aki Honoluluból Molokai szigetére ment). Ahol e három dolog megtalálható, ott Isten nevében elindulhat a munka. A leprások számát tekintve ma még mindig India vezet a világon, utána Brazília következik, majd Miamar (Bunna), Guinea, Nigéria. Napjainkban azonban a segítő szolgálat már behálózza az egész világot. A legtöbb helyen a londoni központú Nemzetközi Keresztyén Lepramisszió, az indiai segítő misszió utódja szervezi a munkát, de sok helyütt - különösen az önállósodott államokban - már az állami kórházak veszik át a feladatot. Magyarország szerepe különösen is jelentős, hiszen ez volt az egyetlen ország a vasfüggöny mögött, ahonnan segítség érkezett a leprásoknak. Mindez 1989 előtt Dobos Károly egyéni akciójának tűnhetett, mert a felelős, egyházi vezetők sem a külföldi utazótitkárt, sem mást nem fogadtak ebben az ügyben. De már akkor több mint 30 kórház kapott tőlünk csomagot - csak olyanok, akikkel személyes levelező kapcsolat alakult ki, s akiknek valóban szükségük volt az általunk összegyűjtött törülközőkre, lepedőkre és a kézzel kötött fáslikra. Ez a nagyszerű munka szinte az egész országot megmozgatja: felekezeti különbség nélkül dolgoznak rajta a gyülekezetek asszonyai, évente 5-6 mázsa babafonalat feldolgozva. Most végre azt is el tudtuk érni, hogy egyszerre 120 kg (2500 db) fáslit küldhettünk el repülővel az indiai lepraközpontba. Hogy ez odakint milyen örömöt szerzett karácsonyra, azt nem kell bizonyítanom. De tudnunk kell, hogy mindez nem sikerült volna, ha gyülekezeteink kézimunkakörei nem dolgoznak olyan lelkesen, szorgalmasan. Az a kötőfonal, amit elküldünk egy-egy gyülekezetbe, összeköti a vállalkozó testvéreket egymással, a leprásokkal és a leprások között dolgozókkal. A hűséges testvérek imádságukba foglalják a betegek ügyét, és munkájukat egy idő után átveszi a lányuk, unokájuk is. Ki mererh mondani, hogy ennek a szolgálatnak a belmissziói haszna legalább olyan nagy, mint a kül- missziói. Természetesen az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy minden adományt azonnal megköszönünk, igét, olvasnivalót küldünk annak a testvérnek vagy közösségnek, amely részt vesz a munkában. Ezt az első pillanattól így vezette be Károly bácsi. Most már legalább 1000 egyéni adakozó és 1000 különböző felekezetű gyülekezet vesz részt a munkában, és kap köszönőlevelet. A leprások világnapját a WHO rendelte el, s már az 1970-es évek elejétől megtartotta saját gyülekezetében Dobos Károly. 1989 óta minden évben más felekezet templomában jövünk össze, hogy hálát adjunk a feltalált gyógyszerért, az áldozatkész munkatársakért. Bencze Imréné Ebben az évben a budavári evangélikus templomban (Bécsi kapu tér) január 26- án délután 4 órára jövünk össze hálaadásra. Igét hirdet dr. Almásy Mihály baptista lelkipásztor. Előadást tartanak a szlovákiai Komárom lepramissziójának munkatársai Fazekas László református lelkipásztor vezetésével. Énekel a Baár-Madas Református Gimnázium énekkara. Vezényel Arany János igazgató. Erre az ünnepi alkalomra szeretettel hívjuk testvéreinket dr. Dobos Károly és munkatársai nevében is. Hogy az aláhybi gondolatmenetnek van-e köze Jézus Krisztushoz, értünk hozott áldozatához és az ő lelkületé- hez, azt döntse el az Olvasó. Szerintem igenis van kapcsolat e két dolog közt. Sőt nagyon is sok. Ott kezdeném, hogy sohasem szerettem a futballt. Sem nézésében, sem gyakorlásában nem lelem örömömet. Amikor testnevelésórán a többiek rúgták a labdát, én át sem öltöztem, hanem iskolaköpenyben sétálgattam az udvaron - hacsak a tanár meg nem bízott az ugrógödör homokjának simára gereblyézésével. Nem csupán és nem is elsősorban az tartott vissza ettől a játéktól, hogy nem kedveltem. hanem sokkal inkább a csapatokra osztás. „Piros trikósok ide. kék pólósok oda!” Mesterségesen létrehozott ellenfelek képződtek így, mint egy Zimbardo- kísérletben. Aztán ahogy a pályára léptek, és játékba került a labda, máris szidni kezdték egymás le- és felmenőit az egyébként egymással jó barátságban lévő osztálytársaim. Az amerikai fdmek gyakori témája, hogy az iskolák baseballcsapatai mérkőznek meg egymással. Ott a szurkolótáborok „pompongörlökkel” is kiegészülnek. „Hajrá, sárga villamosok! Fúj-fúj, barna medvék!” És természetesen fordítva. Pedig milyen jópofa dolog ez! - vethetné ellenemben valaki. Milyen játékos, milyen szórakoztató, milyen izgalmas! Hiszen kell az embereknek az aréna. Nem szükséges mindent annyira komolyan vermi. Ez csak játék! - Igen. Magam is szoktam és szeretek is játszani. A csoportos játékok pedig többnyire versenyszernek. Kellemes, intelligens partnerekkel ez valóban nagyon szórakoztató, sőt jellemformáló és lelket építő is lehet. Egyre gyakrabban tapasztalhatjuk azonban, hogy a játékok elfajulnak: az ellenfelekből ellenségek lesznek, és a gyakran teljesen véletlenszerűen ellentétes oldalra került emberek megmagyarázhatatlan és félelmetes módon gyűlölni kezdik a túloldalon lévőket. (Tudjuk, léteznek olyan futballcsapatok, amelyek mérkőzéseit különleges rendőri előkészületekkel kénytelenek biztosítani a szervezők.) Ez a jelenség megfigyelhető a cset- lő-botló kisiskolásoknak az óraközi szünetben spontán szerveződő rangadóiban is. „Szétvertük a három béseket!” Ilyen szavakat hallván biztosan sok apa büszkén tekintene férfiasságának első jeleit tanúsító fiára. Én azonban szomorko- dom, amikor a Jézus által oly nagyra értékelt gyermeki ártatlanságot is megrontja a felnőttes virtus. Többek között ezért nem szeretem a futballt. Ez persze ízlés - vagy inkább beállítódás - kérdése. Eszem ágában sincs lenézni, megvetni vagy elítélni azokat, akik szenvedélyesen képesek végigizgulni egy-egy bajnoki mérkőzést akár a lelátón, akár a képernyő előtt. Ugyanígy szeretem és tisztelem azokat is, akiket lelkesít a labda kergetése. Hiszem, hogy lehet mindezt jól, tisztességgel, emberséggel is tenni. Magam azonban nem kapcsolom be a tévét, ha meccs van, nem kísérem figyelemmel a világot leginkább izgalomban tartó bajnokságok eredményeit sem,' és nem járok stadionok környékén - pláne nem mérkőzések idején. Elég nagy a világ, elférünk benne mind: futballrajongók és magamfajták egyaránt. Legalábbis szeretném hinni, hogy mások is így gondolják. Éppen ezért növekvő aggodalommal figyelem, ahogy az elmúlt hónapok óta némelyek mesterségesen egy hatalmas arénává változtatják a társadalmat, benne a politikát és a közéletet. Mindenáron rám akaiják kényszeríteni, hogy tartozzak valamelyik csapat szurkolótáborába. El akarják hitetni velem, hogy ebben az országban csak valamilyen színű pólóban élhetek, és szükségszerűen rajonganom - s ennek megfelelően „fúj-fúj”-t kiáltanom - is kell. Ha nem akarom, akkor is besorolnak valahová. Ráadásul ennek a valahová tagozódásnak abszolutizált és kizárólagosnak kikiáltott erkölcsi rangsort is tulajdonítanak. Az egyik táborban vannak a .jók”, a másikban pedig a „rosz- szak”. A jók közé tartozni bölcsességről, szellemi éleslátásról, tisztaságról, bátorságról tanúskodik. A többiek mind szűk látókörűek, földhözragadtak, istentelenek, bűnösök, megalkuvók és gyávák. Szeretnék ebből a játékból” kimaradni. Nem azért, mintha nem lenne véleményem, hanem azért, mert a magam mégoly igaznak tartott álláspontját sem tartom annyira értékesnek, hogy emiatt értelmetlen vitákba bonyolódjak - különösen ebben az egyre féktelenebbé és erőszakosabbá váló világban. Félek azonban, hogy mégsem lehetséges kimaradnom. Akik ugyanis a maguk igen megkérdőjelezhetően kizárólagos igazsága okán arénává alakitják körülöttünk a világot, olyan pályára vittek, amelyen mindenképpen ők vannak otthon. Ha én is őrjöngenék valamelyik oldalon, akkor magammal szemben lennék vesztes. Ha pedig ülve maradok, amikor mindenki felállva tapsol, akkor úgyis az ellenfél szurkolói közé sorolnak, és jaj nekem. Néha azonban adódnak derűlátásra okot adó pillanatok. Ilyenkor mintha a hajdani iskolaudvar ugrógödre mellett érezném magam, kezemben a gereblyé- vel, amint a homokot egyengetem. Ilyen pillanat volt például az is, amikor az egyik vidéki város kábeltévés adásában egymás mellett ült a leköszönő és a hivatalba lépő polgármester. Az előbbi gratulált ellenfele győzelméhez, az utóbbi pedig megköszönte elődje munkáját. Ilyen egyszerű lenne? Bátor emberek. Bartha István ..Hiszem, hogy Jézus Krisztus - az Atyától öröktől fogva született valóságos Isten és a Szűz Máriától született valóságos ember - az én Uram, aki engem - elveszett és megítélt embert - megváltott, vagyis minden bűntől, a haláltól és az ördög hatalmából megszabadított és magáévá tett, nem arannyal, sem ezüsttel, hanem szent és drága vérével, ártatlan szenvedésével és halálával... ” Luther Márton: Kis káté (Prőhle Károly fordítása) A leprások világnapján < « J
