Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-07-13 / 28. szám
Evangélikus Élet 2003. JÚLIUS 13. 9. oldal A szeretet ára A nyolcvanas évek közepén indította útjára az első, hazai „talk-show”-t egy neves riporter. Ismert vagy ismeretlen, de személyiségükben és tevékenységükben mindenképpen példaértékű beszélgetőtársainak tapsolhatott a jelen lévő nézőközönség. Azóta elszaporodtak a tévécsatornák és a beszélgetős műsorok is, sokszereplőssé vált a diskurzus, és a közérdekű, tartalmában nemes, előremutató témák háttérbe szorultak. Gyakorta inkább pikáns, sőt bizarr és provokatív tárgya van a véleménycserének, és nem ritka, hogy deviáns magatartásformákat kívánatos, pozitív színezetben ábrázolnak a műsor készítői vagy az önjelölt nyilatkozattevők. Nyilván az a célja a szerkesztőknek, hogy a polgárpukkasztó témák növeljék a nézettséget. Hiszen egyesek szerint olyan „izgalmas”, hogy most már mindent ki lehet mondani a képernyőn is! Igaz, lassan minden második szót ki kell sípolni, annyira obszcén vagy trágár, és előfordul az is, hogy a népszerűtlen válaszai miatt kisebbségbe szorult fél, ha kell, a tettlegességig is védelmezi álláspontját. Ez volna az a hőn óhajtott szólásszabadság, amiről annyit álmodoztunk? Ha elfogynak az észérvek, ott az öklök beszélnek? Hogy ez mennyire veszélyes lehet, arról az elmúlt napokban a nyílt utcán megveretett köztisztviselő esete mindennél ékesebben beszél. Szóval miért is igényeljük a „talk- show”-k jelenlétét? Talán annak okán, hogy manapság kevesebbet beszélgetünk? Tény, hogy sok otthonban a nagy családi és baráti eszmecserék ideje lejárt. Túl sokat időzünk az „elektronikus varázsdobozok” előtt. Csüngünk a világhálón és a képernyőn magát produkáló „sztár” igéző tekintetén. Pedig annyi megbeszélnivalónk lenne egymással. Életünk paródiája, de sajnos igaz: „Mikor a gyerekek felnőve kirepülnek a családi fészekből, az édesanya az első kettesben töltött estén ezt kérdezi férjétől: »Hát te meg ki vagy?« És az amúgy jó ,és gondviselő családapa vállát megvonva nem tehet mást: visszakérdez.” Lehet, hogy valóban hiánypótló műfaj lett a „beszélgetős műsor”? Jelenlétével felhívja a figyelmünket arra, hogy valami értékes és ősrégi szokás: az emberi kommunikáció kezd kiveszni mindennapjainkból. De a talk-show mégiscsak „konzerv-beszél- getés” marad, bármennyire is interaktív. Örülhetünk, ha közérdekű témákat feszeget, és kulturált formában zajlik, ha megtudhatjuk belőle, hogy milyen értéket tart fontosnak a többségi magyar társadalom a 21. század elején. Az egyik kereskedelmi csatorna a napokban sugárzott egy show-t, amelynek átbeszélendő témája ez volt: „Tedd meg értem, ha szeretsz.” Remélem, nem tartja „foglalkozási ártalomnak” a kedves olvasó, de nekem erről a címről mindjárt Jézus Urunk jutott eszembe, a Golgotán szenvedő megfeszített. Aki annyira szeretett, hogy az életét is feláldozta értem. Persze a műsor készítői nem Jézusra gondoltak, hát még a meghívott vendégek! Házastársukból vagy éppen soros partnerükből akartak kicsikarni egy nem mindennapi szerelmi vallomást. Egy kisportolt férfi például arra vágyott, hogy felesége őérte legyőzze a túlzott sebességtől való félelmét. Az asszonyka, hogy érzelmeinek tartósságát demonstrálja, beült egy autóversenyző mellé, aki 250 km/órás száguldással rótta a versenypálya köreit. Mindezért az attrakcióért a férj sem maradhatott adós. Felesége kívánságára élő bogarakat majszolt, meglehetős undorral. Egy másik fiatal nő élő egyenes adásban nagyszámú nézősereg előtt kívánta levizsgáztatni barátját a feladott szerelmi leckéből: „Ha igazán szeretsz, vállald értem, hogy nyelvpiercinget (nyelvkarikát) viselsz.” És a fiú annyira szerette a lányt, hogy megtette... - vagy csak a sikoltozva tapsoló nézők tetszési indexét akarta növelni? A szerelmi bizonyítási eljárásra érkezők ötlettára kimeríthetetlen volt: egy idős asszony még azt is helyénvalónak tartotta volna, hogy élettársa szemet hunyjon hűtlen kalandjai felett, hiszen ha valóban szereti, nem is lehet más célja, mint „örömöt” szerezni neki azzal, hogy felmenti a kizárólagosság szabálya alól. De az ősz hajú férfi nem szerette annyira a nőt... - vagy mégis? A hűtlenség még az ő eldeformálódott morális felfogása szerint is összeegyeztethetetlen az őszinte párkapcsolattal? Ki tudja? Egy biztos: a médiumok egy rettenetes, torz világképet közvetítenek az emberek felé. Egy érzelmileg és lelkileg kificamodott világot, ahol az, ha egy házaspár évtizedekig hűséggel kitart egymás mellett, ha osztoznak búban és örömben, ha becsülettel dolgoznak egymásért, sokszor lemondva saját kedvteléseikről a közös családért, nem elegendő bizonyíték az összetartozásra. Ők nem is mennek soha „talk-show”-kba, hogy extrém bizonyítékot kérjenek egymástól: él-e még, lobog-e még annak a szeretetnek a tüze, amely egykor egymáshoz vezérelte őket?! A válaszadáshoz elég, ha egymás szemébe néznek. A nézőközönség tapsaira pedig nincsen szükségük. Néha beleborzongok, ha arra gondolok, hogy a televízió mennyire formálja a közízlést, és nem veszi komolyan felelősségét! Imádkoznunk kell, hogy gyermekeink és unokáink felfedezzék és megőrizzék a keresztény erények áldásait. Hogy ne ferdüljön el a személyiségük annyira, hogy egykor majd ők is fennhangon ordítsák: „Minden másságot tolerálni, sőt követni kell, ha egyszer ahhoz van kedve az embernek!” Nem kell minden rosszat kipróbálni ahhoz, hogy megtudjuk: nem jó. Adja Isten, hogy ötven év múlva is jólesően és ismerősen csengjenek az utókor fülében a tisztaság, a hűség, a szemérmesség és a mértékletesség fogalmai. Ha Isten igéjét szüntelenül forgatjuk szívünkben, akkor nem tudja posztmodem világunk erkölcsi nívóját még mélyebbre süllyeszteni a Diabolosz, a nagy méregkeverő. Beszélgessünk hát többet egymással, kényesnek vagy tabunak tartott témákról is, hiszen ha felszínre kerülnek a ki nem mondott gondolatok, rejtegetett érzések, elfojtott vágyak és le nem tett bűnök, könnyebb lesz segíteni kezelésükben. Találjon utat egymáshoz több nemzedék, hisz olyan építő, ha megosztjuk egymással tapasztalatainkat! Győzzük meg egymást a jóról, szelíd határozottsággal. Tartsuk tiszteletben egymás véleményét, de ne rejtsük véka alá, hogy ismerjük Isten kijelentett akaratát. A hívő szívnek az Úr szava a mérvadó. A Biblia nem poros mű, amit túlhaladott a mai kor. Minden kérdésünkre választ találunk benne. Arra is, hogy mi az igaz szeretet ára. Nem lehet extra produkciókkal kiváltani. Jézus a halált is vállalta érte. Azóta ismeijük az önzetlen szeretet természetrajzát: „a szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal... ” (1 Kor 13,4-6) Azóta mi is így szerethetjük egymást. Meg kell találnunk egymáshoz a kommunikációs csatornákat, hogy továbbadjuk, megismertessük az igazi szeretetet. amely Jézusban cselekedett értünk. Az egész teremtettség erre a szeretetre szomjazik. Szókéné Bakay Beatrix Titkok kertjei A településen, ahol felnőttem, nem voltak gyökereink. Édesapám hivatása hozott ide minket. Anyai őseim hamvait budapesti és dunántúli temetők rejtik. Apai nagyszüleim nyughelyét Szlovákiává varázsolta Trianon. Semmi szokványos indítékom nem volt rá, mégis már egészen fiatal leányként kedves sétahelyem volt a temető. Megmagyarázhatatlan varázsa volt. A csend titkokat rejtett. Megmozgatta képzeletemet. Járkáltam a keskeny ösvényeken, a virágzó tavaszillatú fák alatt, a nyár dús zöldjébe vagy a lassú hervadás ezer színébe öltözött lombok között. Néha télen is, amikor a kegyetlen hidegtől való irtózásomnál is erősebb volt a fehér tündöklés, a zúzmarás ágak kristálycsillogású szépségének vonzása. Elnézegettem a pompás, de komor betonépítményeket, a kőkolosszusokat, márványtáblákat vagy a méltósággal felfelé mutató kőoszlopokat és az egyszerű, otthonosan meghitt virágszőnyeggel, örökzölddel takart sírokat s a hantokon korhadó, elszürkült fejfákat, kereszteket. Megérintett az enyészet titokzatos világa. Tudtam, hogy lehetnek bármilyen különbözőek a síremlékek, bármilyen hangzatosak vagy éppen költői szépségüek a sírversek, igazak és örök érvényűek a bibliai idézetek, a hantok alatt porladó csontok már semmit nem árulnak el sem az egykori gazdagságból, tudásból, szépségből, sem a szegénységből vagy bármilyen nyomorúságból, amit az ott nyugvók valaha átéltek. És tudtam azt is, hogy azok ott lent csak testek maradványai. Testeké, amelyek porból vétettek, és amelyeknek porrá kell lenniük. De vajon hol van, hová tűnt belőlük a lélek? Minden bizonnyal örökkévaló életét éli már, de vajon hol? Mi az örök öröm, és mi a kárhozat? Milyen az Örökkévalóság, és milyen a lélek, amikor elszáll? Halk sóhajtás? Illanó illat? Könnyű pára? Libbenő lángnyelv, mint a gyertya lángja? Felfoghatatlan! Mégis a kert, a titkok kertje, a szépséget, a csendet, békét jelentette nekem... Más városok temetőiben is így éltem át ezt a csodát. Megérez- tem az Úristen jelenlétét. * Évek, évtizedek múltán új jelentőséget kapott a temető. Koporsók mellett kellett átélnem a veszteség fájdalmát, nyitott sír szélén és friss sírhalom fölött megvívni sok belső küzdelmet, végigjárni a gyász mélységeit. Lelket marcan- golóan önmagámnak tenni fel a kérdést, hol van, hová szállt az a lélek, aki tegnap még élő ember volt. Közöm volt hozzá, valamilyen mértékben felelős voltam érte! Hol tölti az örökkévalóságot? Vajon mennyit ártottam neki mulasztásommal, érzéketlenségemmel, szeretetlenségem- mel, rossz példámmal? Vagy tudtam-e valami jót adni...? Vajon milyen lesz a találkozás odaát...? A titkokra, kérdésekre, távolodó emlékekre ráborítja láthatatlan takaróját a csend... De Isten ott van velem a csendben is! Titkon lát, meghallgatja elsóhajtott imáimat, megáld és megsegít. Hiszem, tudom. Fürst Enikő r Állj csak meg egy percre... Sötét, külvárosi utcán gyalogoltunk édesanyámmal a távoli villamosmegálló felé. Fogta a kezem, illetve én kapaszkodtam a kezébe. Élményt jelentett az egymástól jókora távolságra elhelyezett lámpák fénye alá érni, majd nézni, milyen hatalmassá, hosszúvá válik az alakom, árnyékom. Szinte húztam a vezető kezet, igyekeztem utolérni, de el is taposni a sötét alakot. Tartottam a sötéttől... Érezte ezt az a kéz is, amelynek melegét ma is érzem. De ismét lámpa alá érkeztünk. „Nézd, milyen pici lettem!" - mondtam, mivel törpévé zsugorodva álltunk meg. Továbbhaladva az ismét növekvő árnyék mögött elengedtem a kezet, és széttárt karjaim árnyát látva felkiáltottam: „Nézd, Mama! Ott a kereszt! ” - hiszen sokat láttam, hallottam arról, és közelemben éreztem Jézust. Mint a feltámadás végtelen csodájának, valóságának fényében álltunk meg egy kicsit a következő lámpa világa alatt. Hallottam édesanyám csendes megjegyzését: „Nemcsak a keresztet, hanem Jézust is megláthatod... ” Úgy érzem, érdemes volt megállni - akár csak egyetlen percre is. Öcsi bácsi (A fenti írás a húsvéti lapszámunkban közölt felhívásunkra érkezett. „Belső szoba" jeligével továbbra is várjuk olvasóink 1-2 oldalas vallomásait arról, hogy mikor, hol és hogyan szeretnek elcsendesedni. - a Szerk.) Szabad az út - Bottá Dénes székesfehérvári felvétele I EMLÉKKÉPEK Kabátok I - ... a Damjanich sarkán - a kinyitott ajtón át jeges levegő vágódott be az elő- j I szobába. Kint a gangon Mózes Nándi állt, a szemben lévő egyik lakásból való j | gyerek. Ő hozta a hírt, hogy a bátyámat elütötte az autó. Nem emlékszem arra, hogy bárki sikoltott volna, kiáltásra sem. Nem is emlék- I I szem hangokra. Csak egy etlenegyre, a barna orkánkabátok surranására. Apám- | nak és anyámnak csaknem ugyanolyan kabátja volt. Fiatal pár voltak, még ruhá- j j zatukban is egymásra hasonlító szerelmesek. Vékony orkánanyag, valami j leírhatatlan színű, barna árnyalatban. Abban az időben sokaknak volt ilyen. A kabátok az előszobái fogason lógtak. Sokszor pergettem vissza később az esetné- | !í nyékét. Hogy volt erre figyelmük? Talán a sokkoló hír előhozta ezeket a szokott ref- f | leseket, hogy az első mozdulat a kabáté, mielőtt elkezdődik a rettegő versenyfutás, | | hogy életben találják még első fiúkat. A későbbi elmondások szerint anyám rohant 1 | elöl, aztán apám messze megelőziMint egykor a bibliai Péter és János, ahogy ré- 1 midéitől gyenge tagokkal futnak a sír félé, elképzelni sem merve, mit látnak majd, ha j ! megérkeznek. Én pedig ott ültem az előszoba fala mellett a földön, mint valami távoli szem- | 1 lélödő. Szinte látom még, ahogy a cipőm felgyűrte a szőnyeget. Mit tudtam én, je- \ | lent-e valamit az ember életében, ha meghal a bátyja. Vagy a felettem keringő, 1 | surranó barna orkánból szőtt angyalszárnyak árasztották a nyugalmat, melyek \ \ akkor a halálnál is erősebbnek tűntek? Nyolcéves voltam. A pótkocsis teherautó ugyan jól fejbe kólintotta a testvéremet, vitte is magával \ pár méteren keresztül, de nem volt elég erős ahhoz, hogy a gyerekkoponyát szét- j törje. Néhány héttel később irtózottal vegyes vihogás közepette tépdestük ki a seb- j bői az utolsó véres gézdarabot is. Aira gondolok, hogy néha jó lenne visszahúzódni oda, az előszoba tövébe azzal :! a biztos tudással, hogy az égen suhanó barna angyalszárnyak megvédettek mind- \ j nyájunkat betegségtől, veszélytől és haláltól. De már nem lehet. Felnőttként kell | szembenéznem mindezekkel. Azt hazudom, kész vagyok rá. Bátran felállók, megiga- j j zítom a szőnyeget, kinyitom az ajtót, hogy' induljak az ajtón át - ki, a jeges sötétbe. | Azt hiszem, tudom már, miért nyúltak olyan ösztönösen azok után a kabátok után. Mert kell, hogy valami betakarjon minket, amikor rászánjuk magunkat, [ hogy elindulunk. Koczor Tamás f. Az ének a lélek imádsága Ha örülünk, ének fakad az ajkunkon, ha szomorúak vagyunk vagy gyászolunk, akkor is énekelünk. A világi ember is részese ennek az isteni ajándéknak, persze a maga módján - dalol, úgy fejezi ki örömét-bánatát. Édesanyám testvérhúga szinte a második anyám volt. Ő lakott közelebb hozzánk. Ha valami bajunk, bánatunk volt, vagy öröm ért, mentünk a Bözsi nénihez. Bözsi néni mindig énekelt. A házimunka, a szőlőkötözés közben, a nap minden órájában mindig énekelt, dicsérte az Istent. Mindig békességet, nyugalmat árasztott maga körül. Olyan jó volt a közelében lenni! Csak úgy áradt belőle az Istenbe vetett gyermeki hit. Mindent az Úr Jézus kezéből tudott venni. Közben megöregedett. Eljött az idő, amikor már nem tudott az ő kis tanyájában megmaradni. Először a lányához került, és amikor az is beteg lett, az én városomba költözött. Isten olyan csodálatosan idevezette. Én már akkor egyedül éltem. Az itteni szeretetház lakója lett. Sajnos akkor már nem ismerte meg a szeretteit, lányát, unokáját, csak engem. Egyszer meg is kérdeztem: „Bözsi néni, hogyhogy engem megismer?” „A hangodról” - felelte. A szeretet kötött össze bennünket, és ez lélekből fakadt. Minden csütörtökön meglátogattam. Beszélgetni nemigen tudtam vele, de két órán át mindig énekeltünk. Csodálatos volt azt a boldogságot látni, ami betöltötte. Úgy áradt, szárnyalt belőle Isten dicsérete. Akkor tanultam meg, hogy az ének a lélek imádsága, s hogy ez mennyire túl van az értelem határán. Ott lent, a szív mélyen. Ha véletlenül eltévesztettem a dallamot, megfogta a kezemet, és kijavított. Ő pontosan tudta, úgy, ahogy megtanulta, úgy, ahogy a szívében őrizte. Már nem tudott a környezetével kapcsolatot tartani, de az Istenbe vetett bizonyosság, szeretet betöltötte a lelkét. Isten vele volt öreg napjaiban. Utolsó látogatásomkor is sokat énekeltünk. Amikor hazaindultam, azt mondta: „Kikísérlek”, és másnap meghalt. így maradt meg az ő szerető emléke. Olyan jó, hogy énekemmel továbbra is dicsérhetem az Istent! * A másik eset a napokban történt meg velem. Egyik hittestvérem rákos beteg, már nagyon súlyos az állapota, emberileg nem sok ideje van hátra. Amikor erről beszélgettem vele, csak úgy meghúzta a vállait. Mintha azt mondta volna: hát ez van. Olyan közömbös volt. Hirtelen az jutott eszembe, hogy énekeljünk. Van egy kis énekem, amit fiatalasszony koromban tanultam: „Szívembe jöjj, szívembe jöjj most, Úr Jézus”. Amikor ennek vége lett, ő énekelt egyedül tovább. Ezt nem ismered? Ezt nem ismered? - kérdezgette. Amikor a halálról, az elmúlásról szólt, elkezdett zokogni, de akkor is énekelt. Az énekben találkozni tudott Istennel. Jó volt vele együtt átélni: az ének valóban a lélek imádsága. Huley Alfrédné
