Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-06-08 / 23. szám

2003. JÚNIUS 8. 5. oldal Evangélikus Élet Páratlan ritkaságok „Magyar kézművesség - 2003 ” Megnéztük a „Magyar Kézművesség - 2003'’ című kiállítást az Iparművészeti Múzeumban - városi lány létemre már az első percekben ámulatba estem. El­varázsolt a látvány, és meg kell vallanom, hogy az ott szereplő különböző mes­terségek nagy részét, a tárgyak anyagát, készítési módjának még a nevét sem is­mertem. Az utóbbi időben mindent a Millenáris Park Almok álmodói-tárlatához hasonlítok, és ennyi tehetség, fantázia, ötletgazdagság, kézügyesség, szépség lát­tán végre úgy éreztem, íme, megvan a folytatás - igaz, csak június 22-ig. Halódik a népművészet? A kézmű­ipar? A népi kismesterség? Valóban - van, ami hiányzik. Az országban már csupán egyetlenegy, 80 éves szegedi pa­pucskészítő működik (állítólag most lesz egy tanítványa - Isten tartsa meg). Keve­sen gyakorolják a pintér, a kádár, a ha- lászszerszám-készítő mesterséget is, de azért még élnek. Segíti őket életben tar­tani az 1994 óta működő Magyar Kéz­művességért Alapítvány, amit az Iposz hozott létre. Ez a kiállítás egyike tevé­kenységük leglátványosabb területének: nyílt pályázatok válogatott anyagából állt össze, hazai és határon túli magyar kéz­művesek, iparművészek, népművészek, tárgyalkotók közreműködésével. Három­száz jelentkező közül az iparművészek­ből, etnográfusokból, néprajzkutatókból álló két bírálóbizottság válogatta ki, me­lyek azok a tárgyak, amelyek nem felel­nek meg az Iparművészeti Múzeum ma­gas követelményeinek (a díjazásra is ők tettek javaslatot). Két zsűri 270 alkotást fogadott el, több mint negyvenen kaptak pénzdíjakat különböző forrásokból - a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériu­mától, a Fővárosi Kulturális Bizottságá­tól, kerületi, megyei önkormányzatoktól, illetve tárgyjutalmat több szervezettől (például a Magyar Iparművészeti Egye­temtől, sőt a Magyar Borok Házától). Ahogy végigsétálunk a kiállításon, nehezen tudnám eldönteni, ki az, akit dí­jazni kell - vagy még kevésbé azt, ki az, akit nem. Több mint 300 „tárgy­együttest” látunk. Üvegfestők, porcelán- festők, fafaragók, rézművesek, pipafara­gók müveit, intarziaképeket, jeleneteket. „Szálmánvarrott” fali futót, korall gyöngyfűzést. Fegyverkovácsok magyar szablyáit a 17-18. századból. Díszfegy­verkészítő „kovás lakatszerkezetü” pisz­tolyát. Egy csuhéfonó művét, mely az ónodi országgyűlés trónfosztási jelenetét ábrázolja. Nemezelők, bőrművesek tár­gyait. Tűzzománc képeket. Tárogatóké­szítő gyönyörű basszustárogatóját, más hangszerkészítők alkotásait. „Nemeze- lő” kalapjait, kabátjait. Mézeskalácsos- ok, keramikusok, tojás- és kékfestők mű­veit. Fafaragók, népi hímzők, kézi- és gépicsipke-készítők remekeit. Ötvös, aranyműves ékszereit. Üvegművesek és üvegfúvók, tiffanyüveg-készítők dísztár­gyait. „Szúrnák technikával szőtt” tarso­lyokat, csipkébe, vászonba, selyembe, bársonyba, szőttesbe öltöztetett élet­nagyságú babákat. Szoborfaragó művét, a díjnyertes „Széki pár”-t, mely egy egy­mást átölelő idős paraszt párt ábrázol. És még - mit lehet ebből kihagyni? Textil faliképek, gobelinképek, selyemkészítő művészek alkotásai. Gyékényfonott Bar- bie-karcsúságú elegáns hölgybabák. Szövött és hímzett gobelin, ólomüveg lámpák, marionettbábuk. Naiv művé­szek művei. Játékok tömege, köztük egy teljesen berendezett babaház. Origamista csillagsorozata, foltmozaik ágytakarók, működő, hatalmas, talpas faóra. No jó, most lehet egy kávét inni pihe­nőnek. De hiszen ez még csak egy része annak, ami látható! És nem mondtam el, mi mindent, meglepő dolgokat hoztak létre a felsorolt művészek! Például egy üvegfestő kis könyvet, intarziás bútoro­kat, sétapálcákat és népi hangszereket, csizmalehúzó fakutyát. Vajon ki használ­ja majd ezeket? Vagy csak gyönyörköd­tetnek? Lehet ebből megélni? Kedvencem a fazekas, aki „Asszony­élet, emberélet” címmel felöltöztetett ke­rámiafigurákból alkotott jeleneteket, egymás mellé helyezve a gyermek-, a felnőtt- és az öregkort. Nem kevésbé lenyűgözőek a neobarokk fuszertartók, a tűzzománc „Keresztút” jelenetei, a tea­baba díszmagyarban, a kisplasztikák, a kerámia étkészlet, a kovácsoltvas tár­gyak, a faragott kandalló tardosi vörös mészkőből. És a kijáratnál a díjazott „Mini látvány kisüsti szeszfőzde” töké­letes mása az igazinak. Jó. Félre négyoldalnyi apróbetüs jegy­zeteimmel. El kell menni megnézni. De azt még elmondom, mert eddig el­hallgattam, hogy a kiállítás első része a 300 éves évforduló tiszteletére „Rákóczi és kora kézműves hagyományai” címen is mutat be tárgyakat - ez is az alapítvány rendszeres tevékenységének része. Napja­ink kézműves remekei, használati és dísz­tárgyai mellett a magyar történelem külön­böző korszakainak kézműves tárgykultú­ráját is bemutatja, ezeken keresztül megis­mertetve és népszerűsítve az évszázados hagyományokon alapuló mesterségeket és művelőiket. Ezúttal II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona és a kurucok, labancok jelen­nek meg korabeli babákon, jelenetekben: kuruc-labanc csata fából, különböző várak hímezve, faragva, kőszobrásztól Mikes egy levele, Kolozsvárról „Munkatsch” címmel domborintarzia, azután „Rákóczi korának divatja”, a „Sárosi vár” szőttesben - és így tovább... Mindent megérdemelnek ezek a mű­vészek. A kiállítás résztvevői szavazhat­tak is két vándordíj felől: egy Aranyfo­kos és egy Kristály vándordíját ítéltek oda a megnyitón, ezt egy-egy évre birto­kolja a két nyertes alkotó. Kicsinyített mása az övé marad, a nagyot a követke­ző évben adja tovább. Az idei szerencsés nyertesek: Pencz József halászszerszám­készítő és Nemes Ferenc szigetújfalusi népi iparművész faragó, két méter magas haranglábjáért. Csak az a szegedi papucs, az hiányzik... Kovács Mária A tárlat a IX, Üllői út 33-37. alatt látható jú­nius 22-ig. Hazánk­nak sok olyan értéke van, amely egyedülálló a világon. Ezek közé tarto­zik a halasi csipke is. Kiskunhalason 1902-ben Dékáni Árpád (1861-1931) rajztanár tervei alapján Markovics Mária (1875-1954) kezdett hozzá en­nek a különlegesen szépen megmun­kált, nagy türelmet és időt igénylő ké­zimunkának a készítéséhez. A kiskunhalasi Csipkemúzeum előtt egy kétalakos szoborcsoport áll. Markovics Má­ria „csipkézik” rajta, és Dékáni Árpád mellette állva magyarázza a mintát. A kapu egy hangulatos fasoron keresztül vezet a múzeumhoz, melynek tágas épü­letében május elején nemzetközi csipke­kiállítást szerveztek. A tárlatra a világ számos részéről érkeztek a kiállítók, így a látogatók német, finn, svéd, francia, olasz, cseh csipkékben is gyönyörköd­hettek. A legtöbben természetesen a fla- mand csipkekészítést képviselték, ezért az egyik termet a flandriai kézimunkák­nak szentelték. A most bemutatott kiállításra ugyan­akkor hazánk különféle tájairól is hoztak csipkéket: Debrecenből, Szegedről, Sop­ronból, Budapestről, Szolnokról, Ceg­lédről, Székesfehérvárról, Kecskemétről, Lakitelekről. Ezek között már akadnak Markovics Mária és Dékáni Árpád érdekes, „formabontó” alkotá­sok is, melyek más textíliákat is felhasználva készültek. A halasi csipke is külön termet kapott, állandó kiállítás ke­retében. Történeti sorrendben először Dékáni Árpád száz évnél is idősebb csipkerajzai látha­tók, majd Markovics Mária terveit, illetve megvalósult müveit tekinthetjük meg. Az elkészült csipkék mellett a szervezők nemcsak a terve­zők, hanem a készítők nevét is feltüntették. A halasi minták világa igen gazdag, és a magyar népművészet jellegzetes motívumait (galamb, páva, gyümölcs, szarvas, virág, il­letve ezek változatai) tük­rözi. A legrégebbi csipkék egytől egyig színtelenek voltak, csak később je­lent meg a színes csipkekészités mű­vészete. A bemutatott tárgyak többsé­gét erre a kiállí­tásra szánták a művészek. Az alkalmi darabok között a csip­kék mindkét típusa - a vert és a varrott is - egyaránt látható volt. A rendezők a fla- mand, más néven mechlin vagy antwer­peni, brüsszeli csipkék között sok ha­gyományos megmunkálásút helyeztek el, de újszerű csipkéket is közszemlére tettek. A tárlaton néhány igen figyelemre méltó alkotást is megtekinthettünk: az egyik különleges csipke Julianna holland királynőnek készült, egy másik István király koronázási palástját mintázta, egy nagyobb terítő pedig a koronás magyar címert ábrázolta két angyallal. A Hild-díjas Kiskunhalas tehát méltó­képpen őrzi a múlt eme becses kincsét, melyre nemcsak az itteniek, hanem az egész ország is büszkén tekint. Berényi Zsuzsanna Ágnes A balatonfüredi „Történelemkönyvtől” a tihanyi történelmi kövekig... A balatonfüredi öreg fákkal övezett kavicsos-füves sétány azon a napfényes má­jus végi délutánon a természet csodálatos templomává vált, és oltára lett a nyi­tott „Történelemkönyv”, Kő Pál Kossuth-díjas szobrászművész szívből, tiszte­letből készített alkotása. A most felavatott mű 1990. május 23-ra emlékeztet, amikor - súlyos évtizedek után - az első szabadon választott országgyűlés előtt Antall József letette miniszterelnöki esküjét. Az ünnepség megható pillanata volt, amikor ez az emlékezetes pár sor hangfelvételről is elhangzott... A „könyv” mészkőlapjára csupán egy mondatot vésett az alkotó, azt, amely a miniszterel­nök politikai és erkölcsi hitval­lása volt, és amelyet még ma is oly sokan szeretnek félrema­gyarázni: „lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszter- elnöke kívánok lenni”. Az Antall-kormány minisz­tereinek emlékezése után Duray Miklós a határon túli ma­gyarok háláját fejezte ki éppen azért a sokat vitatott mondatért, mely az emlékműre került. Kö­szöntőt mondott Bóka István füredi pol­gármester, emlékezett Dávid Ibolya és Orbán Viktor. Az alkotást megáldotta Gyűrű Géza pápai prelátus, Miklós Fe­renc református és Ritzinger József evangélikus lelkész. Az emlékünnepsé­gen megjelent Antall Józsefié is, és köszönetét fejezte ki az ünnepség rende­zőinek, a közreműködőknek, a megje­lenteknek és nem utolsósorban Kő Pál­nak önzetlen művészi munkájáért. Az emlékezés a Szózattal ért véget. Ezt követően a megjelentek közül sokan mentek át Tihanyba, hogy a bencés apátság múzeumában, kőtárában megnézzék Csete Ildikó textilművésznek a tihanyi apátság alapítólevele, az Ómagyar Mária-sira- lom és a Halotti beszéd üzeneteit közve­títő textilképeit, történelmünk és a ke­reszténység művészi jelképeit. (A kiállítás június 12-ig látható. - A szerk.) Az apátság hagyományos pénteki te­tőtéri estjén „Veszendő erdélyi templo­maink” címmel Istvánfi Gyula tartott előadást. Reményik Sándor Kövek zsol­tára című versének segítségével - írhat­nám: hatása alatt - az előadás sokatmon­dó, tartalmas beszélgetéssé alakult a házigazda, dr. Korzenszky Richard és a történelmi eseményeket felidéző erdélyi vendég között. Többen a hallgatók közül is hozzászóltak, felelevenítve emlékeiket a segítségre váró erdélyi protestáns templomokról, melyekben „Külön dobban meg minden kicsi kő, És mégis, mégis egy ütemre vernek, Egy óriási templom-dobbanással. Isten, ha akarja, a köveket Dobogtatja meg a szívek helyett". (Reményik Sándor) Jó lenne hinni, hogy az ilyen színes előadások is hozzásegítenek ahhoz, hogy a kérő „kicsi kövek” ne dobbanjanak hiába... Schelken Pálma Egyházzenéből dicséretes A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem mesterképzésében doctor liberarum artiitm (DLA) fokozatot szerző Ecsedi Zsuzsa május 18-án Szombathelyen mu­tatta be mesterművét („remekét”), majd egy hétre rá, 26-án Budapesten védte meg nyilvános vitában „Luther-énekek a magyar evangélikus énekeskönyvek­ben” című értekezését. Luther-énekekre épült a május 18-án megrendezett Cantate vasárnapi, ám húsvéti jellegű istentiszte­let és az azt követő (a korálfeldolgozásokon kí­vül Buxtehude-darabokat felvonultató) orgonahang­verseny anyaga is. Ha első hallásra furcsa is ilyenkor a húsvéti tematika, a szombathelyi templomban ülők hamar belátták, hogy igenis bölcs döntés volt a húsvéti liturgia Cantate vasárnapi időzíté­se. Az istentiszteleten a gyülekezet kánto­ra (egyben az egyházmegye egyházzenei felelőse) azt igyekezett megmutatni, amit németországi egyházzenei tanulmányai során megtanult: hogyan lehet az isten­tiszteletet zeneileg gazdaggá tenni úgy, hogy az elhangzó zenemüvek ne betét­ként hassanak, hanem szerves egységet alkossanak. A gyülekezeti énekkar és a Capella cantorum énekegyüttes segítsé­gével illusztrálta az énekek váltakozó elő­adásának különféle módjait: az a capella és orgonakíséretes gyülekezeti éneklést, a kórustételeket és az orgonakoráit. Az is­tentisztelet más szempontból is fontos volt: a készülő új Agenda szerinti legün­nepélyesebb liturgia szerepelt, amely a jö­vő alakítása szempontjából hasznos lehet. A kísérletben természetesen a liturgus gyülekezeti lelkész (Gregersen-Labossa György) és a gyülekezet megbízható együttműködése, -éneklése kapta a kulcs­szerepet. Ecsedi Zsuzsa célja volt ugyan­akkor egyfajta kántorkép megmutatása is, illetve annak érzékeltetése, hogy a kánto­ri szolgálat egyaránt jelent színvonalas or­gonista és karvezetői tevékenységet; e kettőnek párhuzamosan és egymást ki­egészítve kell működnie. A disszertáció elsősorban azzal a szán­dékkal íródott, hogy elkezdődjék az evan­gélikus énekkincs kritikai vizsgálata, amely évtizedek múlva egy új énekeskönyv szer­kesztéséhez, létrejöttéhez vezethet el. A szerző számára egyértelmű volt, hogy a munkát a gyülekezeti ének megteremtőjé­nek, Luthernek a müveivel kell elkezdenie. Ecsedi Zsu­zsa dolgozatában egyrészt a jelenlegi Evangélikus éne­keskönyvben megtalálható 24 Luther-ének keletkezésé­ről, történetéről ad átfogó ké­pet, másrészt összehasonlító elemzésekben végigköveti az énekek dallamának és szövegének változásait a ma­gyar nyelvű énekeskönyvek­ben a 16-20. századig. Az anyag természete miatt a dol­gozathoz nagy terjedelmű dallam- és szö­vegtáblázat kapcsolódik, ahol egyértelmű­en nyomon követhetők a változások. A mü meggyőz arról, hogy csak az összes ének hasonló mélységű vizsgálata vezethet el oda, hogy a dallamok és szövegek optimá­lis formája megállapítható legyen. Összefoglalva: a doktori értekezés, valamint az istentisztelet és a hangver­seny ebben az értelemben egységet ké­pez, amelyben az énekekkel kapcsolatos kutató-elemző munka, valamint az istentisz­teletben rejlő liturgiái és zenei lehetőségek egymást gazdagítják. Összekapcsolja továb­bá a két különböző műfajú munkát az új utak keresésének készsége, az eredeti kér­désfelvetésekhez és a módszertani kísérlete­zéshez szükséges bátorság. Ecsedi Zsuzsa Szombathelyen és Bu­dapesten egyaránt remekelt. Kivívta mind opponensei (Hubert Gabriella és Szendrei Janka), mind a bírálóbizottság elismerését, így a DLA-fokozatot igen magas pontszámmal, cum laude minősí­téssel nyerheti el. Az egyházzene friss mestere írásban és szóban is ígéretet tett, hogy himnológiai kutatásai nem zárultak le a fokozat meg­szerzésével, hanem az evangélikus ének­kincs tekintetében egy gazdag eredmé­nyekkel kecsegtető feltáró munka és egy hosszú és alapos átgondolási periódus kez­detét jelentik. Egykori tanárnőm, illetve mesterem mihaszna tanítványaként csak azt tudom számára kívánni, hogy helyt tudjon állni adott szava beváltásában. Csepregi András Nemzeti ..... kincsünk, a halasi csipke

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom