Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-05-18 / 20. szám

6. oldal 2003. MÁJUS 18. Evangélikus Élet romjain romjain Háború és béke * Irakban befejeződött a háború, de békéről még nem beszélhetünk. Ahogyan a hadjárat formális hadüzenet nélkül kezdődött, éppúgy formális fegyverszüneti megállapodás nélkül is zárult, egyszerűen úgy, hogy nem maradt, aki fegyvere­sen ellenállt volna. Szaddam Húszéin hadserege - a sokak által rettegett Köztár­sasági Gárdát is beleértve - bölcsebb volt, mint vezére, és hozzá hasonlóan el­tűnt. A győztes haditechnika esendőségéből adódóan a brit és amerikai erők több katonát vesztettek a balesetek és a bizarr elnevezésű „baráti tüzek” áldo­zataként, mint az irakiakkal vívott egyenlőtlen harcban. Nem az elesett harcosok áldozatának, nem is hozzátartozóik fájdalmának cinikus lebecsülése az a megállítás, mely szerint a hadjárat a legérzékenyebb veszteséget Irak lakosságának és az országok nemzetközi társadalmának okozta. Az irakiak szempontjából mérlegelve még nem tudni, van-e egyensúly veszteség és nyereség között. Aki hozzátartozóját, otthonát vesztette el a legnagyobb óvatos­ság mellett is elkerülhetetlenül, az úgy érzi - és még nagyon sokáig, talán örökre úgy fogja gondolni -, hogy veszteségét semmi sem ellensúlyozhatja. Aki az iraki múze­umok kifosztását, közös emberi múltunk becses emlékeinek vesztét siratja, az vélhe­tően szintén úgy érzi, hogy Szaddam Húszéin eltűnéséért túl nagy áldozatot kellett fizetni. Aki viszont a zsarnok sok ezer, halálra vagy rokkantságig kínzott áldozatára gondol (talán azért, mert valaha saját hazájában maga is hasonló szenvedésen ment át), vagy aki őszintén reméli, hogy a sokszorosan meggyötört országra békésebb, boldogabb jövő vár a háború eredményeképpen, az inkább örül a hadjárat katonai si­kerének. Hiszen kétségtelen, hogy az több mint egy évtizedes meddő packázás után olyan új helyzetet teremtett, amely nem annyira sivár és reménytelen, mint a világ ar­cába nevető diktátor további garázdálkodása. A nemzetközi társadalom szempontjából kiszámíthatatlanok a háború következ­ményei, csak annyi bizonyos, hogy a beavatkozás teljesen új helyzetet teremtett. Megosztotta mindazokat a társulásokat, amelyektől a félelem egyensúlya helyett a béke egyensúlyára vártuk; megnyomorította az Észak-atlanti Szövetséget, elmélyí­tette, sőt újakkal tetézte az Európai Unión belüli ellentéteket, talán minden eddiginél könyörtelenebből bebizonyította, hogy az ENSZ csak addig őre a békének és a nem­zetközi jognak, amíg a Biztonsági Tanácsban csoportosuló hatalmak érdekei leg­alább nagyjából egybeesnek. De megosztotta, ha talán rövidebb időre, az egyes or­szágokat is. Nagy-Britanniában a szinte naponta végzett közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy a társadalom majdnem pontosan fele-fele arányban támogatta vagy vetette el a kormány érveit. Magyarországon, ahol a kormány a koalíció mellé állt, az ellenzéki sajtó olyan féktelenséggel támadta az amerikai és brit politikát, amely egyes esetekben már a Szabad Népnek a koreai háború idején megjelent cikkeire em­lékeztetett. A különbség persze nem lebecsülendő: a koreai háború idején nem volt Magyarországon ellenéki sajtó. Az iraki beavatkozást bíráló tüntetők javarésze emberséges indíttatástól hajtva til­takozott a vérontás ellen, még akkor is, ha nem látta, vagy nem akarta látni, hogy így akaratlanul is egy másfajta vérontás zavartalan folytatása mellett foglal állást. Nem tulajdonítható ugyanekkora önzetlenség a koalíció ellen forduló kormányoknak. Az oroszok és a franciák veszni látták a Szaddam Huszeintől nekik járó milliárdokat, az oroszok emellett attól is tartottak, hogy az Irakra kimondott olajblokád feloldása - amely ellen még mindig hadakoznak - lenyomja fő kiviteli cikkük világpiaci árát. Ehhez járult hozzá a hadjáratot ellenző valamennyi kormány részéről a „pax Ameri- canától”, egy olyan új világrendtől való félelem, amely az Egyesült Államok katonai és gazdasági túlerején alapszik. Ha Irakban minden jel ellenére mégis sikerül emberségesebb társadalmat kialakí­tani, miközben helyreáll a víz- és villanyszolgáltatás, és kinő a fü az új sírokon; ha az elrabolt kincseknek legalább egy része visszakerül az iraki múzeumokba; ha az el­ső számú hadicélként megóvott iraki olajkutak jövedelme valóban Irakot fogja gaz­dagítani, nem egy diktátort és az őt kiszolgáló réteget; ha az új, átcsoportosult felek között fenyegető hidegháború helyett új nemzetközi egyensúly alakul ki - akkor a történelem valószínűleg pozitív előjelet tesz majd az iraki hadjárat elé. Ha... Pátkai Róbert (London) KETTŐS ELHAGYATOTTSÁG Keresztények Irakban Miközben aggodalommal figyeljük az iraki híreket, könnyen áldozatául eshe­tünk a tömegtájékoztatás kínálta leegy­szerűsítéseknek, melyek Irakot mint kizá­rólag moszlim országot mutatják be. Né­hány tudósítás kitér ugyan az iszlám két irányzatának (a szunnitának és a síitának) a jelenlétére, sőt talán megszólalnak ag­godalmas hangok az Irakban található, felbecsülhetetlen kultúra- és vallástörté­neti jelentőségű helyszínek (Ur, Káldea, Ninive, Babilon, Medina) biztonsága vé­delmében, ám alig-alig esik szó az Irak­ban élő keresztényekről. Nem véletlen, hogy Dietrich Werner német teológus az iraki kereszténységről szóló cikkében ar­ról írt, hogy a „Nyugat feledése és hallga­tása falának” az áttörésére van szükség (Zeitschrift für Mission, 2002/4). Irak tehát egyáltalán nem homogén moszlim ország: hivatalos adatok szerint 14 keresztény felekezet van jelen a Tigris és az Eufratesz mentén elterülő ország­ban. A 20-21 milliós lakosságnak mint­egy 3,6-3,8 %-a: kb. 800 000 lélek tarto­zik valamelyik keresztény felekezethez. A hivatalosan elismert keresztény egyhá­zak egyike a Nemzeti Evangéliumi Pro­testáns Egyház is. Az iraki kereszténység döntő többsé­gét azonban a Keleti Asszír Katolikus Egyház (Assyrian Catholic Church of the East /Chaldeans/) teszi ki. Ez az egyház­test eredetét egészen Tamás apostolig ve­zeti vissza, s annyi bizonyos, hogy a taní­tásában ma is monofizita elemeket őrző ősi egyház létrejötte az V. századi egyete­mes zsinatok által kiközösített nesz- toriánusok keleti missziói munkájának köszönhető. Az egyház 1533 óta elismeri a római pápaságot és a babiloni patriarcha tősége alatt végzi szolgálatát. Érdekes megjegyezni, hogy ez az egyetlen egyház ma, amely liturgiáját az Úr Jézus Krisztus anyanyelvén: arámul végzi. Az egyház életére jellemző az egyszerűség: templo­Az anyákra gondolok Hiszem, hogy velem együtt milliók imádkoztak a háború elkerüléséért. Gyarló embernemünk kezében nincsen más fegyver. Hiszen soha egyetlen hábo­rú nem végződött úgy, ahogyan és ami­korra elhatározták. A tapasztalat azt mutatja, hogy minden háborúnak van­nak győztesei és vesztesei. Én azokra gondolok, akiket ilyenkor a legfájóbb veszteség ér: az anyákra. Minden szülésnél ott leselkedik az életadás mellett a halál gondolata is. A szülő anya a sír partján áll. Mire gon­dolhattak azok az anyák, akiknek a ha­lálküzdelem közepette megszült fiuk ez idő tájt hadköteles lett? Bár jól tudjuk, hogy a háborúkban nincs túl nagy kü­lönbség a katonák és a polgári szemé­lyek biztonsága, életben maradása kö­zött, a küzdelmek hallatán mégis első­sorban a katonákra gondolunk. De va­jon hány százezer anya szíve hasadt meg, amikor megkapták azt az értesítést, ami ilyenkor jöhetett? „Ezért szültelek, ezért neveltelek?" - kérdezhették... Annak idején édesanyám mint meny­asszony édesapánkért, aztán a fiaiért reszketett, a békének nevezett időben pe­dig a hazai eltűnések keserítették az anyák életét. Ki tudhatja előre, milyen szörnyű meglepetések jöhetnek még, amikről nem tudhatunk... E sorok írója még mindig bízik a szin­te lehetetlennek tűnő tényben: egyszer lehet még megállás! Talán van még megoldás arra, hogy minél kevesebb szülőnek, embernek kelljen fekete ruhá­ban járnia egy életen át... Böröcz Sándor ny. lelkész A felvételeket - közelmúltban tett iraki út­ja alkalmával - Németh Eszter, a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat munkatársa készítette. Lapunk internetes kiadásában - a témával kapcsolatban - közöljük még T. Pintér Kár- olynak az első Öböl-háború kirobbanása­kor megjelent jegyzetét is. maikat nem díszítik képekkel és szobrok­kal. Nagy hangsúlyt fektetnek továbbá az Isten egységéről szóló tanításra és ennek jeleképpen egy ujjal vernek keresztet. Fontos számukra az ősegyházhoz való kötődés is: a hagyomány szerint az első úrvacsorából a tanítványok megőriztek egy kevés kenyeret, melyet aztán beleke­vertek a következő úrvacsora kenyerének tésztájába, s ez a folyamat máig is tart, szimbolizálva a folytonosságot. Irakban a keresztények gyakorolhat­ják a vallásukat a liturgikus élet és az eh­hez tartozó oktatás keretei között, az egyéb vallásos összejövetelekre azonban csak igen korlátozottan van lehetőség. Az eredetileg világi politikai berendez­kedésű országban a ’90-es évek óta isz­lámreneszánsz tapasztalható, így a keresztény misszió előtt bezárultak az ajtók, s a keresztények száma is csök­kenni kezdett: 1980 óta mintegy 200 000 lélekkel fogyatkozott meg Krisztus iraki követőinek a serege. Az első Öböl-háború elvesztése és az embargó által konzervált szembenállás miatt a keresztény egyházak elfogadott­sága sokat romlott Irakban, hiszen az iszlám logikája szerint gondolkodó több­ség nem tesz különbséget egyház és ál­lam között: sokan az iraki kereszténye­ket vallásuk miatt eleve a nyugati hatal­makhoz hű, tehát számukra ellenséges elemekként kezelik (bár ellenpélda is van: az iraki kormány egy volt vezető tisztviselője maga is keresztény). Az iraki kereszténység tehát létezik, s bár az ősegyház koráig visszanyúló hagyományait mindeddig sok történel­mi viszontagság közepette is megőrizte, ma kettős elhagyatottsággal kell szem­benéznie: a nyugati egyházak mintha megfeledkeznének keleti testvéreikről, míg saját népük egyre inkább idegen­nek tekinti őket. Most, amikor a televí­zió képernyője újabb és újabb tudósítá­sokat közvetít otthonainkba, nem feled­kezhetünk meg háborúságot szenvedett testvéreinkről. Gonda László (Reformátusok Lapja) A z ősi Mezopotámia három nagy civilizáció ottho­na: délen a sumér és babiloni, északon az asszír civilizáció virágzott. Urban, Babilonban, Ninivében és más romvárosokban a régészek ebből a kor­ból származó monumentális palotákat, zikurratokat és vé­dőfalakat tártak fel. Fennmaradt több ezer ékírásos tábla, többek között a Gilgames-eposz, a Bibliából is ismert özönvíztörténet egyik változata is. Hammurappi törvény- könyve azt hirdette: az erős nem nyomhatja el a gyöngét. Birodalma Kr. e. 1792-1750-ig tartott, az úgynevezett Újbabiloni Birodalom csak később, Kr. e. 626-539 között létezett, míg Kűrosz perzsa király be nem vonult Babilon­ba. A perzsákat viszont Nagy Sándor igázta le Kr. e 331 - ben. Végül a 7. században muszlim-arab hódítók diadal­maskodtak a régióban. Érdekes adalék lehet számunkra a mai világpolitikai helyzetben, hogy 1921-ben brit védnök­ség alatt monarchia jött létre, majd 1970-től Szaddam Húszéin zsarnokként uralkodott az országban. Mint isme­retes, a szövetségesek legyőzték, uralma véget ért. A háború okozta sebek azonban bekötözésre várnak. „Több átláthatóságot és még ennél is több alázatot köve­tel még a háború utáni misszió” - olvashatjuk egy értéke­lő cikkben. Nem lesz könnyű megmutatni a nyugati világ többletét. Őszinte tisztelettel hajtom meg fejemet Papp Lajos szívsebész előtt, aki a háború közepén önként ki­ment Irakba, hogy gyógyítsa az áldozatokat. Kár, hogy nem éltek a segítségével. A BBC tudósításai szerint a fosztogató csőcselék mú­zeumokba tört be Bagdadban, számos kerámiát és szob­rot összetörtek, felgyújtották az egyetemi könyvtárat, amelyben évszázados kéziratokat őriznek. A mai napig folytatódnak a rablások a városban. Amikor egy bagdadi­tól megkérdezték, mi ennek az oka, azt válaszolta: azért tesznek így, mert a boltok zárva vannak, és a családok éheznek. A levegőből amerikai és brit repülők bombázták az emberiség bölcsőjét, és oltották ki nagyon sok civil em­ber életét. Nem lesz könnyű megértetni,' hogy mindez a felszabadításukért történt. Minden józan gondolkodású emberben felvetődik a kérdés: a felszabadítók miért nem gátolták meg a szörnyűségeket? Ugyanakkor északon a kurdok, délebbre a szunniták, majd még délebbre a síiták követelnek autonómiát. Engem mélyen érint mindaz, ami Irakban történt és tör­ténik. Én még járhattam bölcsőhelyünk körül a régi Mezo­potámiában 1969-70-71-ben, segédlelkészi szolgálatom mellett ugyanis évenként két hónapot dolgoztam elektro­technikusként a bagdadi nemzetközi vásár magyar pavi­lonjában. Szabadidőmben igyekeztem bejárni a régi ószö­vetségi helyeket. A kedves olvasót ezúttal három bibliai városba szeret­ném elkalauzolni. Kérem, nyissa ki a Bibliáját, és keres­Honi se meg „A patriarchák vám junk el délről észak felé, L hét ez az út. UR-ABRAF Ur Kr. e. 2500 körül élte < élt itt rokonaival. Wolf Sei jelent „Városok Úrtól Utó] sonlította össze a települ olajmécsesek pislákoltak, úszik. Ur még emberi volt geles fénykora még csak tart még?” Csak levetett saruval j; utcáin, a többnyire egyem évezredek homokja betet környék elsivatagosodott. medret magának. Bagdad - A nemzetgyűlés A 1 f

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom