Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-05-04 / 18. szám

6. oldal 2003. MÁJUS 4.

Evangélikus Élet

Lelki baleseteink

/

É

letünk során adódnak olyan baleseteink is, amelyek külsőleg nem látványosak, amiket nem egy kórház baleseti osztályán gyógyítanak, de amelyek lelki értelemben mégis „baleseteknek" számítanak. Ezeket ugyanúgy megszenvedjük - sőt talán még jobban -, ugyanolyan fontos kezelni és gyógyítani, értelmezni és feldolgozni őket, mint a szó szerinti értelemben vett baleseteinket.

Úgy is érhet minket „baleset", hogy próbálunk szabályosan közlekedni életünk útján, de egyszer csak gálád módon elgázolnak, belénk hajtanak. Lehet ez egy becsapás, egy megcsalás, egy mélységes megaláztatás... Nem értjük,, nem akartuk, de adták, kaptuk. Erezzük a nyomait, mert a szó bensőnkben szinte kitörölhetetlenül visszacseng, az a cinikus tekintet pedig sötét árnyékként kísér itt, egészen belül, a lélek mélyén, az érzelmek és gondolatok elrejtett „otthonában".

A „balesetek" előidézői mi is lehetünk, például úgy, hogy nem figyelünk az Úristen örök jó rendjére... Ma jellemző, hogy túl gyors tempóban rohanunk, egyre többet akarva, egyre jobban kizsigerelve lelkünk-testünk erőtartalékait, és hanyagoljuk a csendet, az imát, Istent és önmagunkat. Így felőröljük lelki ellenálló képességünket, és ez igen balesetveszélyes.

Jó, ha szembe tudunk nézni az ilyen veszteségeinkkel. Nem érdemes elfojtani azokat. Lássuk meg életünknek azokat a töréseit, amelyeket vagy mi okoztunk másoknak, magunknak, vagy mások nekünk... így van esély a gyógyulásra. Ebben a belső gyógyulásban kell, hogy

mi is aktívan részt vegyünk - mint az Úristen társai. O a mi gyógyítónk, de nekünk is feladatunk van ebben.

Mit tegyünk hát? Bánkódjunk egy életen át? Szidjuk azt, aki akkor „elgázolt"? Vádoljuk magunkat vég nélkül? Sajnáltassuk magunkat a történtek miatt? Egyiket sem ajánlom, hiszen csak magunkat és környezetünket romboljuk velük.

Amit viszont javaslok:- Lássuk meg azt, hogy éppen ezáltal az eset által lettünk érettebbek, hogy talán épp ez segített lelki fejlődésünk útján érettebb személyiséggé válni.- Keressük meg a történtek pozitív hasznát, ajándékát, biztosan találunk majd ilyet.- Gondolkodjunk el azon, mit tudunk ennek segítségével kihozni az életünkből, önmagunkból.- Szívből bocsássunk meg magunknak és másoknak, hiszen Isten is megbocsátott nekünk. Szeressük magunkat az ilyen-olyan múltunkkal együtt, és lássuk meg azt is, hogy ott, akkor, abban a helyzetben éppen ennyire voltunk képesek.

Ezek fontos feltételei a gyógyulásnak és a lelki ellenálló képességnek. Ez utóbbi pedig azért is olyan lényeges, hogy elég erősekké váljunk arra, hogy kivédjük a „baleseteket".

Végül pedig arra biztatok mindenkit, hogy egy feltétlen ősbizalommal forduljunk újra és újra Jézushoz, akinek jelenlétében újjáépülünk, akinek ereje, segítő kegyelme által tovább folytathatjuk az utat - bátran és szeretettel, „egyenes derékkal" és emberi méltósággal.

Honti Irén

Tapaszok a lelkigondozás terén

L

elkigondozói munkánk során gyakran esünk abba a hibába, hogy olcsó vigasszal szolgálunk a rászorulóknak. Valóságos vigasztapaszokat ragasztunk a betegre, mellyel megakadályozzuk, hogy az illető a realitás talaján éljen.

A tapasz használata annyit tesz, mint illúziókkal dolgozni, akár magunkat áltatjuk velük, akár másoknak ajánlgatunk ilyeneket. A tapasz meghamisítja a valóságos helyzetet. Ha illúziókkal áltatjuk a beteget, előre beprogramozzuk a következő csalódását, és sokasítjuk fájdalmát, hiszen minden csalódást egy becsapás előz meg. Talán a leggyakrabban előforduló tapaszaink közé tartozik a nyugtatgatás, a hivatkozás és az ígérgetés. Hányszor nyugtatgatunk gyászolót hasonló olcsó frázisokkal, mint: „Ne bánkódj, nemsokára túl leszel rajta!" Gyógyíthatatlan betegeket oly gyakran látunk el jó szándékú hazugságokkal, hamis nyugtatgatással, és ezáltal megakadályozzuk őket abban, hogy időben és méltón foglalkozhassanak a halál realitásával és az örökkévalóság kérdésével. A bibliai idézetek frázisokká válnak, ha valaki mint gyógyszert adagolja őket, valódi megértés és együttérzés nélkül. így a Szentírás legnagyszerűbb kijelentései is üresen csengenek.

Ha tehetetlennek érezzük magunkat egy beteg mellett, gyakran ígérgetünk minden megalapozottság és felelősség nélkül. De az ígérgetés a nyugtatgatáshoz hasonlóan ugyancsak illúziókkal operál, s nem a valóságban gyökerezik. S ha az előbbi két vigasztapasz nem éri el a kívánt hatást, más emberek hasonló eredetű, mégis pozitív kimenetelű, megoldott problémáira, gondjaira próbálunk hivatkozni. A hivatkozások során így teljesen figyelmen kívül hagyhatjuk a másik ember valóságos helyzetét.

A vigasztapaszok tehát felszíni kezelést adnak, olcsó pillanatnyi fájdalom- csillapítók csupán. Nem tudják megakadályozni, hogy a velük leragasztott seb tovább ne gennyesedjen. A valódi vigasz a valóságban gyökerezik, és segíti a szenvedő embert, hogy a realitásban éljen, hogy szembesülhessen fájdalmával, érzéseivel. A vigasztalás beleélő képességet, empátiát s önáldozatot kíván mindenkitől, hogy a lelkigondozó igazán áldozni tudjon önmagából.

Lukovits Eszter

Járatlan utakon

Jártunkban-keltünkben mindnyájunkat érhet baleset. A következőkben lelkigondozói tapasztalataimból szeretnék néhányat megosztani

I AZ ELGÁZOLT FLAMAND FÉRFI

; Az idős flamand házaspár sétálni indult j az óbudai szállodából a Duna-partra.

; Augusztus 20-a volt, a tavalyi árvíz egyik j gátat ostromló napja. Mentek ketten I együtt, mikor a Szentendrei úton egy au- I tó elgázolta a férfit. A mentők súlyos álla- ; pótban szállították az Országos Baleseti j Intézetbe. Telefonon hívtak ki hozzá. Az I ügyeletes főorvostól megtudtam, hogy i kómában van, és agyi sérülése annyira I súlyos, hogy bármely pillanatban beáll- I hat a halál. Felesége ott ült ágya mellett, j és csendben, sírva búcsúzott. Én mellette j imádkoztam. Valamennyire beszélt né- ; metül, így arra kértem, térdeljen le, és fü- I lébe súgva köszönjön el férjétől. Az as- I szony kétkedve így szólt: „De hiszen már j nem hallja." Én azonban csak erősköd- ! tem, és biztattam: a hallás marad meg ; legtovább. Az asszony letérdelt, közel a I férje füléhez, flamandul elköszönt, és j imádkozott. A férje szemének sarkában j megjelent egy könnycsepp.

I Lehet, hogy mégis reagált? Az asszonyt j abban a hitben erősítettem meg, hogy j igen. A haldokló mellett az úti áldást j magyarul mondtam: „Áldjon meg az ; Atya, Fiú, Szentlélek Isten, aki'teremtett, j aki megváltott és megszentelt téged! A I Szentháromság örök Isten bocsássa j meg vétkeidet, és vigyen be az örök élet- I be. Övé a dicsőség most és mindenkor i és mindörökkön-örökké. Ámen."

; Néhány perc múlva beállt a halál. ; Később a család Belgiumból megkö- í szönte haldokló szerettük melletti utolsó j szolgálatomat.

NYOLCBÓL

HÁRMAN MARADTAK ÉLETBEN

I Október 12-én történt Kőbányán, a Jász- j herényi úton. Reggel fél hat körül egy I Mercedes típusú taxi felhajtott egy busz- j megállóba, és elütötte az ott várakozó kö- j zépkorú férfiakat. Az áldozatok mindnyá- ; jan ukrán állampolgárok voltak. Egyikük i benei, a többiek técsői járási magyarok I voltak, akik mint vendégmunkások dol- I goztak Budapesten.

Az Országos Traumatológiai (Baleseti) Intézet intenzív osztályának ügyeletes főorvosa, dr. R. a baleset után néhány nappal így nyilatkozott a Magyar Nemzetnek a két náluk kezelt beteg állapotáról: „Valószínűleg az egyik fiatalember elhagyhatja az intenzív osztályt, és a végtag-traumatológiára kerül. A másik többszörös sérüléseket szenvedett beteg viszont továbbra is súlyos, életveszélyes állapotban lélegeztetőgépén van, az ő felépülése bizonytalan."

Közel száznapos kemény küzdelem indult a dr. Cs. által vezetett osztályon a fiatalember életéért. Orvosok, nővérek és a beteg családja mindent megtettek, amit csak lehetett. Ezalatt két kisfia várta haza az édesapát Kárpátalján.

Istennek hála, ma már elmondhatjuk: az elmúlt hetek tartós eszméletlen állapota után fokozatosan magához tért, a lélegeztetőgéptől elválaszthatóvá vált, kontaktusképességét visszanyerve jól kommunikál. A végtagtöréseket műtéttel helyreállították. Már jól etethető, itatható. Pár napja rehabilitációs kezelése is elkezdődött. Állapotában további jelentős javulás várható, és reménykedhetünk teljes felépülésében. Utolsó látogatásomkor édesanyja és felesége jelenlétében mondtuk ki együtt Istennek is a köszönöm szavát.

A kárpátaljai elgázolt magyarok közül öten a helyszínen meghaltak, hárman életben maradtak. A három közül a fentiekben ismertetett fiatalember története hálaadásra indító csoda. A reménytelen helyzetből kapta vissza életét.

A miért az Isten titka.

A KENGYEL ÉS A FÖLD KÖZÖTT

Teológuskoromban egyszer megkérdeztük szeretett otthonigazgatónkat: lehet- e az élet utolsó pillanatában megtérni?

Ö kedvesen a következő történetet mondta el: Egy édesanya sokat imádkozott egyetlen fia megtéréséért, de az sajnos egyre mélyebbre süllyedt a bűnös élvezetekben. Sőt egy alkalommal Istent káromolva vágtatott lovával, amikor megtörtént a baj. A ló levetette, és kengyelbe akadt lábánál fogva húzta maga után a végzetébe. Amikor ezt a szomorú tényt édesanyjával közölték, gúnyos megjegyzéseket tettek arra, hogy lám, hiába imádkozott fia megtéréséért, hiszen vágtató lován az utolsó percig is káromolta Istent. Az édesanya csak ennyit mondott: „A kengyel és a föld között is elvégezhette az Úr az ő munkáját."

Ez a történet jutott eszembe, amikor az ötödik emeletről leugrott, de súlyos sérülésekkel életben maradt fiú édesanyja ezt mondta nekem: „Tudja, lehet, hogy a zuhanás pillanatában mégis amellett döntött, hogy élni akar, és így jól tudott ugrani az életéért. Számára nem Isten, hanem saját maga a megtartó." A balesetet szenvedett Ricsi nem emlékszik semmire, de pszichiáterétől megtudta, mit tett súlyos depressziójában. így nem is nevezném tettét vétkes öngyilkosságnak, hiszen a depresszió kóros tünetekkel jár együtt: megnyilvánulhat levertségben, csökkent életörömben, kapcsolatnélküliségben, intenzív szorongásban, de nem vezet szükségszerűen öngyilkossághoz.

Istennek még vannak tervei Ricsivel. Én úgy hiszem, Ö tartotta vissza a haláltól. Hosszú, nehéz út áll előtte, de sokan vannak, akik csak szenvedések és súlyos életválságok következtében jutnak hitre, és Isten tudja ezt. Ezért igaza van Paul Conradnak: „A szenvedés Isten erős keze, amely belenyúl életünk kerekének küllői közé, hogy életünk bele ne rohanjon a szakadékba."

Hogyan segíthetek neki és szeretteinek? A kórházi lelkigondozónak a holisztikus, az egész embert figyelembe vevő módszert kell követnie. Eszerint nemcsak a léleknek, hanem a teljes emberi személynek kell, hogy szóljon az evangélium. „Nem hatalommal és nem erőszakkal, hanem az én lelkemmel, mondja a Seregek Ura." (Zak 4,6) Sokat segíthet ebben a szolgálatban Zinzendorf imádsága: „Atyám! Add nekem Szentlelkedet, aki megteheti, hogy szavak nélkül tudjak beszélni, vihar nélkül összetörni, gond nélkül és mégis elővigyázatosan tudjak élni."

Bolla Árpád

A hirtelen jött betegség

B

aj van! Minden lényeges területen, de főként a produktív életkorú férfiak halálozási arányában, a megbetegedések számában és a várható élettartam alakulásában riasztóak a mutatók. Rossz hallani, hogy Európa legbetegebb országa lettünk. Az okok hátterében elsősorban az állhat, hogy az emberek többségében nem alakult ki az egészség értéktudata. A legteljesebb lelki nyugalommal esznek, isznak, híznak, dohányoznak, hajtják magukat lá- tástól-vakulásig. „Majd csak lesz valahogy... Legfeljebb leszázalékolnak" - gondolják sokan. És ha ez így megy tovább, ennek az össztársadalmi - részben kényszerűségből, részben tudatlanságból kialakult - könnyelműségnek az lesz az egyik következménye, hogy a hárommillió koldus országából a hárommilló hátrányos helyzetű, tönkrement ember országává leszünk.

Ezek az adatok bár kellőképpen ijesztőek, mégis amíg mi magunk meg nem betegszünk, addig nem vesszük komolyan az egészségünket.

A betegség villámcsapásszerűen, váratlanul ér-akár a balesetek-, de sohasem előzmények nélkül.

Két konkrét esetet szeretnék ismertetni ennek érzékeltetésére.

Éva negyven év körüli, csontsovány, sápadt arcú, szomorú tekintetű asszony. Távoli faluból került be a pesti kórházba, betegsége miatt elvesztette állását, ellehetetlenült, a kis faluban az emberek félelme miatt teljesen izolálódott. Három hete volt a kórházban, pszichiáter is kezelte, nem sok sikerrel. „Levágtam a hajtincsemet- mutatja nekem. - Ki fog hullani a hajam, de nem érdekel. Emlék, hogy valamikor milyen szép hajam volt. Fölvettem a hangomat magnókazettára valamikor szépen énekeltem, majd el fog menni a hangom - ez is emlékeztet arra, ki voltam egykor. Nem érdekel, hogy nézek ki, nem érdekel, mit gondolnak rólam... Csak éljek!"

Márta egy ötvenes éveiben járó hölgy, és elvesztette a# lábát. „Nézze, már fél éve, hogy kínlódom. Mindig aktív voltam, felneveltem két fiút egyedül, és most nem is hagynak el, gondoznak. Mégis elegem van! Nem megy! Nem tudok újra járni tanulni. Nincs hozzá erőm, képtelen vagyok rá, mondja meg, mit tegyek!" Hallgattam. „ Na látja, maguk papok se tudnak semmit tenni." „Való igaz, nem tűnik túl látványosnak, amit teszünk, de gondoljon rá, hogy legalább ezt elmondhatta valakinek" - válaszoltam. „Hát igen - mondta -, tulajdonképpen ez hiányzik, hogy meghallgassanak." Lázadozásából végül eljutott addig, hogy ki tudta mondani: igen, tulajdonképpen jó volt kint az udvaron a napsütésben, tulajdonképpen jó, hogy mégiscsak élek, és jó, hogy mégsem alszik az Isten.

Mit tehet ebben a helyzetben a kórházmissziói szolgálat?

Vigasztal, helyreigazít, old és köt, elindítja a tanulás és gondolkodásváltás, illetve az önismeret folyamatát, elemzi a múltat, és a jövőbe tekint. A meghallgatást, tanulást, az életstílus elemzésének felállítását vagy a jövőbeli távlatok megfogalmazását mint segítséget a Biblia nem tartalmazza úgy, mint ahogyan ezt a lélektan manapság természettudományos-bölcseleti értelemben nyújtja. E szempontok mégis megtalálhatók a Bibliában, és az egészséges lelkipásztorkodásnak nem szabad azokat elsikkasztania.

Bajuszné Orodán Krisztina