Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-04-20 / 16. szám

Evangélikus Élet 2003. ÁPRILIS 20. 11. oldal HÚSVÉTVASÁRNAP Mégis van kiút! Jón 2,3-10 L ev Tolsztoj Gyónás című írásában a következő sorok olvashatók: „Ré- ges-rég elmondták már azt a keleti mesét arról a vándorról, akit a sivatagban meg­támadott egy bősz fenevad. A vándor a fenevad elől menekülve egy kiapadt kút­ba ugrik, de a kút fenekén egy sárkányt pillant meg, amely máris tátja a száját, hogy felfalja, s a szerencsétlen - mivel nem mer kimászni, nehogy elpusztítsa a feldühödött fenevad, de a kút mélyére se mer ugrani, nehogy felfalja a sárkány - megkapaszkodik a kút hasadékaiból ki­nőtt vad bokor gallyaiban, és abban fo­gódzkodik. A kaija gyengül, ő maga érzi már, hogy hamarosan martaléka lesz az enyészetnek, amely immár kétfelől is vár rá, ámde egyre csak tartja magát. Ahogy fogódzkodik, körülnéz, és azt látja, hogy két egér - az egyik fekete, a másik fehér - körüljárja, és alul egyre rágja annak a bokornak a törzsét, amelyen ő csüng. A bokor magától mindjárt letörik, lesza­kad, és ő a sárkány torkába zuhan. A vándor látja ezt, és tudja, hogy kikerül­hetetlenül elpusztul, de mialatt ott csüng, matat maga körül, és a bokor levelein ta­lál néhány csöpp mézet, el is éri a nyel­vével, és lenyalja őket.” Drámai leírás emberi sorsunkról! Mö­göttünk „egy bősz fenevad” (az élet megvadult gondjai). A nem túl ígéretes kiutat egy „kiapadt kút” jelzi, de annak az alján a „sárkány-halál” leselkedik ránk, s közben kapaszkodunk egy „vad bokor gallyaiba” (mert Isten nélkül vala­miben kapaszkodni kell), de annak a gyökerét a fekete és a fehér egér (a mú­landó idő, a nappalok és az éjszakák) rágják. Ennyi lenne az élet: pár csepp A jó hír már nem is hír. A műsorok, újságok jelentős részét a rossz hí­rekről, botrányokról szóló tudósítások teszik eladhatóvá. De ha a szerkesztők nem szándékosan bombázzák rossz hí­rekkel a nézőket, hallgatókat, olvasókat, akkor is éppen elég tragikus vagy kelle­metlen eseményről kell beszámolniuk. Korunk örömhírhozói gyakran ilyenek közben tűnnek fel, hirdetve például az agyonvegyszerezett ételek-italok fo­gyasztásának jó érzését. Vagy a minden­áron való boldog jövőt. Választáskor, népszavazáskor hirtelen megsokasodnak a jó hírek, a többi meg majd elválik... Ebben a világban szól mai igénk: igen­is van jó hír. Az ember nem csupán vala­milyen fogyasztói (ha más nem, akkor ígéretfogyasztói) célcsoport tagja. A jó hír mindenkinek szól. Talán nem elég hango­san? De kezdettől fogva nem is mindenki akarta hallani. Mégis hangoznia kell. A mai, felszínes boldogságot hajhászó, ma­nipulált, agymosott világban is. Ha nincs jó hír, mi marad az életből?! Az alapító maga nevezte tanítását és egész működését jó hímek, evangélium­nak. így nevezte, miközben neki is része volt a megpróbáltatásokban, szenvedések­ben. Az ő „örömhírt hozó lába” különösen a Golgota hegyén, a kereszten tűnt fel. Mégsem úgy hirdette az örömhírt, mint je­lenleg elérhetetlen, majd csak a távoli jö­vőben megkapható ajándékot. Hanem úgy, mint ami már most megszerezhető, ami nem csupán a mostani szenvedéseket eny­híti annyira-amennyire, hiszen örök életre méz? Egy kis, kínlódó kapaszkodás köz­ben talált élvezet, s aztán a végleges zu­hanás a feneketlen halál-semmibe? Ebben a kontextusban szólal meg a feltámadás ünnepének igéje: „Ezt mond­ta: Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltot­tam, és ő meghallgatott engem. A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat. ” (Jón 2,3). „ De Te kiemelted életemet a sírból, ó, Uram, Istenem. ” (Jón 2,7c) Érdemes szemügyre vennünk Jézus és Jónás alakját. „ 0 (Jézus) pedig így vála­szolt nekik: »Ez a gonosz és parázna nemzedék jelt követel, de nem adatik ne­ki más jel, csak a Jónás próféta jele.«" (Mt 12,39) Kitűnő felkészültségű írástu­dók és farizeusok Jézustól, jelt” akarnak látni. Jézus azonban e követelőzésre Jó­nás jelére hivatkozik. „Mert ahogyan Jó­nás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is a föld belsejében három nap és három éj­jel.” (Mt 12,40) Jézus Krisztus saját megváltói müvét illusztrálja Jónás sorsá­val és alakjával. [Csak egy ponton, mivel Jónás és Jézus között végtelen a szellemi távolság. Jónás az engedetlen próféta, Jézus engedelmes mindhalálig, mégpe­dig a kereszthalálig; Jónás csak egy pró­féta, ezzel szemben Jézus Isten Fia, tör­ténelmi valóság. Jónás ítéletet hirdet szól. Az a Krisztus hirdette a békességet, a szabadulást, és hozta az örömhírt, aki tud­ta, hogy szavait kiforgatják, csodáit ördögi mesterkedésnek bélyegzik. Tanítványait is figyelmeztette, hogy számolniuk kell hasonló élményekkel. Az első keresztények „idegeneknek és jöve­vényeknek” érezték magukat mind az ószövetségi, mind pedig a pogány társa­dalomban. Számukra azonban mindig is a jó hír volt a hír: „A világon nyomorúságo­tok van, de bízzatok: én legyőztem a vilá­got” (Jn 16,33). Az Isten Fia ugyanebbe a világba született bele, ugyanazt a sorsot vállalta, amiben a legtöbb embernek része van. Sok mindent írtak már arról, hogy miért van a világon annyi szenvedés, hogy többnyire miért az ártatlanok pusz­tulnak, hol van az igazságos Isten. Ha nem akaijuk becsapni magunkat, akkor be kell vallanunk: legtöbbször hiába pró­bálkozunk ésszerű magyarázattal. Az igazságos Isten annyit mindenkép­pen — jó - hírül ad, hogy megvan a for­gatókönyve a bűn, a szenvedés és a halál végérvényes eltörlésére (ez az, amit üdv­történetnek nevezünk). A döntő esemény ebben húsvét ünnepe, a megfeszített Is­ten Fia feltámadása. A teremtő Isten, az Ninivében, és durcásan várja a pogány város (világ) pusztulását, Jézus Isten bá­rányaként magára veszi az ítéletet, hívja és várja a követőit. Jézus az engesztelő áldozat, és Jónás a megsértődött próféta, akinek utolsó szava, hogy „haragszom mindhalálig” (3,9). Jónás vitázik Isten­nel, Jézus az Atya akaratát cselekszi.] „Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltot­tam ”: az imádság kezdő szava nem első­sorban külső bajt, szerencsétlenséget je­lent, hanem általában emberek gonosz támadásai és rágalmai következtében ki­alakult „szorongatott” helyzetet. Csodála­tosan szép zsoltárimádság ez is, amelyben a bajba jutott ember örök segély kiáltása fogalmazódik meg. A Jónás-féle zsoltárimádság tengelye a 7. versnél kezdődik: a kiút! Először szo­rongás, félelem, rettegés, pokoli mélység - mi marad ebben a helyzetben? Csak an­nak a reménynek halvány szikrája, hogy megszólal Isten megmentő hangja. Ten­ger mélye, hullámok, vizek - kimerült, ki­készült lélek. Mert a bűnös és engedetlen élet kikészíti az embert. Alapigazság: aki elhagyja az örök Istent, az rettenetes sze­rencsétlenségekbe kormányozza élete ha­jóját. Nagyon sokba, végzetesen sokba kerül az Isten elől menekülés. Erre Jónás rájön, még időben. A hal(ál) gyomrából kiált Istenhez, aki meghallgatja. De át kel­élet forrása nem hagyta magára a világot, hanem belépett oda. Mégpedig úgy, hogy bemutatta az örök igazságszolgál­tatást: azt támasztotta fel, aki a szegé­nyek, megvetettek, kisemmizettek párt­fogója volt, és aki még ellenségeiért is életét adta. A jó hírt ilyen tömören adták tudtára az angyalok, isteni örömhírhozók a sírt felkereső asszonyoknak: „Feltá­madt, nincsen itt" (Mk 16,6). A jó hír tehát az, hogy a keresztény hit szerint két igazi, alapvető csoda van: a világ teremtése és Krisztus feltámadása. A jó hír az, hogy a teremtő Isten nem hagyja magára teremtményét, az embert, akinek különleges helyet biztosított. Nem hagyja magára, mert a második fő csoda, azaz Krisztus feltámadása az „ új égés új föld" (Ézs 65,17; 2Pt 3,13) meg­teremtésének záloga, biztosítéka. Nincs miért kételkedni benne... Tényleg nincs, mert a kételkedéshez is legalább akkora hit kell. Mégis legyünk csak őszinték: néha olyan távolinak tűnik. Olyan közel jönnek a rossz hírek. A húsvétot is csak valamilyen régi szép történelmi évfordu­lóként tartjuk számon. A jó hír tehát az, hogy húsvét nem csupán valamilyen régi szép történelmi lett élnie az elveszettség tragikusnak lát­szó rettenetes mélységeit. Azonban a Bibliában tragédia nincs, csak dráma van! Dráma, mivel Isten sze- retete, kegyelme, irgalma miatt a legret­tenetesebb helyzet is jóra fordulhat! S van-e rettenetesebb a halálnál? Mégsem tragédia, mert a feltámadás azt jelenti: ez a legrosszabb is jóra, örök jóra fordul. S végül a 10-11. versekben megszólal a hálaadó imádság. „Hálaéneket zengve áldozok neked” - a golgotái kereszt óta már nem az engeszte­lő áldozat, hanem a hálaáldozat a lelki élet látható (egyik) jele. Ahogyan van életjel, van hitéletjel is: a hálaáldozat. „Ezt tettem én érted, s te mit teszel értem?” Amit megfogadtam, teljesítem: meg­fogadtam, hogy a Feltámadott Jézust kö­vetni akarom. Ezért már újra könyörgő imával a pünkösd felé nézek, hogy a Lé­lek segítsen fogadalmam teljesítésében - s akkor „hálaéneket” tudok zengeni. Amire csak akkor vagyunk képesek, ha megjártuk a nagy mélységeket, és fel­emeltettünk Jézus Krisztus által a lelki halálból. Akkor majd eljön a feltámadás is. Ezért Jónás gyónásrészletére öröm­mel mondhatjuk: mégis van kiút! Ribár János IMÁDKOZZUNK! Áldunk téged, Istenünk, hogy Megvál­tónkat a halálból életre keltetted, és bizo­nyossá tetted, hogy aki hisz őbenne, ha meghal is él, mivel övé a végső győzelem a halál felett. Add, hogy hit által vele egyesül­jünk életünkben, hogy ő legyen reménysé­günk halálunkban. Ámen. évforduló, hanem a Feltámadott jelenlé­tének ünnepe. Ezt a két napot azért ünne­peljük meg, hogy minden vasárnapon át­élhessük: feltámadt, itt van! A Feltáma­dott azonban nemcsak az ünnepnapokon, hanem ígérete szerint az év minden nap­ján velünk van (Mt 28,20). Igénkben Ézsaiás próféta a babiloniak által Kr. e. 586-ban rommá tett Jeruzsá­lemről szól. A fogságból hazatérő népet biztatja, szemüket akarja felnyitni az Úr szabadításának meglátására. A város és a templom újjáépítésével folytatódott az üdvtörténet isteni terve. Bár a templomot Kr. u. 70-ben a rómaiak újra lerombol­ták, és a szent városnak később is szá­mos pusztítást kellett elszenvednie, igaz a prófécia. Krisztusban kinyújtotta, lát­hatóvá tette karját az Úr. Most már meg­van a szabadulás biztos útja a bűn és ha­lál fogságából. Nincs ennél jobb hír! „ ...Nem más -ő a jövő, A hű Üdvözí­tő, A bölcsesség, A kezdet, vég. Lesz új föld s ég. Ot zengi majd a min­denségi ” (EÉ 273, 2b) Dr. Szentpétery Péter IMÁDKOZZUNK! Feltámadott Urunk! Te azt ígérted, hogy a Tieiddel vagy minden napon a világ vége­zetéig. Bocsásd meg, hogy igédet oly sok­szor nem becsüljük többre annyi emberi ígéretnél. Jó híredet, az egyetlen igazán jó hírt szeretnénk továbbadni. Könyörgünk, ne hagyd, hogy bármilyen rossz hír vagy jó hírnek hangzó kísértés hangosabb legyen életünkben. Ámen. O RATIO O E C ü MENT C A Az alább közölt általános könyörgő imádságot szeretettel ajánljuk minden gyülekezet figyelmébe, bátorítva a gyüle­kezeti lelkészeket arra, hogy az istentisz­telet liturgiájának alakításakor számolja­nak a rovatunk nyújtotta lehetőséggel is. Örökkévaló Isten, szerető mennyei Atyánk! Áldunk téged, hogy egyszülött Fiadat nem hagytad a halálban, hanem feltámasztottad, és így győzelmet arattál a halál felett. Add meg nekünk kegyel­mesen, hogy e győzelem fénye a mi éle­tünket is bevilágítsa, hogy ne csak az ünnep idején, de azt követően, a hétköz­napokon is a feltámadott Jézus Krisztus világosságában járjunk. Könyörgünk életet adó és életújító kegyelmedért, hogy ne a halált, hanem valóban az éle­tet szolgáljuk. Tégy minket késszé és al­kalmassá minden jóra. Úr Jézus Krisztus, Élet Fejedelme, aki önmagadat adtad értünk a kereszten, és feltámadtál megigazulásunkra, ké­rünk, áldd meg gyülekezetünket a te je­lenléteddel. Te állj most is középen, és irányítsd figyelmünket önmagadra, hogy rád figyelve, belőled élve megra­gadhassuk a mindennél nagyobb aján­dékot: az örök életet. Szentlélek Isten, áraszd ránk kegyel­medet, és szentelj meg minket. Téríts a te utaidra, vezesd lépteinket, vezesd gondo­latainkat, szavainkat, tetteinket, hogy igazán krisztusiak lehessünk. Könyörgünk, Urunk, evangélikus egy­házunkért és minden Krisztusban hívő közösségért. Figyelmeztess bűneinkre és mulasztásainkra. Adj mindannyiunknak bűnbánó és alázatos szívet. Segíts, hogy egymás megbecsülésében hűen tölthes- sük be tőled kapott szolgálatunkat: az evangélium hirdetésének áldott szolgála­tát. Áldd meg egyházi vezetőinket, püs­pökeinket és lelkészeinket, egyházunk felügyelőit és minden tisztségviselőjét, gyülekezeteink minden tagját: kicsiket és nagyokat, időseket és fiatalokat. Engedd, hogy Krisztus feltámadásának híre való­ban örömhírként töltse be szívünket és gondolatainkat. Könyörgünk hozzád hazánkért és né­pünkért. Ne engedd elfelejtenünk, hogy te a történelemnek is Ura vagy. Segíts megértenünk, hogy minden tervünk és szándékunk csak úgy vehet helyes irányt, ha a te igéden tájékozódva és a te életet adó kegyelmedből merítve fogalmazó­dik, és válik valósággá. Őrizd és áldd meg vezetőinket és elöljáróinkat, hogy munkájukat felelősséggel és kellő böl­csességgel végezzék. Adj jó előmenetelt magyar népünknek és minden népnek. Űzd ki lelkűnkből a békétlenség hangját, és adj békét minden embernek. Adj erőt és hitet, bátorságot és türelmet mind­azoknak, akik a te jóakaratod szerint igazságra, egymás megbecsülésére és megbékélésre törekszenek. Könyörgünk a betegekért és az el­esettekért, a haldoklókért és a gyászoló­kért. A te vigasztaló jelenléted adjon enyhülést a fájdalom közepette is. Kö­nyörülj a keresztjük súlya alatt roskado­zókon, ne próbáld őket erejükön felül. Engedd, hogy ők is érezzék és lássák: a te szereteted velük van, és soha nem hagyja el őket. Vezess mindnyájunkat földi életünk útján az örök élet felé. Mennyei Atyánk! A te végtelen irgal­madban bízva kérünk, hallgass meg min­ket, a mi Urunk Jézus Krisztusért. Ámen. Miatyánk... Meghívó Az Evangélikus Szenvedélybeteg­mentő Misszió gyógyító csendeshetet tart a Szarvasi Középhalmi Misszió­ban 2003. április 28-tól május 3-ig. „...én, az Úr, vagyok a te gyógyí­tód." (2Móz 15,26) Szeretettel hívunk erre az alka­lomra, és kérjük a lelkész testvéreket, segítsék az érintetteket, hogy (esetleg családi kísérővel) részt vehessenek. Részvételi díj: 6000 Ft/fo. A rá­szorulókat lehetőség szerint támogat­juk. Jelentkezni és érdeklődni lehet: dr. Tóthné dr. Sárkány Angyalnál (5540 Szarvas, Kiránduló u. 9. Tel.: 30/ 409-8012) vagy Selmeczi Lajos ny. lelkésznél (2890 Tata, Feszty Á. u. 14. Tel: 34/383-819) •• • • síírok Liturgikus tér 3 £ 5 c* 3 Lehet-e egy hely - önmagában - szent? Protestáns lel­künk talán tiltakozik ez ellen. A tárgyak nem lehetnek azok, a hideg anyag önmagában nem szent. És mégis, amikor belépünk egy templomba, érezzük, hogy ez a hely más. Egészen más. Ahogyan lépkedünk előre az oltártér felé, még inkább tapasztaljuk, hogy különleges helyen járunk, és ideje, hogy „felemeljük szívünket”. A templomról, istentiszteleti helyről szóló soroza­tunkban újabb szakaszhoz érkeztünk. Szóltunk az épületről általában, próbáltuk megérteni a falak üze­netét, felnéztünk a toronyra, belehallgattunk a haran­gok szavába. Most a templom középpontját, az oltár­teret vesszük szemügyre, hogy azután a következő hetekben az egyes berendezések titkát is kibontsuk. Jóllehet az oltár nem a templom mértani középpont­jában van, mégis jogosan írtam középpontról. Az erede­ti oltár a templom mértani közepén állt, amit a régiek még meg is jelöltek a padozaton (többnyire csillagfor­mával). A mai „szentély” elsősorban a püspöknek és se­gítőinek ülőhelye volt, akik az oltár „túloldalán” foglal­tak helyet. Ez a kiváltság nem a személynek szólt, hanem a Kisztust képviselő Isten-szolgának. A „szentély” kifejezést most értsük így: az a tér, ahol a liturgia cselekvő része zajlik. Tudjuk, hogy a világvallásokban - de nem egy­szer keresztény területen is - az egész templomot ne­vezték szentélynek. Nem idegen tőlünk ez a gondo­lat, hiszen a liturgia nem egy ember produkciója, A szentély - oltártér még csak nem is a néhány szolgáló feladata, hanem az egész gyülekezet alkalma. így a liturgia az egész templomban folyik. A karzaton is, ahol énekelnek, és szól az orgona, a templom hajójában is, ahol embe­rek csöndben figyelnek, leülnek vagy felállnak, éne­kelnek, megvallják hitüket, vagy együtt mondják az áment. Az egész templomban zajlik az istentisztelet, nem csupán a szentélyben. Ha így gondolkodunk, el­kerüljük, hogy a templom többi részét „nézőtér”-nek érezzük, ahol „kívülállóként” is jelen lehetünk. Mégis fontos az a tér, ahol a templomon belül a szent cselekmények történnek: a közös imádság ve­zetése, az igeolvasás és -hirdetés, a keresztelés, az úrvacsoraosztás, az áldás. Mindegyiknek megvan a megfelelő „berendezése”: az oltárasztal, a szószék, az ambó (olvasópult), a keresztelőmedence. Ami­képpen a templomban minden, ezek az eszközök is úgy vannak kialakítva, hogy tanúk legyenek: elgon­dolkodtassanak, üzenjenek, prédikáljanak, jelképet hordozzanak. Tanúi legyenek a találkozásnak. Igen. a szentély a találkozás helye. Elsősorban az Is­ten és az ember találkozásáé. Nem táigyakat imádunk, és azok előtt borulunk le. Lehet máshol, más eszközök­kel is imádkozni, igére figyelni, Istennel „randevúzni”. Mégis a szentélyt azzal a céllal alakították ki, hogy a környezetben minden segítse ezt a találkozást. A szentélyben a berendezési tárgyak formái prak­tikusságukkal és szépségükkel szolgálnak. A liturgi­kus színek a látásunkon keresztül mélyen a lelkünk­re hatnak. Az oltárkép vagy az azzal egyenértékű jel­kép igét hirdetni akar. Az olvasópult és a szószék gyakorlati hasznán túl (ti. hogy látható és jól hallha­tó a beszélő személy) díszítésében és formájában is különleges, hiszen Isten megszólalásának helye. A kehely nem egyszerű ivóalkalmatosság, hétköznapi edény, hanem Krisztus vérének hordozója, anyaga - a többi úrvacsorái eszközzel együtt - különleges mi­nőségű, mívesen megformált. A gyertya és. tartója nem csupán (jelképes) világítóeszköz, hanem beszé­desjel. Folytathatnám hosszan a sort. Ezek az eszkö­zök, jelek mind-mind segítői a nagy találkozásnak, és „kulisszái” az Istennel való találkozásunk nyomán kialakuló, minőségében más emberi találkozásnak. A bajorországi lelkésztovábbképző intézetben (Pastoralkolleg) a kápolnába csak úgy lehet belépni, ha az ember leveti a cipőjét, s helyette egy tiszta, csak ott használt gyapjúzokniban áll az oltár elé. A „testbeszéd” sokat mond, a cipő levetése is olyan mozdulat, amely a lelkünket is formálja: ide nem le­het akárhogyan belépni (lásd a királyi menyegzőről szóló példázatot: ünnepi ruha kell...). Amint Mózes­nek le kellett vennie a saruját az égő csipkebokor előtt, úgy nekünk is jelképesen meg kell tennünk ezt a mozdulatot, amikor a szentélybe lépünk. Szent ez a hely, mert a Szent Istennel találkozhatunk. Hafenscher Károly (ifj). HÚSVÉT 2. NAPJA A jó hír a hír Ézs 52,7-10

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom