Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-04-20 / 16. szám

Evangélikus Élet 2003. ÁPRILIS 20. 7. oldal FOKUSZBAP Oscar Wilde: Az önző Iskolából jövet minden dél­után bementek a gyerekek ját­szani az óriás kertjébe. Szép, nagy kert volt, gyenge zöld fű borította. S a fii között, mint a csilla­gok, itt is, ott is, gyönyörű virágok nyíl­tak, és volt a kertben tizenkét ősziba­rackfa is, amelyek tavasszal rózsás, gyöngyös virágdíszbe borultak, ősszel meg súlyosan ült rajtuk az érett gyü­mölcs. A fákon madarak tanyáztak, és olyan édesen énekeltek, hogy a gyerekek abba-abbahagyták a játékot, és az énekre figyeltek. - Milyen jó itt! - kiáltották egymásnak. Egy nap hazatért az óriás. Barátjánál volt látogatóban, a comwalli óriásnál, és hét esztendeig időzött nála. De ahogy le­telt a hét év, s ő elmondta már minden mondandóját, hiszen a szó belőle sem áradt parttalan, elhatározta, hogy hazatér a kastélyába. Amikor megérkezett, látta, hogy a kertben gyerekek játszanak.- Mit csináltok ti itt? - kiáltott rájuk durva, nagy hangon, és a gyerekek elsza­ladtak.- Az én kertem az én kertem - mond­ta az óriás -, ezt mindenki beláthatja, és én nem engedem meg, hogy kívülem bárki is játsszék benne. Magas fallal vet­te hát körül, és kiakasztott egy táblát: A KERTBE LÉPNI SZIGORÚAN TILOS! Igen-igen önző óriás volt. Szegény gyerekeknek most már nem volt hol játszaniuk. Próbáltak ugyan ját­szani az országúton, de az országút na­gyon poros volt, tele éles kövekkel, seho­gyan sem tudták megszokni. így aztán is­kola után rendesen a magas falat kerül­gették, és a túloldali szép kertről beszél­gettek.- Milyen jó is volt odabent - mondo­gatták. Aztán megjött a tavasz, s az egész vi­dék telis-tele lett apró bimbókkal és kicsi madarakkal. Csupán az önző óriás kert­jében maradt meg a tél. A madarak, nem lelvén a gyerekeket, nem énekeltek ben­ne, és a fák is elfelejtettek kivirágozni. Egyszer egy szép virágszál kidugta még­is a fejét a fűből, de amikor megpillan­totta a tiltó táblát, annyira megsajnálta a gyerekeket, hogy visszabújt a mélybe, és aludt tovább. Nem érezte jól magát ott senki, csak a hó meg a fagy.- A tavasz megfeledkezett erről a kertről - kiáltották így hát itt élünk egész éven át. A hó beborította a gyepet nagy, fehér köpönyegével, a fagy pedig beezüstözte a fákat. Aztán meghívták az északi sze­let, hogy lakjék náluk, és az északi szél el is jött. Bundájába burkolózott, és egész nap ott süvített a kertben, és lefúj­ta a kémények tetejét.- Pompás zug ez - mondta. - Hívjuk meg vendégül a jégesőt is. így aztán eljött a jégeső is. Minden ál­ló nap három óra hosszat dörömbölt a kastély fedelén, mig össze nem törte majd’ mind a cserepeket, aztán körbe- karikába szaladgált a kertben, sebesen, ahogy csak tőle telt. Ruhája szürke volt, és lehelete, akár a jég.- Nem értem, miért késik olyan soká­ig a tavasz - mondta az önző óriás, amint az ablakban ült, és kitekintett a hideg, fe­hér kertre. - Remélem, majd csak meg­változik az idő. De a tavasz nem jött el, se a nyár. Az ősz arany gyümölcsökkel díszítette a kerteket, de az óriás kertjének nem adott semmi díszt.- Túlságosan önző - mondta az ősz. így aztán tél volt a kertben szakadatla­nul; északi szél és jégeső, fagy és hó jár­ták táncukat a fák között. Egy reggel az óriás ébren feküdt az ágyában, amikor egyszerre csak valami gyönyörűséges zenét hallott. Olyan éde­sen szólott, hogy azt gondolta, bizonyá­ra a király zenészei vonulnak arra. Pedig valójában csak egy kis kenderike fütyö- részett az ablak előtt, de az óriás olyan régen nem hallott a kertjében madárfüty- työt, hogy most úgy tetszett neki, ez a leggyönyörűbb muzsika a világon. És egyszerre csak a jégeső abbahagyta tán­cát a feje fölött, az északi szél se süvítet­te többé, és a nyitott ablakon át gyönyö­rűséges illat szállt be hozzá.- Azt hiszem, megjött végre a tavasz - mondta az óriás; és kiugrott az ágyból, és körülnézett. Ugyan mit látott? Bizony csodálatos dolgokat! A fal egy kis hasadékán bemásztak a gyerekek, és most odafenn ültek a fák ágai kö­zött. Amerre csak nézett, mind­egyik fán egy kisgyerek. És a fák, örömükben, hogy a gyere­kek visszatértek, egyszeriben ki­virultak, és gyengéden lengették ágaikat a gyerekek feje fölött. Madarak repkedtek körülöttük, boldogan csicseregtek, a virágok kidugták fejüket a zöld fűből, és mosolyogtak. Bizony, gyönyörű­ség volt nézni! Csupán az egyik sarokban volt még mindig tél. Legtávolabbi zuga volt ez a kertnek, és egy kisfiú állt benne. Olyan kicsi volt, hogy nem érte el a fa alsó ágait, csak kerülget­te, kerülgette, és keservesen sírt. A szegény fát pedig még egyre jég és hó fedte, és az északi szél zúgott, süvített körülötte. - Ka­paszkodj fel, fiacskám - biztatta a fa, és lehajtotta ágait, amilyen alacsonyra csak tudta, de a fi­úcska nagyon kicsi volt. Az óriás szíve ellágyult, amint kitekintett.-- Mennyire önző voltam! - mondta. - Most már tudom, miért nem akart eljönni ide a tavasz. Fölteszem azt a sze­gény kisfiút a fa tetejére, és azután lerontom a falat, hadd játsszanak örökkön-örökké kertemben a gyerekek. - És bi­Egy temetkezési vállalkozó gondolatai óriás zony nagyon bánta, amit tett. Lesurrant hát a lépcsőn, nagy óvato­san kinyitotta a főkaput, és kilépett a kertbe. De a gyerekek, mihelyt megpil­lantották, úgy megijedtek, hogy elszalad­tak mind, és a kertben újra tél lett. Csak az az egy kisfiú nem szaladt el, mert a szeme tele volt könnyel, és nem látta, hogy az óriás közeledik. És az óriás odalopódzott a háta mögé, gyengéden megfogta, és föl­tette a fa tetejére. A fa azon nyomban ki­virágzott, madarak szálltak ágaira, és fu- työrésztek, és a kisfiú kinyújtotta a kaiját, átölelte az óriás nyakát, és megcsókolta.- Legyen a tiétek ez a kert, gyermeke­im - mondta az óriás, és fogott egy ha­talmas fejszét, és lerontotta a falat. Ami­kor az emberek déli tizenkét órakor piac­ra mentek, ott lelték az óriást; játszado­zott a gyerekekkel a leggyönyörűbb kertben, amelyet valaha is látott a világ. Egész álló nap együtt játszottak, és amikor beesteledett, a gyerekek odamen­tek az óriáshoz, hogy elbúcsúzzanak tőle.- De hát hol van az a kis társatok? - kérdezte az óriás. - Akit feltettem a fára. Mindnyájuk közül ezt a kisfiút szeret­te a legjobban, mert az megcsókolta.- Nem tudjuk, hova lett - felelték a gyerekek. - Elment már.- Mondjátok meg neki, hogy jöjjön el holnap, de biztosan - mondta az óriás. De a gyerekek azt válaszolták, hogy nem tudják, hol lakik, és nem is látták azelőtt soha; és az óriás nagyon elszomorodott. Minden délután, mihelyt vége volt az iskolának, a gyerekek eljöttek, és ját­szottak az óriással. De az a kisfiú, akit az óriás úgy megszeretett, nem jött el soha többé. S bár az óriás nagyon kedves volt mindnyájukhoz, mégis majd elepedt első kis barátja után, és gyakran emlegette.- Hogy szeretném látni! - mondogatta. Teltek, múltak az évek, az óriás meg­öregedett, és elgyengült. Nem tudott már játszani se, csak egy nagy karosszékben üldögélt, s onnan figyelte a gyerekek ug- rándozását, és gyönyörködött a kertjé­ben. - Sok szép virágom van - mondta de mégis a gyerek a legszebb virág. Egy téli reggel öltözködés közben ki­tekintett az ablakán. Már nem gyűlölte a telet, mert tudta, nem más az, mint az al­vó tavasz, és csak pihennek ilyenkor a virágok. Hirtelen ámulva dörzsölte a szemét, és nézett, egyre csak nézett. Mert bizony csoda dolgot látott! A kert legtávolabbi sarkában gyönyörű fe­hér virágba borult az egyik fa. Ágai ara­nyosak voltak, ezüst gyümölcsök csüng­tek róluk, és a fa alatt ott állt az a kisfiú, akit úgy szeretett. Nagy-nagy örömében lefútott a lép­csőn az óriás, ki a kertbe. Keresztülvá­gott a gyepen, és közeledett a gyerekhez. És amikor odaért hozzá, elvörösödött ha­ragjában, és azt mondta:- Ki merészelt sebet ütni rajtad? Mert a kisfiú tenyerét két szög járta át, és két szög járta át kicsi lábát.- Ki merészelt sebet ütni rajtad? - ki­áltotta az óriás. - Mondd meg nekem, hadd veszem legsúlyosabb kardomat, hadd vágom ketté!- Megállj! - felelte a gyermek - Mert az én sebeim a szeretet sebei.- Ki vagy te? - kérdezte az óriás. Szívét megfoghatatlan félelem szorította össze, és térdre borult a gyerek előtt. A gyerek pedig rámosolygott az óriás­ra, és így szólt hozzá. - Egykor te játsza­ni hagytál engem a te kertedben; de ma te jössz velem az én kertembe, a Paradi­csomba. És amikor a gyerekek aznap délután beszaladtak a kertbe, holtan lelték az óri­ást a fa alatt, amely telis-tele volt fehér virággal. (Fordította: Lengyel Balázs) Zavarban vagyok, amikor az elmúlás­sal kapcsolatos munkámról kell írnom egy keresztény újságban. Mégis, úgy vélem, e pár sor segítségével olyan szemszögből is láttathatom napi tevé­kenységemet, amelyet más lapok nem­igen tartanának hírértékűnek... Amikor munkám során gyászoló csa­ládokkal ülök szemben, ők határozottsá­got várnak el tőlem. Valójában ez egy egyszerű üzleti kapcsolat, de én úgy ta­pasztalom, hogy egyfajta lelki segély is. (Örvendetes, hogy a temetkezéssel fog­lalkozó emberek képzésében egyre na­gyobb szerepet kap a pszichológia és a kommunikáció tanítása.) Minden esetben elgondolkodom azon: milyen emberekkel ülök szemben? Milyen lehet a halálhoz, az elmúláshoz fűződő vi­szonyuk? A természet örök rendjét látják benne, és belenyugvással veszik tudomá­sul? A halál értelmetlenségét, firtatják, és perelnek vele? Isten akaratában megnyu­godva hajtják le fejüket? Vagy túl tudnak látni az elválasztó határon, és átélik a fel­támadás, az örök élet reménységét? Mindhárom „típushoz” tartozókkal ta­lálkoztam már, de egy dolog mindnyá­jukra igaz volt: ők az egyetlen nagyma­mát, szülőt, gyermeket veszítették el. Nekem ebben a helyzetben kell meghall­gatnom, tanácsokkal ellátnom és segíte­nem őket. Azoknál a családoknál, ahol erre fel tudnak készülni, nem sietnek kórházi szobába rejteni és a kórház személyzeté­re testálni ezeket a nehéz napokat, órá­kat. Az ilyen családoknál magától értető­dő természetességgel kerül elő a szertar­tás megbeszélésekor, hogy mi az, ami igazi vigasztalást nyújthat. Ebből követ­kezik, hogy a pap, a gyülekezet jelenléte a temetésen nem díszlet, és nem csak a hagyomány kényszere miatt kérik az egyház szolgálatát. Több esetben tapasztalom, hogy a fáj­dalom inkább az önsajnálatnak, mint az elhunytnak szól. Ilyenkor gyakrabban kerül elő a „nem akarom, hogy megszól­janak" mondat és a „pénz nem számít, mert az elhunyt ezt megérdemelte ” gon­dolat. Ezekben az esetekben nem igazán van rá lehetőség, hogy a megnyugvás - netán a reménység - szóba kerüljön. Úgy vélem, akármilyen gondolkodású családdal találkozom, az emberi szó, a meghallgatás fontos része ennek a mun­kának. És ha „direkt misszió” nem is hangzik el, azt meg kell, hogy érezzék: részemről nem pusztán empátiáról van szó. Azt viszont már többször észrevet­tem: ha magam is felkészülve, lelki mu­nícióval feltöltve ülök be az irodába, ar­ra valamilyen visszajelzés érkezik. Vagy a félórás-órás beszélgetés közben, vagy esetleg egy későbbi telefonos köszönet­ben. Ez annak igazolásaként is szolgál­hat, hogy a Jézus által kínált út felisme­rése valóban igazi kiutat jelenthet a fáj­dalom kínzó szorításából. Ugyanakkor veszélyeket is rejthet a be­szélgetés ilyen irányba történő terelése. Például az a mondat, hogy „meg tudom érteni". Egyből csattanhat rá a válasz: „Honnan értené? ” És ez igaz is: aki még nem élt át hasonló helyzetet, nem igazán tudja átérezni mások fájdalmát. Nem aka­rom elvenni a teológusok kenyerét, de a lelkigondozáshoz vagy az igehirdetéshez hasonlóan a mi munkánk is akkor válik hitelesebbé, ha személyes tapasztalatokat is tükröz. Én is azóta tudok igazán őszin­tén vigasztalni, amióta engem is ért vesz­teség. Ilyenkor egy-egy beszélgetés során el tudom mondani, hogy hozzátartozóm halálakor hogyan szólt hozzám Isten igé­je a temetési prédikációból. Munkámban számos olyan jellel talál­kozom még, amely sokat mond az el­hunyt és családja hitéről, életéről. Ezek a szertartással kapcsolatos elvárásoknál is jól kiderülnek. „Meg is mondom a tiszte- letes úrnak, hogy mindazt a jót, amit tett, ne feledje felsorolni... " Van, aki legszí­vesebben „bekönyörögné” az elhunytat az Isten országába. E tekintetben köve­tendő evangélikus egyházunk ajánlott gyakorlata, mely szerint minden temetést úgy kell végezni, hogy kifejezze: Isten előtt nincs különbség, mindnyájan egy­formán bűnösök vagyunk, akik Krisztus bűnbocsátó irgalmára szorulnak. Bemutatkozásnál, amikor előkerül a foglalkozásom, az első reakció általában a derültségé, de mindjárt utána felvető­dik a kérdés: „Hogy bírod ezt?" Nem mindig derül ki, mit is értenek pontosan ez alatt, de többnyire arra gondolnak, mi­lyen megterhelő lehet számomra ez a munka. Ám úgy érzem, az, hogy eddig nem fásultam bele, annak köszönhető, hogy nekem is van kivel megosztanom, van kinek átadnom a terheket. Mészáros Tamás A másik világ Midőn az Úristen megteremtette a Rózsatövet, az még nem bújt ki a földből, csak a gyökerei nőttek, növekedtek. Egy napon arra ment a Vakond föld alatti járatában, s mikor észrevette az ismeretlen növényt, megkérdezte:- Ki vagy te? jl- Rózsa a nevem - válaszolta a virág. A Vakond a fejét csóválta.- Nem vagy valami szép. Idomtalan gyökérgubancnak látszol csupán.- O, ne higgy a látszatnak! Érzem, hogy nemsokára eljutok egy új, egy fénye­sebb világba, ahol kivirulok, és szép leszek, olyan szép, amilyet álmodban sem láttál.- Nem szoktam álmodni - horkantott a Vakond. - Különben sincs másik világ.- Érzem, hogy van!- Ne vitatkozz! A Vakond mérgesen a levegőbe ugrott, de mivel a járatot igen alacsonyra épí­tette, beütötte a fejét a boltozatba. Ettől még mérgesebb lett.- Figyelj rám, te álmodozó! - kiáltotta. - Másfél napja élek már. Ezalatt ke- resztül-kasul bejártam a világot, de sehol sem találtam fényt, és sehol sem láttam színeket, tehát nem is léteznek! Egy világ létezik csupán: a mi hűvös, sötét és földszagú világunk. A Rózsa csendesen válaszolt:- Ma hajnalban egy pillanatra kidugtam a száram a föld alól. Kidugtam, és magamon éreztem a másik világ világosságát.- Álmodtál! - toppantott a Vakond. - Én tökéletesen elégedett vagyok a vilá­gommal, nincs szükségem másikra! A Rózsa nem felelt. A Vakond várakozva nézett rá egy ideig, majd mikor lát­ta, hogy a virág továbbra sem szól, megfordult és elment. Másnap hajnalban a Rózsa szárba szökkent. Harmadnapra bimbót nevelt, s a rákövetkező reggelen kitárta harmattól csillogó bíborszirmait a Nap felé! Bó- dító illata szétáradt az Édenkertben, és akik csak érezték, mind köréje sereglet­tek, hogy megcsodálják. És azóta minden szál rózsa egy másik, egy fényesebb világ ígéretét hordozza magában... Az Ember azonban nem vesz róla tudomást, mert szerinte nincs másik világ... (Kindelmann Győző: Az Edénkért meséi Szent István Társulat, 1994) r,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom