Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-04-13 / 15. szám
2003. ÁPRILIS 13. 9. oldal Evangélikus Élet Hatodik parancsolat Mielőtt megosztanám, hogy Isten Igéje alapján mit értettem meg ebből a parancsolatból, először nézzük meg a kérdéssel kapcsolatos tényleges egyházi szemlélet és az ebből következő gyakorlat főbb jellemzőit. Mint tudjuk, a szexualitás már önmagában is valami viszolyogtató, szennyes és szégyellni való dolog. Eléggé kínos, hogy egyáltalán testünk van. Igyekezni kell legalább ügyesen kendőzni ezt a kellemetlen tényt. Megfelelő eszközként kínálkozik az elfojtás, a prüdéria és a mellébeszélés. Annyit azonban mindenképpen leszögezhetünk, hogy ha létezik „főbűn”, ami magában foglal minden mást; és szemléletes példaként kínálkozik, ha valaki magára az „erkölcstelenségre” mint olyanra kérdez rá, akkor az biztosan nem lehet más, mint a testi élvezet. Ehhez képest a hivatali visszaélés, a korrupció, a közpénzek elsikkasztása, a szakmai hozzá nem értésből eredő károkozás, az urambátyám-összefonódások és a hatalomra törés, mások életének tönkretétele és az ezekhez hasonlók mind-mind jelentéktelen kis gyerekcsínyek, menthetők, sőt egyenesen szük- ségszerűek. Kellően köztiszteletben álló személyek esetében pedig az ilyesmi egyenesen az ékes jó rend fenntartását szolgálja. Ám ha történetesen két fiatal, aki szereti egymást, akár csak gondolni is merészel arra, hogy összebújjon, ezt nem teheti meg mardosó lelkifurdalás vagy a társadalom közmegvetésének elszenvedése nélkül. Ennek megfelelően utódainkban már kora gyermekségüktől fogva tudatosan ki kell alakítanunk a nemiségükkel kapcsolatos bűntudatot és szégyenérzetet. Ennek régtől fogva jól bevált eszközei a következők: rájuk kell nyitogatni a fürdőszobában. Már a kétéves fiúcskára is rá kell förmedni, ha a felnőtt által engedélyezettnél gyakrabban merészeli megvakami a combtövét. Naponta megszégyenítő kérdéseket kell föltenni a kislányoknak azzal kapcsolatban, hogy szoktak-e tiltott játékokat játszani. Mindezt nyomatékosabbá tehetjük azzal, hogy rettegést alakítunk ki bennük a szörnyű betegségek és a korai elhalálozás kilátásba helyezésével. Olyannyira jól működő technikák ezek, hogy hovatovább immáron vallási, ideológiai elkötelezettségtől mentesen beivódtak minden ember gondolkodásába. Természetesen a fent leírtaknak épp az ellenkezője igaz - mondhatná valaki. Egyfelől ugyanis érett teológusok felhívhatják figyelmünket arra, hogy az egyház sohasem mondta a testet rossznak és a szexualitást önmagában bűnösnek. Másfelől viszont mai világunkban nem az álszent prüdéria, hanem éppenséggel a gátlástalan szabadosság, a képernyőről áradó szenny jelenti a fő problémát. S ebben sem magát a szexualitást tartjuk rossznak, hanem annak elfajult formáinak szégyentelen bemutatását, illetve azt, hogy magának az intimitásnak megengedhetetlen felfedésével és a kultúra minden formájának mellőzésével megcsúfoltatik ember voltunknak ez az egyébként oly szent és méltán nagy becsben tartandó ajándéka. Igen, kétségtelen, így kellene erről gondolkodnunk. De vajon jogos-e, ha mi, egyházi emberek lerázzuk magunkról a felelősséget ennek a valóban szomorú helyzetnek a kialakulása miatt? Valóban sohasem sugallta az egyház, hogy a test ördögi, és ha egy nő csinosabb az átlagnál, akkor az veszélyt jelent? Valóban nem vált az úgynevezett vallásos nevelés részévé a szexualitással kapcsolatos bűntudat kialakítása? A mostanában tapasztalható gátlástalan tobzódásban vajon nem az éppen ez ellen jogosan lázadó, ámde téves, rosszul értelmezett szabadság megnyilvánulását kellene-e látnunk? Nem va- gyunk-e felelősek azért, hogy „erkölcs” szavunkhoz elsősorban a szexualitással kapcsolatos képzetek tapadnak? Nem keverjük-e össze megengedhetetlen módon egymással a biológiát és a teológiát? Nincs-e még mindig túl sok tétovaság és mellébeszélés ezzel a témával kapcsolatban? A „ne paráználkodj” ugyanis azt jelenti: „ne törj házasságot”. Ennyit. Nem többet és nem kevesebbet. Nem arról szól, hogy a nemiség a teremtés során bekövetkezett véletlen baleset eredménye lenne. Nem is arról, hogy az Úr, mintegy engedményként, szemérmesen félrefordított fejjel engedélyezi az ember számára ennek az alantas szükségletnek a kielégítését. Nem is arról, hogy - nekünk, gondolkodó lényeknek - még az ösztöneinket is a tudatunknak kellene vezérelnie. Ez a parancsolat azt mondja, hogy légy hűséges a társadhoz. Ahhoz, aki melletted volt ifjú éveidben, akivel együtt küszködtél az albérletben, a szűkös anyagi lehetőségek között. Akivel együtt virrasztottatok át éjszakákat síró gyerekeitek mellett. Akivel együtt terveztétek közös jövőtöket, mert ti már nem két ember vagytok, hanem egy pár - egy család. Ne csapd be őt! És ne csapd be a gyerekeidet sem - például a hatodik parancsolat téves magyarázatával. Ez ugyanis - csakúgy, mint a többi - elsősorban neked szól. Bartha István Hogy legyen emléktábla Kufstein várának falán... „Két tanárnő meg egy harmadik és tanítványaik...” - ezt a címet is adhattam volna írásomnak, mert csodálatos belső tartalmat fon egybe: egy gondolat születését, életre keltését és tovább élését. Azt a gondolatot, amely az 1952-ben megszüntetett Budapesti (Deák téri) Evangélikus Leánygimnázium lelkes tanárnőit arra késztette, hogy 1937. július 10-én Kufstein várában márvány emléktáblát állíttassanak az ott raboskodott honfitársaink emlékére, illetve amelynek történetét a „Kufsteinini emléktáblánk” című most megjelent kötet dolgozza fel. Egyszer volt - így is kezdhetném - két tanárnő. Egyikük, dr. Zelenka Margit ősei az 1848/49-es magyar szabadságharc ellenségei elől Besztercebánya környékéről menekültek. A másikat, a magyar-tör- ténelem-földrajz szakos Jeszenszky Ilonát 1919-ben űzték ki Pozsony melletti otthonából. Magukon érezték, mi az üldöztetés, bennük élt a szabadságvágy. Dr. Zelenka Margit magyar-történe- lem-német-filozófia szakos tanár 1936 nyarán társnőjével felkereste a gyászos emlékű Kufstein várát, hogy a vár börtönébe rabláncon szállított magyar hazafiak emléke előtt fejet hajtsanak. Az időközben börtönmúzeummá „szelídült” Császártoronyban siralmas állapotok tanúi lehettek. A Marti- novics-összeesküvés, az 1848/ 49-es szabadságharc súlyos várfogságban szenvedő rabjaira semmi sem emlékeztetett. Ekkor határozták el, hogy a gimnázium, mint leányiskola, emléket állít a szintén itt sínylődő gróf Teleky Blankának és Leövey Klárának, a két lánglelkű honleánynak. Hazajövet tapasztalataikról és gondolataikról beszámoltak tanártársaiknak és tanítványaiknak. Tervüket mindenki lelkesen fogadta, és hozzákezdtek a szervezéshez. Első lépésként az iskola hivatalosan megkereste Kufstein polgármesterét. Wagner Károly igazgató útján hamarosan válasz érkezett azzal a kezdeményezéssel, hogy az ott szenvedett összes magyar hősnek állítsanak emléket, így például Batsányi Jánosnak, Kazinczy Ferencnek, Czuczor Gergelynek, Verseghy Ferencnek, id. gróf Wesselényi Miklósnak, Haubner Máté evangélikus püspöknek is. A szervezők a kutatómunka során több mint 90 névre leltek. A táblamozgalom csodálatos visszhangra talált Magyarországon és Erdélyben egyaránt. Levelezés, végtelen kutatómunka, a . foglyok nevének, hozzátartozóinak felkutatása, emléktábla-bizottság létrehozása, a tábla tervezése, kivitelezése, az anyagiak előteremtése, a kufsteini emlékünnepség szervezése, a márványtábla kivitelének engedélyezése, vámproblémák, kiutazási engedélyek beszerzése, rádióközvetítési terv, azután visszavonás, a tábla kivitelének letiltása, új engedélybeszerzés stb. - e sok-sok mozzanat mind az emléktábla történetéhez tartozik, amit dr. Martos Józsefié, Sztrokay Piroska - az említett „harmadik” tanárnő - évekig tartó, áldozatos kutatómunkával szedett össze, gyűjtögetett lapról lapra, adatról adatra, s jelentetett most meg a „Kufsteini emléktáblánk” című kötetben. Munkájához felhasználta dr. Sztrókay Tibor hasonló tárgyú kutatásait is. Sztrokay Piroska latin-történelem szakos tanár olvasmányosan megírt könyvében olvashatunk a megható kufsteini műsorról, a kis tiroli város ünnepéről, a Lux Elek tervezte és a Seenger cég faragta, piszkei vörös márványból készült, 220x165 cm-es, 6,5 mázsa súlyú tábla egész „életregényéről”. Szép magyar fogalmazását nem is említem, hiszen ő is tagja volt a Margó és Lilla néni (Zelenka Margit és Jeszenszky Ilona) alapította Szép Magyarsággal Beszélők Egyesületének. De a történet nem fejeződik be az emléktábla 1937. július 10-i leleplezésével. Bőven foglalkozik utóéletével, a 70-es, 80-as években megjelent újságcikkekkel, emlékezésekkel, turisták látogatásával. (Például a Liszt Ferenc Társaság nevében Forrai Miklós elnök és ifj. Bartók Béla helyezett el koszorút az emléktáblán...) Jó lenne hinni, hogy a Fébé szép kiadásában, a piliscsabai nyomdában megjelent tartalmas, valós történelmi emlékeket mentő és felidéző értékes könyv minél több utazót vezet a Kufsteini Vármúzeumba is, és az igaz történelmet - legalább az evangélikus iskolák - ebből a könyvből megismerhetik. Sebeiken Pálma KUFSTEINI EMLÉKTÁBLÁNK Az 1952. június havában megszűntetett BUDAPESTI (DlAK TERII EVANGÉLIKUS LEÁNYGIMNÁZIUM 19)7. lÚllUS IO-ÍN KUFSTEIN VÁRÁBAN ELHELYEZETT MÁRVÁNY !MlÉKTABUVfANAK TÖRTtNITE Az ember Jézus a csúcson Régóta izgat az Isten-fiú valóságos ember és valóságos Isten meghatározásából az emberi oldal. Tudom, a kettősség együtt teljes, nem választható szét. Mégis talán éppen azért, mert úgy találtam, hogy az egyház gyakorlatában'szinte mindig az isteni elem kapott hangsúlyt, foglalkoztatott egyre inkább a jézusi út emberi összetevője. Ezen az úton kimagasló esemény - politikai nyelven szólva a pálya csúcsa - a virágvasárnapi bevonulás. Csodálatos, varázslatos, napsugaras pillanat ez. Az emberek köszöntik, ünnepük a közülük való prófétát. Tetteinek, tanításának híre megelőzi őt. Ennek szól a hozsanná- zás, Dávid fiának a köszöntése. Ahogyan az ilyenkor lenni szokott, sokféle elvárás fűződik a hőshöz, és többféle reménység keveredik a várakozásban. Egyéni, közösségi, politikai és hitbeli remények egyaránt. Vannak, akik egészséget, gyógyulást, jobb életet remélnek a prófétától. Mások szabadságot, függetlenséget, politikai csodát várnak. És vannak, akik a lényeghez közelítenek, az Istennel való kapcsolatuk rendezését várják a galileai Názáretből érkezőtől. Drámai előképe ez a hangulat az emberek és népek sorsa nagy pillanatainak. Mindnyájan őrzünk emlékeket gyönyörű napokról, amelyek értékét nem vehették el tőlünk, de a következő életszakaszok megpróbáltatásai, kudarcaink, szeretteink távozásával ért veszteségeink szomorúan figyelmeztettek emberi mivoltunkra, halandóságunkra. És erről üzennek a történelmi pillanatok, így március 15-e, október 23-a varázslata, a néhány napba sűrűsödő csoda, hogy másképpen is lehetne élni, azután a sötétség... Jézus, mielőtt Jeruzsálembe értek volna, háromszor is jelezte tanítványainak, mi vár rá, tudta, milyen végzettel kell szembenéznie. Ők mégsem hitték, és virágvasárnap élménye csak megerősítette bizakodásukat. Lehet-e, érdemes-e követni az ember Jézust? Jogos kérdés, hiszen az evangéliumok alapján, melyekben gazdagon találkozunk tanításával, válaszolhatunk erre. A megkísérléstől, a negyvennapos böjttől a Golgotáig tart az út. Mi már a kezdetnél elbuknánk, nem tudva lemondani az anyagiakról, a hírnévről, a dicsőségről. Elég, ha azokra gondolunk nem elítélő, hanem megértő szeretettel, akik az egyházkorlátozás évtizedeiben eltávolodtak az egyháztól, majd a rendszerváltás után, amikor kisütött a nap, visszatértek. De maga az egyház is olykor készséggel fogad el dicsfényt, anyagiakat politikai erőktől, támogatást is vállalva cserébe. Az ember Jézus útja a Golgotára vitt. Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért. Jézus követése nem mindig kívánja a szó szerinti életáldozatot, de igényli, hogy a segítő szeretet, a másokért való élet határozza meg tanítványainak tetteit. Lehet elméletinek, lehet akár sajátosan pogánynak minősíteni a kérdést, de úgy vélem, nemcsak bennem vetődött fel. Ha kiderülne, hogy a Golgotán véget ért a történet, és „csak” az emberlényt követhetem, nincs többre garancia - akkor mit tennék, hogyan élnék? A válaszom összhangban van az ószövetségi ifjak, Sadrak, Mésak, Abédnegó bizonyságtételével. Ők arról szóltak a tüzes kemencével fenyegetőző Nabukadneccar királynak, hogy az ő Uruk meg tudja őket menteni, de ha nem tenné is, akkor is őt szolgálják. De ha nem tenné is. Nem egy alku részese vagyok, valakit követek, akinek élete és tanítása tartalmat, irányt adott az életemnek. Először Kékén Andrástól hallottam ezt az absztrakciót, gondolatot. Ha netán kiderülne, hogy tévedtünk, és nem úgy van minden, ahogyan hittük, én akkor is Jézus-párti lennék. Több európai, főleg fiatalokat érintő mozgalom indult el az ember Jézus példáján, tette magáévá „a szeresd felebarátodat, mint magadat” parancsolatát. Jól tudom, hogy az első parancsolattal, az Isten iránti szeretettel együtt teljes a kép, mégis - virágvasámap hangulatában erőteljesen - úgy gondolom, szabad az ember Jézus követésére biztatni. Programot is jelent ez, és ismételten szembesít tökéletlen voltunkkal. Frenkl Róbert Küzdelem a leánykereskedelem ellen „A leánykereskedelem leküzdése Közép-Európában” volt a témája annak a nemzetközi konferenciának, amit a Keresztény Egyházak Konferenciája szervezett a prágai Ökumenikus Akadémiával együttműködve. A Brnóba meghívott mintegy harminc, különböző egyházból és felekezetből érkezett résztvevőnek április 2-5. között lehetősége nyílt arra, hogy előadásokon, csoportos és négy- szemközti beszélgetéseken keresztül mélyedjen el a témában. A tanácskozás során közelebbről meg lehetett ismerkedni a leánykereskedelem ellen küzdő nőszervezetekkel, így például a La Strada Alapítvány munkájával is. A konferencián hazánkat a baptista Dobner Erika, egyházunk részéről pedig lapunk munkatársa, Gazdag Zsuzsanna képviselte. E sorok írója a magyarországi helyzettel ismertette meg a jelenlévőket. Ezt követően Biruta Przewtocka-Pachnik, a lengyelországi „La Strada Alapítvány” képviseletében tartott előadást. Megtudhattuk, hogy a leánykereskedelem kérdésével foglalkozó nőszervezet varsói irodáját 1995-ben alapították azzal a céllal, hogy felhívják a figyelmet erre a fontos társadalmi problémára. Ez az úttörő jellegű tevékenység hivatalosan a „La Strada Program: a leánykereskedelem megelőzése Közép- és Kelet-Európá- ban” nevet viseli. Az elmúlt években arra törekedtek, hogy a - témában érintett - országokban szintén létrejöjjenek olyan helyi központok, ahová segítségért fordulhatnak a rászoruló asszonyok. Ennek eredményeként kilenc független, de egymással együttműködő La Strada-központ jött létre, Lengyel- országon kívül Hollandiában, a Cseh Köztársaságban, Ukrajnában, Bulgáriában, Belorussziában, Bosznia-Hercegovinában, Macedóniában és Moldovában. Anna Kefurtová - a csehországi La Strada részéről - arról beszélt, hogyan válhatnak a nők a leánykereskedelem áldozataivá. Egyfelől ügynökségek által feladott hirdetések útján, másfelől .jóakarók”, barátaik, ismerőseik segítségével jutnak ki külföldre egy jobb élet reményében. De végül szó sincs házasságról, gyermekfelügyeletről vagy háztartási munkáról. A rideg valóság az, hogy az érintetteket - akaratuk ellenére - prostitúcióra kényszerítik. Ezek a nők általában 18-21 év közöttiek, alacsony iskolai végzettségűek, az adott külföldi ország nyelvét nem beszélik. Előfordul, hogy alkohol- vagy drogfüggők is, és jobbára nehéz családi háttérrel (elvált szülők, alkoholizmus, nélkülözés stb.) rendelkeznek. Az ukrán Lyudmyla Kovalchuk (La Strada, Ukrajna) egy olyan országból érkezett, melyet - a szegénység és munkanélküliség miatt - különösen is érint a leánykereskedelem kérdése. Beszámolójában elmondta, hogy az iskolákban könyv és videokazetta segítségével igyekeznek felvilágosítani a diákokat a rájuk leselkedő veszélyekről. Hangot adott azon véleményének is, mely szerint az egyházak közti szorosabb összefogásra, valamint több megelőző intézkedésre lenne szükség. A szlovákiai Maria Gasperova lelkésznő a témához kapcsolódó tényfeltáró, őszinte előadásában - egyebek mellett - azt hangsúlyozta, hogy a „teremtés teológiája” kifejezést mindaddig nem használhatjuk, amíg nem helyezünk kellő súlyt az emberi méltóságra. A konferencia keretében csoportbeszélgetés is zajlott, három különböző témában: a nők munkavállalási esélyeiről és lehetőségeiről; a diakónia területén végzett szolgálatukról, továbbá a nők helyzetével kapcsolatos politikai és jogi kérdésekről. A színes és érdekes előadásokat minden alkalommal fórumbeszélgetés követte, alkalmat adva a kérdésfeltevésre, illetve a hozzászólásra. „A leánykereskedelem áldozatai - a meggyötört asszonyok - érdekében a felekezeteknek semmi esetre sem szabad konkurenciát látniuk egymásban, hanem össze kell fogniuk, és együtt kell küzdeniük ez ellen a súlyos probléma ellen” - fogalmazta meg az egyik résztvevő. Egyházi és társadalmi összefogásra van szükség akkor, ha eredményesen akarunk fellépni a leánykereskedelemmel, a prostitúcióval, a nők testi-lelki megalázásával szemben. Ez a konferencia - egymás országának, gondjainak és eredményeinek megismertetésével - egy apró lépést tett ebbe az irányba.
