Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)

2003-04-13 / 15. szám

2. oldal 2003. ÁPRILIS 13. Evangélikus Élet ÉLŐ VÍZ Márta tüskéje „ Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvé­rem magamra hagyott a szolgálatban? Mondd hát neki, hogy segítsen!" (Lk 10, 40) Milyen életszerű, milyen emberi ez a kifakadás! Mintha csak ma hangzana el. Márta a házába fogadta Jézust. Kínálko­zik a hasonlat: „Te, testvérem, befogad­tad Jézust?” Márta szolgál Jézusnak. „Te, testvérem, Jézust szolgálod?” Márta tehát a megszégyenítő példa. Befogadta az Urat, és őt szolgálja. Igen ám, de ebben a szolgálatban egyszer csak úgy érzi, magára maradt. Ráadásul azt gondolja, hogy Jézus sem törődik ve­le. Méltánytalannak találja helyzetét. Akárcsak a tékozló fiú példázatában az idősebb testvér. Hallottam és mondtam is már több ige­hirdetést erről a történetről. Emlékszem egy alkalomra, amikor a lelkész azt fejte­gette - úgy vélem, helyesen ahhoz, hogy mi Jézusnak tetsző módon tudjunk szolgál­ni, előbb a lábához kell telepednünk, és hagynunk, hogy ő szolgáljon nekünk. Nél­küle ugyanis nem tehetünk semmit. Sok­szor beleveszünk a szorgoskodásba, és megfeledkezünk a leglényegesebbről. Emlékszem az igehirdetést követő visszhangokra. „Szép, amit a tisztelendő úr mondott, de megvalósíthatatlan.” „Nekem ne mondja senki, hogy az imád­sággal jól lehet lakni!” S hasztalan pró­báltam „védelmére kelni” a kollégának. Még azok az érveim sem hatottak, hogy ezt azért mégis csak Jézus mondja ne­künk, nem csupán a lelkész. S lehet, hogy éppen a legmegbotránkoztatóbb igazságokkal kellene többet foglalkoz­nunk, hogy megértsük őket. Ilyen Mária és Márta története is. Ér­demes gondolkozni rajta, mert sok érde­kes kérdést vet fel. Biztosan temérdek rossz példát tudnánk felhozni arra, hogy valaki úgymond a vallásra, kegyességre hivatkozva elhanyagolja természetes kö­telességeit, gátlástalanul kihasznál má­sokat, hagyja, hogy kiszolgálják, miköz­ben „szellemibb” voltára tekintettel még meg is veti azokat, akik helyette dolgoz­nak. Ilyen lenné Maria?“ Egyáltalán: vajon két típus áll-e előt­tünk: a szorgos gyakorlati ember és az ábrándos szemlélődő? S ha ez így is len­ne, választani kellene kettejük közül? Igazságot lehet tenni ebben az ügyben? Azt hiszem, félreértjük a helyzetet, ha két különféle beállítódásra, embertípus­ra gondolunk. Annál is inkább, mivel Jé­zus egyértelműen állást foglal ebben a kérdésben, ráadásul Mária javára. Leegy­szerűsíthető ennek a történetnek az üze­nete arra, hogy Jézus a „lelki” dolgokat részesíti előnyben a „testiekkel” szem­ben? Vajon ha ez volna a mondanivalója, nem kellene-e rendkívül tapintatlannak, sértőnek tartanunk magatartását? Gon­doljuk csak meg: valaki épp neki szol­gálván szorgoskodik, miközben ő leke­zelően beszél vele, ráadásul lekicsinyli tevékenységét. Ezt én Jézusról nem hi­szem el. Másról lehet itt szó. Vegyük fontolóra: két felnőtt nő él egy háztartásban. Testvérek. Elképzel­hető, hogy egyikük soha nem végez semmilyen házimunkát, s mindig a má­sikra marad minden? S ha feltételeznénk is ezt a képtelenséget, akkor vajon mi oka volna a konyhai sürgés-forgáshoz szokott Mártának arra, hogy éppen egy kedves közös barátjuk jelenlétében hoz­za kínos helyzetbe húgát, aki megrög­zött tétlenségével ráadásul kivételesen jó szolgálatot is tesz azzal, hogy szórakoz­tatja az illusztris vendéget? Nyilvánvaló, hogy Mária ugyanolyan jó háziasszony lehetett, mint Márta. Mindketten tudtak sütni-fözni, mosogat­ni, vizet hordani, takarítani, tüzet rakni, kecskét fejni, rozsét gyűjteni. Biztos, hogy mindezt évek óta, jó testvéri egyet­értésben és vita nélkül, közösen végezték. Mártának ebben az esetben éppen az es­het rosszul, hogy pont most, amikor a legkedvesebb személy tért be hozzájuk, Mária, mintha megfeledkezett volna kö­telességeiről. Mária pedig, mit sem törőd­ve az egyébként oly megszokott napi­renddel, most csak egy valamire, azaz egy valakire tud figyelni. Éppen azért, mert betért hozzájuk a legkedvesebb sze­mély. Ez ugyanis kitüntetett idő, kairosz. Ilyenkor felborulhat az egyébként betar­tott rend. Máriának esze ágában sincs el­szalasztani a különleges alkalmat. És Jé­zus erre mondja azt, hogy jól teszi. Bartha István ) s' BÖJT 6. VASÁRNAPJA (PALMARUM) Virágvasárnap - nagypéntek perspektívájából Jn 10,17-18 Virágvasámap vissza-visszatérő kérdése: együtt örülhetünk-e a Jeruzsálembe ér­kező Jézust ünneplő sokasággal? Miért ne örülhetnénk - gondoljuk első léleg­zetre hiszen Jézust végre méltóképp ünnepük; a tisztelet már nem csupán a csodadoktomak szól, az ujjongás a Mes­siás-királyt köszönti. Amit látunk, az a mi hitünk, a Krisztus-hit első tömeges megnyilvánulása. Miért ne örülhetnénk, hiszen maga Jézus az, aki úgy rendezi az esemény körülményeit, hogy minden részlet a messiási próféciába simuljon, hogy az üzenet egyértelmű legyen: íme, királyod jön hozzád, szelíden és szamá­ron ülve... (Mt 21,5) Igen, miért ne örül­hetnénk, ha az epizódot - és az ünnepet - kiemeljük eredeti helyéről, az evangé­liumi történet sodrából. Ha ezt nem tesszük, akkor virágvasár­nap öröme bizony megkérdőjeleződik, de legalábbis sötét árny vetül rá. A város, amelybe most királya érkezik, néhány nap múlva a trón helyett a keresztre emeli Jé­zust. Azt állítani talán túlzás, hogy ugyan­az a tömeg ünnepel itt, amely pénteken majd Feszítsd meg!-ti kiált; az azonban tény, hogy a hozsannázók öröme néhány nap múlva teljes csalódottságba, remény­telenségbe, rettegésbe fordul. Mi, akik a dráma egészének ismereté­ben tekintünk virágvasámapra, nem me­hetünk el e mélységes ellentmondás mel­lett. Ráadásul ez az ellentmondás, ez az elhamarkodott ünneplés túlmutat önma­gán; több, mint az eredeti szereplők ko­rai, naiv, meg nem próbált öröme. An­nak a - mindnyájunkra jellemző - örömnek az előképe, szimbóluma, amely csak addig tart, amíg a Messiás kielégíti várakozásainkat, amíg Krisztus belesimul a jóról, az értelmesről vagy akár a megváltásról alkotott saját elkép­zeléseinkbe. Hiába megannyi végigélt nagyhét, ahogyan az első tanítványokat is hiába igyekszik Jézus már idejekorán felkészíteni. A korai örömre pedig ma sem jöhet más, mint az elkerülhetetlen csüggedés és csalódás. Az igénkben megszólaló Jézus a min­denkori nagyhétre akar felkészíteni. Egy­értelművé teszi: azért megy Jeruzsálem­be, hogy életét adja. Ami majd történik, az nem véletlen, a váratlan fejlemények folytán elszenvedett mártíromság; nem is Isten „B terve”, miután Jézus a csodás je­lekkel és szavával nem tudta győzelemre vinni Isten Országát. A kereszt Isten ere­deti akarata, Jézus küldetésének lényege, sőt az Atya és a Fiú kapcsolatának titka és értelme: Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet... Nagyhét tanulsága, hogy mi is csak innen közelíthetünk Jézus istensége fe­lé. Amikor jelet szeretnénk Jézustól; valami többet, ami túlmutat emberi tö­rékenységén, ami kétségbevonhatatla- nul meggyőz hatalmáról, akkor hitünk még nagypénteken inneni hit, várakozá­saink a virágvasárnapi tömeg csalódás­ra ítélt várakozásai. Mire Betániától a Gecsemáné-kerthez érünk, kiderül, hogy az Atya és Fiú egységének egyetlen lát­ható jele Jézus halálig való engedelmes­sége, szabad önátadása: Senki sem vehe­ti el tőlem, én magam adom oda. Csak ebből a perspektívából látjuk helyesen a virágvasámap eseményeit is. Jézus nem azért alkalmazkodik a prófécia „előírása­ihoz”, hogy a tömeg előtt ezzel igazolja messiási küldetését. Sokkal inkább arról van szó, hogy a próféta „sejti meg”, hogy az, ahogyan majd Isten jön népéhez - szelíden és szamárháton - éles kont­rasztban áll azzal, ahogyan egy földi uralkodó vagy hadvezér bevonul az ép­pen leigázott városba. A „szelíden”, ami itt, Jeruzsálem kapujában még jel, nagy­pénteken a jézusi küldetés döntő jegyé­nek bizonyul. János evangéliuma nagyobb távlatból tekint Jézus drámájára; onnan, ahonnan az ő élete és halála, a testté lett és az el­végeztetett Isten egyazon „mozdulata”, így együtt a megváltás műve. Jézus ezt a nagyobb távlatot kínálja, ekképpen akar előre megerősíteni, mielőtt elvesznénk a nagyhét forgatagában és mélységeiben. A megerősítés ugyanakkor figyelmezte­tés is. Nem indulhatunk úgy a nagyhét­nek, hogy ne lámánk, mindez miért és kiért történik. Az életemet adom saját mélységeinkkel szembesít. Kik vagyunk, milyenek vagyunk, ha Jézusnak az életét kell adnia értünk? Ugyanez a - termé­szetes emberi gondolkodásunk számára kifordult - logika vezeti Pált és Luthert, amikor a bűnben való elveszettségünk mélységére Jézus megváltó halálából kö­vetkeztet (pl. Gál 2,21). A saját önvizs­gálatunk, ha mégoly őszinte és alapos is, könnyen megcsalhat, hiszen mi végez­zük. Amikor erre a nagyheti önvizsgálat­ra Krisztus keresztjétől indulok, meghaj­tom fejemet Isten előtt, ügyünkben neki adok igazat. Ifj. Cserháti Sándor IMÁDKOZZUNK! Istenünk! Szeretnénk úgy indulni, hogy megérkezzünk az üres sírhoz. Óvj meg a vargabetűktől és a zsákut­cáktól. Ne engedd, hogy letérjünk a Golgotán át vezető útról. Ámen. o RATIO OECUMENICA Az alább közölt általános könyörgő imádságot szeretet­tel ajánljuk minden gyülekezet figyelmébe, bátorítva a gyülekezeti lelkészeket arra, hogy az istentisztelet litur­giájának alakításakor számoljanak a rovatunk nyújtot­ta lehetőséggel is. Jézusunk! Ünneplő, hallelujázó tömeg köszöntött téged azon a virágvasámapon Jeruzsálemben. Alázatos király­ként, szamárháton érkeztél, hogy beteljesítsd, ami rád bí­zatott. A hozsannázók még nem sejtették, hogy az utolsó földi utad ez, amely 'Jeruzsálembe vezetett. Ők éljenez­tek, győzelmes Messiást láttak benned, földi reményeik megvalósítóját. Csupán néhány óra telt el, és ugyanaz a nép hamarosan a dicshimnuszok helyett gúnyolni kez­dett, „feszítsd meg”-et kiáltott, és csalódása után már a következő győzelmes Messiást kezdte várni. Könyörülj rajtunk, hogy mi felismerhessük: te jöttél értünk, és egye­dül benned van igazi örömünk, reménységünk. Ezen a vasárnapon újra megérkeztél hozzánk. Szelí­den, alázatosan jöttél. Szeretnénk eléd lépni a csendben, és hálát adni neked, hogy nem feledkezel meg rólunk, hanem szereteteddel, hűségeddel jössz hozzánk. Kö­szönjük, hogy hallhattuk szavadat, és öröm ébredt szí­vünkben. Köszönjük, hogy úgy tekinthetünk rád, mint aki a halálon győztes, egyetlen, igazi Messiás vagy. Nem földi, szűk látókörű reményeink beteljesítője, ha­nem életet hozó nagy Király. : f dW Kérünk, add, hegy ezt mindig hinni, élni és hirdetni tudjuk. Segíts minket, hogy igazi örömöt vigyünk a szo- morkodóknak, bátoríthassuk a félelemben, csüggedésben élőket, szerethessük azokat is, akiket olyan nehéz szeret­nünk. Áldj meg minket jelenléted életújító erejével. Vigyázz, kérünk, vérző földünkre, ahol földi uralko­dók, nagy hatalmú politikusok vívják ki maguknak a népek, tömegek ünneplését vagy félelemben gyökerező tiszteletét. Hamis igazságokért folynak embertelen há­borúk, ártatlanok szenvednek a gyűlölet megannyi kifi­nomult fegyverétől. Hozd el, kérünk, a te békességedet! Indíts minket, tanítványaidat, hogy a béke követei le­hessünk ott, ahol élünk, ahová állítasz bennünket. Adj alázatot, hogy ne erőszakkal, önző módon, hanem Lel­ked erejével szolgálhassuk embertársainkat. Ezen a vasárnapon külön is könyörgünk hozzád ha­zánkért, népünk minden tagjáért - határon innen és túl. A te kezedbe tesszük le jelenünket és jövőnket. Adj böl­csességet vezetőinknek, hogy azon az úton, ami mellett közösen döntöttünk, felelősen, az igazság és igazságos­ság jegyében indulhassunk el. Kérünk, adj nekünk eb­ben az állandóan változó, nyugtalan világunkban lelki tisztaságot, belső békességet, felelősségtudatot és nagy- nagy szeretetet, hogy ne tévesszük szem elől az igazi célt: a te országodat. Hallgass meg minket, amikor együtt és egymásért a tőled tanult imádsággal fohászkodunk: Miatyánk... • •••SAROK 3 £ 5 £ 3 3 A templom kapujának üzenete A Liturgikus Sarok - nyitott sarok. Szívesen vesszük, ha tanulhatunk másoktól, s bár elsősorban egyhá­zunk lelkészei, szakemberei írják e rovatot, min­dig nagy öröm, ha „külsős” osztja meg velünk gondolatait. Az idézőjel azért jogos, mert az aláb­bi cikk szerzője, dr. Barsi Balázs közismert ka­tolikus igehirdető, sokunk által mélyen tisztelt és szeretett ferences szerzetes, aki a liturgia egyik legjelesebb hazai szakértője. Köszönjük írását! (H. K.) Az előcsarnokba a főkapun át lépünk. Nem közöm­bös átlépni először annak háza küszöbét, aki szeret minket. Azt jelenti, hogy belépünk otthonába, amely az ő univerzuma. A templom ajtaja magát Jézust je­lenti, aki saját magáról mondta: „A juhok számára én vagyok az ajtó..., aki rajtam keresztül megy be, üd- vözül, ki-bejár, és legelőre talál” (Jn 10,7-9), de ő az út is, amely a szentélybe, az Atyához vezet (vő. Jn 14,6). Ő a cél is, hiszen egylényegü az Atyával, s a szentélyben az ostya színe alatt az Atya jobbján ülő, vagyis felmagasztaltatott, megdicsőült Jézus vár minket. így tehát Ő a kezdet és a vég, az alfa és az ómega, aki van, aki volt, és aki eljövendő (Jel 1,8). A templom díszes kapuja erre figyelmeztet. Aki hittel (a hit Jézus isteni életéből részesít) átlépi küszöbét, valamiképpen már átment a halálból az életbe, és nem esik ítélet alá (vő. Jn 5,24), hiszen a keresztség által Isten irgalma folytán bocsánatban részesül. Ezért sok középkori és azokat követő újabb kori templom portáléján az utolsó ítélet képe látható, s a képről hangzik felénk Jézus szava: „Jertek, Atyám áldottai, és vegyétek az országot, mely nektek készít­tetett a világ kezdetétől” (Mt 25,34). A világ kezdetétől készíttetett ez az ország (ez az Istennel való kapcsolat), de Ádám bűnével lerombol­ta, ezért a bűn után a paradicsomkerthez (ez az Isten­nel való barátság kertje, állapota) Isten kerúbokat és fenyegető tüzes kardot állított, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat (lMóz 3,24). Mert hazug, meg- igazolatlan állapotban nem lehet többé az élet fájáról enni. Jézus Krisztus az Istenhez vezető megnyílt aj­tó. Benne, rajta keresztül legelőre találunk, Isten éle­téből részesedünk, amikor áldozunk (úrvacsorát ve­szünk - a Szerk.). Ezt így tudták az őskeresztények is. Ennek világos bizonyítéka az Úr egyik ígérete a Jelenések könyvében, amely a szentáldozásra (az úr­vacsorára - a Szerk.) utal: „az élet fájáról adok neki enni, mely Isten paradicsomában van” (Jel 2,7), és „rejtett mannát adok neki”(Jel 2,17). De nem az eredeti állapot állt vissza Jézus Krisz­tus bűneinket eltörlő halálával, mely az életet adó fán, a keresztfán teljesedett be. Jézus Krisztusban Is­ten még csodálatosabban megújította az emberi ter­mészetet, amelyet valaha csodálatosan megteremtett. Ez a „még csodálatosabb” azt jelenti, hogy az isteni természet részesévé tett minket (vö. 2Pét 1,4). A templom kapuja ezt a valóságot jelenti: ítéletet, irgalmat, belépést az életbe, amely soha el nem mú­lik. Ezért szerepel a felnőttek keresztelési szertartá­sában a felszólítás a hittanulói (katekumenátusi) kor­szak után: „N., lépj be Isten egyházába, hogy egykor beléphess örök hajlékába”. A szimbólumok világa az ember legmélyebb vilá­ga: logikán túli, de valóságra utaló nyelvezet. A szentegyház ajtaja nemcsak Krisztust jelenti, hanem engem is, a benne hívő embert. Az ember belső vilá­gába is ajtón keresztül lehet belépni, de csak akkor, ha szabadságomban megnyitom azt az ajtó a másik­nak. Maga Isten sem töri be ezt a belső ajtót, hanem vár, hogy megnyissam. A templom kapuja kettévá­lasztja a világot: külső és belső világra. A mai ember nagy kísértése, hogy a felszínen élve elfelejtse, hogy van belső világa is, mely végtelenül tágas és gazdag: kozmikus méretű, sőt a transzcendens Istenre van nyitva. Ma sok kortársunk az ajtót és az utat, mely saját szivéhez vezet, elfelejtette. Egyetlen kapun vagy ajtón belépve sem kapunk ilyen erőteljes felszólítást, mint amikor a szentegy­ház ajtaján belépünk, hogy most lépjünk be belső vi­lágunkba. Ez a pszichológián túli belső világ: az Is­tennel való találkozás helye. A Jelenések könyvében maga az Úr szól hozzánk: „Nézd, az ajtóban állok, és zörgetek. Aki meghallja szavamat, és kinyitja az ajtót, ahhoz bemegyek, és vele étkezem, ő meg énvelem” (Jel 3,20). Szintén a szentmise (istentisztelet - a Szerk.) titkáról van szó: az áldozásról (úrvacsoráról - a Szerk.), amely soha­sem külsődleges étkezés csupán, hanem a lélek mé­lyén, annak szentélyében történik, mert a szentségi Jézus nem a gyomrunkba, hanem személyiségünk szentélyébe lép be, hogy ott velünk legyen, és isteni életét megossza velünk. Mert az ember is templom. Szent Pál figyelmeztet is: „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma?” (lKor 6,19) Külső kapui az érzékszervek, belső kapuja a szeretet szabadsága. A szentély a személyiség legmélye, ahol oltár van és állandó szentháromságos isteni jelenlét. A templom ajtaja tehát kegyelemtani szimbólum is: nemcsak arról van szó, hogy Jézus megnyílik ne­künk föltárva istensége mélységeit, hanem ugyanak­kor kegyelme vonzásában mi is megnyílunk neki fel­tárva mélységeinket, még azt az alvilágot is, ahová alászáll, hogy megszabadítson minket. B. B. EGYHÁZUNK HONLAPJA AZ INTERNETEN: 4L

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom