Evangélikus Élet, 2003 (68. évfolyam, 1-52. szám)
2003-01-05 / 1. szám
Evangélikus Élet 2003. JANUÁR 5. 11. oldal Telefon és levél A ma emberének nélkülözhetetlen munkaeszköze a telefon. Különösen nagy áldás a mobil. Hosszú útra indul a családfő. Síkosak, veszélyesek az utak. Milyen nagy megnyugvást jelent a hozzátartozóinak a zsebben, táskában csipogó hang, amikor közli a papa, hogy hol jár, és nincs semmi baja. Sötét este van. Újra csipog a kicsi készülék, s szól: „Tapolcán vagyok. Fél óra múlva otthon leszek.” Nagy áldás a telefon. Kényelmes, gyors. Nagyon jó, hogy van a lakásomban vagy a zsebemben, de... A ma élő, fiatal nemzedék mindent telefonon intéz. Többsége nem ír, nem olvas. „Magyar nemes...” Pedig milyen nagy érték a levél! Gyermekeimtől nagy ritkán kapok levelet, amit ilyenkor tízszer- hússzor is elolvasok. Megsimogatom... íróasztalom középső, nagy fiókjában őrzöm a nekem értékes, drága leveleket. írók, költők, híres emberek kedves írásait. Öt oszlopban vannak. Előveszek egyet, talán harminc is van benne. 40 éve kaptam, feladója már nem is él... Levele újraidézi bennem az alakját. Elém áll, és beszélget vélem. Feléleszti bennem az akkor átélt eseményeket... Talán egy kirándulást... Talán, amikor mellettem ült a lakásomban, s hazaérve eszébe jutott még valami, amit elfelejtett velem közölni. Gyászjelentés... Látom őt. Életre kel, s vele sok emlék. Előveszek egy másikat. Nézem az aláírást. Nem jut eszembe, ki is volt ő. Olvasom a levelet, s egyszerre csak beugrik: Ja, a Misi, akivel itt vagy ott voltam egy nagyon értékes előadáson... Ha a levelek írói mind megelevenednének, el se fémének kis lakásomban. Kegyelettel őrzöm édesapám sok levelét, versét. Édesanyám egyetlen lapját, amit a kórházból írt nekem Sopronba, amikor még teológus voltam. Tudom, csak nekem értékesek. Ha meghalok, kiszórják a kukába, vagy elégetik... De amíg élek, velük élek. Gyenesen, Kapemaumban délelőtt tíz óra táján megérkezett a postás. Megnyomtam a csengőt. Előjöttek kis szobáikból az öregek. Izgatottan vettek körül. Olvastam a neveket, nyújtottam a leveleket. Hamar elfogytak. Gyorsan üres lett a kezem. Mindig maradt mellettem kettő-három, akik azt kérdezték: „Én nem kaptam semmit?” Szomorúan indultak szobáikba, s tudom, sírtak... írjatok! Számítógéppel, írógéppel vagy kézzel! Ez a legértékesebb. A leírt betűkben ott van ő, aki talán az édesanyád, édesapád, jó barátod... Ma kinyitom a levélszekrényemet, és üres. Én is szomorú vagyok. Tudod Te is, kedves Olvasóm, hogy levelet kapni olyan jó! Hcrnád Tibor In memóriám: Dr. Kékén Andrásné Magyar Erzsébet (1914. január 17-2002. november 23.) „Bözsi néni hazament” - mondta a temetésen Zászkaliczky Péter igazgató lelkész, a Deák téri templom oltárképe előtt álló hamvak mellett. Bözsi néni gyakran tette fel szeretteinek a kérdést: Miért él ilyen sokáig? A Jóistennek terve van még vele - válaszolták neki sokan. De mi lehet ez a terv? - kérdezte ilyenkor elgondolkodva. Szüntelenül tevékenykedett, élete áldás volt a körülötte élők számára. Szülőhelyén, Ácsán gyermekként ismerték meg egymást Kékén Andrással. Magyar Erzsébet óvónő lett, Kékén András pedig lélkész. Hétéví ismeretség Után, 1934. augusztus 15-én tartották az esküvőjüket. Ettől kezdve nemcsak felesége, hanem méltó segítőtársa is lett élete végéig férjének. Kékén András először Hódmezővásárhelyre került. A szórványgyülekezetben felesége segítségével végezte munkáját. 1936-ban evangélikus világkiállítást is rendeztek. Ugyanitt az árvák számára gyermekotthont létesítettek. Férje ennek történetét örökítette meg „Imre és társai” című könyvében. A gyerekekről Bözsi néni édesanyjukként gondoskodott. Egykori „árvaházi gyerekei” rendszeresen meglátogatták, felkeresték, tartották vele a kapcsolatot, tanácsait kérték, segítették. Számos keresztgyermekük is volt, akiknek sorsát, lelki fejlődését egész életükben figyelemmel kísérték. A rájuk bízott egykori gyermekek közül sokan eljöttek most végső búcsút venni, hálájukat, szeretetüket kifejezni. 1941-től Budapestre, a Deák téri gyülekezetbe került a házaspár. A gyermek- otthon is ideköltözött. Iparostanonc-otthont, hadiárvaházat alapítottak és tartottak fenn a gyülekezet segítségével. A háború alatt az üldözötteket mentették, mellyel saját életüket is halálos veszedelemnek tették ki. 1945 után férje nem akarta átadni az államnak a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumot, ezért letartóztatták, börtönbe zárták, majd internálták. Felesége ezalatt óvónőként dolgozott Budapest ötödik kerületében. Gyönyörű énekhangját hivatása gyakorlása közben nagyszerűen tudta hasznosítani. Nagyon szerette a zenét. Közben hosszú időn át küldözgette a leveleket és csomagokat a börtönbe férjének, akiről egy időben azt sem tudta, él-e még. Kékén András szabadulása után csak építőipari segédmunkásként tudott munkát szerezni, később raktáros lett. 1952 és 1956 között az építőipari szövetkezet tagjává választotta. 1956-ban jöhetett csak vissza a Deák térre. „Tekintse úgy, mintha semmi sem történt volna!” - mondták hivatalosan. 1974. húsvéthétfőn férje a szószéken rosszul lett, és május 19-én a kórházban meg is halt. Mindössze 64 évet élt. Özvegye attól kezdve életét társa emlékének szentelte. Naponta kijárt a temetőbe a sírjához. Kézirataiból négy kötetre valót választott és adott ki. Mindezzel az volt a célja, hogy a jövőt, az elkövetkezendő nemzedék épülését szolgálja. Ugyanezért kívánta férje könyvtárát az aszódi evangélikus gimnáziumra, kéziratait pedig a Deák téri evangélikus múzeumra hagyni. (Az aszódi gimnázium ígéretet tett arra, hogy egy Kékén András-emlékszobát fog kialakítani.) Az Ordass Lajos Baráti Körben is tevékenyen részt vett. Örömmel támogatott minden értékes kulturális rendezvényt: hangversenyeket, előadásokat, az Evangéliumi Színházat, a könyvkiadást. Szívügye volt az óvoda is. Minden iránt érdeklődött, minden hozzá fordulónak tudott bölcs, hasznos tanácsokat adni, és gyakorlati segítséget nyújtott valamennyi rászorulónak. Kitűnő háziasszony volt. Mindig tartott otthon maga készítette süteményeket, amellyel vendégeit kínálta meg. A Deák téri szeretetvendégségeken is gyakran vállalt háziasszonykodást. Otthonukat magyar hímzésekkel díszítette, és nagy szeretettel gondozta egyre terebélyesedő virágait. Egy-egy új hajtás mindig gyönyörűségét szerzett, és örömmel figyelte fejlődését. Látogatta a betegeket, segítette a nehéz körülmények között élőket mind anyagilag, mind erkölcsileg. Élete végéig megtartotta büszke tartását: soha sem akart terhére lenni másoknak, nem akarta, hogy bárki sajnálja. Kedves humorával leplezte betegségeit, elhallgatta gondjait, nehogy terhére legyen a körülötte levőknek. Utolsó munkája a nemrég megjelent Segítség című könyv sajtó alá rendezése volt, melybe férje beszédeit gyűjtötte kötetbe a kéziratok - részben a hallgatók jegyzetei - alapján. Még megérhette, hogy kézbe vegye a frissen elkészült könyvet. Most elment, végleg hazatért a férjéhez. Nagyon hiányzik azoknak, akik itt maradtak. Berényi Zsuzsanna Ágnes INTÉZET fljjpp'— EGÉSZSÉGÜGYI ALAPÍTVÁNY Gyógyító szer Tudom, ha azt olvassuk valahol, hogy gyógyszer, mindannyian arra gondolunk: tabletta. Pedig gyógyszer minden olyan készítmény, amely a szervezetünkbe jutva a kóros folyamatok ellen hat, tehát gyógyít. Ebben az értelemben gyógyszerként kell kezelnünk minden - az alternatív gyógyítók által is alkalmazott - gyógynövénykeveréket, sőt még a külsőleg használatos szereket, krémeket, kenőcsöket is. Az alternatív orvoslás a gyógyszer helyett éppen ezért jobban szereti a „gyógyító hatású szer” vagy egyszerűbben: a „gyógyító szer” elnevezést használni. Lajos barátom sem hajlandó többé gyógyszert emlegetni, és ez a tartózkodás esetében könnyen meg is érthető. Annyi injekcióval és tablettával tömték már tele, hogy az egy elefántnak is sok lett volna. De mert a gyógyszerek híján epetájékon állandó fájdalom gyötörte volna, éveken át megadóan tűrte sorsát. Persze kivizsgálták nem is egyszer, de a baj igazi okára nem tudtak rátalálni, csupán tüneti kezeléssel tudtak segíteni rajta. Azt, hogy pontosan mi volt a baja, nem tudom, bár utóbb részletesen elmagyarázta. Az Ormos Intézetben - ahová egy ismerőse tanácsára jelentkezett be - az íriszdiagnosztikai vizsgálat segítségével ugyanis fény derült a bajok okára. Ami epebántalomnak tűnt, igazából csak következmény volt és nem maga a betegség. A kiváltó ok egy sokkal ösz- szetettebb, többféle problémára visszavezethető betegség volt, melynek a tüneti végeredménye okozta az epehólyag gyulladásos állapotát. Tény, hogy az íriszdiagnosztika nélkül meglehetősen nehéz feladat lett volna ezt kideríteni, de a szakorvosi rendelésen úgy tűnt, egyértelmű a helyzet, és igazából kézben tartható a baj, ha a tünetekből következő gyógymódot alkalmazzák. A valóságban azonban nem volt „kézben tartható” a betegség, hiszen csak a fájdalmat s nem a kiváltó okot sikerült ezáltal kezelni. De ez már ma igazából nem is számít. Legalábbis Lajosnak nem. Neki csak az a fontos, hogy az íriszdiagnosztikai vizsgálat után, az alternatív módszerek és gyógyító szerek használatával ma már egyetlen tablettát sem kell lenyelnie, és egyetlen injekciót sem kell elviselnie. Egészségesen azért szebb az élet... Az Ormos Intézet Egészségügyi Alapítvány címe: 1184 Budapest, Hengersor u. 73. (Bejárat a Bozsik Stadionnal szemben.) Telefon: 295-5963 Tisztelt Szerkesztőség! Szeretném a „Csabacsüd félszáz éve (ötvenesztendős a gyülekezet temploma)” december 15-én megjelent cikkhez az alábbi kiegészítést tenni. Az egyházközség közgyűlése már 1929-ben elfogadott két tervet a papiak és az imaház építéséről. 1930-ig a tornyos Kita iskolában tartották az istentiszteleteket, ezután kis imaházat építettek a faluban. 1932-ben került sor a kibővített imaház szentelésére, a lelkészlakás építésére. Ebben az esztendőben a gyülekezetben 40 keresztelés, 36 konfirmáció, 6 esketés és 23 temetési szolgálat volt. Végül 1933-ban önállósodott az addig Szarvashoz tartozó gyülekezet. Lelkésze a kezdettől nyugalomba vonulásáig Chován József, felügyelője dr. Haviár Gyula volt. Bolla Árpád Parókiatűz Bobán A Vasi Evangélikus Egyházmegye Esperesi Hivatalának körlevele Kedves Testvérek! „A rókáknak van barlangjuk, és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania a karácsonyeste igehirdetési alapigéjével köszöntőm mindnyájukat a Vasi Evangélikus Egyházmegye elnöksége nevében. Szomorú aktualitása ennek a jézusi mondatnak: december 10-én, kedden, mialatt a megye lelkészei a karácsonyi szolgálatokra készültek, a bobai lelkészlakásban tűz keletkezett, és annak lakószobái kiégtek. Elsősorban a lelkészcsalád személyes vagyontárgyai (bútorok, tartós használati cikkek, ruhák, értékes könyvek, albumok) váltak percek alatt semmivé, de a parókia épületében is tetemes kár keletkezett. Isten gondviselő csodáját tapasztalhattuk meg abban, hogy személyi sérülés nem történt. Ugyanakkor arra is hálával gondolhatunk, hogy a több mint 700 000 Ft értékű beruházással felújított fürdőszoba teljesen épen maradt, valamint az irodát sem érte el a tűz, ahol a több száz éves anyakönyvek, iratok és a lelkészi hivatali munkához használt eszközök (telefon, számítógép, másológép stb.) kaptak helyet. A konyha is- festés és alapos takarítás után - újra használható lesz. Mindez nem feledtetheti a súlyos veszteséget, amely az egyébként is anyagi gondokkal küszködő egyházközséget most terheli. Gondolnunk kell arra is, hogy a gyülekezet már régóta készülődik szép temploma teljes felújítására: alapítványt létesítettek, amelyre a hívek - erejükön felül - 3 millió Ft-ot gyűjtöttek már össze. A most bekövetkezett csapás egy anyagi értelemben teljesen kimerült közösséget ért el! Fokozott felelőssége van tehát egyházunk népének, különösen a szomszédos gyülekezeteknek, a Vasi Evangélikus Egyházmegye egyházközségeinek. Isten iránti hálával köszönöm meg mindazoknak a segítségét, akik azonnal siettek, hogy enyhítsék a bajbajutottak fájdalmát, és eloszlassák reménytelenségüket. Jó azt tudni, hogy akadt olyan testvérünk is, aki üresen álló lakását ajánlotta fel, hogy a család megfelelő körülmények között vészelhesse át ezt az átmeneti időszakot a téli hidegben. Egyházmegyénk elnöksége nevében szeretettel kérem a Testvéreket, elsősorban anyagi segítségnyújtásukkal fejezzék ki együttérzésüket és keresztyén elkötelezettségüket! Ezzel tudnak a jelen helyzetben a leghatékonyabban segíteni. Szervezzenek gyűjtést a gyülekezetben! Az összegyűjtött adományokat pedig „Bobáért” megjegyzéssel juttassák el a Vasi Evangélikus Egyházmegye Pénztára- akár csekken, akár átutalással - 10404728-47250262-00000000 számlaszámára. Köszönöm mindazoknak az érdeklődését és felajánlását, aki már e levél megírása előtt kifejezték segítő szándékukat. Testvéri köszöntéssel és áldáskívánással: Vető István esperes H1VATASA PEDAGÓGUS Rubindiplomás vasi néptanító Kedves meghívás érkezett számomra szülőfalumból, Kemenesmagasiból. Ünnepi találkozóra invitáltak 95 éves tanítómmal, Baross Kálmánnal, aki idén rubindipiomát kapott. Sajnos személyesen nem tudtam részt venni az ünnepségen, de levélben üdvözöltem őt. Köszöntő, köszönő soraimra hosszú választ kaptam. Meghatódva olvastam mondatait, melyből baráti hang csendült ki, egyenrangú félként kezelve a régi tanítványt. Megerősödött bennem, hogy ő valóban rendkívüli egyéniség. A Vas Népe című újságban a fenti címen megjelent életrajzának alábbi részleteiből szeretném pályáját lapunk olvasóival is megismertetni. „Több mérnök, tanár, aranykezű iparos, sőt még egy valódi egyetemi professzor is kikerült az immár rubindiplomás evangélikus kántortanító keze alól. Boross Kálmán kilencvenöt évesen is hihetetlen szellemi frissességgel emlékezik vissza pályája minden mozzanatára. Harmincöt éven át tanított két vasi községben. - Magyarázó tanító voltam - mondja. Vagyis nem csupán »leadta« a tananyagot, de valóban tanított, megértetett, nemcsak oktatta, hanem személyes példájával, férfias tartásával nevelte is a rábízott gyerekeket. Boross Kálmán a Veszprém megyei Nagydémen született 1908. június 1-jén. Már apja, sőt nagyapja is tanító, helyesebben evangélikus kántortanító volt. (...) Kemenesmagasiban 1934-ben hirdettek kántortanítói állást, amire 32 jelentkező volt, ebből 16-ot hívtak be meghallgatásra. A meghallgatáshoz az is hozzátartozott, hogy a templomban orgonálni kellett. Láttam, hogy a többiek csak kézzel játszanak a hangszeren, a pedálokat ,nem használják. Nem voltam valami gyakorlott orgonista, annyira remegett a lábam az izgatottságtól, hogy a pedálokon is játszani kezdtem. Talán ezért sikerült jól a bemutatkozás - emlékszik vissza Kálmán bácsi. (...) - Tizenhét évet tanítottam Kemenesmagasiban. Megnősültem, már hatvanöt éve élünk boldog házasságban. Két fiunk született, ma már négy unokánk és hét dédunokánk van - mondja büszkén. Feleségemmel a község mindeneseivé váltunk, a tanítás és a kántorizálás mellett a falu kulturális és sportéletét is gondoztuk. Az elsők között kaptam meg a faluban a behívómat. Több mint két és fél évig voltam katona, majd orosz hadifogságba estem. Amikor hazaértem, be akartak léptemi a pártba. Talán éppen azért, mert a fogságban már megismertem az orosz rendszer természetét, nem voltam hajlandó. Tizenhét év után helyeztek át Bárdosra (ma Bozzai része - a szerk.), mert állítólag Kemenesmagasiban egy pártember rokonának kellett a helyem. Egyedül érkeztem a faluba, nem volt hová költöznünk, mert a helyi tanácstitkár már elfoglalta a tanítói lakást. (...) Mint kiderült, az ötvenes években Kálmán bácsi ismét összetűzött a hatalommal. Elmondja, nem volt hajlandó levenni a keresztet a falról. Sokáig az iskolához tartozó kápolnában tartották a szentmiséket. A katolikus faluban Kálmán bácsi és családja volt egyedül evangélikus. (...) Boross Kálmán Bozzaiban, vagyis Bárdoson is 17 évig tanított az összevont 5-8. osztályokban »mindenszakos tanítói minőségben«. Tanítványainak többsége tovább tanult. 1967-ben iskolaigazgatónak nevezték ki Söptére. Egy évvel később innen vonult nyugdíjba. Feleségével, a 90 éves Joli nénivel békésen élik mindennapjaikat egy szombathelyi társasházban. Kálmán bácsi ma is piacra jár, parányi kertjében pedig gondozza szőlejét és virágait. (...) Legidősebb dédunokája azt fontolgatja, hogy pedagógus lesz. A jelek szerint ő folytatja majd a megszakíthatatlan családi hagyományt, a tanítói sorsot. Kemenesmagasi lakói szerették tanítójukat. A rubindiploma jó alkalom volt a tanár-tanítvány találkozó megrendezésére, melyre 2002. október 19-én került sor. Kálmán bácsi és a »nagy generáció« ideje alatt 250 gyerek végzett az evangélikus felekezeti iskolában. Közülük közel százan, 60-70 éves emberek vettek részt a találkozón.- Ugyanazt éreztem most, amikor kijöttünk az ünnepi istentiszteletről, mint amikor először énekeltem a gyülekezet előtt - emlékezett a tiszteletére rendezett ünnepségen már a fehér asztal mellett Kálmán bácsi. Akkor a biztatást, most a szeretetet láttam a szemekben. Ritkán él meg az ember ilyent.” Balogh Istvánná Piri Anna
