Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-03-24 / 12. szám
Szószék a Golgotán ; Minden bizonnyal sokunk közös él- I ménye a mögöttünk lévő nemzeti ün- ; nép estéje, „Az ember tragédiája” j közvetítése az új Nemzeti Színházból. I Az előadás értékelése szakavatott ji színikritikusok dolga, de egy furcsa rendezői megoldás azóta nem hagy j nyugodni. A Madách-mű bibliai i ihletettségű kerettörténetében ezúttal 1 nem szólalt meg az Úr hangja. Az i elején szinte videoklipszerű tempo's ban vetítették elénk a Teremtő szava- I it tartalmazó mondatokat, a dráma I végére már a kivetített szöveg is el's maradt, az Úr teljesen megnémult, csupán egy feltörő vízsugár szimbo- I lizált valamit vagy valakit a szín- I pádon... I Azt hiszem, éppen ez a némaság I lenne az ember igazi, legmélyebb i tragédiája. Isten legrettenetesebb \ ítélete lenne rajtunk, ha valóban I megnémulna, ha csak felvillanó I mondattöredékekből, homályos szimII bólumokból kellene Őt kiolvasni, ' megfejteni. De Ö nem néma. Ő a \ jl „Deus loquens ", a beszélő Isten, aki ji még kereszten vívott haláltusájában j! is értünk könyörög, minket keres, I minket vigasztal, nekünk prédikál. Egyik ősi böjti énekünk így figyelmeztet: „Az Úr, halljátok nemzetek, kereszten trónol közietek. " A gyalázatos kivégzőeszköz mint trón - meglehetősen bizarr gondolat. De talán még ennél is többet, meglepőbbet fedezhetünk föl, ha nyitott füllel figyelünk a keresztre. A keresztet, a gyalázat fáját ugyanis szószékké szentelte Jézus, aki onnan is prédikált hóhérainak éppúgy, mint összeroppant tanítványinak, az egész bámész csőcse- I léknek. A választási kampány finiséhez közeledve kezdünk belefáradni a sok, I emberi beszédbe és ígéretbe? Nem i csoda... Éppen itt lenne már az ideje az \ egészséges szó-böjtnek. Hogy végre elhallgassunk mi, és megszólalhasson Ó, akinek életével megpecsételt, hiteles szava, mondanivalója van számunkra. Teremtsünk legalább annyi csöndet az ünnepek során, hogy újra, \ vagy netán életünkben először, végre j meghalljuk a beszélő Isten, Jézu,s \ Krisztusban minket kereső, megszó- i Utó és új életet teremtő szavát. Csak ez a gyógyító szó, az élő és i ható isteni ige tudja megállítani az I emberi létünk keserves tragédiáját \ és az ördög gyalázatos komédiáját világunkban! Gáncs Péter (A Kossuth Rádió március 18-i Evangélikus Félórájában elhangzott áhítat írott változata) Kitüntetés Nemzeti ünnepünk alkalmából Ferenczi Ilona, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetének történésze, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem docense Szabolcsi Bence- díjat kapott. Szeretettel gratulálunk Balicza Iván budavári lelkész feleségének e tudományos elismeréshez. PÁLYÁZAT Pályázatot írunk ki a IV. Szélrózsa Evangélikus Ifjúsági Találkozó énekének megalkotására. Téma: Hívásod van! Beküldési határidő: 2002. május 15. Cím: Koczor György 8500 Pápa, Széchenyi u. 15. Az éneket kottázva, akkordkísérettel kell beküldeni. A győztes pályázat bekerül a programfüzetbe, a szerzője nyilvánosságot kap a találkozón, illetve a szerzők lehetőséget kapnak az ének megtanítására. 6. oldal 2002. MARCIUS 24. Evangélikus Élet Az ember tragédiája Madách-bemutató az új Nemzeti Színházban r E lek megint - érzem, mert szenvedek! - így kiált fel Ádám, amikor az űrből visszatér a Földre. Úgy látszik a földi lét elmaradhatatlan velejárója a szenvedés. Emberségünk jele a passió. Minden ember részese az emberiség szenvedésének (passio humana) és a nagyhéten, amikor a Fájdalmak Férfía keresztútjának és kereszthalálának szenvedését (a passio magnat) újra követi és végig éli a mai gyülekezet, ezt jobban értjük, mint máskor. Ilyenkor egyre rokonszenvesebb, szimpatiku- sabb az együtt érző, együtt szenvedő Emberfia (szün- pathia: együtt szenvedést jelent). O nem csak empátiával bír, mint jó lélekgyógyászok, hanem együtt is szenved velünk. Ma jól értem már az ész-valláson túljutott mai filozófusok kijelentését: nem az a meghatározó, hogy gondolkodunk, tehát vagyunk (cogito ergo sum), hanem az, amit így fejeznek ki: szenvedek, tehát vagyok (patior ergo sum). Illyés Gyula kórházi ágyon, betegségében vallotta: Fájok, tehát vagyok. Minden tagom fáj, mindet érzem: fájok - vagyok. Gyűlölöm és nevetem ezt az állapotot, tudom már mindenről, mi bennem szúr, mar, kopog, a kín mint lámpák sora gyűl ki, fájok - vagyok. Alomvilágban él, kinek csak öröme van, rosszul érzem, de legalább én érzem magam (Doleo ergo sum). * Már egy jó hete, hogy szellemi izgalomban tart: újra láthatom Az ember tragédiáját. Ha nem is az új Nemzeti Színházban, de legalább tv-közvetitésben. Hányszor láttam diákkorom óta, hányféle feldolgozásban ismerem: romantikus, klasszikus, modemeskedő változatban, még bábjáték formájában is! Mennyit olvastam róla - Babits, Kosztolányi, Szerb Antal, Nemeskürty, Prohászka, Ravasz László, Szabó Ferenc, Balázs István tollából! Izgatott, milyen lesz a Szikora-féle feldolgozás. írásbeli érettségi tételem is ez volt (1944. április 3- án a budapesti bombázás első napján). írtam róla többfelé, utoljára a Credo-ban, büszkén a két evangélikus lelkész-szakértőre. Szabó Józsefre és Szűcs Sándorra... * Madách ugyan nem volt teológus, de egy teológusnak is szabad foglalkozni vele és figyelni rá. Madách ugyan nem volt evangélikus, de az evangélikus Szontágh-nak mutatta meg és a református Arany Jánosnak adta oda kéziratát. Asztalán egy kis Luther-szobor állt. Anyja ugyan helytelenítette ezt, ő mégis megtartotta, mert LuV thert nemcsak kazánfűtőnek ábrázolta a falanszter jelenetben, hanem becsülte őszinte hitéért, következetes bátorságáért. Madách ugyan nem írt magyar történelmet a Tragédiában (csak egyszer szerepel benne magyar vonatkozás), de úgy írt, ahogyan egy magyar gondolkodó látja az Ember történetét, a szabadságharc leverése után kétségbeesve és mégis reménykedően, de élni akarással, küzdelemre készen, és az új Ádám eljövetele reménységében. Kora felvilágosult szellemvilágában helyezkedett el, inkább deista volt, mint a Gondviselésben hívő, úgy tekint a Teremtőre, mint aki magára hagyta művét. Nemcsak puritánnak ábrázolta azonban Pétert, a római jelenetben, vagy az iótán összeveszett ariánusokat és trinitáriusokat ismerte, hanem megszólaltatta Éva ajkán az evangélium próféciáját is: „ha úgy akarja Isten, majd megfogamzik Más a nyomorban, aki eltörüli (mind a bűnt s nyomort, XV. szín) testvérséget hozván a világra.” Rossz tapasztalatai után sem volt nőgyűlölő, csalódásai ellenére is becsüli a „lugosteremtő” Évát, aki szívére hallgat inkább, mint eszére, aki megmenti az öngyilkosságtól az elkeseredett Ádámot, az új élet jelentkezésének hírét súgja a fülébe. Madách nem volt optimista, de pesszimista sem: realista volt, aki világosan látta az ember nyomorúságát, de a reménység bíztató hangját is elfogadta az Úrtól. Hogy az olvasmánynak szánt dialógus tanköltemény mégis színpadra került és dráma lett, azt a látványra éhes színházi közönség erőltette, s a rendezők maguk módján mindig ezt akarták kiszolgálni. Szikora János, a fantáziadús mai rendező is ezt tette. O is a látvány embere, szereplői nagyszerű színészek, szöveghűen mondják a nehéz szöveget, mégis inkább vizuális élményt nyújtanak. Hogy ez mennyire így van, talán legjellemzőbb, hogy Isten, az Úr nem jut szóhoz, nem hangzik az élő hang, a viva vox, csupán vetítésként jelenik meg üzenete, viszont a mennyei dialógus partnere, Lucifer hangot kap. Az Úr néma marad, mivel csak írásban közli mondanivalóját. Olyan távoli a Teremtő, hogy csak levélben, esetleg e-mailben közölheti mondanivalóját? A Tragédia végén még ez is hiányzik. így lesz az ember tragédiájából az ördög komédiája... Valóban így akarta Madách? A Tragédia t Fotó: Burger Zsolt előadásának nézője és hallgatója velem együtt emlékezik még a dörgő, hatalmas, mindenséget betöltő hangra, akár Básti, akár Sinkovits előadásában. Lehet, hogy Madách Istene nem a Szentírás cselekvő Ura, hiszen látszólag távol tartja magát megteremtett világától „be van fejezve a nagy mű, igen, a gép forog, az alkotó pihen, évmilliókig eljár tengelyén, mig egy kerékfogát újítni kell”, mégis jóízűen gyönyörködik teremtése munkáján és kegyelmes pajzsa alatt tartja teremtményét, az embert. A z új rendezésben - Szikoránál - megkurtított szárnyaikkal még az Eszme, az Erő, a Jóság védőszellemei is fontosabbak, mint maga a Teremtő. Az Úr hiányzik, de a tagadás ősi szelleme mindenütt ott áll és ágál, nemcsak talpalatnyi, de számára elegendő földet kap, hanem szót is, szellemes, lázító, embert gúnyoló, Istent gyalázó szót minden színben. O az igazi bábjátékos, aki rángatja a marionettfigurákat a történelem színpadán. Ő Ádám rokonszenves jobbik, esíesebb, racionálisabb énje - a komédia mozgatója. Isten jelenlétéről még annyit sem látunk, mint 1999 szeptemberében, a Merlin színház felfogásában, ahol a Teremtő tenyerén hallgatja Ádám és Éva Lucifert. Itt ma egy főszereplő hiányzik, egy valódi partner, akivel vitatkozik még Garas Dezső gondolkodó embere is, álom formájában, értelmes bábukkal reprezentálva a töprengő embert. A kerettörténet elhagyása megcsonkítást, elszakadást jelent a gyökértől - Jób történetétől. Isten kilakoltatása a Tragédiából nem az Isten tragédiája, hanem az emberi lét megcsonkítása. A trialógusból dialógus lett és ez megszegényítése az örök titoknak, a nagy misztériumnak. Ahol Isten halott vagy hajléktalan, ott meghal az ember is, és a magát autonómnak vélő ember gonosz erők uralma alá kerül. Élete értelmetlenné, céltalanná válik, sziszifuszi robotmunkává lesz. Ahol hiányzik húsvét harangja, mint a tépelődő Fauszt megmentője, ahol az elveszített paradicsom után nincs visszanyert paradicsom, mint Milton második remekművében, ahol a hármas rétegű Divina Comoedia harmadik része lemarad, ott csak a pokol marad. Szikora Úristen nélküli ember tragédiája több, mint merészség. A szerző, Madách szándékának megváltoztatása. És ezen nem segít a sok ötletes, modem kulissza, a lefelé tartó metrólépcső és elszáguldó metrószerelvény, a szimbolikus helyszínek pazar kavalkádja, a fényeffektus és kaszkadőrök lélegzetelállító mutatványa, a valóban gazdag, sokféle stílusú zenei aláfestés, a modem színpadtechnika ezernyi trükkje. * Félre ne értsük, örülök, hogy van Nemzeti Színház újra. A nyolcvanas évek közepén én is vásároltam téglajegyet Gobbi Hilda kérésére, sőt gyülekezetünk is. Valóban örülök, hogy áll a nemzetnek a színháza. De sajnálom, hogy az Urat nem engedték be. Nincs helye a Nemzeti Színházban? Sinkovitsnál olvasom; hét évig játszotta a darabot, s még olyan időben is megszólalt az Úr hangja, amikor a falanszterjelenet kérdésessé vált, mert nagyon áthangzott, vagy az űrjelenet az űrhajósok büszkeségét sértette... M a, amikor az abszolút haladás-hit már szét- foszlott, talán az Istenhitet sem kellene szégyellni. A Fájdalmak Férfiába inkamálódott isten lehet, hogy nem mindenki számára szalonképes, de a teljes Tragédia, Madách műve ma is időszerű, a mostani előadás után is. Kézbe vesszük a csonkítatlan divinu- mot, humánumot, misztériumot megjelenítő, tépelődésre késztető madáchi remekművet. A magyar művészet új, rég óhajtott nagyszerű otthonában sem kellene szégyellni az Urat komolyan vevő szerzőt, aki minden eddigi rendezőnél nagyobbat alkotott. Dr. Hafenscher Károly Éva (Papp Vera), Lucifer (Alföldi Róbert) és Ádám (Szarvas József) az új Nemzeti Színház premierjén.
