Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-03-03 / 9. szám
Evangélikus Élet 2002. MÁRCIUS 3. 7. oldal Lehel Ferencért szól a harang Egy fázós februári napon a szokásos reggeli áhítatra készülünk a Teológián. A zuglói templom lépcsőjén összetalálkozunk néhányan. Valaki közli a szomorú hírt: „Meghalt Lehel Feri bácsi!”... Tudjuk, hogy 93 életéve nemcsak hossza, hanem tartalma Szerint is egészen különleges volt. Szinte mindannyian őrzünk valami emléket róla. Idősebb tanártársam lelkészi karunk egyik legképzettebb tagjának nevezi, akiben egyszerre volt meg a teológia, a művészetek, a filozófia és a társadalomtudományok iránti érdeklődés. Rektorunk elmondja: Feri bácsi személyes példájának milyen nagy szerepe volt abban, hogy ő a lelkészi hivatást választotta. Kollégánk, aki korábban Tolnában szolgált, azt idézi fel, ahogy annak idején Feri bácsi Tengelicen, igen nehéz körülmények között állt helyt és épített templomot. Egy hallgató is bekapcsolódik a beszélgetésbe: „Ugye ő volt az, aki tavaly, az évzárón, miután rubin-diplomát kapott, eltolta magától a mikrofont, és úgy beszélt lelkesítőén Jézusról?” Megszólal a harang: fel kell függesztenünk a rögtönzött emlékidézést. Beülök a templomba, kivételesen egy kicsit távolabb a többiektől. A harang ezúttal nemcsak áhítatra hív, hanem egy elköltözött testvérünkért is szól. így válik valósággá az ősi harangfelirat üzenete „ vivos voco ”, az élőket hívom, „mortuos plango”, a holtakat siratom. Ennek a feliratnak azonban van egy harmadik tagja is: „fulgura frango ”, a villámokat megtöröm. Feri bácsi „oly korban élt itt e földön”, amelyben gyakran volt borús az ég, és hol kelet, hol nyugat felől gyülekeztek viharfelhők világunk és egyházunk fölött. Élete arról tanúskodik: van, aki a villámokat megtöri! E harangfölirat Kányádi Sándor-i változata akár az ő ars theologica-ja is lehetett volna: „azért harang a harang / hogy hívja az élőket / temesse a holtakat / s hogy árvíz jégverés / tűzveszély idején / s hódító horda láttán / félreveijék”.-Ftír.' Már szól az orgona, de én még mindig az idős testvérre, szolgatársra gondolok. Volt már vagy hetven éves, amikor egy szombathelyi szupplikáció során személyesen megismertem. Ám szüleimtől és idősebb lelkészektől akkor már sokat hallottam volt róla. Dietrich Bonhoeffer egyetlen magyar tanítványaként a 30-as években Berlinben nála tanult, és később is sokat tett teológiája megismertetéséért. Bonhoeffer egyik müvét az ő kézírásos egyetemi feljegyzései segítségével adták ki németül. Keresztapámtól, Józsa Mártontól a Vas megyében szolgáló lelkészek legendás összetartásáról hallottam sokat, amiben Lehel Ferenc lelkületének különleges szerepe volt. Benne eggyé forrott a magyarság és az európaiság. Ugyanúgy otthon volt a kicsiny őrségi falvakban (amelynek lakói örök élményforrást is jelentettek számára), mint Párizsban vagy Berlinben. Szapora járás, lendületes előadás és jó humorérzék jellemezte. Mindig természetes tudott maradni. Egyszer igehirdetése közben - megszokott széles gesztusaival - leverte Bibliáját és jegyzeteit. Közvetlen kedvességgel szólt le a szószékről: „Gondnok úr, kérem, szedje össze, és hozza fel!” Egy vendégszolgálata során a tervezettnél hosszabban prédikált. Az „ámen” után az órájára pillantott, majd természetes hanghordozással így szólt: „Testvérek, a záró szolgálatot majd a helyi lelkész elvégzi, nekem indul a vonatom, erős vár a mi Istenünk!” Senki nem botránkozott meg, hiszen szavának hitele, személyiségének kisugárzása volt. Őszintén megvallom, egy dolog volt számomra sokáig talány: hogyan vállalhatott képviselőséget ama pártállami parlamentben, a 60-as években? Aztán élete utolsó éveiben sokat beszélgettünk és leveleztünk erről is. Kétségtelen, hogy a kor népfrontos politikájának szüksége volt lelkészekre is, ám ő sosem tartozott a rosszemlékű békepapok közé. A közéleti és politikai szerepvállalás készségét talán még Bonhoeffertől tanulta, a szegények és elesettek sorsának felkarolását pedig már Jézustól. Vérében volt az embereken való segítés vágya. Egy gyűlésen így szólította meg az állampárt vezetőit: „Különbség köztünk, hogy az önök szótárában Isten neve kicsi, a mienkben viszont nagy kezdőbetűvel szerepel. Az Embert viszont egyaránt nagy betűvel írjuk!” Tőle hiteles volt ez a mondat is, s arról legkevésbé ő tehetett, hogy a hatalom akkori képviselői igazán mégsem gondolták így. Volt alkalom, hogy leckét is kapott ebből: egy parlamenti felszólá- lása során tiltakozásképpen negyven párttag képviselő kivonult az ülésről. Két éve a Duna Televízió számára Bonhoefferről készítettünk vele filmet. Friss szellemmel és lebilincselő szenvedélyességgel beszélt. Azóta számos hosszú levelet kaptam tőle. írt arról, hogy 60. házassági évfordulójukon adhattak hálát Istennek. Utolsó levelét két nappal halála előtt kaptam meg. Boldogan nyugtázta a hírt, hogy végre ismét megjelenik az általa fordított kitűnő válogatás Bonhoeffer legismertebb műveiből. „Életemnek nagyon az alkonyán ért ez az örömhír... Joggal használja egy 93 éves, napról napra gyengülő beteg e szót: megrendített...” Mellékelten küldte is a kiadásra előkészített szöveget. Levelét tömör helyzetrajzzal, majd fohásszal zárta: „a kanóc erősen pislog” és „de itt vagyok, Uram, tégy velem, amit akarsz”. Jelentkezését Isten meghallotta, és magához szólította. Itt ülök a templomban. Most elhallgat az orgona. Egy harmadéves hallgató lép a szószékre: akár dédunokája is lehetne Feri bácsinak. Kezdi az áhítatot: „Az Atya, Fiú, Szentlélek nevében...” így van jól. Emberek, a legáldottabbak is, elnémulhatnak, de Isten igéje továbbra is hangzik. Fabiny Tamás Gyülekezeti tagok és lelkészek, egyházvezetők és tanárok közösen és külön-kü- lön is gyakran teszik fel a kérdést, hogy az egyház hogyan tudná jobban betölteni a Krisztustól kapott küldetését. Az egyház mindig megújulásra szorul! Új formák és elfelejtett hangsúlyok kerülnek elő a válaszadási kísérletekben. Az egyháztagok lelkigondozása és azon keresztül a gyülekezetek gondozása része a Krisztustól kapott küldetésnek. Hogyan áll egyházunk a személyes lelkigondozás kérdésével? Érezzük-e benne az evangélium meghallgató, törődő és terheinktől feloldozó lelkületét? Többek között ezekre a kérdésekre is választ keresve szeretnék egy felekezeti határokat túllépő felmérést készíteni arról, hogy a lelkigondozás szolgálatában az egyháztagok mennyire élik át az evangélium lelkületét. Egy-egy lelkipásztori beszélgetés mennyire adhat teret arra, hogy megszabaduljunk terheinktől a bűnvallásban, és mennyire érezhetjük át az evangélium felszabadító üzenetét a felol- dozásban. Az evangélikus egyházunkban szinte már teljesen kiveszett gyónásnak is ez a két meghatározó eleme. Ahhoz, hogy a felmérés és a további útkeresés eredményes legyen, nagyon fontosak lennének a személyes tapasztalatok és élmények. így fordulok a Kedves Olvasók felé azzal a kéréssel, hogy írják le és küldjék el a megadott címre saját tapasztalataikat és meglátásaikat, ezzel is segítve az egyház lelkigondozói munkáját. A következő kérdéseket iránymutatóként szánom: Milyen indíttatásra kereste fel lelkészét vagy azt a laikus testvért, akivel bizalmasan megosztotta problémáját? Mi alapján választotta ki azt a személyt, akitől segítséget kapott? Volt-e olyan lelkipásztori beszélgetése, amely konkrétan arra irányult, hogy megvallotta bűneit, és válaszként feloldozást kapott? Volt-e olyan lelkipásztori beszélgetése, amely gyónással végződött? Erezte-e, hogy a fel- oldozás valóban felszabadító érzés volt? Kapott-e segítséget a lelkipásztori beszélgetésből? Ha nem, vajon miért nem? Jó lenne-e ha egyházunkban nagyobb hangsúlyt kapna a magángyónás gyakorlásának lehetősége? Mint ahogy talán a kérdésekből is kiderült, elsősorban olyan lelkigondozói beszélgetésekről szóló levelek nyújtanának segítséget, amelyek a bűnvallás és a feloldozás kérdését érintik. Itt szeretném nyomatékosan tudatni, hogy a beérkezett leveleket kizárólag én kapom kézhez és dolgozom fel a kutatás számára. A felmérés szempontjából nem szükséges sem a levélíró neve, sem annak a neve és adatai, akivel lelkipásztori beszélgetést folytatott. Fontos lenne viszont a levélíró életkorának és nemének közlése. Beküldési cím: Joób Máté, 1072 Budapest, Rákóczi út 14. Az együttműködés reményében, segítségét előre is megköszönve, Joób Máté doktorandusz hallgató (Evangélikus Hittudományi Egyetem) „A vihar evangéliuma... A viharnak nemcsak rémhíre, hanem örömhíre is van. Azért is tartozik hozzá életünkhöz a vihar, mert Jézus sokszor nem tud másképp hozzánk jönni, csak hullámok taraján... Ma is sok ember él viharban. Lehet, hogy te is abban élsz. Vajon megkeményiti-e szívedet a vihar, és elfelé sodor téged a vihar urától, Jézustól, vagy pedig megpuhítja kemény szívedet, és odafordít egészen öfelé?” (Túróczy Zoltán igehirdetéséből: 1958. január 19.) A Magyarországi Evangélikus Egyház megújulása érdekében 2002. január 8-án elindult egy megújulási mozgalom, hitünk szerint nem emberi erőből, hiszen az anyaszentegyházat nem emberi kezdeményezés, hanem azt a Szentlélek teremti és szüli újjá. Az Egyházunk mai fogsága című irat - annak ellenére, hogy nyilvánosan nem jelent meg -, az elmúlt másfél hónapban várakozásainkat messze meghaladó módon igen sokakat megmozgatott. Sok idős testvérünktől kaptunk olyan visszajelzést, hogy levelünk Urunk imádságmeghallgató hűségének jele. A főleg fiatal evangélikusokat összefogó számítógépes levelezőlistán, az ún. „fratemeten” közzétett levél egyenesen „vihart” okozott. Túróczy Zoltán fent idézett igehirdetése alapján valljuk, hogy az ilyen vihart Isten idézi az emberek között, mint ahogy Jónást a tenger viharában kereste meg az Úr. Ilyen vihar válaszút elé állít minket is, és ezért ez a „vihar evangéliuma”. Isten iránti hálával vesszük tudomásul, hogy egyházunk Országos Elnöksége is foglalkozott levelünkkel, és 2002. április 12-re országos teológiai fórumot hívott össze. Őrálló szolgálatunkat a ránk bízott szavak erejével indította el az Egyház Ura, de látásunk szerint a szél mozgását a tettekkel kikövezett mederben szeretné továbbterelni. Természetesen az anyaszentegyház az a meder, ahol a Szentlélek munkálkodik, ezért nagy várakozással tekintünk az országos fórum elé. Továbbra is nagy szükségünk van az országosan jól szervezett központi misszióra, de az egyház lelki arcéléhez az alulról szerveződő egyesületek is hozzátartoznak, amelyek az anyaszentegyház főpásztorainak támogatásával önállóan végzik szolgálatukat az egyház érdekében. Tervezett Evangélikus Belmissziói Egyesületünknek lelki és történeti szempontból két előzménye is van. Ilyen kezdeményezés volt a mintegy hét évtizeddel ezelőtt indult és egyházunkba sok áldást hozó „Baráti Mozgalom”, amelyet Túróczy Zoltán, Gáncs Aladár és mások indítottak az anyaszentegyház lelki ébredése céljából. Velük egyetértésben mi sem azt gondoljuk, hogy az ébredésnek csak ezután kell elindulni, és mi is hálásan elismerjük, hogy az igehirdetéseken keresztül, valamint közegyházi és egyesületi keretek között Isten Szentlelke eddig is munkálkodott közöttünk. Tevékenységünkkel a jelenlegi sokoldalú egyházi misszió szolgálatot is erősíteni fogjuk. Egyházi orientációnkat - elődeinkhez hasonlóan - mi is úgy értelmezzük, hogy abba az egész egyházat beleértjük, ugyanakkor velük együtt mi is azt valljuk, hogy egyesületünk „nem olvadhat fel annak meglévő szervezeteiben”. Egyesületünk másik történeti gyökere az a „Belmissziói Munkaprogram”, ami 1923-tól két évtizeden keresztül a Dunántúli Egyházkerület szervezésében Kapi Béla püspök vezetésével folyt. Munkájukba a Dunántúli Luther-Szövetség által két évenként kiadott Belmissziói Munkaprogram című kiadványsorozat enged bepillantást. A közös levelünk által felvetett mai teológiai, egyház- és gyülekezetszervezői, missziói és ifjúsági munkánk kérdéseire is meglepően aktuális válaszokat kaphatunk e füzetekben. Célunk, hogy a 2002. január 8-án megindult mozgalom hátterén szervezzük meg a Magyarországi Evangélikus Egyházat segítő Evangélikus Belmissziói Egyesületet, ami az itt megfogalmazott arcélével még hiányzik mai egyházi életünkből. Alakuló közgyűlésünkre mindazokat várjuk, akik eddigi és az itt kifejtett célkitűzéseinkkel egyetértenek. Megkülönböztetett figyelemmel fordulunk azokhoz, akik aláírásukkal a januári levelünket támogatták, de meghívásunk azok számára is szól, akik lelkiismereti okokból fakadó meggyőződésük miatt nem tudták azt aláírni, de mostani kezdeményezésünkben aktív munkát vállalnának. Alakuló közgyűlésünk: IDŐPONTJA: 2002. március 16. szombat délelőtt 10 óra HELYE: Budapest, XI. ker„ Bocskai út 10. Az Egyház Urának áldása, a Fiú érettünk életét adó szeretete és a Szentlélek közösséget teremtő és megújító kegyelme kísérje a megalakuló Evangélikus Belmissziói Egyesület munkáját! Erős vár a mi Istenünk! Budapest, 2002. február 20. Az előzetes megbeszélésen részt vett tizenkilenc testvér ne- ' vében: Szeverényi János Dr. Győri József Ifj. Dr. Fabiny Tibor lelkész ny. egyetemi docens egyetemi tanár MEGHÍVÓ az Evangélikus Belmissziói Egyesület alakuló közgyűlésére Ellenszélben „Ellenszélben járunk!” - egy ifjúsági ének szövege ez. Nem a legközismertebb, de február 20-a óta jobban értem az üzenetét. Nem csak azért, mert ezen a napon talán az egész országban hideg, barátságtalan idő volt... S mi az ellenszél? Az esztelen hajsza, az anyagiakért csörtető indulat a szívünkben, ami maga a halál lehelete. isten országának keresése helyett a „most kell mindent megszereznünk"-késztetése... Budapest felé tartottunk az autópályán. A főváros határában az úton ijesztő tumultus, lépésben is alig lehet haladni. Egymást kérdezzük: mi történt? Csak nem valami súlyos baleset? Mentő hangját is halljuk, rendőrautót is látunk. Másnap tudom meg a lapokból, hogy miért volt dugó és mi történt. Műszaki cikkeket árultak olcsón. Volt, aki az éjszakát az autóban töltötte... Az emberek kiszakították az ajtót, hangos viták közepette igyekeztek megkaparintani mindent, ami a kezük ügyébe került... A holt fáradt emberekre való tekintettel egy mentőautó egész nap a helyszínen maradt. Kora délután már nem csak Budaörsön „ölték egymást az emberek... " Ellenszél ez a javából. Körülöttünk, mellettünk, olykor bennünk kezd zúgni. Szél, mely pusztít, veszélybe sodor, rombol. El akar ámítani, az igaz értékeknek még a közeléből is el akar szakítani. Hétköznapon, ünnepnapon, mindig... „Ellenszélben járunk mindennap Urunk.” A helyzet komoly, mégsem reménytelen. Már megzendiilt egy új fuvallat is. Húsvét hajnalán elmozdította a súlyos követ a sír szájáról. Pünkösdkor, Jeruzsálemben betöltötte az egész házat, ahol együtt imádkoztak az apostolok, az asszonyok, Urunk Jézus édesanyja, Mária és testvérei. Ez az Isten-támasztotta szél zeng, zúg azóta is. Kontinensünkön, s minden földrészen, s itt Európa szivében, hazánkban is. Sodor, Isten vonzásába, segít Jézus nyomába, s indít, hogy mások segítségére siessünk és átadjuk a jó hírt. És a jó hír nem az, amit a világ annak állít, hogy - mondjuk - két vagy több napig olcsók a műszaki cikkek. A jó hír Jézusról szól, aki értünk szenvedett, s akinek feltámadása azt hirdeti: „Isten tartja életed!” Légy kész továbbadni ezt a jó hírt! Eletet menthetsz! Deméné Smidéliusz Katalin Kaptál-e segítséget? Szeretnél-e másoknak segíteni? Bottá Dénes felvételei
