Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-01-06 / 1. szám
Evangélikus Élet 2002. JANUÁR 6. 7. oldal KÉSZÍTSETEK ÚTJÁT! Grádicsok gondolata, avagy meditáció hólapátoláskor, templomlépcsőn Itt a tél. A reggel különös irgalommal takarta be az est sebeit, a pocsolyákat. Fehér abroszt terített a templomkertre, az utakra és a lépcsősorra. Kivirult sok szeme a tízemeletesnek is, fehér ragyogás csillogott az ablakokon. Az első villamosok tompább zajjal, „lábujjhegyen” jöttek-mentek sínnyomokat hagyva a fehér pamlagon. Megilletődött csenddel csodálta magát a környék. Az ablakon kinézve szólásmondások özöne jutott eszembe. Például: magad uram, ha szolgád nincsen... szegény az eklézsia, maga harangoz a pap... De eszembe jutott az is, hogy milyen lelkesen jött éppen a múltkor havat lapátolni az egyik presbiter és nagyon jól esett a segítsége. Tenni kell - és a meditálást már lapáttal a kézben folytatom. A monoton munka kiválóan alkalmas a gondolkodásra, elmélkedésre. Készítsétek útját! - Ma vendég igehirdető szolgál, nem én prédikálok - van időm a hólapátolásra. - Készítsétek útját... Kinek? - Hát először is magamnak. Magam előtt hányom a havat. Az én utam készül, a családomé, templom és parókia között. Azután a lépcső jön. A velem szemben álló hatalmas, tízemeletes házak mindegyikében annyian laknak, mint előző szolgálati falumban, Ősagárdon. Még alszanak, de hátha onnan is jön valaki. - Készítsétek útját... Az érkezőnek, a vendégnek, a templomba igyekvőnek. Hány idős embert tart vissza a rossz út, a síkos járda? A következő hótolási mozdulatra eszembe jut: Nem elég kifinomítani a göröngyös gondolatokat, vázlatrendbe egyengetni a toluló mondanivalót. Nem dég a szószéki megformálás, hogy zökkenőmentes legyen a megértés. Az utat is el kell készíteni. Az igehirdetés lényegében útegyengetés. Tehát én most így, lapáttal a kezemben is igét hirdetek. Ne feledjük; a munkát a Szentlélek végzi az evangélium által! Én elmondom a gondosan elkészített beszédet, de á htegtérésí ném ért munkálom. Éri elhányom a havat, elkészítem a járdát, de ki indítja útra a templomba járót? Kimelegszem. Jól esik a mozgás. Észreveszem, hogy a lapátolás ritmusa és a bennem fölötlő gondolatok szinkronba kerülnek. Ekkor a hólapátolás tompa, halk huppanásait fülsüketítő zajjal szakítja meg a kezembe lévő lapát. Kőbe akadt. A „lapát-beharangozás” másodpercekig pingpongozik a lakótelep házainak falán. Hangjára pár fekete, „lutherkabátos” madár jelenik meg, és megjegyzésekkel illeti fáradozásomat. - Kár! - Kár! - Meg akarnak győzni, hogy kár ezt csinálni, mert újból esik majd a hó, - meg: egyébként is, majd elolvad! - meg: ki fog ilyen hidegbe templomba jönni? Kár a hűhóért, ki veszi az ilyen munkát észre? - Pihenőül fölegyenesedek, és némán válaszolok a varjaknak: Ugyan, mit károgtok! Magamra ismerek rajtatok keresztül. Ti nagyon jól tudjátok, hogy ahol az ember lapátot vesz a kezébe, vagy szánt, ott mindig akad valami a számotokra is. Én is átéltem már, hogy ahol az én Gazdám veszi a kezébe a munkát, ott mindig jutott bőségesen nekem is. Tudom, csak arra vártok, hogy odább menjek és élvezzétek a hótól megszabadított talajt a kapirgálásra! Vallj átok már be, hogy most egy kicsit rám vagytok szorulva! A szentferences tevékenység után tovább kotrom a havat. - Az újabb, fülsüketítő lapáthangra egy függöny lebben a harmadik emeleti ablakon. Valaki kinéz. Amikor találkozik tekintetünk zavartan engedi vissza a függönyt. Vajon mit gondol a hóhányó papról? Vajon jár-e valahova templomba? A lapát-zaj után egy órával már a harang szavától zeng a lakótelep. Egyszer meg fogom lesni, hány függöny mozdul meg hangjára. A vendég lelkész prédikációját figyelmesen hallgatja a gyülekezet. Egyengeti az Úr útját, úgy, hogy az Érkezőre irányítja a figyelmet. O a fontos, nem az útegyengető. Készítsétek útját! szólt az üzenet ezen a reggelen varjúnak, függönyös lakónak, hóhányónak és templompadban ülőnek. gyjs*vdm SZEMÉLYES TÖRTÉNELEM A bakancs Az 1944. december 23-i nagy áttörés után két nappal, Nagykarácsony napján a szovjet csapatok a Svábhegy alján a XII. kerület „Virányos” városrészét már elfoglalták. így hozzánk is megérkeztek az ünnep délelőttjén. Január 3-án a szovjet katonák összeszedtek mintegy kétszáz 20-50 év közötti virányosi civil férfit azzal, hogy igazoltatni visznek bennünket. Alkonyodon, mire az igazoltatást befejezték. Ekkor közölték, hogy mivel a közelben folyik az ostrom, a sötétben nem jó az utcán járni, ezért csak reggel fognak hazaengedni. Ezután - az éjszaka közepén - úrnak indítottak bennünket az erdőn keresztül Budakeszire, azzal, hogy ott van a parancsnokság és ott lesz a „végleges igazolás”. Odaérve közölték, hogy éppen most költözött a parancsnokság Sóskútra, ott lesz a végleges. Sóskúton közölték, hogy éppen most költözött a parancsnokság Ercsibe... Mielőtt Ercsibe értünk, egy helyen felszólítottak, hogy lépjenek ki a betegek. Jobb bánásmódot (vagy esetleg elengedést) remélve öt kivételével mind kiléptünk. Az öt egyike volt Sándor Matyi, utcaseprőnk fia, akivel a légógyakorlatokon barátkoztam össze.- Te miért nem léptél ki, Matyi? - kérdeztem tőle.- Gyuszikám - felelte - én olyan egészséges vagyok, hogy nincs olyan ember, aki bármilyen betegséget rám tudna bizonyítani. Néhány hónap múlva Temesváron a „hadifogolytábor”-nak becézett haláltáborban őt is elvitte a kiütéses tífusz... Ercsibe érve egyszer csak azt vettük észre, hogy egy fogolytábor szabályos foglyai vagyunk,- ámbár itt legalább pár napot pihenhettünk. Első ottani napunkra esett az ortodox karácsony. Ennek alkalmából a katonák Sztálint és egyik fő szövetségesét, Tito marsaik éltették. (Akkor még nem lépett elő „láncos kutyává”.) Ercsiből - immár 3600-as csoportban - elindultunk dél felé, majd Dunafoldvárnál nyugatra, Cecének fordultunk. Cece és Sáregres közt megállították a menetet. Itt ismételten felszólítottak, hogy lépjenek ki a betegek,- de csak a tbc-sek és a nemi betegek. (Ezektől féltek.) Ki is lépett vagy száz fogoly, aki vagy ilyen beteg volt, vagy a jobb bánásmód reményében annak mondta magát. Utána egy egészségügyi szovjet tisztnő végigmustrált bennünket, és akin valami feltűnő ruházati fogyatékosság volt, azt is kiemelte. így emelt ki mintegy 60 főt, - többek közt engem is. Az történt ugyanis, hogy a több mint 100 kilométeres gyaloglás következtében rossz háborús bakancsom talpa levált, így talpam túlnyomó részét már csak harisnya fedte (január!), míg lábfejem elején felgöngyölődött az egész cipőtalp. Nem nehéz elképzelni, hogy hogyan álltam. A tömeget bevitték a hatalmas magtárba, míg minket, mintegy százhatvanunkat a sáregresi iskolába. Ott aztán másnap reggel megjelent a község jegyzője, és közölte, hogy ennek a 160 embernek - miután sem gyógyítani, sem ruházatot pótolni nem tudnak - a szovjet parancsnokság engedélyt adott a hazatérésre. Kaptunk is „elbocsátó szép üzenetet” a község pecsétjével és aláírással. Két hét múltán lezajlott hát az „igazoltatás”. Közben az otthonmaradt család buzgón imádkozott értem. Ebben természetesen édesanyám járt elöl, nem egyszer éjjel is könyörögve. Január 16-ra virradó éjjel is buzgón imádkozva, a Szentírásból olyan biztatást kapott, hogy felköltötte a pincében mellette alvó nővéremet, Gilit: „Te, Gyuszi ma hazajön”. Gili persze azt gondolta, hogy édesanyánk belezavarodott a fájdalomba. Aznap délután azonban otthon voltam. Lám, ha Isten meg akar menteni valakit, eszköznek egy rossz bakancs is megfelel. Dr. Molnár Gyula Furcsa félelem Nem szeretem a félelmet. Rossz érzés. Ha sokszor jóra is vezet, mert például j a betegségtől való félelem tart vissza káros szenvedélyektől. De legutóbb igencsak meghökkentett az Evangélikus Elet Szerkesztőbizottsági \ ülésén terjedő furcsa félelem. Arról volt szó, hogy tovább már nem odázható el a \ lap árának az emelése. A tekintélyesnek látszó - egyébként ez volt a legszerényebb \ emelést célzó javaslat - új ár, a 89 forint azt jelenti, hogy évi viszonylatban alig \ ezerszáz forinttal lett több az előfizetési díj. Kétségtelen, vannak, lehetnek olyan, elsősorban kisnyugdíjas előfizetők, akiknek bizony ez is gondot jelent. De a legtöbb esetben bizonyosan nem ez a helyzet. És a rászorultaknak, ha jelzik, segíthet a gyülekezet vagy egyik-másik egyházi alapítvány. Bizonyára észrevették az olvasók, hogy 2001-ben terjedelmében - és reméljük tartalmában is - növekedett az Evangélikus Elet, áremelés nélkül. A teljes képhez tartozik, hogy 2002-ben kéthavonta az Evangélikus Élet előfizetői a megújult, az utcai árusításban is kapható Misszió - Evangélikus Magazint is ingyenesen kézhez kapják. (Ennek egyébként egy példánya 120 forint lenne.) Ezért sem értettem a félelmet attól, hogy az áremelkedés miatt sok előfizetőt elvesztünk majd. Bízom abban, hogy épp ellenkezőleg, a megújult Evangélikus Elet és a Misszió sok új előfizetőt mozgósít. Remélem, hogy optimizmusomat és nem a félelmeket igazolja majd az élet. Dr. F. R. Ünnepi szeretet Itt van karácsony, a szeretet ünnepe, mondják sokan. Ilyenkor meglátogatják a távol élő szülőket, gyerekeket vagy a rokonokat. Elbeszélgetnek egy kicsit, ajándékokkal halmozzák el egymást, legtöbbször így mutatva ki szeretetüket. Majd az ünnep elmúltával kezdődik minden elölről: a mindennapi robot, rohanás. El vagyunk foglalva önmagunkkal, kisebb-nagyobb gondjainkkal és talán csak a következő karácsonykor látogatjuk meg szeretteinket újra. Esetleg egy telefon vagy levél eljut hozzájuk. Néha eszünkbe jut a közösen elköltött ünnepi ebéd, a meghitt beszélgetések a gyertyák fényénél, de valahogy tovább nem lépünk úgy igazán. Nem indulunk el, hogy ez az élmény megint a mienk legyen, hogy átélhessük újra meg újra, milyen jó együtt lenni szeretetben, békességben, boldogságban. Talán lusták vagyunk, talán nincs időnk (éppen erre?) vagy nincs, aki levigyen kocsijával. Talán kemény a szívünk és nem tudunk megbocsátani egy régebben kimondott szót. Nem akarunk mi kezdeményezni és megtenni az első lépést, nehogy a másik azt higgye, hogy behódoltunk. És még tovább sorolhatnám az okokat. Pedig mennyire várják az idősebb szülők, különösen az ünnepek idején, hogy gyerekeik rájuk nyissák az ajtót, vagy bárki, akivel lehet pár szót váltani, beszélgetni. A gyerekek is de sokszor szeretnék, ha szüleik leülnének velük játszani, mesét olvasni, legalább ilyenkor, ha már a rohanó hétköznapokon, túlórás hétvégeken nem érnek rá. így vagyunk az Istennel is. O tárt karokkal vár bennünket, szeretetével átölel, de nagyon szomorú, amikor csak karácsonykor vagy csak vasárnaponként éli meg velünk ezt a találközást. (Mintha csak egy látogatási napról lenne szó egy kórházban, mondjuk 10.00-15.00 óra között). A következő évre, hétköznapokra elfelejtjük őt. Először csak a templomba nem érünk rá elmenni, utána már a Bibliát is egyre ritkábban vesszük a kezünkbe. Később már lehet, hogy csak néha jut eszünkbe az Isten és az a drága imádság, amit O tanított nekünk. Pedig O szüntelenül vár, figyel ránk, sze- retetét nyújtja felénk, kegyelmét árasztja ránk nap mint nap. A szívünkben szállásolja el magát, ha engedjük, mert Ő nem látogatni akar minket néhanapján, hanem mindig velünk akar lenni. 2001 évvel ezelőtt még személyesen is meglátogatott minket az Isten karácsonykor Jézus Krisztusban, de nem egyszer tette ezt meg, nem is minden karácsonykor, hanem mindig itt van velünk azóta is. Neki mindig volt, és van ideje ránk, szeretni minket, törődni velünk, úgy, hogy még a „hajunk szála sem görbülhet” az Ő tudta nélkül. Ne engedjük várni a vasárnapi találkozást! Ne csak karácsonykor legyen szükségünk az Istenre, a gyertyafényes áhítatos csendre a templomban, hanem minden nap, a nap 24 órájában. Ahogy Túrmezei Erzsébet írta egyik versében: Mahatma Gandhi azért nem lett keresztyén, mert nem talált 24-órás keresztyéneket, csak „felemásokat, vagy álszent kizsákmányolókat, Mesterünk szavát meghazudtolókat.” Ne legyünk mi is ilyenekké, hanem próbáljunk meg egymáshoz és Istenhez közeledni és továbbadni azt a szeretetet, amelyet Tőle kaptunk azon az első karácsonyon, és akkor bennünk is megsokszorozódik. Akkor a szeretet lángja fog bennünk lobogni, és ha mindig vigyázni fogunk rá, akkor nem alszik ki, mert az Úrtól mi örökké élő/égő lángot kaptunk! Akkor számunkra is minden nap egy ünnep lesz és szeretteink számára is. , Bánfi Andrásné, Szarvas Hol lakik a Jézuska? A gyermekkor karácsonyainak varázsához hozzátartozik a díszbe öltözött karácsonyfa, a csillagszórók, a fényes csomagolású ajándékok és a kis csengettyűk csi- lingelései. S talán mindebben a legjobb a „varázslat”. Akinek megadatott, az emlékezhet a „nincs-lett” csodára. Sorolhatnánk, kit milyen indokkal vittek el otthonról kora délután, hogy sötétben visszaérkezve már messziről hívogassanak a feldíszített karácsonyfa fényei. Angyalok jártak itt, másoknál a Jézuska. Ez a gyermeki lélekben rendjén is van, hisz ki más tudna ilyen csodát idevarázsolni?! Lélekben gazdagok azok a gyerekek, akiknek karácsonyát a felnőttek így megszépítik. Sok családnál szokás a levélírás is. Ez természetesen sokszor csak egy kívánság- lista, mely elsősorban a játék-vezérelte igényeket tartalmazza. Ez is gyermeki: nincs határ - bármit és bármennyit lehet kérni. Bölcs az a szülő, aki elfogadja, hogy gyermeke még álom világban él, és engedi, sőt ő maga is belemegy ebbe a játékba! (Ezek a levelek néhány év múlva felbecsülhetetlen értékű személyes emlékké válnak, ha a szülőnek fontos a gyermeke.) Számos variáció alakult már ki, hogyan, kinek és hova is címezzük ezeket az írásokat. Elszomorított azonban a napokban kezembe került Libri Képes Extra újság (a Libri könyvesboltok vásárlóinak lapja) decemberi számának ezzel kapcsolatos ötlete: „ ...címeztessükpéldául a levelet Jézuskának Karácsonyfalvára, vagy Mikulásfaluba. ” Az amúgy remek ötleteket tartalmazó „Karácsonyi tippek szülőknek” című írásban szerepel ez az oda nem illő mondat. Ne keverjük az ünnepek körül kialakult szokásokat! Ahogy egyes nyugati országok karácsonyi hagyományaiból átvett szokásokat sem tartom feltétlen követendő példának. Eszerint Szentestén nálunk is sok helyen a Télapó hozza kandalló fölé helyezett harisnyákba az ajándékokat. Az említett írás melletti cikkben is olvashatjuk, hazánkban a Karácsonyt soha nem sikerült „fenyőünneppé” lealacsonyítani. Akkor a jövőben talán vigyázzunk arra is, hogy a Mikulás ne kétszer hozzon ajándékot, és „Jézuska” ne Mikulásfaluban lakjon! Boda Zsuzsa
