Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-02-17 / 7. szám
6. oldal 2002. FEBRUÁR 17. Evangélikus Élet Ami a (daqazípbóL kímaradc... Keresztény Magyarország - magyar kereszténység „Barkácsolunk és keresgélünk, közben pedig megalakítjuk egyszemélyes közösségeinket " - mondta még a népszámlálás előtt néhány hónappal Kamarás István vallásszociológus egy hosszabb beszélgetésünkkor Kiskunhalason. A Bács-Kiskun megyei városhoz több szálon is kötődő szakember a 70-es évektől végez felméréseket és vizsgálatokat a lakosság körében. Tapasztalatai alapján fejtette ki azon gondolatait, melyeket a népszámlálás részleges eredményeinek ismeretében ma már igazolva látunk. Kezdjük talán a hazai vallásos, magukat egyházhoz tartozó emberek arányának vizsgálatával. Hiszen ez jóval magasabb, mint akiket a papok és lelkészek valaha is láttak a szertartásokon, vagy akár olvastak - a járulékfizetők névjegyzékében. Ugyanakkor alacsonyabb, mint néhányan olykor-olykor beharangozták... A „láthatatlan tömeg” eddig becsülhető mennyisége most önbevalláson alapuló számadat lett. A gyülekezetépítőknek azt kell már csak ki- vagy eltalálniuk, hogy mi alapján vallotta magát valaki mondjuk evangélikusnak. Amit Kamarás István a „vallásos” emberekről megállapít, azt így lehetne pontokba szedni: 1. A gyülekezet tagja, templomba járó, hitét gyakorló ember, aki a gyülekezet munkájában részt vesz, annak közter- heihez pedig anyagilag is hozzájárul. 2. Hagyományból vallásos - ez a 70- es évek folyamán erősen csorbult népegyház maradványa. Az ide tartozó emberek eljárnak a templomba, legalább kereszteltetni, mert „a faluban, családban így szokták”. 3. Már távolra került a gyülekezetétől, és az új lakóhelyén nem is tudja, hol a templom. Haza ritkán, vagy alig jár, akkor sem a templomba. Egyetemi évei alatt olyan társaságba került, ahol nem volt „divat” az egyház, házastársa pedig nem vallásos család gyermeke. Mégsem vallja magát ateistának, mert Isten létét nem tagadja. 4. Talán gyerekkorában volt néhányszor templomban a nagymamával vagy a szomszéddal. Talán fél évet hittanra is járt, de egybeesett a néptánc szakkörrel, és inkább az utóbbit választotta. Viszont hisz „valamiben”, és ennek megfelelően televíziós és egyéb egyházi műsorok, könyvek alapján egyéni hitet „barkácsolt” magának. Egyházhoz nem tartozik, nem akarja vagy nem meri megpróbálni. Kamarás István ezen tételei talán tovább bonthatók, és valószínűleg több átfedés is létezik. Az is igaz, hogy az emberi lélek rejtelmeit ilyen kategóriák alapján nem láthatjuk. Más a hit és megint más a látszat. Jelentős különbség van gyülekezet és gyülekezet között, még akkor is, ha ezek két, egymástól 5 km-re fekvő faluban találhatók. Menjünk ki az utcára és kérdezzük meg a járókelőket, hogy ki hová jelentette be magát a népszámlálás nem kötelező vallási kérdése kapcsán! Meg kell jegyeznünk: a kérdés meglehetősen nyitott módon fogalmazott. Nem kérdezett rá a hit mélységére, és azoknak is megadta a lehetőséget, akik csak a szimpátiájukat akarták kinyilvánítani az adott egyház/ vallás iránt. K-né 63 éves nyugdíjas: Én katolikus vagyok, oda is írtam be magamat. Igaz, templomba csak az utóbbi években járok el, mert korábban a férjem miatt nem lehetett. Ő meghalt, én itt maradtam. A gyerekeim nem lettek megkeresztelve, és csak az egyik unokám jön el velem néha a misére. Hogy őbelőle mi lesz? Nem tudom. 25 év körüli nő: Megvan a jogom itt is, hogy ne nyilatkozzam? Akkor nem nyilatkozom. P. B. 43 éves vállalkozó: Nálunk mindenki református a családban. Hogy ez mit jelent? Például azt, hogy én legalább tudom, melyik esemény mikor van és mit jelent. Főleg az idősek és a gyerekek jutnak el a templomba, én csak akkor megyek, ha nagy ünnep van, vagy ha szerepelnek a gyerekek. Ez évente 4-5 alkalom. Többre nincs időm, de jártam hittanra és konfirmáltam. Minden évben megtámogatom a nyugdíjasok karácsonyát is a gyülekezetben. B. S. 40 év körüli nő: Magának megmondom, hogy a zsidó hitközségbe járunk el. Engem a szüleim nem neveltek zsidónak, és sokáig nem is tudtam, hogy mit jelent a poros gyertya- tartó a szekrény tetején. Aztán mikor megtudtam, nem is akartam odatartozni. Telt-múlt az idő, és meghívtak a hitközségbe. Szeretek eljárni a rendezvényeikre, bár a vallásosság lassan éledezett bennem. Leginkább a hagyományok fogtak meg. De a népszámláláskor azt mondtam, hogy nem tartozom egyházhoz. T. Z. 20 éves lány: Az evangélikus ifjúsággal szoktam eljárni programokra. Néha templomba is megyek velük, amikor mi énekelünk. Mondták, hogy szerepeljek velük, mert tudok gitározni. Amúgy a nagymamám is evangélikus volt,, de őt már nem ismertem. Megvan az énekeskönyve és a Bibliája, amit szoktam olvasgatni. Úgyhogy én evangélikus vagyok. A sort folytathatnánk, mert a legkülönbözőbb magyarázatokkal és kötődésekkel találkoztam az utcán. Mindez természetesen a magyar valóság, az évezred kezdetének állapotjelentése, ami azonban csak a többi adattal értelmezhető igazán. A régi keretek felbomlása azonban nem vonja magával szükségszerűen a vallásosság és az egyházi élet hanyatlását. Ha - és ez egy hangsúlyozott „ha” - a papok és lelkészek odafigyelő szeretettel és teológiai módszerességgel követik a népet. Hiszen a jó pásztor a legelőre hajtja nyáját, és nem a sivatagba, mert ott a birkák éhen pusztulnak. A kutyák pedig megszöknek. És akkor a jó pásztor nem pásztor többé, hanem sovány remete. ifj. Káposzta Lajos Az Afganisztánban készült felvételhez képmeditáció - a magazin utolsó oldalán SZÁMOLJON VELÜNK... Nők Luther-kabátban Forgatom a Központi Statisztikai Hivatal - Nők és férfiak Magyarországon címmel - tavaly kiadott könyvecskéjét: s közben nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy írásomat ezzel a mondattal kezdjem: Számoljon velünk! Igen, számolni kell velünk, nőkkel. Az új évezred előszobájában, visszatekintve egy hosszú megtett útra, látni kell, hogy megváltozott a világ. Micsoda fordulat történt azóta, hogy 1783-ban egy vitairat még úgy fogalmazott: „Megmutatás, hogy az asszonyi személyek nem emberek. ” S azóta is, hogy 1920-ban - részleges választójoggal - a magyar parlamentbe jutott Schlachta Margit, az első női képviselő. A múlt század elején a „gyengébbik nem” egyetemi tanulmányainak korlátozásáról döntöttek (1919. - numerus clausus), ma pedig, például a Bölcsészettudományi karon, a doktori (PhD) képzésben 13%-kal több leányhallgató vesz részt, mint férfi. Vannak bizonyos területek, ahol még alulreprezentáltak a nők (politikai élet, vezető pozíciók), más pályákon viszont az asszonyok képviselik a többséget (általános iskolai vagy gimnáziumi pedagógusok). Vajon, mi a helyzet az evangélikus egyházban? Ma már kevesekben okoz megdöbbenést az, ha egy protestáns felekezet „tiszteletes asszonyával” találkozik. Megszokottá, elfogadottá vált, hogy a reformáció egyházai nőket is ordinálnak, nőket is lelkésszé avatnak. Nem volt ez mindig ilyen magától értetődő. A múlt század elején még azért is meg kellett küzdenie az érdeklődő leányhallgatóknak, hogy egyáltalán a teológiai stúdiumok közelébe kerülhessenek. Végzés után hitoktatóként elhelyezkedhettek ugyan, de gyakran csalódniuk kellett, mert a meghirdetett állásokat inkább férfitanítókkal töltötték be. Arról álmodniuk sem lehetett, hogy egy gyülekezet vezetését bízzák rájuk. Nemcsak Magyarországon, de Európa és az USA számos evangélikus egyházában hosszú időre, szívós elszántságra, áldozatos szolgálatra volt szükség ahhoz, hogy az áttörés bekövetkezhessen. Az Evangélikus Egyház vonatkozásában Németországban, a Thüringiai tartományban ordinálták az első lelkésznőt 1927-ben, majd két évvel később, Dániában a másodikat. Több mint két évtizednyi idő után, 1951-ben avatták lelkésszé a harmadikat, a szlovákiai Darina Bancikova-t. Kz. ordináció nehéz feltételekhez lett kötve. Az egyik legfontosabb kitétel az volt, hogy az avatandó lelkésznőnek egyedülállónak kellett lennie. A teológiát végzett, de férjezett asszonyok csak úgynevezett lelkészi-munkatársi titulust viselhettek. Jogaik csorbítva voltak, és ami nehézzé tette a megélhetésüket, hogy sokszor anyagi juttatások nélkül, avagy a férfiakénál jóval csekélyebb javadalom mellett kellett végezniük szolgálatukat. Az első magyarországi papnő ordinálásának dátuma, az 1973-as év ma már történelem. Tizenöt esztendeje minden teológiát végzett leánynak, asszonynak lehetősége van arra, hogy felavatását kérje, és reá bízzák egy gyülekezet vezetését. Ma, a Magyarországi Evangélikus Egyház aktív lelkészi karának 28,2%-a nő. Alig van olyan gyülekezet, amelyik ne fogadná szívesen egy lelkész-asszony szolgálatát. Ma már „számolni kell velünk”,- nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az igehirdetők közel egyharmada mi vagyunk. Amikor idáig jut az ember a visszatekintésben, elámul és meglepődik önmaga is a csodán, hogy Jézus, az egyház Ura, minden emberi értetlenségünk, okoskodásunk ellenére véghez viszi akaratát. Nőkre és férfiakra egyaránt reábízta az evangélium továbbadásának szent feladatát. Vele kell számolnunk! Istennel kell számolnunk, aki kiválaszt és küld a papi szolgálatba. Egy lelkésznő története talán segít ezt megvilágítani. A hetvenes évek végén, az érettségit megelőző nyáron, amikor életének minden hibás döntése, a bűnei rászakadtak, döntött úgy, hogy a hit útján, Krisztus követésében akar járni. Vallásos családban nőtt fel, de azon a júliusi délutánon értette meg életében először, hogy mit jelent Isten végtelen, feltétel nélküli szeretete. Belső békéjének megtalálása mellett azonban hamarosan belső nyugtalanság fogta el. Állandó késztetést érzett, hogy a lelkészi pályára menjen. Józan esze tiltakozott ellene. Ismerte a papi családok kiszolgáltatott helyzetét. A szocializmusban a lelkész a rendszer ellenségeként volt számon tartva. Szülei is ellenezték, féltették. Ám a késztetésből, vágyakozás lett. Érezte: Isten hívja. Imádságos alázattal, „szent kétkedéssel” bizonyítékot kért fentről. Jelentkezési lapját így a Teológiái Akadémia mellett egy vidéki egyetemre is beadta. Ez utóbbi helyre utazott le aznap, hogy felvételi vizsgát tegyen. A vonat zsúfolt volt. A kupéban asszonyok ültek, kivéve a sarokban azt a férfit, aki egy vöröses borítású könyvet forgatott. Hamar beszélgetésbe elegyedtek a nők. Faggatták a felvételire utazót, mi lesz, ha nem sikerül a vizsga? És akkor ő elkezdett beszélni a hitéről, arról, hogy milyen örömmel készülne a papi pályára, csak hát szülei féltik, kételkednek. Az asszonyok közül, ki hitetlenkedve, ki meg könnybe lábadt szemmel hallgatta. Egyedül a sarokban, a férfi figyelt feszülten. Nem nézett a beszélgetőkre, de az indulás óta egyetlen egyszer sem lapozott új oldalra a vörös könyvben... Leszálláskor a férfi ott várta a peron lépcsőjénél. „Mi a neve? Hol laknak a szülei? ” - támadt rá rögtön. „Ez egy párttitkár lehet, vagy az Állami Egyházügyi Hivataltól” - gondolta kétségbeesetten a lány. Rémült arcát látva a férfi elmosolyodott, és folytatta: „ Tudja, baptista prédikátor vagyok. írni akarok a szüleinek. Ne féltsék, hiszen magát az Úr hívta el! ” Két nap múlva ott volt a biztató, bátorító levél a szülők asztalán, és még egy magyarázat is arról a vörös könyvről. „Az esti alkalmunkra akartam kiválasztani a dicséreteket az énekeskönyvünkből, de Isten más, fontosabb feladatot bízott rám. ” Brebovszkyné Pintér Márta Hová futunk? Álmodunk mi, mindannyian, És álmunkban igazak vagyunk. Felébredéskor nem találjuk Sem álmunk, sem önmagunk. Ezért futunk, feledve féket, Keresve Istent, s önmagunk... Szeretnénk eg}' kis békességet - S mert nem találjuk, hátfutunk. Ha megállnánk egy pillanatra, Felfénylene a mi utunk, Lelkünk megvilágosodna: Megváltónk itt van! Hová futunk? Vladár Éva Bp. LEVÉLRÉSZLETEK: „Lelkészem ajándékozott nekem néhány régebbi és új MM-t. Nagy örömmel vettem kezembe és lapoztam bele. Igazán érdekesnek és tartalmasnak találom. Az utolsó számban olvasom, hogy megújulás előtt áll a lap. Én kívánom, hogy az új magazin is ilyen színvonalas, „olvasó-vonzó” legyen ...” (Szívós L. Mezőberény) „Nagy örömömre újrahallgatjuk a régi rádióshittan-kazettákat és épülünk általuk. Mindig örülünk a friss hanganyagnak is. Szívesen besegítek, ha szükséges, a terjesztésbe. Talán nálunk is megmozdulna valami ebben a kisvárosban...” (L. Katalin, Kézdivásárhely)
